Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)

2004-01-10 / 7. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. JANUÁR 10 Családi kör Zúgolódás nélkül vállalta a sorsot - ha Isten ad csapást, ad erőt is elviselni Negyed százada özvegyen Dózsa Józsefné Tóth Mária huszonhárom évesen maradt özvegy BENKŐ TÍMEA egész úgy kezdő­dött, akárcsak a mesében. Élt egyszer egy fia­tal lány és egy fiú. A lány tizen­hét múlt, a fiú négy évvel volt idő­sebb nála. A lány vasárnap este ba­rátnőjével moziba indult, s a film után már a fiú kísérte haza. Szere­lem, házasság, gyerek..., boldogan éltek, míg... Hát ez az. Pont, mint a mesében: míg meg nem haltak. Illet­ve csak az egyikük. Viszont ha az ember élete párját veszíti el, akkor abba egy kicsit ő is belehal. Dózsa Józsefné Tóth Mária huszonhárom évesen maradt özvegy.- Férjem előzőleg egyáltalán nem betegeskedett. Fáradékonyságra pa­naszkodott és a gyomrát fájdította, de semmi jel nem utalt arra, hogy komoly a baj. Eleinte sárgaságra gyanakodtunk - simítja végig hom­lokát a törékeny asszony, amikor a tragédia előzményeiről beszél. ­Mindösssze öt éve voltunk házasok, Roland, a fiunk még nem töltötte be a negyedik életévét. A szüleimnél laktunk, miközben építkeztünk. Amikor a félj orvoshoz fordult, már a legelső vérvizsgálat eredménye halálos ítélet volt: leukémia. - Soha nem sírtam előtte, nehogy elkese­redjen. Valahogy mégis rosszat sej­tett, mert amikor az érsekújvári kór­házból mentővel szállították Po­zsonyba, kérte, hogy Tardoskedden szóljak, fel akar ülni, legalább menet közben hadd lássa az épülő családi házunkat. Ide érve kinézett az abla­kon és könnybe lábadt a szeme... - a háziasszony felpattan azzal az in­dokkal, hogy kimegy a konyhába ká­vét főzni. Magamra maradok egyetlen közös fényképükkel, melyen hármasban vannak, apa, anya és fia. A fiú ke- resztszüleinek lakodalmán készült, egy évvel az imént hallott történet előtt. Az özvegy kisvártatva vissza­tér, és én megtudom, hogy a család­fő Pozsonyban vérátömlesztést, in­fúziókat és gyógyszeres kezelést ka­pott. Az első kéthetes kúra után még hazajöhetett. - Amint belépett a la­kásba, lehajolt fiához, hogy felemel­je a magasba. Elindult az orra vére, legalább egy óra hosszig jegeltem. Nagyon legyengült a szervezete, nem bírta itthon, vissza kellett vin­nünk a kórházba. Amikor a veséje felmondta a szolgálatot, átvitték Hradec Královéba. Tudta, hogy nincs segítség. A kórházi ágyon be­vallotta nagynénjének, hogy attól fél, én nem leszek elég erős. Amikor utoljára találkoztunk, már nem volt eszméleténél, félrebeszélt. Akkor is csak a gyerekre gondolt, őt kereste. Kisfiam, kisfiam - szólongatta Ro- landot az ágyat tapogatva maga kö­rül. Csütörtökön hajnalban jött a távirat... Erre nem lehetett felké­szülni. Az ember az utolsó percig bi­zakodik, reménykedik. Sokáig csendben kavargatjuk a ká­vénkat, majd megkérdezem, meddig tartott az a nagyon nehéz időszak, amíg az első sokkból magához tért.- Meddig? Máig. Mindig is nagyon nehéz lesz... De munkába jártam, még most is három műszakban dol­gozom, a gondokat otthon kell hagyni. Otthon viszont ott volt a fi­am, életben kellett maradnom.- A kicsi mennyit értett a tragédiá­ból?- Keveset. A maga módján képzelte el apja halálát. Már iskolás volt, ami­kor egyszer röntgenre vittem, és megismerte a kórház épületét, hi­szenjárt ő is látogatóba az apjához. Ide van apuka a pincébe zárva - szó­lalt meg váraüanul. - Megverem a nővérkéket, ha nem engedik haza.