Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)
2004-01-10 / 7. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) C S A LÁD í I fCÖR „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN 2004. január 10., szombat 8. évfolyam, 2. szám Gyakran nem megkapni nehéz a gyerekeket, hanem felnevelni, elfogadni azt, amit a sors adott, pedig ez a legideálisabb módja annak, hogyan éljen az ember boldogan Muzsikáló testvérek KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA együttes - a Jendruchov testvérek - kilenctagú. Tomáš 26 éves, zongorán, ' szintetizátoron játszik, énekel; Lucia 25 éves, zongorán, szaxofonon játszik, énekel; Mária 24 éves, klarinéton, botflótán, gitáron játszik, énekel; Matúš 23 éves, trombitán, botflótán, szintetizátoron játszik, énekel; Ruth 21 éves, hegedül, gitározik, énekel; Petra 20 éves, hegedül, gitározik, énekel; Alexandra 17 éves, hegedül és énekel; Deborah 12 éves, énekel, zongorázik, hegedűn, botfuvolán, furulyán, ütőhangszereken játszik; Filip 11 éves, énekel, botflótán, ütőhangszereken játszik. Repertoárjuk sokrétű: régi mesterek kórusművei, áriák, musicalrészletek, népdalok, és a popzene sem hiányzik; angol, német, olasz, latin, cseh, lengyel szöveggel énekelnek. Másfél ezer koncertet adtak Németországban, Ausztriában, Lengyelországban, Svájcban, Olaszországban, Hollandiában, Csehországban (Magyarországon még nem), Norvégiában, Ausztráliában, az Amerikai Egyesült Államokban. Az együttes művészeti vezetője a zenetanár édesapa, Milan Jendruchov. Deborah Az anya, Mária Jendruchová harmadik éve működött sebész orvosként, amikor súlyosan megbetegedett, élet-halál között feküdt a kórházban tizenhárom hónapig, és aztán haza- küldték - meghalni. Fél évre rá teherbe esett, és megszülte első fiát, Tomášt. Aztán jöttek a gyerekek egymás után - még nyolcán. A tehetséges sebész döntött: orvosi karrierjét feláldozza a gyerekekért, a családért.- Kilenc gyerekünk van, hat lány és három fiú. A féljem hivatásos muzsikus. Amikor már két gyerekünk volt, lehetőséget kapott, hogy külföldön játsszon. Vállalta. Én meg otthon neveltem a gyerekeket. Korán kiderült, hogy szívesen hallgatják a zenét, tehetségesek. Természetes volt, hogy mindegyiket beírattuk a zeneiskolába. Hogyan választották meg a hangszereket? Mivel új lakótelepen laktunk - Dévényújfaluban -, ahol ugyan volt zeneiskola, de csak zongorát, fúvós hangszereket és harmonikát tanítottak, így a legidősebbik fiú kényszerűségből a zongorát választotta, holott hegedűs szeretett volna lenni. De szerintem kiváló zongorista lett belőle, és már ő sem sajnálja, hogy így alakult. Ahogyan aztán a zeneiskola fejlődött, más hangszereket is tanítottak, hegedűt is. A gyerekeknek máshoz is volt kedvük? A zene volt a hobbijuk. A zenével tulajdonképpen keresnek is, a megélhetésüket, a tanulmányaikat biztosítják. Mert mindegyikük tanul - középiskolában, főiskolán. Egyik lányunk most végzett a bölcsészkaron ének és zenei nevelés szakon. De mindegyik gyerek legalább másod-, ületve harmadfokú zenei képzésben részesült, hangszertudásukat állandóan tökéletesítik, és magánúton valamennyien énekelni tanulnak. Matúš és Lucia Hogyan jött az ötlet, hogy zenekart alakítsanak? Tulajdonképpen szükségből. A lányok tánciskolába kezdtek járni, és a tanárnőnek, aki énekkel kísérte őket, nem volt éppen jó hallása. Mi, anyukák