Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)
2004-01-02 / 1. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. JANUÁR 2. Kitekintő Jennifer Lopez énekesnő vállalkozásának ruhaneműkből és parfümökből származó forgalma a becslések szerint mintegy 150 millió dollár volt 2002-ben Hangjegyek és bankjegyek - üzletelő popzenészek Russell Simmons Phat Farm nevű divatcégének pólójában (Képarchívum) Egyre több amerikai popzenész vág bele „főtevékenységén“ kívüli üzletekbe, például a divatruházat vagy a kozmetikumok terén kamatoztatva nevük ismertségét, esetleg éttermet nyitva. ÖSSZEÁLLÍTÁS Jól csengő, ám korántsem a divat világából ismerős nevek tűnnek fel az utóbbi időben az amerikai ruhareklámokban. A főként a fiatalok körében hódító új márkák mögött elsősorban a popzene ügyeletes sztárjai állnak, akik a stúdiókban és a koncerteken felépített arculatukat - már csak a lemezeladások visszaesése miatt is - a konfekcióiparban igyekeznek kamatoztatni, ahol nevük segítségével akár még hétköznapi ruhák eladásából is extraprofitot érhetnek el. A zenészek közül a hip-hop és a rap sztárjai szállták meg leginkább a ruhaipart. A nyolcvanas évek második felében megjelent stílus a kilencvenes évek végére valóságos életfor- ma-diktálóvá vált, nemcsak a kiindulópontnak számító nagyvárosi afroamerikai közösségekben, de immár a kertvárosi fehér középosztály köreiben is. Az USA-ban „nagyvárosi divatnak“ vagy „gettódivatnak“ nevezett színpompás ruhák - különösen a bőre szabott nadrágok és pólók a látványos és csillogó kiegészítők piaca egyes becslések szerint mára elérte az évi 3 milliárd dollárt, ebből próbálnak egyre nagyobb szeletet kihasítani maguknak a zenészek is. A hip-hop atyamesterének tartott, 46 éves Russell Simmonst emlegetik pionírként. Az általa alapított Def Jam lemezcég kulcsszerepet játszott a zenei stílus széles körű népszerűsítésében és abban, hogy a hip-hop betagozódott az amerikai popzene fősodrába. Simmons - aki, középosztálybeli szülők gyerekeként, a fáma szerint egykor kicsiben kábítószer-kereskedelemmel is megpróbálkozott - 1992-ben hozta létre Phat Farm nevű divatcégét, amely az afroamerikaiak által kedvelt öltözködési stílus jegyeinek felvonultatásával azonnal új divattrendet teremtett a városi fiatalok körében. Ez a réteg korábban leginkább a Tommy Hilfiger divatmárka kék-fehér-piros színösszeállítására épülő kollekcióit kedvelte. A „gettómódit“ addig egyedül a nem sokkal a Phat Farm előtt indult afroamerikai vállalkozás, a FUBU (For Us By Us, azaz magunknak - magunktól) képviselte. A Phat Farm szó szerint új színt hozott a fiatalok öltözködésébe. Korábban is előfordult persze, hogy egy-egy zenész valamelyik befutott divatmárkát népszerűsítette, ám azok általában csak átmeneti forgalomnövekedést hoztak a cégek számára. A rap egyik első sztárjának számító Run-DMC duó - amelyből a Run művésznevű tag Simmons Öcs- cse volt - például 1986-ban az AdiA zenészek közül a hip-hop és a rap sztárjai szállták meg leginkább a ruhaipart. das edzőcipőiről írt egy számot, amit nemcsak az eladások felfutása követett, de a német cég még szponzori szerződést is kötött velük. A jelképként egy fejjel lefelé fordított amerikai zászlót használó Phat Farm azonban az új „nagyvárosi divat“ meghatározó vállalkozásává nőtte ki magát - a phat, azaz „menő“ kifejezés, új szócikként, még az értelmező szótárba is bekerült -, és forgalma 2002-ben 263 millió, nyeresége pedig 29 millió dollár volt. Simmons - aki a Def Jam kiadót 1999-ben 120 millió dollárért eladta az Universal Music lemeztársaságnak - ma már nemcsak a rap világában mozog otthonosan, hanem az üzleti élet felső régióiban is, ráadásul évek óta jó barátja a New York-i ingatlanmágusnak, Donald Trumpnak. A Phat Farm a férfi divatcikkek és kiegészítők mellé három éve vette föl kínálatába a gyerekruházatot - Simmons 27 éves exmodell felesége, Kimora Lee Simmons volt az