- Arra nem gondolt, hogy eseüeg új­ra féijhez megy? - kérdezem egy kis idő múltán óvatosan.- Elképzelhetetlennek tartottam. A gyermekemnek éltem, őt akartam boldognak látni. Kinőtt ruhácskáit azonnal szétosztogattam, azt mond­tam, nekem azokra már nem lesz szükségem soha többé. így volt he­lyes, ma sem tennék másképp. Immár 24 éve múlt, hogy szinte na­ponta megy az asszony - hol egye­dül, hol a fiával - a temetőbe. Ez pontosan 24 karácsony, 24 szülinap és még számos családi ünnep az asz- szonynak férj, a fiúnak apa nélkül. Ez pontosan 24 év családfő nélkül, egy fizetésből, amikor a gyereknek ruha kell, cipő kell, ennie kell, isko­láztatni kell. Ez pontosan 24 év gaz­da híján az emeletes családi házban, melyet be kellett bútorozni, karban kell tartani, fizetni kell a gáz- és a villanyszámlákat, gondozni kell a kertet. Iskolai ballagás, szalagavató, diplomaosztó ünnepély a fiúnak - vele büszkélkedő apa nélkül, a fele­ségnek 24 év magány a hitvesi ágy­ban. Zúgolódás nélkül vállalva a sorsot - ha Isten ad csapást, ad erőt is elviselni elvet vallva. Mondtam már a legelején, akárcsak a mesé­ben: ásó, kapa, nagyharang vá­lasszon el tőled... Egyetlen közös fényképük, melyen hármasban vannak, apa, anya és fia, a fiú keresztszüleinek lakodalmán készült, egy évvel a szomorú történet előtt (Mészáros Imre felvétele és családi archívum) SZÓ Ml SZÓ Influenzajárvány, vécépapírral és felárral M. CSEPÉCZ SZILVIA „Most melyiket vegyem meg, a puhábbat vagy az olcsóbbat?” - morfon­dírozott egy ismerős fiatalasszony a hipermarketben, a gúlába rakott vé­cépapírtekercsek előtt. Hja, ide vezet a bőség - gondoltam magamban, de azért szóltam, hogy hát azt, amelyiket eddig is. „Nem otthonra kell - válaszolta -, hanem a két öregnek, akiket gondozok. És nem arra a cél­ra, hanem zsebkendő helyett. Ha náthásak vagyunk, mi is vécépapírt használunk, s most, hogy elkapták az influenzát, nagy nehezen meg­győztem őket, hogy próbálják ki. A bácsi rá is bólintott, de a néni morgo­lódott, hogy ő a vasát zsebkendőkhöz szokott. Csakhogy azok egykettő­re átáznak, az influenzavírusok meg közben vígan szaporodnak. S ha én is elkapom, ki vásárol be, ki főz meg nekik? A saját családomról már nem is beszélve... De nem ez a legnagyobb baj, hanem hogy kisnyugdíja­sok, minden fillérjük ki van számolva. És azt mondták, már tisztességes gyógyszerre is alig telik, nem még olyan luxuscikkre, mint a vécépapír. Arra a bizonyos helyre is hazulról szoktam vinni nekik régi újságokat. Persze, csak napilapokat, mert a fényes, kemény papírra nyomtatott ma­gazinok ebből a szempontból nem igazán praktikusak. A bácsi előbb el­olvassa az újságot, azután akkurátusán formára vágja, és felakasztja a vécében egy szögre. Merthogy régen is így csinálták a falujukban.” Saj­nálom a két öreget, a menyük rakta be őket a panelgarzonba, miután a fiuk hirtelen meghalt. A falusi házban nem maradhattak, öregotthonba meg nem akartak menni. Sajnos, a bácsi már átesett két agyvérzésen, a néni pedig húsz éve reumás. Nehezen mozognak, ezért is van szükségük gondozóra. Én szoktam kiváltani a gyógyszereiket is, tudom, mennyire drágák. Be is gurultam rendesen, amikor két napja az egyik gyógyszertároslány rám szólt, hogy az antibiotikum és a lázcsillapító mellé vegyek az öregeknek extra tablettát vagy italport meg vitamino­kat is, attól hamarabb rendbejönnek. Visszakérdeztem, tudja-e, hogy hány liter tejre futja egy doboz minőségi láz- és fájdalomcsillapító árá­ból. Hát tudta, mondta is azonnal, én meg rájöttem, milyen ostoba va­gyok, hiszen