Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)
2004-01-03 / 2. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2004. JANUÁR 3. MINDENNAPI KENYERŰNK Határmezsgyéken ÉDES ÁRPÁD Akik boldog szerelmi életet élnek, azok az élet területein általában is sikeresek, és eredményesebben dolgoznak A családi életre nevelés Ligeti Miklós: Szerelem Ige: „Azután meghalt Józsué, Nún fia, az Úr szolgája... Az az egész nemzedék is atyái mellé került, és más nemzedék támadt utána, amely nem ismerte az Urat, sem tetteit, amelyeket Izráelért tett. ” (Bírák könyve 28,10) „Ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje telék el a múlandóságnak” - mondjuk az ismert ének szavaival. Tekinthetünk rá aggódva, hogy megint egy évvel öregebbek lettünk. Vannak, akiknek nyereség és siker volt az elmúlt év, s vannak, akik veszteséggel, szomorúan tekintenek vissza. Mindenképpen mezsgye, kilométerkő az esztendőváltás, és nem kell fölötte igen sokat lamentálnunk, de az sem jó, ha átsiklunk rajta anélkül, hogy észrevennénk és visszanéznénk. Mert a múlt hibáiból tanulhatunk, ami viszont jó volt benne, azt érdemes megőriznünk és továbbadnunk. Reménység szerint túl vagyunk már azon, mikor a „múltai végképp eltörölni” akarták, mert nem jó a kádat gondolkodás nélkül kilöttyinteni! Főleg akkor nem, ha nem vagyunk biztos abban, hogy csupa jobbal és tisztábbal töltjük meg. Hisz akinek múltja nincs, annak a jövője sem biztos. De ha csak múltunk van, és céltalanul állunk a jövő előtt, akkor rövid idő kérdése csupán, hogy a múlt süllyesztőjébe vesszünk. Az új év kezdetén új reménységgel új könyvet kezdünk az Ószövetség olvasása során (a felvidéki református egyház bibliaolvasó vezérfonala szerint). A Bírák könyvét, amely magában is egy széles mezsgye Izrael történetének két jelentős eseménye között. Az Egyiptomból való kivonulást, a pusztai vándorlást és Kánaán földjének elfoglalását követően (amit az Isten nagy szabadításaként összegezhetünk, és Mózes, majd utána Józsué személyével fémjelezhetünk), és a királyság kialakulását megelőzően, Saul és Dávid ideje előtt mintegy százötven évet ölel föl ez a könyv a választott nép életében. A könyv záró mondatával jól jellemezhető ez az egész időszak: „Abban az időben nem volt király Izraelben. Mindenki azt csinálta, amit jónak látott.” (Bírák 21,25) Furcsa egy megállapítás egy furcsa korról, ami tele volt hibákkal és nagy bukásokkal, s emellett nagy győzelmekkel, és Isten nagy szabadításainak megtapasztalásával. Szinte ugyanúgy, mint manapság. Tanulságait is első soron ebben a párhuzamban kereshetjük. Az egész azzal kezdődik, hogy felnő egy generáció, amelyik „nem ismerte az Urat, sem tetteit, amelyeket Izráelért végbevitt.” Kánaán népeinek nagy globalizmusában kezdett feloldódni bennük kiválasztottságuk tudata. Az elfoglalt földdel együtt lassan kezdték becsempészni mindennapjaikba a le- igázott népiek szokásait és isteneit is. Pedig az „Úr angyala” figyelmeztette őket a régi szövetségre: „Kivezettelek benneteket Egyiptomból, és behoztalak erre a földre, amelyet esküvel ígértem atyáitoknak, (...) de ti se kössetek szövetséget ennek a földnek lakosaival, romboljátok le oltáraikat! Ti azonban nem hallgattatok szavamra! Hogyan teltettétek ezt?” (21-2) Ha nem is százötven év, de mondhatjuk, hogy tizenöt évnyi ilyen mezsgye korszak van mögöttünk, amire bizony sokszor volt találó, hogy mindenki azt csinálta, amit jónak látón, amit akart. Ebben voltak hősies emberi igyekezetek éppúgy, mint ahogy a legaljasabb magatartásformák és tulajdonságok is felszínre kerültek. Láthattunk jellembeli finomodásokat és tisztulásokat, s mellette köpönyegforgatásokat, új köntösbe bújtatott régi kapzsiságot, a pénz és a hatalom hihetetlen emberferdítő erejét. Megannyi új bálvány megrontó hatását. Pedig