Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)

2004-01-30 / 24. szám, péntek

14 IZVILÁG

ÚJ SZÓ 2004. JANUÁR 30.

ÍZ LET

Nyáridéző hidegteával

HAJTMAN BÉLA

Most, hogy e soraim kerülnek sorra az ízlapban, jócskán túl vagyunk a nyári napokon, s egyhamar sem kell még tartanunk a hőgutától és egyéb hőség adta rosszulléttől, én mégis a hős napokhoz térek vissza emlékeimben. Nemcsak az ételnek-italnak, a letűnt kornak is megvan a maga ízvilága. Enyhe nosztalgia lesz rajtam úrrá, mikor a megboldogult diákkoromat idézem meg. Az akkori társadalmi berendezkedésnek köszönhetem, hogy több nyári élményben volt részem, mint a ma gyermekeinek, ugyanis nem csak önszántamból, hanem kötelezően is részt kellett vennem egy- egy nyári idénymunkán. így kóstolhattam bele a kőműveséletbe is, melyhez szintén kapcsolódott egy-két íratlan aranyszabály. Például a „Száraz az anyag” figyelmeztető szándékú kijelentésnél nem a malterhoz kellett vizet önteni, hanem a kőművesmester kitikkadt torkán minél előbb segíteni. Szomjoltásról lesz szó az alábbi jegyzetemben is. Ez esetben nem a szomjas fala(to)zó és vakoló munkásokat keltem emlékeimben életre, hanem a csupa bájt és kellemet ígérő nyári tevékenységemről számolok be. A szocialista (t) rendnek megfelelően a nyári építőtábor (letná aktivita, activity show) abszolválása is beszámítóval járt az egyetemi ifjak körében. Bármily meglepő, nem a targoncáktól hangos gyárüzemek udvarába, sem a kőművesállások alatti betonkeverők mellé, hanem egyenest a természetbe, a Garam hullámtarajos vizére szólt a beutaló. A Zólyom melletti falucskába megérkezvén a szükséges kellékek már a vízparton vártak ránk. Gázforralók, hálózsákok, zsinegköteg, kis- fejsze és társaik. A parafa lapokból álló, hanyagul szétterített narancssárga úszómellények úgy tűntek felülnézetből, mintha borgőzös útkaparó munkások aléltak volna el a zsenge fűben. Mikor belehallgattam a folyóvíz sodrásába, inamba szállt a bátorság, mivel evezés dolgában nem voltam járatos, nagy megnyugvásomra utóbb kiderült, diáktársaim sem lapátolták eleddig éltükben a vizet, kiváltképp csónakból nem.

Az ország minden égtájáról befutottak a vonatok és buszok, lassan összeverődtünk. Megérkezett túravezetőnk is, aki nemcsak ivásban, hanem más sportdiszciplínában is egyaránt szaktekintélynek számított. Egymásba lelket, egymás mellé sátrat vertünk, s a másnap reggeli vízre szállás mikéntjével voltunk elfoglalva. Először a parton a szaktanár irányításával kellett a rúddal a levegőben különféle alakzatokat leírnunk, lerajzolnunk. Ezt a gyakorlatot szülőfalum házi pékje után, „Péter bá’ így rakta vissza ötpercnyi utósütésre a kenyeret” figurának is nevezhetném, de ez már egy más rovat témája lehetne, mondjuk, így evezünk mi, vagy az ismert Eveznék, de nem bírja a karom slágerszöveg címmel. Ám én az olvasó figyelmét az előre jelzett szomjoltásra szeretném irányítani. Mondanom sem kell, a rekkenő hőségben való vízlapátolás megviseli a szervezet vízháztartását. Sátraink felállítása után esténként tiszteletünket tettük egy-egy vendégfogadóban. Mivel a csapolt sörök a Felső-Garam vidékén túlontúl keserűnek találtattak, egyik evező társunknak az az ötlete támadt, hogy kofolát is ihatnánk. Hogy ne legyen túlságosan édes, meg némileg a hajósinasok és matrózlegények ivókultúráját is tisztelet övezze, fél deci rummal toldottuk meg a hűsítő italt. Eleinte kísérőitalként fogyasztottuk. Később a diszkrétebb formát választottuk: kisebb korsóba csapoltattuk a kofolát, s belelöttyintettük a kalózok italát, így kitűnő ízű, frissítő és élénkítő hatású italt nyertünk, mely már nemcsak szomjunk oltását szolgálta. Egyik diáktársunk szerint kembridzs a neve az italkeveréknek. Azt nem tudom, hogy a cambridge-i diákok vagy a vakolómunkások körében terjedhetett- e el, ahnyi bizonyos, hidegteaként honosodott meg tájainkon, melynek fogyasztása nem jár sem hidegleléssel, sem hidegrázással. Sőt túránk ideje alatt olyannyira jótékony hatással volt ránk, hogy mentesültünk mindenféle fertőző „vízibetegségektől”. Egyik partraszállásunk alkalmával ugyanis a szófogadatlan leányevezőseink meggondolatlanul olyan vízből ittak, melynek hatása végleg pontot tett vízi túránk végére. Mi, talpon maradt, jó egészségnek örvendő csolnakos ifjak hidegtea-kúráinkkal védtük és óvtuk szervezetünket a fertőzés veszélyét hordozó betolakodóktól. Megivott kembridzseinkkel csírájába fojtottuk a gyomorfertőzést. Népdalkincsünk bölcs igazához tartottuk magunkat, miszerint „...a doktor is azt mondta, vizet ne igyák soha, mert a vízben béka van, életemnek vége van.”

