Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)

2004-01-10 / 7. szám, szombat

Kitekintő ÚJ SZÓ 2004. JANUÁR 10. Henri herceg nem tart fenn királyi fényűzéssel berendezett lakást Párizsban, ahol gyakran járja végig a pékeket, henteseket, zöldségeseket, halárusokat A Napkirály bizonyára csak fintorogna Ha éppen Párizsban időzik, Henri d’Orléans legkönnyeb­ben a XV. kerületben találha­tó meg. E szolid középosztá­lyi környezetben maga is há­romszobás, kényelmes, de távolról sem királyi fény­űzéssel berendezett lakást tart fenn, amelynek láttán pompakedvelő őse, a Napki­rály nyilván csak fintorogna. KIS TIBOR Másodmagával lakik itt, második feleségével, a szintén kékvérű csa­ládból származó spanyol Micaela Cousino Quinones de León asz- szonnyal. A kerület kereskedői jól ismerik Henri herceget, hiszen - minthogy szereti a gyomrát - gyakran járja végig a környező pé­keket, henteseket, zöldségeseket, halasokat. Ezek persze tisztában vannak azzal, kit is szolgálnak ki, és igyekeznek mindenből a leg­jobbat adni neki. Ez a kereskedői tüsténkedés korántsem csak a rangnak szól, és egyáltalán nem a sznobizmus megnyilvánulása. Henri herceg már csak azért is megérdemli részükről a kivételes bánásmódot, mert hiszen kedves, figyelmes ember, aki közvetlen modorával gyorsan megnyeri a „közemberek” rokonszenvét. És ő is szívesen mutatkozik társasá­gukban, miközben az összes euró­pai királyi ház tagjai szegről-vég- ről rokonai, legközelebbről persze a Bourbonok. Ezért aztán kedves kuzinja ő a spanyol és a belga ki­rálynak, szívesen látott vendég a holland vagy a dán királyi udvar­ban is. Hogy miért lakik középosztályi környezetben, amikor ilyen ro­konság veszi körül? Nyilván főleg azért, mert nem futja neki többre. Apját még Európa három leggaz­dagabb embere között tartották számon közvetlenül a második vi­lágháború után, de miután 1950- ben a francia királyi család sok év­tizedes száműzetésből hazatérhe­tett, a kastélyok, birtokok, ingósá­gok vajként olvadtak szét a való­ban királyi udvartartást vivő Guise herceg kezén. Amit aztán később tizenegy gyerekére ha­gyott, az már nem igazán mond­ható királyi vagyonnak. A legtöbbet persze elsőszülött fia kapta tőle. Nem vagyonban. Ha­nem azzal, hogy ő volt a Dauphin, vagyis a nem létező francia király­ság trónjának általa megnevezett örököse, apja halála után pedig a királyi ház feje. Más szóval: ha Franciaországban még ma is ki­rályság volna, VII. Henrik néven ő uralkodna. A Guise-ek, tehát a Napkirály öcs- csének családjából származó Henri d’Orléans-ból valójában nem olyan nehéz felkészülni egy újságírónak a személyes találko­zó előtt. Bármelyik történelem- könyvet üti fel az ember, minde­nütt az ő famíliájának tetteibe botlik, hiszen legalább ezer évig visszamenőleg az összes francia koronás fő a felmenői közé tarto­zik, ha nem is mindegyik nyíl­egyenes ágon. A királyi ház fejének lenni pedig akkor is társadalmi respektust je­lent Henri herceg számára, ha napjaink köztársasági Franciaor­szágában szemmel láthatóan sem­mi nincs olyan távol, mint a mo­narchia visszatérte. Royalista párt még törpepártként, vagy népe­sebb baráti asztaltáraságként sem működik az állam határai között. A köztársasági értékek sziklaszi­lárdak, és annak is tartja őket mindenki. Beleértve Henri herce­get is, aki megannyi címe közül csak a Párizs grófja stallumot használja állandó jelleggel, gya­korlatilag családnév helyett: „Henri, comte de Paris” - dedikál­ja mindenkinek mostanában meg­jelent nagy sikerű memoárköte­tét. Interjúiban Henri d’Orléans több­nyire úgy fogalmaz, hogy nem tartja magát royalistának - de a beszélgetés alatt hamar kiderül, hogy a dolog azért ennél némileg bonyolultabb. Ami kezdődik az­Henri d'Orléans második feleségével. Bármelyik történelemkönyvet üti fel az ember, mindenütt az ő famíliájá­nak tetteibe botlik, hiszen legalább ezer évig visszamenőleg az összes francia koronás fő a felmenői közé tarto­zik, ha nem is mindegyik nyílegyenes ágon. (Fotók: képarchívum) zal, hogy környezete a találkozó előtt jelzi: „prince Henri” szereti, ha monseigneur-nek szólítják, ami - Franciaországban ezt min­den iskolás gyerek tudja - XIV. La­jos óta nem kizárólag főpapok­nak, hanem mindenekelőtt a