nem az övé a patika, ő is csak alkalmazott.” A gondozónő ezzel elköszönt, sietett a beteg házaspárhoz. Mire jómagam is kiértem a hipermarketből, gyanús tüneteket kezdtem érezni. Egy hapci, azután még egy, azután még egy. Kész, vége, elkaptam az influenzát. Különben is az a hír jáija, hogy most kezdődik a legújabb járvány, és nem segít sem a védőoltás, sem a szkafander, a vírus osztódással szaporodik majd, mint az önrobbantgatós terroristák. Hazasiettem, főztem egy forró teát, és számolni kezdtem. Kell egy kis lázcsillapító, egy kis gyógyitalpor, C- vitamin, multivitamin, pezsgős kalcium, köhögéscsillapító, sőt tea is, mert az utolsó tasakot használtam el, és a teához citrom, az inhalálás­hoz tengeri só, az orromra kenőcs... És igen, sok-sok vécépapír is kell. Orvoshoz nem megyek, nem fizetek én húszasokat azért, hogy meg­mondjam a dokinak, mi a bajom, sem a gyógyszerésznek, hogy elveszi a receptemet. Meg nem is lenne miből, mert mint szellemi szabadfoglal­kozásúnak, a betegállomány idejére a szociális biztosítótól kellene kap­nom a béremet, azok meg olyanok, hogy egy hét alatt akár kétszer is rá­rohannak az emberre, leellenőrizni, vajon valóban fekszik-e, de fizetni, azt csak hónapokkal később szoktak. Tudom, mert életemben egyetlen egyszer már ld voltam írva, pont az influenza miatt, és mert lázasan, egyedül aludtam, nem hallottam meg szociálisék különítményének csöngetését. Ki is tűzték az ajtónkra, hogy nem voltam otthon, nem jár táppénz. Ha akarok, fellebbezhetek. Hamarabb nyomtam volna csókot bacilusos számmal a homlokukra, mint hogy fellebbezzek! Azóta inkább egyfolytában egészséges vagyok. De most, most tényleg ez a vadiúj ví­rus... Az nem lehet, hogy a karácsonyi szerény, ámde teljes kiköltekezés után munkaképtelen legyek...! Hapci! „Mi van, anyu, por ment az orrod­ba?” - érdeklődik a lányom, aki éppen hazaért az iskolából.” „Á, aligha­nem elkaptam az influenzát!” „Fáj a lábad, a karod és a fejed?” - kérdezi nagy komolyan. „Miért, kellene?!” „Hát, azt olvastam, hogy ezek a kez­dő tünetek... A hapci, az majd csak utána jön!” - nevet, és én azonnal, boldogan elhiszem neki, hogy ezúttal talán megúsztam egy tizenhat személyes éttermi vacsora árának a gyógyszerre váltását. Igaz, rendkí­vül ritkán vacsorázunk étteremben, az influenza pedig még csak jön. ÍRÓ OLVASÓK Egy hajléktalan legszebb éjszakája - Rudi, a kutyás kukás MÉRI MAGDOLNA PIERZCHALA JÓZSEF Január 8-a volt, este hat óra körül járt az idő. Márton József céltalanul ballagott a kisváros utcáin. Az ünne­pek elmúltával elég kihalt volt a vá­ros. Feltámadt a hűvös szél, József elnyűtt, kopott kabátjában majd megfagyott. Most volna jó a nyári nagy melegből, gondolta. A mintegy harmincfokos hőségben a nyáron a tisztálkodás sem okozott gondot. A folyóhoz járt mosakodni, a gönceit is kimosta mindennap. De most?! Eltűnődött, eléggé nagy gondban volt, hogy hol is töltse a mai éjsza­kát. A hőmérő legalábbis -10 alá süllyedt, a hajléktalanszállóhoz pe­dig nem volt igazán kedve. Az ünne­peket ugyan ott töltötte, kaptak egy- egy tál meleg ételt, egy kis gyümöl­csöt is, a közeli kiskocsmában az ol­csó bor felmelegítette egy kissé átfá­zott tagjait. Egyébként, nem szerette az efféle szállók zsúfoltságát. Meg aztán na­gyon sok a lopás is. A múltkor is el­vitték az egyetlen meleg pulóverét. Sok az ilyen helyen a kötözködő, ar­rogáns ember. O vüágéletében min­dig a nyugalmat, a békességet keres­te. Mégis ide jutott. Lassan már har­madik éve, hogy hajléktalan. Igaz