végignézhettük, hogyan táncolnak a négyéves csöppségek. Egyszer eszembe jutott, hogy a családban négy zenész van..., mi lenne, ha alakítanánk belőlük egy zenekart, amely kísérhetné ezeket a kicsiket. Felajánlottam az igazgatónőnek - a férjem akkor még nem tanított ebben a zeneiskolában -, de nem tanúsított érdeklődést. Aztán jött a rendszerváltás, a féljem már nem járt külföldre, a gyerekeinkkel foglalkozott, és akkor határoztuk el, hogy megalakítjuk az együttest. Ez kilencvennégy januáljában történt. Mikor volt az első igazi nagy sikerük? Nehéz megmondani, mi a nagy siker. Néha az a nagy siker, ha tíz ember előtt muzsikálnak, és érezni a kapcsolatot a közönséggel. A visszhang minden koncert után jó, de a legnagyobb sikert talán mégis a külföldi szereplések jelentik. Egyik koncertünkre - eljött a lemezkiadó, és el volt ragadtatva az akkor három és fél éves Deborahtól. Akkor már gondoltunk rá, hogy ideje volna hangfelvételt csinálni. Sikerült vele megegyeznünk. Még abban az évben megjelent az első audiokazettánk. Azóta már hét kazettánk és öt CD-nk jött ki. Fura ilyet kérdezni egy anyától, de melyik gyerek a legtehetségesebb? Egyértelműen Deborah. Hat hangszeren játszik, abból hármon olyan szinten, hogy koncertezhet. Rendkívül jó a hallása, szépen énekel, olyan nehéz dalokat is, amelyeket operaénekesek adnak elő. Említette, hogy amikor a gyerekek hangszeren kezdtek tanulni, lakótelepi lakásban éltek, ahol a falak vékonyak. Hogyan fogadták a szomszédok a gyakorlást? Még most is lakótelepen élünk, de két lakásunk van. Ha a szomszédok nem toleránsak, akkor az is súrlódásokat okozhat, ha csak egy gyerek zongorázik. Ügyeltünk arra, hogy mindig csak egy gyerek gyakoroljon a hangszerén, a próbákat féljem munkahelyén, a dévényújfalui zeneiskolában tartjuk pénteken, tanítás után, valamint szombaton. A gyerekek nem egyszerre jönnek haza az iskolából, s aki éppen hazajön, gyakorol, pihenésképpen, örömből, és azután mennek tanulni. Ritkán fordul elő, hogy két hangszeren játszanának egyszerre. Ha mégis, akkor Az együttes nem teljes, Mária hiányzik (A szerző felvételei) az egyik az egyik, a másik a másik lakásban. Két mikrobusszal járnak a fellépésekre. A sajátjuk mindkettő? Lízingeljük őket. Sok a kiadásunk, de a mi együttesünk értelme a munkánk, az örömszerzés, hogy közvetve átadjuk az embereknek azt, amit kaptunk - a tehetséget. Ha egyszer nem tudjuk folytatni, mert egyszerűen nem lesz rá pénz, akkor abbahagyjuk. Gondolnak rá, hogy abbahagyják? Ha már nem tudnánk mit mondani az embereknek, és már nem tudnánk nekik újat nyújtani, akkor igen. A gyerekek a zenei tehetséget nyilván az apjuktól örökölték. Ón is foglalkozott zenével? Tizenketten voltunk testvérek, a szüleimnek nehéz lett volna zenei műveltséget biztosítani a számunkra, de gyerekkoromban iskolai kórusba jártam, egyetemistaként a pozsonyi filharmonikusok énekkarában énekeltem. • Mi lesz az együttes sorsa, ha a tagok maguk is családot alapítanak? Az egyik lányunk már férjnél van. A vő is zenész, vadászkürtön játszik, nagyon elfoglalt. Mária pillanatnyilag nem jár velünk a fellépésekre, mert a tizenegy hónapos gyönyörű fiát neveli, de nemsokára visszatér. Ha majd a gyerekeink valamennyien megházasodnak, lehet, hogy megalakítjuk a szlovák filharmóniát. Nem sok olyan család van, ahol kilenc gyereket nevelnek... Ismerek családokat, ahol még