ötletgazda -, tavaly pedig már Run Athletics néven sportcikkeket is kínált, ezeket két nagy amerikai áruházlánc, a Sears, Roebuck & Co., illetve a J. C. Penney forgalmazza kizárólagosjoggal. A Phat Farm, illetve Simmons követői közül a legtöbbre a 33 éves Sean John Combs - jelenlegi művésznevén P. Diddy, korábban Puff Daddy - vitte, aki sikeres hip-hop zenészként és a Bad Boy Entertainment lemezkiadó alapító-tulajdonosaként Sean John márkanéven állt elő saját kollekcióval. Társaitól eltérően Combs - aki szereti a fényűzést, és ügyel arra, hogy a hip-hop-világ legjobban öltözött, gyémántokkal teleaggatott sztárja legyen - a hétköznapi viselet mellé a nagy divattervezőkhöz hasonlóan drága és elegáns (nemegyszer meghökkentő színvilágú) öltözékeket is kínál. Extravagáns stílusát a szakma is honorálja: az utóbbi két évben az amerikai divattervezők szervezete őt jelölte az év férfi divattervezője címre, igaz, az iparág Oscarjának számító kitüntetést nem sikerült elnyernie. A Sean John 2002. évi forgalmát 200 és 450 millió dollár közé becsülték az elemzők, a cég divatbemutatói a zenei és a divatvilág sztárjait egyaránt vonzzák, és a külsőségekre sem lehet panasz - a legutóbbi parádét az elegáns Cipriani étteremben tartották New Yorkban. Némi árnyat vetett ugyanakkor Combs vállalkozására, hogy tavaly október végén megvádolták: a New York-i butikokban darabonként 40 dollárért árusított pólóit hondurasi nőkkel varratja éhbérért. Mások viszont megjegyezték, a zenésznek - akinek tavalyelőtti születésnapi buliját VI. Mohamed marokkói király rendezte Marrakesben - szüksége is van a divatbizniszből származó „mellékesre“, hiszen lemezei az utóbbi időben nem arattak túl nagy sikert, és a Bad Boy kiadványai sem ostromolják a slágerlisták csúcsait. Nem véletíen, hogy a divatüzletben leginkább a hip-hop-sztárok tarolnak, hiszen az amerikai ruhaipar leggyorsabban növekvő részterülete éppen az általuk képviselt „gettómódi”. A rockzenészek kevésbé jeleskednek, egyedül a Bon Jovi együttes dobosa, Tico Torres nevével fémjelzett Rock Star Baby gyereköltözékek szereztek nevet maguknak. Simmons és Combs sikerein felbuzdulva a stílus fiatalabb csillagai is megpróbálják kihasználni a konjunktúrát. Az új generáció legsikeresebb tagja, Jay-Z üzlettársával, Damon Dashsel hozta létre - az egykori olajbáró nevét a sajátos hip- hop-nyelvezetnek megfelelően elferdítve - a Roc-A-Fella névre keresztelt vállalkozást, melynek 1999- ben indított Rocawear márkaneve máris dobogós a Phat Farm és a Sean John mögött. A divatüzletbe való belekóstolás persze nem jelenti azt, hogy a sztárok a tervezés és a gyártás minden fázisában részt vennének, közreműködésük mélysége eltérő. Combs például ragaszkodik a modellek részleteinek jóváhagyásához is, az immár az egyik legnépszerűbb amerikai krimisorozatban detektívként feltűnő énekes, Ice-T pedig maga szemlézi a kollekciót, míg az énekesnők közül Queen Latifah vagy Eve legfeljebb a tervekből válogat. A divattal kacérkodó zenészek között egyébként furcsa módon a férfiak viszik a prímet, a nők eddig kevésbé sikeresek. Közülük a legnagyobb forgalmat a jelenleg J. Lo néven futó Jennifer Lopez énekesnő Sweetface Fashion nevű vállalkozása mondhatja a magáénak: a ruhaneműkből és parfümökből származó forgalom a becslések szerint mintegy 150 millió dollár volt 2002-ben. A sztárok szívesen belevágnak étteremnyitásba is: Jay-Z például sportbárt nyitott New Yorkban, Combs- nak ugyanott, valamint Adantában Justin’s néven karibi étterme van, Jennifer Lopez vállalkozása pedig a Los Angeles melletti Pasadenában kubai és Puerto Ricó-i ételeket kínál. A tinédzserpopról hip-hopra váltott Justin Timberlake is beszállt nemrég befektetőként egy hollywoodi újhullámos kínai étterembe, és feltehetően abban bízik, hogy nem jár úgy, mint volt barátnője, a popdíva Britney Spears, akinek New York-i Nyla nevű étterme 2002 augusztusában, alig öt hónap után, bezárni kényszerült. (A FTVG nyomán) A kilencvenöt esztendős Toblerone csokoládéból naponta 283 kilométernyi készül, feltalálója mindmáig nemzeti hősnek számít a Matterhorn országában Csúcsformában, avagy a mandulás svájci triangulum FÖLDVÁRI ZSUZSA Ha Tobleronét mondunk, akár Svájcot is mondhatnánk, hiszen a híres berni csokoládé, amely öt év múlva lesz százesztendős, az alpesi ország egyik szimbólumává vált. A csokit a vüág 110 országába exportálják. Háromszögalakja az ország nevezetes hegycsúcsát, a Matterhomt formázza, a nugáttal, mandulával, vaníliával dúsított tejcsokoládé pedig a jólét édes ízét hozza. Theodor Tob- ler, az ehető triangulum feltalálója Svájcban mindmáig nemzeti hősnek számít, aki 62 esztendeje bekövetkezett halála óta valóságos óriássá nőtt honfitársai szemében. Ám ahogyan már a legendákkal lenni szokott, semmi sem úgy igaz, ahogyan világszerte ismételgetik. A ma is kizárólag a Bern melletti Brünnenben gyártott csokoládé - a napi ternielés, ha a kisebb-nagyobb tömböket hosszában összeraknák, elérné a 283 kilométert - ugyanis 1990 óta amerikai tulajdonban van: akkor adta el a Philip Morris cégnek a Jacobs cég többségi tulajdonosa, Klaus J. Jacobs. Igazából már 1970-ben elveszítette önállóságát a háromszögcsokit gyártó Tobler cég, akkor olvadt össze - e kifejezés csokoládégyárak között különösen helyénvaló - a konkurens svájci Suchard-ral, és vették fel a kevésbé ínycsiklandóan hangzó Interfood nevet. Az identitás el- vesztésének-megőrzésének következő állomása 1982 volt, amikor az új cég, amelyben a Tobler már kizárólag termeléssel foglalkozott, a nála háromszor nagyobb Jacobs kávécsoporttal összekapaszkodva kereste a boldogulását: Vitatott az is, hogy a ma már valóban matterhornosra vett alakzat ih- letője tényleg a zord hegytömb volt. A csokoládéfenomén Theodor Tobler fiai úgy emlékeznek, hogy a Toblerone 1908-as megalkotása előtt két-három évvel gyúlt atyjuk agyában világosság, amikor a párizsi Folie Bergére előadásában gyönyörködött. A harmincas éveinek elején járó férfiút lenyűgözte a kánkán, és amikor a táncosnők magasba emelték lábukat, állítólag az édességszobrász felkiáltott: „Ezt a formát megcsinálom csokoládéból!” A rajongó utókor talán nem is tudja, hogy a Toblerone atyját 1933-tól nem kívánatos személynek minősítették saját vállalkozásánál, ahová többé nem tehette be a lábát. A csokoládéscsalád Theodor apjával, Johann Jakob Toblerrel kezdődik, ő telepedett le Bern kantonban, ő vásárolt ott 1868-ban egy kis cukrászatot, a Confiserie Spéciale- t, amelyben saját készítésű és más által gyártott csokoládékat is árult. Főként az akkor divatos Lindt-cso- kit, amit azonban feltalálója, Rudolf Lindt nem készített elegendő mennyiségben. Johann Jakob fia, Theodor 1894-ben, 18 évesen szállt be az üzletbe, és első teendőjeként nekilátott egy nagyobb kapacitású csokoládéüzem építésének, amely 1899-re el is készült - igaz, addigra már ezt is kinőtte a kereslet. Az (Képarchívum) atya 1900-ban átadta a bizniszt, miután az előző évben egymillió frankos alaptőkével jött létre a Berner Chocoladen-Fabrik Tobler & Co. AG. A századfordulóra már álltak a nagy svájci csokoládégyárak, Toblerék viszonylag későn szálltak be a versenybe, de minőségi termékeiknek, valamint egyszerre erőszakos és ötletdús reklámstratégiájuknak köszönhetően hamar felzárkóztak. Sikerült elhitetniük a vásárlókkal, hogy a Tobleronéval egy fa- latnyi Svájcot vesznek. Az ügyes Theo már a század elején Tobler- képek gyűjtésére biztatta a svájci gyerekeket; a meghitt családi idillt, a romantikus Svájcot vagy éppen papagájokat ábrázoló képeket albumba lehetett rakni - ezért pedig már hűségajándék járt. A Tobler név szinte minden berni gyerekszoba falán felbukkant. Szülei tudatosan nagyon gazdag és előkelő berni családok gyerekeivel egy iskolába járatták, de a született gazdagok nem fogadták maguk közé. Becsvágya azonban felnőttkorában is megmaradt: mindig is nagyra akarta szabni vállalkozását, és ehhez nagyvonalúan vont be idegen tőkét. 