KUKTASAROK

Szia Kiskukta!

Gyors tojásétel

Hozzávalók:

2 főtt tojás, tejföl, vaj, só, bors.

Vágd a két kemény tojást négy részre. Melegíts fel 2 kanál tejfölt, kétdiónyi vajat, tegyél bele csipetnyi sót, borsot, keverd össze és öntsd a tojásra. Gyorsan kész és finom. Jó étvágyat! (szh)

Csicsay Alajos

Gyermekkorom ízvilága

Sokan úgy vélik, párkányi vagyok, mások muzslainak tartanak, mivelhogy eddigi életem kétharmada e két településen telt el, ám én annak ellenére, hogy Párkányt és Muzslát egyaránt szeretem, valójában csiliznyáradi maradok.

Ez a csöppnyi, csilizközi község alakította ki lelkivilágomat, és alapozta meg későbbi életszemléletemet, az emberekhez és a világhoz való kötődésemet.

Gyermekkorom minden mozzanata elraktározódott énemben, s ha véletlenül napközben nem idéződnek fel, megédesítik az álmaimat. Ilyenkor minden érzékszervem munkálkodni kezd. Az esti félhomályban látom a sporhelt repedezett ajtaján kiszökdöső fényeket, hallom az égő fa pattogását, érzem a rédliből kiáradó illatot, tapintom a benne megsült forró krumplit, amit a markomba veszek, dobálva egyik tenyeremből a másikba, hogy meg ne égessen, és szaladok ki vele az udvarra, majd az utcára, ahol még nem ült el a gyerekzsivaj. „Nektek is hozzak? Vagy inkább gyertek be és vegyetek a szakajtókosárból!” Van csodálatosabb íz a frissen sült krumpliénál? Persze hogy van, csak most éppen ezt álmodtam vissza. Álmodhattam volna helyette akár úritököt is, azaz hogy álmodom is néha, aminek aztán az a következménye, hogy estére meglepem unokáimat egy-egy tepsi sült tökkel. Megtörtént meséimet már nem mondom el nekik, mert kinőtték őket, akár a hajdani ruháikat. Pedig de szívesen mondanám el újra meg újra, hogy milyen érzés volt az ángyi hurkaszedő kanalával markunkba mért csemegéjét fújogatni. Téli délutánokon beállítottunk hozzájuk játszani Imrével, de még meg se melegedtünk, amikor Jóska bátyám odaszólt feleségének: „Anyjuk, főzzé nekik lóbabot!” Erre föl előkerült a nagy vasfazék, s amíg a nyitott kémény alatti tűzhelyen főtt a bab, mi kint szaladgáltunk a tágas udvaron. A hírre, hogy micsoda lakoma készül, csakhamar összesereglett az utca összes gyereke, s ángyi mindegyiknek annyit adott a finomságból, amennyi a bendőjébe fért. Később pozsonyi diákkoromban az árkádok alatt sült gesztenye ízét hason- lítgattam hozzá, ami bár emlékeztetett rá, föl nem ért vele.