többet. De nem a gyerekek száma számít, hanem hogy az ember elfogadja-e őket, vagy nem. Mi küenc gyereket kaptunk ajándékba, itt vannak, örömmel fogadtuk őket, de ha tizenöt volna, azt is elfogadnánk. Soha nem gondoltak rá, hogy ne szülessenek meg? Soha. Gyakran nem megkapni nehéz a gyerekeket, hanem felnevelni. De nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy receptet akarok adni a gyerekneveléshez. Én elfogadtam azt, amit a sors adott. Ez a legideálisabb módja annak, hogyan éljen az ember boldogan. Sosem lázadozott, hogy állandóan főz, takarít, pelenkát mos? De igen. Olyankor becsuktam magam mögött az ajtót, és kimentem a természetbe. De valószínűleg akkor is fellázadtam volna, ha a kórházban dolgozom és ott leszek túlterhelt; akkor biztosan fogom magam és szabadságot veszek ki. Ezek természetes emberi reakciók, amikor sztereotip, állandóan ismétlődő munkát végzünk. Bár a család és a gyereknevelés nem sztereotip, állandó meglepetésekkel jár, de ha hosszan teszi az ember a dolgát a családban, és be van zárva a négy fal közé, szükség van a pihenésre, a kikapcsolódásra. Most, hogy a gyerekek felnőttek, könnyebb? Azt hiszem, a szülők akkor tesznek érettségi vizsgát, ha valamennyi gyerek felnő. Fizikailag könnyebb - amíg kicsinyek, nehezebben boldogul az ember. Nálunk évente jöttek a gyerekek, volt olyan év, amikor kettő is született. Most, amikor már felnőttek vagy majdnem felnőttek, a szülőnek meg kell tanulnia, hogy szabadságot adjon nekik, ez pedig nehezebb, mint a tányérjukba merni a levest. A nevelésben toleránsabbnak kell lenni, figyelembe kell venni mindazokat az információkat, amelyek mindenfelől körülveszik a gyerekeket. A szülőnek nyíltan kell beszélnie, hogy a gyerekeket ne érjék felkészületlenül bizonyos dolgok. Óhatatlan, hogy ne szembesüljenek olyan dolgokkal, mint a drog, az alkohol... Nyíltan beszélünk velük ezekről a veszélyekről, meghallgatjuk a véleményüket. Néha magam is elcsodálkozom, müyen egészséges nézeteket vallanak a negatív jelenségekről. Ha az ember nyíltan beszél, nem bújik valamilyen álszemérem mögé, nyert ügye van. Minden anyának azt javasolnám, hogy őszintén beszéljen a gyerekével, minden kérdésére feleljen, a kényes kérdésekre is. Nagy türelemre van szükség? Igen. Ön szigorú mama? Következetes vagyok. A családban kié az irányító szerep? Ha egy nő jól ismeri a férjét, és nagyon szereti, akkor képes keresztülvinni az elképzeléseit, szeretettel és finom taktikával úgy, hogy a család feje rábólintson: rendben, akkor így lesz. Az anya - Mária Az apa - Milan Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyikben még él a rendőröktől való félelem, s ahhoz tartom magam, jobb, ha az ember nem keveredik konfliktusba a közrend embereivel Nem törődni egymással - mert ez most a divat, ugye?! FIALA ILONA Annyi gond nehezedik mostanában erre a rohanó vüágra, hogy az emberi kapcsolatoknak már nem is jut hely. Az egymással törődés, egymás iránti figyelem megint lejjebb csúszott néhány fokkal a ranglétrán. Ezt tapasztaltam egy zord decemberi napon is, amikor este tizenegy óra körül egy férfit fedeztem föl a földön fekve a bérház melletti kőkerítés tövében. Azonnal hívtam a rendőrséget, mivel nem tudhattam, kiféle-miféle az illető, s mert mozdulatlanul feküdt, az is megfordult a fejemben, hogy talán nem él. Sőt, fantáziám egy kicsit messzebb is