1905-ben megvásárolta a torinói Talmone csokoládégyárat, és ezzel több mint megkétszerezte cége gyártókapacitását. Két évvel később Luganóban is vett egy csokigyárat. Amikor 1908-ban unoka- öccsével megalkotta a Tobleronét - a terméknév a családi név és egy olasz csokoládé, a torrone összevonásából keletkezett - már túl nagy is volt a kapacitás. Egyre nagyobb ráfizetéssel készültek az édességek, és 1912-ben Tobler szanálásra kényszerült: az immár hatmillió (mai árakon 300 millió) frankos alaptőke 40 százalékát le kellett írnia, újabb kétmilliós friss tőkét pedig fel kellett vennie. Átszervezéssel új holding- és értékesítési vállalatot alapított, de igazán az első világháború segítette ki őket a bajból. Óriási volt a kereslet, dőlt a céghez a nyereség. Zsíros haszonhoz jutottak a részvényesek, az alkalmazottak számára pedig a felvilágosult gondolkodású, a szabadelvű párt balszárnyához tartozó, szabadkőműves Tobler egymillió frankos tőkével szociális alapot is létesített. Gyárai mellé tejüzemet, fűrésztelepet és nyomdát is vásárolt, hogy minél több embernek tudjon munkát adni. A háborút követő konjunktúra azonban 1921-1922-ben összeomlott, a torinói gyárat el kellett adni. Újabb üzemátszervezések, berni kiás visszaköltözések következtek, Theodor Tobler az osztalékhoz szokott részvényesek zúgolódását látva az amerikai piacon keresett siA híres berni csokoládé az alpesi ország egyik szimbólumává vált. kert, a hatalmas ráfordítás azonban nem járt eredménnyel. Ez alkalommal a luganói gyár szállt el, meg a fűrészüzem. A cég gondjait csak megsokszorozta az 1929-es gazdasági világválság, az egész svájci csokoládéexport visszaesése. Amikor 1931-ben Tobler képtelen volt egy négymillió frankos kölcsönt visszafizetni, a teljes felügyelő-bizottságot menesztették. Tobler ugyan igazgató maradhatott, de csak „gyámsággal”, minden 2000 frank feletti döntéshez ki kellett kérnie az felügyelő-bizottság engedélyét. Ezért beszorítva érezte magát, végül is 1933 júniusában - kölcsönös megegyezéssel, de igazából a hitelező bankok nyomására - elköszönt saját alkotásától, a Tobleronét gyártó édességbirodalomtól. A cégtől való fájdalmas búcsún 1941-ben bekövetkezett haláláig nem volt képes túltenni magát. Volt cége pedig a harmincas évek közepén történetének legkeserűbb időszakát élte, minél többet termelt, annál nagyobb volt a vesztesége. Igazi fordulatot az újabb világháború hozott, ekkor a növekedésnek már csak a nehezen beszerezhető nyersanyagok állítottak korlátot. Ezek hiánya még a háborút követő első években is fékezte a Toblert, de a beinduló idegenforgalom, az élénkülő export 1947-ben már akkora bevételt hozott, hogy kellő tőkeemelés mellett lett pénz a gyártás korszerűsítésére is. Az ötvenes-hatvanas évek a cég töretlen fejlődését hozták, hála a „húzó csoki” Tobleronénak, no meg annak, hogy a termékfélék sokfélesége alatt nyögő nagy svájci csokoládégyárak 1955-ben megegyeztek, 12 hónapig egyetlen új csokoládéterméket sem dobnak piacra. A Tobler- vállalkozás rendre az iparági átlag fölött növekedett, és már 1963-ban 101 országba exportált. Igaz, stuttgarti leánycége már a hatvanas évek közepén többet termelt, mint a berni anyavállalat. Ahogyan szaporodni kezdtek az önkiszolgáló élelmiszerboltok, úgy vált egyre fontosabbá a termékek láthatósága. Ekkor kapta a Toblerone az egész dobozon végigfutó feliratát. Amikor a Tobler 1970-ben összeállt a Suchard-ral, újból csak a svájci termelésre szorítkozott, a külföldi érdekeltségeket és az exportot átadta az Interfood központjának. Idővel a többi csokiféle gyártása is megszűnt, a berni üzem viszont az egész világból visszaszerezte az egykor eladott licencjogot, és ma újra a cég - évente 30 ezer tonnával, aminek 94 százaléka külföldre kerül - a Toblerone kizárólagos gyártója.
