Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)
2004-02-21 / 43. szám, szombat
14 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. FEBRUÁR 21. HÉTVÉGI OLVASMÁNY A hang MÁRA! SÁNDOR 1 A tábornok tél derekán felutazott a vidéki városból, ahol nyugdíjas éveit töltötte, a fővárosba, s orvosa rendelésére megszállott abban a régi, kissé már avas, omladozó gyógyszállóban, melynek forró vizű fürdői az egész országban híresek voltak köszvényt oldó, po- dagrát enyhítő erejükről. A tábornok tűi volt a hetvenen. A köszvény hasogatta karját és derekát, de máskülönben egészséges, nyugodt pillantású, szerény tartású, komoly viselkedésű öregúr volt; finom arcélű, fehér fejét idegenek is megnézték az utcán. Magatartásában, modorában nem volt semmi marcona; inkább úgy festett, mint egy öreg diplomata vagy filozófus. Délután érkezett, s az első estét a szállodában csomagolással, rakos- gatással töltötte el. Két évtizede nem járt a fővárosban; utoljára a világháború idején fordult meg itt, mikor családját - feleségét és leányát - idehozta, biztonságba, a fenyegetett határszéli városból, ahol állomásoztak. A háború végén nyugdíjba ment a tábornok, és vidéken élt. Most örömmel vegyes szomorúsággal gondolt arra, hogy viszontlátja a nagyvárost, ahol az ifjúság éveit töltötte - örömmel, mert özvegyi állapotában nehezen viselte el a vidéki magányosságot, s szomorúsággal, mert sajnálta, hogy az asszony, kivel harmincöt esztendőt töltött el csendes, békés együttélésben, nincs többé vele. A szekrényben felaggatta polgári ruháit, s az egyeden díszegyenruhát, melyet - minden eshetőségre - magával hozott erre az útra; mint aki nem tudja egészen biztosan, csakugyan véget ért-e a pálya és az élet, vagy szükség lehet még reá, társaságban vagy a harcok mezején... A tábornok már csak ritka alkalmakkor viselte a díszes egyenruhát. Általában komoly és öreguras polgári ruhákba öltözött, mint egy nyugdíjas, előkelő államhivatalnokhoz illik. Rakosgatta a ruhákat, aztán elfáradt, leült a karosszékbe, s csendesen ült a vaksi villanykörtével fáradtan megvilágított, ócska bútorokkal hiányosan berendezett szobában. A tábornok szegény ember volt; a közpályán nem gyűjtött vagyont, s nyugdíja nagyobb felét leányának adta, egy kishivatalnok feleségének, aki két gyermekkel szű- kösködött egy alföldi kisvárosban. Ezért most is, mikor egészségére kellett költeni, vigyázott, hogy a fővárosi gyógyszállóban az olcsóbb szobák közül válasszon, mert minden fillérre gondosan ügyelt. így ült egy ideig, a nyitott bőröndök között, fáradtan és csendesen. Később csengetett, szobájába kérette az egyszerű vacsorát, és étvágytalanul eszegette az ízeden ételeket. Amíg a szobaasszony az ágyat vetette, szórakozottan kérdezte:- Mondja csak, lelkem, miféle hang ez?- Hang, kegyelmes úr? - csodálkozott az asszony. - Nincs itt semmiféle hang. Álltak a homályos szoba közepén, két öreg ember, s füleltek.- De - mondta az öregúr makacson. - Hang. Nem hallja? Olyan zúgás... nem, még csak nem is zúgás. Inkább csengetés. Igen - mondta felderülten, biztosabban -, csendes, távoli csengetés. Mintha egy ébresztőóra csengője szólana, messze, valahol. Az asszony erősködött, hogy nem hall semmit. Majd találgatták, hogy talán villanyos jár a közelben, az csönget. Figyeltek az éjszakába, s csakugyan, mindenféle hangokat hallottak: útszéli zörejeket, a villanyos csengetését, távoli vonatfüty- työt, egy vontatóhajó gőzösének búgását. De az öreg fejét rázta. A hang, melyet hallott, félreérthetetlen volt, állandó, sípoló, csöngető zúgás, mintha gépezet járna valahol. (...) Nem volt kellemetíen a hang; a tábornok elhatározta, hogy másnap utánajár, s ha szükséges, szól a szálloda igazgatójának. Egy ideig újságot olvasott még, közben sziszegett s csúzos lábait fájlalta. A hang mindegyre szólt, mintha égy tébolyodon tücsök cirpelne valahol. De nem zavart különösebben. Lefekvéskor, mikor eloltotta a villanyt, a sötétben élesen, tisztán hallotta a hangot. (...) - Makacs hang - gondolta. - De nem kellemeden. 2 De a hang másnap, harmadnap sem hallgatott el. Most már az utcán is hallotta, a kávéházban, mindenütt, amerre járt. A szállodát már nem merte gyanúsítani, nyilvánvaló, hogy a csöngetés, mely néha csak duruzsolt, néha rázendített, mint egy zenekar, valamilyen hallási zavar következménye. „így kezdődik a süketség” - gondolta ijedten. (...) Elhatározta, hogy elmegy az orvoshoz. A híres fülorvos meghallgatta panaszait, és szódanul helyet mutatott egy forgatható nikkel karosszékben. Most különös vizsgákon esett át a tábornok: az orvos a szoba egyik sarkába lépett, mintegy szégyenlősen nem nézett a betegre, s a fal felé fordulva, mint egy eszelős, megszállott költő, ilyen szavakat suttogott: „Balaton” és „pillangó” és „anya”. A halkan elrebegett szavakat kitűnően megértette a tábornok, s csukott szemekkel, pontosan elmondta az orvos parancsára a hallottakat. Aztán finom, néma, alacsony és magas rezgésszámú fémvillákkal vizsgálta az orvos a beteg hallószervét. De a tábornok hallotta e néma hangokat is.- Tökéletes - mondta az orvos. - A hallás tökéletes. S udvarias elnézéssel, mintha egy finom, értelmes, csak kissé makacs gyermekhez beszélne, magyarázni kezdte a tüneményt.- Idegesség - mondta az orvos. A fül idegessége, a hallószerv túlérzékenysége okozza, hogy a beteg olyan hangokat is hall, melyek a természetes rezgésszámot meghaladó magasságban jelentkeznek, valahol, talán a valóságban, talán csak a beteg képzeletében.- Nem kell törődni vele - mondta barátian, bizalmasan, mintha - egyenrangú módon - beavatná az orvos a beteget a természet ármányába s a tudomány tehetetíenségé- be.- Persze - mondta a tábornok, s bólogatott -, nem kell törődni vele. Az lesz a legjobb. Még ezt búcsúra, a küszöbről:- A háborúban másféle hangokat is hallottam. S mindketten mosolyogtak, kissé zavartan. 3 (...) Elhatározta, hogy megsérti a hangot, nem törődik vele, mint az orvos parancsolta. Vásárolt népszerű orvosi füzeteket, s elolvasta a fülcsengésre vonatkozó összes tudományos magyarázatokat. De nem okosodott túlságosan ez iratokból. A csöngetés vígan, pimaszul lármázott tovább, valahol, az ismerős és érzékelhető vagy az érzékfölötti világban.- Csöngess, kutya - gondolta a tábornok. - Engem nem zavarsz. (...) Hosszú éjszakák következtek. Óvatosan tavaszodon már, oly nemes és gyöngéd észrevétienség- gel, mintha a természet álmában akarná meglepni valamilyen csodás örömmel a zord, komoran szunnyadó világot. A tábornok keveset aludt az éjszakákon. Beteg lábát borogatta, nyitott szemmel feküdt a sötétben, hallgatta a csöngetést, nesz nélkül vitatkozott a hanggal, melyről már régen nem tudta, micsoda, mi az értelme, égi vagy földi jel... így mondta, egyedül a sötétben:- Azt akarod, hogy figyeljek? Jó, figyelek. Az éjszaka hosszú volt. A tábornok hanyatt feküdt az ágyban, keresztbe fonta mellén kaijait, vitatkozott:- Kötelességem teljesítettem - válaszolta a hangnak. - Mindig, mindenkivel szemben. Boldog voltam? Nem tudom. Azt hiszem, nem voltam boldog. Ember voltam. Katona voltam - javította ki szavát, mintha ez segítene. De a hang nem hőkölt meg e helyesbítésre, csöngetett tovább. - Megálltam helyem az életben, a családban, a harctéren. Tudom, hogy vége az életnek. Nem várok semmit már. Mit akarsz, hang, mire figyelmeztetsz, mit kérsz számon...? Erre a kérdésre oly vad csörömpölés hallatszott, messze, az ismeretlenségben, mintha kaján kárörömmel felelne a tábornoknak valaki, s bizonygatná, hogy jó nyomon jár, valamit számon kémek tőle. Az öreg felült az ágyban, szigorúan nézett körül, villanyt gyújtott, altatóport öntött egy pohár vízbe.- Elég volt - mondta röviden, mint valamikor a kaszárnyában. - Rajtam nem fogsz ki. Dögölj meg, hang. S megitta a mákonyos vizet. Kevés idő múltán elaludt. De hajnaltájban megint felébredt. A szoba már világos volt. A tábornok bódultán feküdt a gyűrött párnákon, álomtól zavaros szemekkel ismer- gette a szobát, a hajnalt.- Igen - mondta hangosan. - Most már értem. A lelkemről volt szó. S csendesen feküdt, két kaiját összefonva, mintha padban ülne régen, az iskolában. A hang e pillanatban elhallgatott. Most csend volt a tábornok körül, mély, paradicsomi csend; csak a madarak daloltak valahol, messze, jókedvűen és bátortalanul. 