merészkedett: talán megölték... Kicsit féltem a sötét, ködös éjszakában, kicsit izgultam, de azt nem engedte volna a lelkiismeretem, hogy elmenjek a szerencsétlen mellett anélkül, hogy ne próbáljak meg segíteni rajta. S a hideg ellenére is megvártam, amíg kiszállnak a rendőrök, mert féltem, hogy esetleg nem találják meg. A rendőrök végre kijöttek, felébresztették a történet főszereplőjét, kiderült, hogy a közeli munkásszálló egyik lakója. Elmondta, hogy többet ivott a kelleténél, s hazafelé menet nagyon elfáradt, hát leheveredett a fal tövében. A rendőrök kérésére a személyi igazolványát is elővette. Azok aztán útbaigazították, ő elnézést kért, hogy problémát okozott, s elindult hazafelé. Az egyik rendőr odaszólt nekem, hogy mindezt én is megtehettem volna, s akkor nem kellett volna őket riasztanom. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, csak hogy ne kelljen vele vitáznom. Mert én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyikben még él a rendőröktől való félelem, s ahhoz tartom magam, hogy jobb, ha az ember nem keveredik konfliktusba a közrend embereivel, így aztán fél tizenkettő tájban hazakullogtam félig megfagyott kutyámmal együtt, s lezártam magamban ezt az esetet - abban a tudatban, hogy a szabad ég alatt szunyókáló ember nem fagyott meg, sőt remélhetőleg tüdőgyulladást sem kapott. Másnap reggel ért a meglepetés, amikor a lépcsőházban megszólított egy nő a harmadik emeletről, s elmondta, hogy látta, amikor este kihívtam a rendőröket.- Már délután is látta azt a férfit? - kérdezte tőlem.- Délután? - kérdeztem vissza. - Én este találtam rá, amikor telefonáltam is.- Igen, tudom, amikor a kutyája odahívta, hogy talált valamit, vagyis valakit a száraz levelek között. Én mindent láttam, azt is, amikor az a férfi úgy öt és hat óra között befúrta magát az avarba. Éppen nálam voltak a szomszédék. Velük néztük ahogy két részeg férfi vonul el az ablakok alatt, aztán láttuk, hogy az egyik lefekszik, a másik meg fütyült rá, otthagyja őt. Mi látásból ismerjük őket, mindig erre mennek el reggel, és estefelé is munkából jövet.- S miért hagyták, hogy ott feküdjön a fagyos földön? Maguk is hívhattak volna segítséget.- Hívtunk volna, de maga megelőzött Mondtuk, hogy ha senki nem telefonál, akkor majd mi intézkedünk. Keserű szájízzel mentem aznap munkába. Aztán egy bizonyos ügyben fel kellett keresnem egy vállalatot, történetesen a volt munkahelyemet. Először is telefonáltam egyik volt munkatársamnak, hogy útbaigazítást és néhány telefonszámot kérjek tőle. Amikor elmondtam neki, hogy még a nap folyamán fel kell őket keresnem, hogy beszéljek egy-két alkalmazottjukkal, így reagáít:- Hát én ebben nem tudok neked segíteni.- Rendben van, de a telefonszámukat talán megadhatnád - mondtam kicsit elszomorodva, mert valójában nem kértem az illető segítségét, sőt igazából még el se mondtam neki, miért hívtam föl. De nem is várta meg, hogy a segítségét kérjem, hanem előre bejelentette, hogy rá ugyan ne számítsak. Az a szomorú az egészben, hogy pár évvel ezelőtt ugyanez az ember nemhogy kérés nélkül is megmondta volna az említett személyek telefonszámát, hanem még intézkedett is volna a találkozó ügyében. Ha a kutyám beszélni tudna, biztosan azzal vigasztalna: „Ugyan, ne is törődj az ilyen közömbös, rideg és önző alakokkal. Csak velem törődj...” Csakhogy a kutyám nem ember - ő kutya.