Hogy megtudjuk, miféle növény az a lóbab, tán nem ártana, ha egy kicsit tudományoskodnánk. A hüvelyesek rendjébe tartozó pillangósvirágú növény. A tizenhetedik századig egyike volt eleink legfontosabb tápláléknövényeinek, latin neve Vicia Faba, ami azt is elárulja, hogy a bükköny (Vicia) fajok közé tartozik. Addig eszegették Kárpátmedence lakói, amíg nem szorították ki a konyhából az Amerikából behozott Phasoleus-, vagyis a pa- szulyfélék, amelyek átvették a régi bab helyét, s aztán már ezek váltak közkedvelt eledellé. Azt is írják róla az okos könyvek, hogy manapság már sehol sem lehet a vadbn élő alakját megtalálni. Tegyük hozzá, hogy a termesztettet is alig.

Hogy mi mindent lehet a fehér és tarkabab fajtákból főzni, alighanem a legtöbb háziasszony tudja, de azt, hogy müyen étel a babos csusza, valószínűleg csak az idősebb csilizköziek emlékeznek rá. Mondhatnánk, közönséges bableves csipetkével, csupán egy fortélya van, apró szemű fehér bab kell hozzá, meg jó zsíros, töpörtyűs pogácsa, mert úgy az igazi. Egy kanál babos csusza, egy harapás pogácsa, jól összekeverve a szájban, hogy

minden íz kijöjjön belőle. Szüléink meg talán a sorsunk is megtanítottak bennünket arra, hogy ne habzsoljunk, élvezzük egyszerre mindennek az illatát, az ízét, merthogy így biztosan több jut az ételből a szervezetünknek.

Ha végigmentünk a falun délfelé, minden házból más-más illat szállongott felénk. Más volt az íze is minden gazdasszony főztjének, még ha az alapanyag mindenütt egyforma volt is. Meg is tapasztalhattuk gyakran, mert gyermekkoromban az volt a szokás, hogy ahol a déli harangszó ért bennünket, ott ebédeltünk.

Életem végéig nem felejtem el, hogy egyszer kenyérsütéskor H. Pistiéknél olyan paradicsomos levest ettem, amelynek az íze annyira megmaradt a számban, hogy csak az a kedves nekem ma is, amelyik az övékéhez hasonló. Csupán a kemencéből kiszedett friss kenyér illatát nem lehet pótolni semmivel sem. S hol vannak azok a lepények, amelyek a házi kemencékben sültek: tejfölös, kolbászos, túrós, de mindet fölülmúlta a szilvás-mákos. Kerek lepények voltak, akkorák,

amekkorák a sütőlapátra ráfértek, s amikor kiszedték őket a kemencéből, frissiben háromszögletű szeletekre vágták. Oly nagyok voltak e szeletek, hogy semmiképp sem bírtak a gyerek két tenyerébe férni. Csak kellő ügyességgel lehetett egyensúlyozni velük, nehogy a java lecsurogjon róluk, s az meg már szinte akrobatikus mutatvány- számba ment, ahogy a lurkó harapott belőlük.

Minden évszaknak megvoltak nálunk a maga ételei. Télen dívtak a nehéz, kukoricalisztből készült ennivalók. Például tejes leves kukoricagombóccal. Ez volt az, amit kevésbé szerettem, de válogatni nem lehetett. Hogy megettem, kárpótolt érte a görhöny, amit nem emlékszem rá, hogy valamelyik gyerek is ne kedvelt volna. Jó volt a kukoricakása is tejföllel, töpörtyűvel, meg a túrós ganci, mindegy hogy kukorica- vagy krumplikásából szaggat- ták-e. Fölséges volt a csíráztatott gabonából való kőtís. Később kóstoltam én biracsot más vidékeken is, de olyat, mint amilyent Horváth Istvánná körösztanyám tudott készíteni kemencében, sehol sem ettem. Megpörkölődött nádszálak álltak ki belőle. Akkor fogalmam sem volt róla miért, nem is kérdez1 tem, azaz kérdeztük, mert mi az öcsémmel minden finomságot megfeleztünk, s neki sem jutott eszébe kipuhatolni e nyalánkság technológiáját.

Aszaltgyümölcs-levest is van vagy ötven esztendeje, hogy utoljára ettem. Ezt leginkább Mikulásnap táján szokták főzni. Legjobban ízlett benne a vadkörte.

Siskát, azaz farsangi fánkot - nem olyat, mint manapság szokás sütni, hogy tetszetős legyen, tetejére kenik a lekvárt, amit a miénkbe akkor édesanyám belesütött - évente csak egyszer ehettünk, farsang utolján, azaz hamvazószerda előtti kedden. Mi a hagyományokat, különösképpen a böjtöket tiszteletben tartottuk. Igaz, a húsfélét nagyon be kellett osztani, mert hentesáru, ha lett volna is, pénz nem futotta volna rá. Főleg füstölt húsokat ettünk, szalonnát nyersen, legtöbbet aratás idején, de sonkát, kolbászt az ételekbe főzte bele édesanyám, főként a bab- és a krumplifőzelékbe. Főtt sonkát kemény tojással, tormával is csak nagyszombat estéjén volt szokás fogyasztani, amikor főként a férfiak, a föltámadási körmenet résztvevői hazaérkeztek Balonyról. Ki is voltunk már akkor éhezve a húsra, meg a C-vitaminra is. Ez utóbbi ugyan nem találtatott a sonkában, de annál több a zöld főzelékekben. Nagyhét csütörtökjét szülőfalumban az idősebbek még ma is ződ csütörtöknek hívják. Ekkor általában zöldfőzeléket fogyasztottunk délben, no persze, nem mirelitsóskából vagy -spenótból valót, mert nemhogy mélyhűtő, de még egyszerű frizsider sem létezett, meg fóliasátor sem, így hát olyan zöldből főztek az asszonyok főzeléket, amilyen éppen volt. Ha korán érkezett a húsvét, akkor csak csalánt, ha később, akkor is csalánból készült az első zöldfőzelék, megelőzve a zöld csütörtököt. Szinte könyörögtünk édesanyánknak: „Főzzön nekünk csóvánfőzelíket!” „Főzök, ha szedtek” - felelte nevetve édesanyánk. Persze azért nem hagyott magunkra bennünket, de megérettük, hogy nekünk is illik megcsipdestetni az ujjainkat, ha éppen e különlegességre támadt gusztusunk.

Aztán lassacskán kitavaszodott, s kezdtek érni egymás után a gyümölcsök. Böske nénémék kertje tele volt cseresznyefával, a legkorábbitól kezdve a kései, fekete ropogósig, de még fehérre érő is akadt közöttük. Bence bátyám oltotta mindet még fiatal korában. Amikor megpirosodtak az első szemek, megüzente a rokonoknak, hogy küldhetik a gyerekeket. Én bizony néha a pajtásaimat is meghívtam hozzájuk vendégségbe. Nem haragudtak ám érte az öregek. Sárgabarackosuk Jóska bátyáméknak volt csuda tudja, hány fajtából álló. Amikor esedékessé vált, csak annyit mondott: „írik a boroc”, s mi mentünk rögvest a fákra kapaszkodni. Nyári körtéből összeszámoltam hét fajtát, legtöbb óriási fa Cser Imre bátyámék udvarában állt. Ha vihar jött, vastagon állt a gyümölcs a fák alá hintett szalmán. Kész csoda volt már maga a látvány is. Legjobban ízlett mind közül a pirosbélű. Vajon hová lett a rengeteg régi zamatos gyümölcs?

De most már felébredtem. Álmaim meséivel megtelt az oldal, nem folytathatom. Talán majd egyszer, ha képzeletem a múltat ismét elém tátja.