4- A lelkemről volt szó - gondolta nyugodtan a tábornok, s élvezte a csendet. - Most már értem. Ezt akarta mondani a hang, erre figyelmeztetett. Úgy látszik, vége az életnek, meg kell halni, ma vagy holnap. Mindig mással törődtem. Mivel is törődtem...? A kötelességgel. A legszebb dolgokkal. A családdal, hazámmal. Pályámmal törődtem. Jól szolgáltam, elismerték érdemeimet. Támasza voltam a társadalomnak. Megvédtem a nemzetet. De, úgy látszik, kevés ez. Érdekes - gondolta felderülten. - Erre soha nem gondoltam. Hallgatta a madarak dalát. Oly csend volt körülötte e pillanatokban, mint az idők elején lehetett, mikor megszületett a világ.- A lelkem - tűnődött -, mi történt a lelkemmel? A tábornok eljárt nagy ünnepeken a templomba, s egyébként is megtartotta a vallás parancsait. De máskülönben nem sokat törődött a lélekkel, túlvilággal. E pillanatokban, mikor a hang, mely figyelmeztette valamire, végül is elhallgatott, nem a vallásra gondolt, nem is arra, hogy készen van-e a túlvilágra. Egyszerűen csak arra gondolt, hogy megértett valamit, a hang figyelmeztette, s ez olyan egyszerű, mintha egész életében e pillanatra készült volna.- Idegesség - mondta és mosolygott. - Azt mondta az orvos, idegesség. Most már értette azt is, amit az orvos nem mondott ki. Lelke nyugodtan pihent a test és á végtelenség között. Hallgatta szívverését, mintha dobolnának valahol.- Mi történt velem az életben? - kérdezte hangosan. - Mi történt a lelkemmel? Kinek adtam? Ez egyszerű kérdésekre, melyek mégis oly meggyőzőek voltak, mint semmi, amit azelőtt valaha is hallott a világban, nem tudott szavakkal feleim. Csak annyit értett, hogy az életnek nagyjából vége, nem fontos már semmi, ami még következik, s neki most ügyelnie kell, hogy megértsen mindent, amire a hang figyelmeztette. Ez az érzés olyan jóleső volt, hogy kicsordult a könnye. Gyermekkora óta nem sírt. Most érezte a forró könnycseppet arcán, a párnákon, s mosolygott.- Agyon is lőhetném magam - gondolta. Szolgálati pisztolyát magával hozta; a fegyver ott hevert az éjjeliszekrény fiókjában. Eszébe jutott, hogy a vallás tiltja az öngyilkosságot. S különben is, nem érdemes és nem is szabad sietni, most, mikor végre megértett valamit. E pillanatban a hang, még egyszer, nagyon csendesen, szemrehányóan, csilingelni kezdett. 5 Még egy héten át maradt a gyógyszállóban. Lába nem fájt többé, csaknem gyógyultan távozott haza, a vidéki városba, ahol nyugdíjas éveit töltötte. Három évet élt még a tábornok. Nyugodtan és derűsen élt; akik ismerték ez években, azt mondják, úgy járt-kelt az utcákon, mintha mosolyogna és hallgatózna. De a hangot soha többé nem hallotta. Csak semmi erőszak! Legalább Családi Körben ne! (Képarchívum) CSALÁDI KVÍZ Kedves Olvasó! Nem kell mást tennie, csak figyelmesen elolvasni hétvégi magazinunk írásait, s akkor gond nélkül meg tudja jelölni a helyes válaszokat kvízünk kérdéseire. A megfejtést levelezőlapon küldje be a Családi Kör címére, de ne feledje el feltüntetni a sajátját sem. Mert ha velünk játszik, nemcsak hogy jól szórakozik, kis szerencsével a Uhum Aurum ajándékát is megnyerheti. Beküldési határidő: február 25. 1. Hogyan veszítettünk az elmúlt tíz évben kb. harmincezer embert? Február 14-ei Családi kvízünk helyes megfejtése: lb, 2c, 3a, 4c, 5c. Az AB ART ajándékát Kondéné Zsoldos Mónika, nyárasdi kedves olvasónk nyerte. a) elhaláloztak b) kevesen születnek c) külföldre távoznak a lányok 2. Müyen kockázata van a 40 éven feletti szülésnek? a) fejlődési rendellenesség b) gyermekágyi láz c) semmilyen 1 ’S 4 S. JÍ tL szerető o .. >. í X 1 V m ugyanazok az emberek”? a) Oscar Wüde b) Napóleon c) Vittorio de Sica 4. Mennyi segélyt kap egy Down- kóros édesanyja? a) 5300 koronát b) 6000 koronát c) 7000 koronát 3. Ki mondta: „Úgy szeressük ellenségeinket, mint barátainkat - mert ezek mindig 5. Ki hallotta a hangot? a) a tábornok b) a szobaasszony c) a szállodaigazgató CSALÁDI KOR Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469