Dauphinnek, vagyis a trónörökös­nek dukál. S minthogy a 70 éves Henri d’Orléans nemcsak nagyúri meg­jelenésű, elegáns és kellemes mo­dorú beszélgetőtárs, hanem igen széleskörűen tájékozott ember is, szemmel láthatóan alig táplál illú­ziókat személyes lehetőségeit ille­tően. De a monarchia jövőjével kapcsolatban valószínűleg már nem ennyire egyértelmű a hely­zet. Szerinte a királyság sorsa tör­vényszerűen teljesedett be Franci­aországban, mivel nem tudott fej­lődni, márpedig - mint mondja - „evolúció nélkül jön a revolúció”. Egy francia herceg - meditál - nem törekedhet a történelemmel szemben revánsra, és mi sem áll tőle távolabb, mint ábrándokat kergetni. A jelekből ítélve azon­ban vélhetően nem zárja ki, hogy miként a polgárok annak idején megvonták a bizalmat a monar­chiától, ugyanúgy egyszer még vissza is kívánhatják a királysá­got. Vagyis demokratikus eszkö­zökkel valamikor a jövőben, adott esetben a választók alkalmasint „visszacsinálhatnak dolgokat”. Egy „demokratikus felkenés” le­hetne csak napjainkban a restau­ráció egyetlen lehetősége. Hogy mennyire hisz ebben a déli­bábban? Nehéz eldönteni. Mindenesetre többször megismétli: soha nem pártokban, hanem egész életében Franciaország egészében gondol­kodott, és feladatának tekinti a nemzeti egység erősítését. Szavai szerint ez életének nagy köteles­sége. Egyébként pedig soha semmi egyebet nem akart, mint a hazáját szolgálni. Ahogy ezt a mondatot kiejti a száján, abban nincs pá­tosz, láthatóan pusztán tényt akar rögzíteni. Ezt sok francia hajlandó is neki minden további nélkül el­hinni, pártállásra való tekintet nélkül. Hiszen Henri herceg pél­dául gyakori vendég a párizsi mé­diában. Komolyan veszik, sok mindenről kikérik a véleményét - a monacói hercegnők viszontag­ságos házasságairól éppúgy, mint a francia hírszerzés állapotáról. Adnak arra, amit mond, mert nem férhet kétség hozzá: tudja, mit be­szél azokban a dolgokban, amik­ről hajlandó nézeteit megosztani a nyilvánossággal. Minden szaván érződik, hogy ki­váló iskolákba járt (igaz, a párizsi politikai tudományok intézetében megbukott a záróvizsgán), utána pedig olyan munkákat végzett, amelyek akár bizalminak is mond­hatók. Főleg persze a De Gaulle tábornok környezetében eltöltött években, amikor a hírszerzés és az államfő közötti „postás” szerepét töltötte be. Tagadja, hogy a hír­szerzésnél dolgozott volna; a szárnysegédi megbízatást afféle irodai elfoglaltságnak írja le. Soha nem dolgozott „terepen”, így te­hát valóban nem is lehetett a klasszikus értelemben vett hír­szerző. Mindazonáltal hallhatni tőle ilyen-olyan kémhistóriákról, például még ma is láthatóan büsz­ke arra a szerepére, amelyet egy, algériai lázadóknak szánt fegyver­szállítmány lefülelésében játszott az ötvenes évek végén. Az algériai háború után egyébként az idegen­légió tisztje lett, ahonnan pár év­vel később állítása szerint köny- nyek között szerelt le. Onnantól kezdve aztán békésebb vizeken evezgetett - banktisztvise­lő volt például a Crédit Lyonnais- nek azon az osztályán, ahol a har­cos trockista vezér, Arlette Laguiller is dolgozott. Ő nagyon jó szívvel emlékezik vissza ma is a „francia La Pasionariára”, aki vi­szont nem győzi hangoztatni: kép­telen visszaemlékezni rá, találko­zott-e valaha is személyesen Henri herceggel. A bank után pedig csak a festés maradt számára, amit kedvtelés­ből űz, pedig egykor azt hitte, hogy egyszer majd ez lesz kenyér­kereső foglalkozása. De apja egyetlen mondattal széttörte ilyen irányú ambícióit. Mert amikor az érettségi után bejelentette neki, hogy képzőművészeti főiskolára szeretne jelentkezni, a családfő ezt válaszolta: - Politikatudo­mányt fogsz tanulni, és punktum. Ez a „punktum” az apja részéről élete sorsfordulóin még később is többször elhangzott. Például 23. születésnapján, amikor a királyi ház feje közölte vele: - A trónörö­kösök Franciaországban 23 éve­sen szoktak nősülni; három hónap múlva te is nősülsz, punktum, így is lett, olyannyira, hogy a szü­lők még azt is megmondták neki, ki a boldog ara. A német hercegkis­asszony aztán öt gyereket szült ne­ki, mígnem Henri bejelentette az apjának, hogy Micaela kedvéért el­válik. - Ha megteszed, kitagadlak a családból, és elveszíted a trón­örökösi