fülünkbe cseng még az angyali szó: „Kivezettelek benneteket Egyiptomból”, letelt a babiloni hetven esztendő! S most megint ott állunk egy határtőnél, és visszatekinthetünk az elmúlt esztendő(k)re, s emellett nagy várakozásokkal, fenntartásokkal, lelkesedésekkel és félelmekkel tekinthetünk az új 2004-es évre. Benne az EU csatlakozásunkra, annak megannyi lehetőségével és buktatójával, mert az újjal új, lelkünkre éhes bálványok serege is várható. Ilyenkor jói jönnének a Mózesek és Józsuék, aldk folyókon és tengereken felhő és tűzosz- lop után vezetnének! Hiszen az Isten ígéretei visszavonhatatlanok, és Ó azt mondta: „Nem bontom fel szövetségemet veletek soha.” Ebből fakadóan őrizzünk meg néhány fontos tanulságot útravalóul: Ne feledjük el a történelemformáló Istent; feddését, se büntetését, sem pedig szabadítását. És ne feledjük el továbbadni az új nemzedéknek, hisz ez a mi feladatunk. Őrizzük gyökereinket: Hitünket, nyelvünket, önazonosságunkat, és ne dobjuk el kapzsi bálványok holmi csillogásáért. József Egyiptom alkirályaként is ismerte testvérei arcát és nyelvét is. S ha hamis rózsaszín felhők csábítanának követésre, most karácsony után véssük eszünkbe, hogy maga az Ige lett testté, hogy vezessen minket! A szerző református lelkész MARKÓ EMIL evés személyes kap csolat játszik sorsdöntőbb szerepet az emberek életében a szerelemnél. Nem véletlen, hogy a pedagógia több klasszikusa azt vallotta, hogy a szerelmet tanítani kell az iskolában, mert: a) az iskola az életre akar nevelni, a szerelemre is nevelni kell a fiatalokat, természetesen nem svéd mintára, a szexuális technikát értve ezen a tananyagon, hanem a mély, intim emberi kapcsolatok képességét; b) a szerelem az ember életének egyik fontos tartalmi összetevője, amelyben legtöbbet árul el saját személyiségéről. A szerelem az emberre jellemző legmagasabb rendű érzelmek egyike; c) a szerelem azonban nemcsak jövője a tanulóknak, hanem iskolai jelenük egyik fontos problémája is. A szerelem kölcsönösséget feltételez: „Kinek én úgy adtam az ölelést, hogy neki is öröme teljék benne” - írja Ady az Elbocsátó szép üzenetben. SZERELEM ÉS ERKÖLCS Valamennyi emberi kapcsolat közül épp a szerelem van a legszorosabb összefüggésben az erkölcsi- séggel, a műveltséggel, a magatartással és a jellemmel. A szerelem adja az összetartozás élményét, az egymás iránti kölcsönös vonzalmat, a vágyat, a másik hiányának nehezen elviselhetőségét. A szerelem nagy és szép érzés, aki ebből kimarad, szegényebb érzelmileg, mert örömből és talán szenvedésből is kevesebbet kap. József Attila következő sorai a szerelem heroiz- musát tükrözik: „Úgy kellesz, mint a parasztnak a föld, / a csendes eső és a tiszta nap. / Úgy kellesz, mint a növénynek a zöld, / hogy levelei kiviruljanak. (...) Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat.” A szerelemről vallott nézeteivel, életgyakorlatával nyilatkozik meg legközvetlenebbül az emberek különbözősége. A legnagyobb gondot az okozza, hogy elméletben és gyakorlatban egyaránt sokan összetévesztik a szexualitás és a szerelem fogalmát. Látszólag jogot ad erre a tény, hogy a szerelem nem létezik szexualitás nélkül még akkor sem, ha elfogadjuk a minden érzéki konkrétság nélküli plátói szerelmet. Ebben ugyanis nem a szexualitás hiányáról, hanem aszketikus elfojtásáról van szó. Itt is bőven találkozunk szélsőséges nézetekkel, az egyik oldalon megtaláljuk „a hagyományos, represszív aszketiz- must”, amely a hatodik parancsolat jegyében minden szexualitást, még a gondolatban is a bűnök közé sorakoztat. A másik oldalon viszont éppoly végletes a polgári szexuálradikalizmus, amely a szexualitást a szomjúsággal azonos rendű és jellegű szükségletté degradálja, ezért véleménye szerint ahhoz hasonlóan kell kielégíteni. Rokon vele a szórakozásmorál felfogása is, amely a szerelmet a szexualitással azonosítva jelentős örömforrásnak tekinti, éppen ezért benne minden eszközt erkölcsösnek tart, amely az egyik felet akár a másik kárára is szexuális céljának eléréséhez segíti. A szerelemről sokan elmélkedtek, költők, művészek megénekelték, ábrázolták, de a szerelem is olyan, mint a személyiség, nincs két egyforma ember, nem lehet két egyforma szerelem sem. „Hogy mi a szerelem? Kérdezd az élőtől, mi az, hogy élet; a hívőtől, mi az, hogy Isten ... Az a hatalmas vonzás minden iránt, amit felfogunk, az a félelem vagy remény bennünk, mikor gondolatvilágunkban valami hiány hasadékára bukkanunk, és mindenben, ami van. Közösséget szeretnénk ébreszteni az iránt, amit magunkban felismerünk. Ha gondolkodunk, azt kívánnánk, hogy megértsenek; ha képzeletünk szárnyal, azt, hogy agyunk légi gyermekei egy másikban szülessenek újjá, ha érzünk, azt, hogy mások idegei a miénkkel együtt rengjenek, hogy az ő szemük sugara enyhítse és olvadjon át a mi szemünkre... ez a szerelem. Az a kötelék és az a szentség, amely nemcsak emberrel köti ösz- sze az embert, hanem mindennel, ami csak bennünk él.” (Shelley) TANÍTHATÓ A szerelemre nevelés a személyiség fejlesztésének integráns része. Első - már az óvodában is megvalósítható - feladatai közé tartozik egymás és egymás nemiségének kölcsönös tisztelete, a helyes tartalmú szemérem, tapintat, udvariasság kialakítása. Az iskola nagyon sokat tehet a helyes szemlélet kialakítása érdekében, ha időben elfogadtatja a gyermekkel, hogy: a) az élet egyetlen területén sem szerezhet magának senki élvezetet mások bánatpénzén, minden emberi kapcsolatban elkerülhetetlen a másik fél szükségleteinek, igényeinek, érdekeinek fel- és elismertetése; b) továbbá megóvja őket a naiv illúziótól, hogy a szerelem csúcs pxintját a házasságban lássák, mintha azzal tömény és soha véget nem érő boldogság kezdődne; c) megismerteti őket azokkal a biológiai (nemi betegségek felújult terjedése), pszichés (érzelmi csalódások, kiégés) és szociális (agresz- szivitás stb.) ártalmakkal is, amelyek a szerelemhez kapcsolódó tévedéseik, csalódásaik következményei lehetnek. Természetesen az iskola nem egyedül nevel. A gyermek környezetében a legkülönbözőbb életmodel- leket, viselkedésmintákat látja. Ezek nemcsak az elvként hirdetett normákkal, hanem gyakran egymással is ellentétbe kerülnek. Amerikai szociológusok tárták fel, hogy pl. sok nő csak azért enged férfi munkatársai szexuális ostromának, mert különben kirekesztik. A kirekesztés félelme teszi engedékennyé őket. Hazai p>élda is akad: egy kirándulás után az osztályokban perifériára kényszeríti a cso- px>rt azokat, akik nem voltak hajlandók velük azonosulva alkoholt fogyasztani, szexuális kalandokat szervezni. Sajnos, ebben az összefüggésben legtöbbször épp azok a szülők kapják meg gyermekeiktől az ítéletet: „Én nem kívánok olyan szürkén élni, robotolni, ahogy ti”, akik a helyes erkölcsi normák megvalósítására adnak nekik példát. PÉLDAADÁS A nevelésnek ezen a területén is érvényesül a nevelői példaadás szerepre. A préldaadás kötelezettsége nem állítja valamilyen aszkéta követelménycsoprort elé a pedagógusokat. A legnagyobb tisztelet övezheti azt a lánypredagógust, aki megszüli szerelemben fogant gyermekét, és joggal érdemelne megvetést, aki tisztes családanya látszat alatt szövögeti kalandjait. A kívánatos pedagógusi magatartás tömörítve: aki másokat nevelni akar, annak ezen a téren is legyen tartása! Pedagógusról ne legyen az a közvélemény, hogy mindenki megszerezheti, aki csak akarja. Kétségtelen, hogy ebből a szempontból egy pedagógustól az erkölcsi normák következetesebb megtartását követeli meg a közvélemény és a pedagógusi etika. Aki a gyermeket nevelni akarja, értő szóval tárgyaljon vele. Beszélgessen és ne prédikáljon. Ne kérjük számon már az alsó tagozatos tanítványainkon a tökéletesség megvalósítását (tudjanak mindig példásan viselkedni), amikor erre tanítójuk is képtelen. A nevelésnek ki kell terjednie a viselkedés valamennyi területére, ezért ne tűrjük meg az iskolában a cinikus, trágár beszédet, a szerelem lerombolóját, hisz Balzac írta, „a szemérem a szerelem anyja”, a kirívó, kihívó öltözködést (a nemiség túlhangsúlyozását), a közönséges viselkedést (cselekedeteket, köztük a pornográf képek terjesztését) se. A CSALÁD SZEREPE A harmonikus családi élet megteremtését számos kommunikációs eszköz próbálja elősegíteni. A pedagógiai propaganda is sokat tehet (különösen ha a szülők látogatják is az iskola és egyéb intézmények ilyen jellegű rendezvényeit). Számos kiváló pedagógus hirdette, hogy a pedagógiának a tanítók (tanárok) és a szülők közös tudományává kell válnia. Legfontosabb az egészséges családi mikroklíma megteremtése, mert a gyermeknevelés lényege a felnőttek önnevelésében rejlik. Minél több érzelmet merít a gyermek születésétől kezdve elsősorban a szüleitől, annál inkább ké- pressé válik az érzelmek átélésére és kinyilvánítására másokkal szemben. A szeretetból soha sincs felesleg, ezzel nem kell takarékoskodni. Az iskola nevelési tevékenységét megkönnyíti minden olyan gyermek, aki olyan családokból lép az intézmény falai közé, amelyben a szeretet, törődés stb. igényét kielégítették, és megnehezítik mindazok, akik elhanyagoltan vagy agyonkényeztetve, de kielégítetlen szükségletekkel érkeznek a közösségbe. Sajnos, ma sem ritka az olyan gyermek, aki az anya vagy az anyai szeretet hiányával éli át egész gyermekkorát. A kapxsolat szerepre miatt ez már nemcsak iskolai, hanem igen súlyos társadalmi kérdés. Az érzelmek, s különösen a szeretet rendkívüli módon foglalkoztatja a serdülésen túljutott fiatalokat. A szexuális csalódásokat gyakran személyi tragédiaként élik meg, amely megrendíti az önmagukba vetett hitet a prannerkaprcsolat megteremtését illetően. A vizsgálatok eredményei azt igazolták - középiskolások körében végezték -, hogy míg a fiúk hangsúlyozták a prartner iránti tiszteletet, s fontosabbnak vélik azt, hogy ók szeressenek, mint hogy szeretve legyenek, a lányok inkább álmodoznak a szerelemről, meglehetősen ellenséges álláspontra helyezkedtek a fiúkkal szemben. Akik boldog szerelmi életet élnek, azok szexuális élete is többnyire sikeres és kiegyensúlyozott, s az élet területein általában is sikeresek, eredményesebben dolgoznak, életvitelük stabilabb. „A szerelem mindent prótol, a szerelmet nem pxítolja semmi” - állapította meg már Petőfi Sándor. Higgyünk neki. A szerző gyakorló predagógus bt , t f . . MONOLÓG Csillaghullás NAGY ILONA Áll az elkülönített kórteremben. Az ágyon eszméletlen, szenvedő test. A társa, a szerelme. Riadt tekintetéből sugárzik a nagy kérdés. Mi lesz, mi lesz most? Van esély? Az asszonyon teljesen elhatalmasodik a kétségbeesés. Leroskad a súly alatt. Már csak egy gondolatok nélküli halmaz. Az orvos megszánja. Imádkozzon, imádkozzon súgja. Lelke rian az orvos szavára. Haranglábként csapiódik agya falának a visszhang - imádkozzon! A döbbenet kongó ürességnek ad teret. Önkéntelenül is az általa soha ki nem mondott ima szavai után kutat. Zavaros bizonytalansággal rálel az első sorra. - Mi atyánk, ki vagy a mennyekben. Félelme mélyül. Szavak, szavak. Felpillant. Az embere ót nézi. Tekintetük ölelkezésében a boldog múlt tánca árasztja melegét zsigereikben. Kezük útra kel. Simogatják egymás arcát, testét. Közös örömeik millió apró kövéből építik erős falú mentsvárukat. Diadalittasan beköltöznek. Ók, ók ketten. Ülnek a tűz mellett s szeretettel nézik egymást. Lassan utat nyitnak könnyeiknek, amiben már ott él a megbékélés a visszafordíthatatlan felett.