ugyan, hogy egyszer-kétszer megle- gyintette az asszonyt a házasságuk idején, de ezt álmában sem gondol­ta volna. Mikor elváltak, a két gye­rek és a felesége maradt a három­szobás lakásban. A dolgok úgy ala­kultak, hogy neki kellett eljönnie. Az asszony azóta újra férjhez ment (ál­lítólag jól), s nagyon fennhordja az orrát. A két gyerektől, a 9 éves Tíme­ától és a 11 éves Andrástól is eltiltot­ta. Régen találkozott már velük... Aztán megszűnt a munkahelye, s a munkásszállóról is mennie kellett. Néha azért még el-eltűnődik, hogy mit is csinált rosszul, hogy ennyire az élet perifériájára került. Nem szívesen kért senkitől sem se­gítséget, sőt ha ismerőssel találko­zott, inkább átment az utca túloldal­ára, valami kevés tartás még maradt benne. Céltalanul ődöngött, egyre azon töprengve, hogy hol tölthetné a mai éjszakát. Hirtelen egy sötétkék elegáns autó állt meg mellette. - Helló, Márton Józsi, ugye, te vagy?! - hallotta a harsány-vidám férfihan­got. - Talán már meg sem ismersz? Bizony, a testes, jól öltözött férfiban alig-alig ismerte meg egykori iskola­társát, régi barátját, Pataki Pétert. - Ezeregy éve, hogy nem láttalak, hogy élsz? Hogy vagy? Gyere, ül­jünk be egy kávéra, fogta karon Pé­ter. Szégyenkezve oldalgott a volt osz­tálytárs mellett. Aztán kávézás köz­ben akadozva ugyan, de elmondta egykori barátjának a kudarcokat, az életét. A nyílt, őszinte tekintetű férfi figyel­mesen hallgatta, egyszer sem szakí­totta félbe. Majd kellő tapintattal meghívta otthonába. Bemutatta a családjának. A bőséges vacsora után bekísérte a vendégszobába. József fáradtan feküdt bele a tiszta ágyne­műbe. Sokáig, nagyon sokáig nem jött álom a szemére. Fülében vissz­hangoztak a vacsora utáni biztató szavak: „Pihend ki magad, barátom, holnap hétfő, megpróbálok neked valami rendes melót találni, aztán majd meglátjuk!” Lehajtotta fejét a finom, illatos pár­nára, s szeméből megállíthatatlanul előtörtek a forró férfikönnyek. ♦ ♦ ♦ Rudi vegyészmérnöki oklevelével kereste kenyerét, amíg családi életé­nek csalódása, pénzügyi befekteté­sének csődje az élet perifériájára so­dorta. Döntés elé került, leveti ma­gát a mélybe vagy megkapaszkodik a semmiben. Kapaszkodott! Toronymagas lakóházak árnyéká­ban bülenthető fedelű fémkonténe­rekben naponta gyűlik a konyhai hulladék. Félig kész ételkészítmé­nyek gyártásának századában köte­lező az ízlésesen csomagolt dobozo­kon feltüntetni a jótállást. Késői tájé­kozódás eredménye, hogy a termék bontaüanul kerül a kukába. Évek óta területe a város déli részé­nek lakótelepét derékban átszelő folyótól eső rész. A toronyóra, ami­kor nyolcat üt, Rudi pontosan meg­jelenik. Használt, tiszta ruhában. Villanó, világoskék szeme elárulja, vállalta sorsát. Ráérős mozgásából ítélve kora súrolja a nyugdíjkorha­tárt. Kezében műanyag táskáját ló­bálja. A folyó völgyét városon túl forgal­mas autóút követi. Borókabokor, od- vas fűz, büszke nyírfa rejti a kíváncsi szemek elől azt a viskót, melyet Rudi hulladékból eszkábált. Vázát fehér törzsű illatos nyírfából szögelte össze, csapadéktól pléhhor- dóból egyengetett lemezek védik. Papundeklivel bevont oldalát, észa­ki irányból habszivacs takaija. Ko­pott, vastag bársony anyag - szín­házban látni ilyet, a színpad és a né­zőtér között - az ajtó szerepét tölti be. A berendezés része, kör alakú fa- tuskó asztal, mellette kisebb, alacso­nyabb ülőke. Kemény fekvőhely a téglalábakra fektetett faajtó, mely­ből hiányzik a zár, leszerelt kilincs. Takarónak megfelel a mintázott pléd, korábban