címedet, punktum - vála­szolta a családfő. Ez meg is történt a későbbiekben - a Dauphin címet lényegében csak a halálos ágyán ítélte neki oda újra a zord atya. Akivel egyébként Henri egész éle­tében viaskodott. Könyvében tisz­telettel ír róla, de néha nem is annyira burkolt iróniával kom­mentálja szigorú felmenője koro­nás álmait. Például azt, hogy egy időben De Gaulle segítségével gondolta visszaszerezni a trónt. Állítólag ő, a huszonéves Henri vi­lágosította fel apját, hogy a tábor­nok nem azért tért vissza egy évti­zed után a hatalomba, hogy más­nak kaparja ki a gesztenyét. Történetei java részét - köztük a fentebb említett sztorikat is - megírta frissen publikált önélet­rajzában. Erre a könyvre látható­an nagyon büszke Henri herceg. És arra is, hogy a kötet megjelené­se óta egyik olvasótalálkozóról a másikra siet. Sőt, a karácsony előtti hagyományos párizsi könyv­vásárok egyik legkeresettebb szer­zőjének is ő számított. - Legutóbb is három óra alatt 160 kötetet de­dikáltam, egészen elzsibbadt a ke­zem tőle - sajnáltatja magát. Csak első családjáról beszél keve­set a könyvben, és élőszóban is nehéz szóra bírni erről a kényes témáról. Tény, hogy a gyerekeit és unokáit szinte^ soha nem látja, pe­dig szeretné. Ő első feleségét teszi felelőssé ezért az áldatlan állapo­tért - fiai azonban ritka nyilatko­zataikban másként magyarázzák a kialakult helyzet okait. Tény, ami tény: komolyan vehető udvartartása nincs, valószínűleg azért, mert apjával ellentétben nem is igényli ezt. Szívesen beszél ugyan arról, hogy a legutóbbi né­hány évtized összes francia állam­fője beszélgetőpartnerei sorát gya­rapította. De Gaulle egyenesen olyanokra tanította, hogy soha ne késsen sehonnan, mert egy király első számú erénye a pontosság. Jacques Chirac pedig annak idején afféle házitanítója is volt neki. Más kérdés, hogy jó ideje már nem szoktak találkozni az elnökkel. De amúgy sem túl sok időt tölt Pá­rizsban. Ha csak teheti, mallorcai bérelt házában akvarellezik, vagy gondozgatja a Micaelával együtt ültetett narancsligetét. S legbelül talán arra fülel, mikor érkezik hozzá a haza hívó szava... Párizs, 2004. január „Henri, comte de Paris" - dedikál­ja mindenkinek mostanában megje­lent nagy sikerű memoárkötetét. RÉSZLETEK A HENRI D'ORLÉANS-NAL FOLYTATOTT BESZÉLGETÉSBŐL Kik a kedvenc királyai? Azok, akik a franciák egységén munkálkodtak. Mmt például a százéves háború után az országot hamvaiból feltámasztó VII. Károly, vagy pedig a vallásháborúk utáni felvirágzást megalapozó IV. Hen­rik. Királynak készült gyerekkorá­ban? Mi a testvéreimmel nem foglal­koztunk ilyesmivel. De később is főleg filozófiai értelemben érde­kelt a probléma. Természetesen egy ilyen családhoz való tartozás az ember egész életét meghatá­rozza. Beletelt egy időbe, amíg megértettem, hogy őseim mindig az egység elérésén dogoztak. Egy­ségesnek akarták látni az orszá­got, a franciákat. Segítette pályáján ez a név? Attól függ. De azért az vitathatat­lan, hogy e név sokkal több ajtót nyitott meg előttem, mint ameny- nyit bezárt. De Gaulle-ról látható tisztelettel ír a könyvében. Hogyan látja a tábornok politikai örökségét? Ezt az utókor hasznosította, igaz, olykor rosszul értelmezték, vagy rosszul hasznosították ezt az örökséget. Úgy érzem, jómagam értem ennek a hagyatéknak a lé­nyegét. Vagyis azt, hogy ez Fran­ciaország ősi értékeiből táplálko­zik. Érdekli a politika? Nagyon. A pártpolitika is? Nekem nem kell foglalkoznom pártpolitikával, hiszen a meglevő pártoknak megvannak a maguk vezetői. Sajnálom, hogy a bal- és a jobboldalon egyaránt meglevő jó ödetek gyakran elsikkadnak, mert amit a baloldal javasol, azt a jobb­oldal automatikusan megtorpe­dózza, és fordítva. Ahelyett, hogy a jó dolgok megvalósításáért együttesen lépnének fel. Az ön politikai ideáljai kikhez állnak közel? A franciákhoz. Mindig a francia ideálok vonzottak. Milyen a viszonya az európai ki­rályi családokkal? Ezek normális családi kapcsola­tok. Ha például Spanyolország­ban, Belgiumban, Luxemburgban, Hollandiában, Dániában járok, so­ha nem mulasztom el a telefont az ottani udvarnak. Unokafivéreim mindenütt szívesen látnak egy ká­véra, családi csevejre.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents