Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)

2004-01-24 / 19. szám, szombat

10 Családi kör

ÚJ SZŐ 2004. JANUÁR 24.

MINDENNAPI KENYERÜNK

Kiirtani a keresztényeket?

HAĽKO JÓZSEF

Pontosan egy hónap telt el karácsony óta. Lehet, hogy már ajándékainkat is elfelejtettük, meg az elfogyasztott aprósütemények ízét is. Egy falat azonban biztosan torkunkon akadt, arról nem feledkezünk meg egyköny- nyen: keserű ajándék, egyenesen a karácsonyfa alá sugározta nekünk az amúgy is vitatott Tilos Rádió. Azon a napon, mikor e földkerekségen keresztények milliárdja ünnepli Jézus Krisztus megszületését, a bemondók egyike kijelenti: „Kiirtanám az összes keresztényt!” Nagy felháborodást váltott ki e mondat, egyének és szervezetek kérték az illetékesektől az egyértelmű állásfoglalást. A Tilos Rádió elleni zajos tiltakozás hullámában felhangzott egy megfontolt hang, Magyarország bíborosának, Erdő Péter érseknek a hangja: „Szent István első vértanú példáját követve imádkozunk azért a személyért, aki ezeket a kijelentéseket tette, és kérjük Isten segítségét, hogy hazánk életét ne a gyűlölködés és hangulatkeltés, hanem az igazságosság, a szeretet és a béke jellemezze.”

A felhívás, hogy imádkozzunk a gyűlöletkeltő kijelentés elkövetőjéért, egyáltalán nem olcsó fogás az össztársadalmi kedélyek el- csitítására. Ez az egyetlen helyes és egyetlen hatásos lépés: szembeállítani a gyűlölettel a szereteted a lelki halállal Jézus reménységét. Pontosan úgy, mint az első keresztény vértanú, Szent István, akire a bíboros úr hivatkozik. Hiszen Szent István - éppen amikor halálra kövezték - „nyitva látta az egeket”, s imigyen imádkozott a gyilkosaiért: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” (Csel 7, 60) Mert amikor imádkozom valakiért, lelkének állapotát átvetí- tem a tisztán emberi lehetőségek határán, átadom őt Istennek abban a hitben, hogy Ó az, aki megváltoztathatja, visszafordíthatja, megszentelheti. Jézus ezt a lehetőséget egyértelműen megerősíti az e vasárnapi evangéliummal, mely szerint azért jött, hogy „szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket...” (Lk4,18).

Annak, aki „ki akatja irtani a keresztényeket”, lelki vakságából

valójában többszörös gyógyulásra is szüksége van. Bár hol vannak a vakságok és süketségek összemérve az egyszerű történelmi tapasztalattal: hány sikertelen kísérlet volt már Krisztus követőinek kiirtására... Mi maradt a római császárokból, akik keresztényeket dobáltak az oroszlánok elé, s hagyták, hogy a nép jót szórakozzon ezen? Néró egy lepusztult cirkuszt hagyott maga után, Diokletiánusz hatalmas palotát, Julianus Apostatának pedig utolsó szavai maradtak ránk, melyeket Jézusnak címzett: „Győztél, Galileai!” Voltaire is az egyház ellen bujtogatott hírhedt „taposd el a gyalázatost” kijelentésével, ám a halál küszöbén gyóntatópapért küldetett. Mi maradt a bölcsesség istennőjéből, kit istenkáromlásból állítottak fel közvetlen a Notre Dame-ban a francia forradalom Voltaire által inspirált vezérei? Bizarr emlékkép a történelemkönyvekben. Mi maradt Leninből, aki táviratban közölte alattvalóival: ,műnél több papol kivégezni úgy, hogy minél többen lássák”? Élete végén szűk körben mégiscsak elismerte, a forradalom tökélyre viteléhez legalább tíz Szent Ferencre lett volna szüksége... Végül pedig, a keresztények legelső néven nevezhető üldözője, az a bizonyos cilíciai Tarzusban született Saul, aki István megkövezésénél is asszisztált, s maga mondta magáról, hogy a keresztényeket „halálra üldöztem, megkötöztem és őrizetbe adtam férfiakat és nőket” (Csel 22, 4). Történt azonban, amikor Damaszkuszba tartott, hogy ott is „kiirtson” minden keresztényt, a város kapuja előtt három napra megvakult, hogy neki is Jézus - az e vasárnapi evangélium tanúsága szerint - adja vissza látását.

Szerkesztő úr, a Tilos Rádió azt tette közzé önnel kapcsolatban, hogy „a műsorkészítőt kivetette magából közösségünk, azonnali hatállyal kizárták a Tilos Rádió kötelékéből”. Ám Isten - Ő soha nem záija ki önt saját érdekköréből. Vár, amíg ön magától befogadja Őt. A magyar bíboros imádkozik önért, s vele keresztények ezrei. Mert Isten előtt semmi sem lehetetlen. Még az sem, hogy a jövő karácsony már az ön számára is ünnepet jelentsen.

A szerző római katolikus pap

MONOLÓG

István bá’ és az új világ

NAGY ILONA

István bá’ hetvenöt felé közeleg. A tanya, ahol gyermekkorától él, lassan takaros kis faluvá fejlődött. Volt munka s jó kereset. A tehenészetből ment nyugdíjba. Ma meg áll az istállójában és a két tehenét nézegeti. Hallotta, be kell őket jelenteni. Ó biz nem számoztat, öreg már a változtatásra, meg oszt a tehenek se maiak. Alig pirkad, elindulnak. A vágóhídon még csend van, mikor begördülnek a kapun. Nyikorogva nyitódik a kocsi hátulja. A tehenek nem indulnak. Valahonnét előkerül egy alkalmazott, és egy gumislaggal az állatok közé csap. István bá’ úgy rezzen össze, mintha az ütés az ő hátán csattanna. Az állatok lecö- vekelnek. István bá’ felmászik a platóra, simogatja a tehenek nyakát, oldva saját és az állatok feszültségét. Könnyűszerrel levezeti őket, a tehenek mozdulatlanul egymás mellett állnak - védelmezőn, jelét adva összetartozásuknak. Gazdájukra néznek, mintha rajta kérnék számon kitaszítottságukat. A kocsiajtó becsapódik. Elindulnak. István bá’ ösz- szezavarodottan, de ellenkezést nem tűrve szól a sofőrnek. Ne állj meg a vágóhíd üzlete előtt. Siessünk! A nagydarab, gyomrát szerető sofőr nem érti, hiszen benne volt az alkuban egy nagybevásárlás. Orrában érezte már a friss hús illatát, szájában a kolbász ízét... Nyála túlcsordult, de az ellenkezés belefagyott, mikor az öregre nézett. Halálos csendben tették meg a hazavezető utat.

Magyar szülők, kihasználva állampolgári jogukat, a magyar tannyelvű iskolába íratják be gyermekeiket

Bizonyítványosztás előtt

Nem árt, ha a szülők előbb önmagukba néznek (Fotó: Vári)

Ismét eltelt egy esztendő, melynek termését majd most nemsokára takarítjuk be, amikor a szülők gyermekeiket az első osztályba íratják.

MARKÓ EMIL

Bizakodunk, hogy felelősségteljesen viszonyulnak ehhez a kérdéshez, és kihasználva állampolgári jogukat magyar szülők a magyar tannyelvű iskolába íratják be gyermekeiket. Erre most amúgy is nagy szükség van, amikor azt tapasztaljuk, hogy megritkult a magyar iskolaköteles tanulók számaránya az első osztályokban. Reméljük, hogy ehhez a nagy horderejű és igen fontos kérdéshez minden magyar szülő pozitívan viszonyul. Természetesen az is szükségeltetik hozzá, hogy a pedagógusok és maga az iskola is elnyerje a szülők teljes bizalmát. Elsősorban is azzal, hogy egyre jobb és magasabb színvonalat, eredményességet produkál, hogy tanítványait oda juttatja, ahová készülnek. Ha ők jó pályaválasztással sikerrel álltak helyt nemcsak a felvételiken, hanem a továbbtanulásban is, az üyen eredményes iskolának nincs mitől tartania. Az ilyen iskolában a pedagógusok és az igazgatóság egyaránt élvezi a szülők bizalmát és támogatását.

Ha már említettem az új év első hónapját, gondolni kell a félévi bizonyítványosztásra is, ami nem műiden családban örömünnep. A szülőnek természetes igénye, hogy gyermeke az iskolában a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa és mindez visszatükröződjék az eredményem. Ez az elvárás azonban sok esetben túlzottnak bizonyul. Éppen ezért mielőtt gyermekünk rossz bizonyítványán felháborodnánk, a tanárokban keresnénk a hibát, vagy ami még ennél is rosszabb, a gyereken állnánk bosszút, gondolkodjunk egy kicsit. A bántalmazott gyerek lelkileg sérül, deviáns lesz, magatartási zavarok léphetnek fel nála. Az érzelmüeg elhagyott gyermek agresszívvé válhat, vagy magába fordul, drogos lesz. Nem árt, ha bizonyítványosztáskor a szülők előbb önmagukba néznek, vajon ők megtettek-e mindent gyermekük érdekében, őket nem terheli-e felelősség a rossz osztályzatokért, biztosították-e a tanuláshoz szükséges megfelelő légkört; támogatták-e gyermeküket, kiálltak-e mellette.

Az iskolai teljesítmény nemcsak a szellemi képességektől és a szorgalomtól, hanem belső félelmektől, gátlásoktól, a sikerhez való viszony rejtett formáitól is függ. Ahhoz, hogy a jegyek javuljanak, a szorongás okait kell feltárni, majd megszüntetni. Ahogy a barátság, a közös munkahely és a rokonság nem, úgy a kiskorúság sem jogosít fel önmagában senkit (még a szülőt sem!) a fizikai bántalmazásra, mert a gyereket is védi a törvény. A gyermekek ellen elkövetett erőszak esetében az a legszömyűbb, hogy olyan ember bántja vagy használja ki őket, akinek éppen az lenne a feladata, hogy szeresse és minden rossztól megvédje. Az pedig a szülő!

Most, a félévi bizonyítványosztás előtt egy régi emlékemet idézem fel. A 8. osztályban egy eléggé roszszul táplált, nagyon szomorú tekintetű fiúra figyeltem fel. Arca fáradtan megnyúlt és kékeszöldes foltokkal volt tarkítva. Amikor az osztályfőnökétől megkérdeztem, ki ő, csak legyintett. „Rossz fiú - mondta, majd elégedetten folytatta: - A minap jól elverték, mert megírtam az apjának, hogy szemtelen.”

Utánanéztem a dolognak. Az apát éppen rossz kedvében találta az osztályfőnök levele, s megmutatta fiának, mi is az az ököljog. Azt is megtudtam, hogy a gyerek félárva, és az apját imádja. Egyedüli barátjának, jótevőjének tekinti, akit elvesztett édesanyja helyett is szeret. Szinte biztos, hogy az a sápadt arcú fiú máig is félelemmel és meg- alázottan emlékszik vissza arra a szerencsétlen órára, amikor tanítója ösztönzésére élete egyedüli érzelmi támaszát is elvesztette. Akkor, egy hosszú beszélgetés után sikerült az édesapát rávenni, magyarázza meg a fiának, hogy továbbra is ugyanúgy szereti, mint eddig. Hogy éppen e féltő szeretet sugallta ezt a brutális pedagógiai módszert. Mondja el neki, hogy hisz és bízik benne, s tudja, hogy viszi valamire az életben. Nos, csak a görög sorsdrámákban láttam olyan katartikus erővel kirobbanó érzelmi megnyilvánulást, mint akkor ott abban a családban. Süt a gyerek, sírt az édesapa, és a mostoha sem volt már mostoha. Műiden rendben lett volna, amikor a fiú kijelentette, nem akar iskolába járni. S bizony, sok munkába került, mire az iskola igazgatója, az önkritikát gyakorolt osztályfőnök segítségével rávette a gyereket, hogy fejezze be az alapiskolát...

Nevelési műhibának szokták az ilyesmit nevezni. „Kis műhiba”, mely egy boldogtalan emberrel szaporíthatta volnh az emberiséget, fölöslegesen. Hiszen a tanulókat nem egyes elszigetelt viselkedésük és a tanulásban mutatott pillanatnyi kudarcuk vagy sikerük alapján kell értékelnünk, bírálnunk vagy dicsérnünk, hanem a tartósabbnak mutatkozó teljesítményük, magatartásuk alapján. Az apró részletekben mindig van és lehet esetlenség. Nincs ember, aki állandó teljesítményszintet produkálna.

Nem árt hát tudnunk, hogy a szemernyi fedezettel, valóságalappal rendelkező elismerés és dicséret korántsem olyan ártalmas, mint egy túlméretezett vagy igazságtalan büntetés. Sőt olykor egyetlen apró, őszinte jó szó, biztatás, valami szokatlan teljesítmény puszta észrevétele szárnyat

ad a gyengébb előmenetelű, önbizalmát vesztett kisdiáknak is.

Ne értékeljük túl az iskolai osztályzatot. A számjegyekben kifejezett értékelés csak ritkán lehet megbízható tükre a mögötte meghúzódó emberi erőfeszítésnek. Márpedig ez adja meg a személyiség értékét. Mivel az osztályzat ezt csak bizonyos megközelítéssel jelezheti, inkább az osztályzat motiváló erejét használjuk fel. A gyermek személyiségének alapos, minél átfogóbb megismerése legyen a pedagógus célja. Ehhez elengedhetetlen, hogy évente legalább kétszer meglátogassa a szülőket. A gyakori, jól megtervezett, a mondanivalóra előre gondosan felkészült rövid idejű, bejelentett család- látogatás a szülői bizalom megnyerésének is egyik jó eszköze, a pedagógiai propaganda egyik legjobb formája. Hatásos módszer arra is, hogy megelőzzük a hasonló „kis nevelési műhibákat”, hogy a szülők bizalmát megnyerve, jól értelmezett pedagógiai igénnyel, velük közösen, valóban boldog, kiegyensúlyozott felnőtteket neveljünk.

A szerző gyakorló pedagógus

KOPERTA

A családok szétverése

OLVASÓI LEVÉL

Túlnyomó többségünk elismeri másságát, különböznek a nézeteink, kiegészítjük egymás leleményességét, tudását stb. Én is az említett csoporthoz tartozom.

Az 1989-es évet a mi családunkban is az eufória jellemezte. Örültünk a totalitarizmus megbukásá- nak, az új rendszer létrejöttének, amelyben tiszteletet érdemel az emberi méltóság. A változás megtörtént, ennek ellenére azok közé tartozom, akiket negatív befolyás is ért. Persze, ezek másodlagos kérdések.

Természetes, hogy átjárhatóvá váltak az országhatárok. Ebből adódóan sok új hatás ért bennünket. Többek között olyan is, mint a hit erejével történő gyógyítás. Az én feleségemet is - aki addig

többé-kevésbé tudományosan gondolkodó ember volt - megnyerték és meggyőzték arról, hogy ő is a kiválasztottak közé tartozik, aki a hit erejével gyógyító tulajdonságokkal rendelkezik. Hiszi és gyakorolja az emberi energia ezer kilométer távolságokra történő átvitelét, ingája feleletet ad az általa feltett kérdésre. Az esetleges sikertelenségnél a válasza: „Nem az inga mondta fel a szolgálatot, én tettem fel rosszul a kérdést.”

Egy szembeötlő eset az ilyen jellegű gyógyításról: egy bizonyos hölgy hosszas orvosi kezelés ellenére sem esett teherbe. Próbálkozott a reikigyógymód mesterénél és néhány fizetett kezelés után örömmel vette tudomásul, hogy gyermeket vár. A művelt hölgy annyira megörült, hogy munkatársaival is közölte a nem mindennapi hírt. Amikor kérdezték tőle, honnan tudja, a válasz úgy hangzott, hogy a mester rálátással megállapította. Az eset nem tegnap történt, a hölgy sajnos a mai napig sem esett teherbe.

Azok közé a balszerencsés emberek közé tartozom, akik nem értenek egyet az ilyen tudománytalan nézetekkel. Balszerencsés legfőképpen azért, mert képtelen voltam meggyőzni a feleségemet arról, hogy az 1989 utáni szólás- szabadság viszonyai között sem szabad mindent elhinnünk. Magunknak kell tudnunk osztályozni a tényeket az ellenkezőjétől.

Borzalmas volt, amikor tudomásomra jutott, hogy feleségem 21 napos éhségkúrát kezdett, és az első 7 napon semmi folyadékot nem fog fogyasztani. Mindezt azért vállalta, hogy hét belső elválasztásé mirigye fölött uralkodni tudjon (agyalapi, pajzs-, hasnyálmirigy stb.). Én pedig a tapintatlan viselkedésemmel, iróniámmal, haragommal azt értem el, hogy otthagyta a családi házat. Gyógyíttatásáról és visszatéréséről hallani sem akar, leányainkkal együtt megszakította velem a

kapcsolatot. A családunk szét lett verve, és az meg egyáltalán nem vigasztal, hogy nem vagyunk ezzel egyedül.

Miért hisznek az emberek annak, aki azt állítja magáról, hogy úgy tud gyógyítani, mint Jézus, és miért nem hisznek az orvosnak? Tudom, hogy vannak ilyenek is kevesen, különleges képességekkel megáldott emberek, de az olyan gyógyítóknak, mint a feleségemé is, untig elég, hogy fél óra gyógyításért 300 korona ellenértéket kapjanak.

Aktív részese voltam az 1989-es forradalmi változásoknak, és hiszem, hogy a megkezdett út helyes még akkor is, ha sok kivetnivalóval találkozunk - az árak emelkedése, de legfőképp a házasságok és a családok szétesése. A boszorkánysággal egyetérteni és azt tolerálni családon belül nem tudom.

Molnár János nyugalmazott tanító, Nagymegyer