tarka virágformák díszíthették. Kukás Rudi mindent, ami használható, gyűjt. A beváltha­tó üvegeket értékesíti leghamarább, ebből telik olcsó almaborra, mely álomba kergető, nyugtató, segít fe­lejteni. A naptárban feltüntetett ünnepek a viskólakó számára öt-hat napot kés­nek. A kuka tartalma pontosan jelzi a fizetésnapokat, évszakok múlását. Késő délutáni körútjáról iparkodott bádogtetős háza felé, kezében meg­pakolt műanyag táska. Az útpadká­ra hajló szúrós bokor alatt mozdu­latlan bokszer feküdt. Vértócsában. Az érkező kukás felé fordította fejét, könyörögve meresztette diónyi bar­na szemét. Rudi megérintette, küát- szottak a belső részei. Az ütőér gyengén lüktetett. A látványtól tor­kában dobogott a szíve. Isten te­remtményével lehet üyet tenni? Em­ber eddig vetemedhet, büntedenül? Vülanó gondolatától szabadulva, zsákba csavarta a haldokló állatot. Tüdeje zihált az erőlködéstől. Meg­izzadt. Csillagok között ragyogott a telihold, amikor a fáradtságtól ösz- szerogyva elaludt. Gerlepár turbé- kolása ébresztette. Tekintete a ku­tyát kereste. Mozdulaüanul feküdt a szegény eb, de nem vérzett. Fejét nem bírta emelni, szuszogott, sze­mét mozdította, élt. Megnevesítette az állat szája szélét. Kilátszott félel­metes tépőfoga. Szomorú tekintetét, Rudin tartva, megnyalta a kezét.- Ne halj meg, kutyus! - súgta fülé­be, térdepelve. - Maradj mellettem, legyél a pajtásom! - kérlelte a moz­dulatlan állatot. Rozsdásodó kon­zervdobozból csilingelő pénzérmét szórt tenyerébe, a hét elején üzletelt rézdrót árát. Fertőtlenítő krémet, nagy zacskó, vitaminban gazdag száraz kutyaeledelt vásárolt.- Egyél, pajtás! - csúsztatta a kész ételdarabkát az állat szájába. - Paj­tás, igen, így foglak szólítani. A fertődenítő krémmel vékonyan bekente a sebet. Simogatta, takar­gatta, kényeztette a halál torkából megmentett kutyát. Napok múlva a lesoványodott Pajtás sérült testrésze összeforrott, a kutya lábra állt. Aranyvörös szőre csillogott.- Istenem, köszönöm - fordította fe­jét az ég felé Rudi. Kukázni soha nem vitte magával a megerősödött formás állatot. Senki ne mondja, de fel se tételezze, mi­lyen szép kutyája van a kukás Rudi­nak. Pajti a viskót őrizte. Szemét az ösvényen tartotta, várta gazdáját. Érkezéskor körbetáncolta, össze­nyalta. Kérdő tekintetéből kristály­tisztán kiolvasható: Mit hoztál, édes gazdám? Pajti a legkisebb csontda­rabkának is tudott, örülni. Testét gazdájához érintette, rövid farkát barátságosan forgatta, mint gazd- asszony a habverőt. Szeretetben él­tek. Hideg télben egymást melen­getve várták a kiszámíthatadan ta­vaszt. A meleg napsugarakat a folyó hűs habjai enyhítették. Egy nap az esőtől áztatott csúszós úton szürke köd gyengítette a látást. Rudi hazafelé tartott. Tovasuhanó márkás autó oldalán tompa koppa- nás jelezte az ütközést. A vezető ke­zében a kormány alig mozdult, han­gos, vidám zene tompította a gázo­lás hangját. Pajtás izgatottan várta gazdáját, üres maradt a figyelt ösvény. Napok • múlva a kutya bordái látszottak le­soványodott testén. Végül csak el­hagyta a rábízott területet. Lába a forgalmas műút felé vitte. Li­hegett, pedig nem futott, véres sze­meit türelmedenül forgatta. A veszé­lyes kanyarban megérezte gazdája alvadt vérének szagát, magában tar­totta az útszéli homok. Magasra ug­rálva örömtáncot lejtett a hűséges kutya. Gyorsan haladó teherautó reflektorfénye közeledett, erősödött a motorzúgás. Ütközés után Pajtás élettelen teste is az árokba gurult.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents