Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-20 / 292. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állót nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szava nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2003. december 20., szombat 7. évfolyam, 49. szám Adventi hangulata, ha nincs, nem a munkája miatt nincs, hanem mert a reklámszakemberek már november elejétől karácsonyvárásra, ajándékvásárlásra akarnak ösztönözni Akinek kell a nyüzsgés, de a család is A pozsonyi Comenius Egyetem dísztermében a diplomaosztó ünnepélyen BENKÖ TÍMEA a ragya Szilvia áprilisban ötödéves egyetemistaként az építésügyi és régiófejlesztési minisztérium sajtóosztályának vezetője és Gyu- rovszky László szóvivője lett. Októberben sikeresen befejezte tanulmányait a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán magyar nyelv és irodalom-újságírás szakon. Huszonhárom évesen ő Szlovákia legfiatalabb miniszteri szóvivője. Tudatosan a kommunikációs, az újságírói pálya felé terlegettek a szüleid? Ellenkezőleg, ők egyáltalán nem voltak elragadtatva az ötlettől, meg is próbáltak lebeszélni róla. Amellett, hogy szerettem tanulni, zongoraórákra és zeneelméletre jártam, rajzoltam, kosárlabdáztam. Igazán nem remekeltem egyik téren sem, de nagyon szerettem a művészeteket és a sportot is. Az, hogy az újságírást fogom választani, aránylag korán megmutatkozott. Már hetedikesként iskolaújságot szerkesztettem, írogattam a Miska bácsi levelesládájába a Kossuth rádióba. Később aztán kipróbáltam az újságírásnak minden területét: hírszerkesztő voltam, rovatot vezettem, számos lapban publikáltam, riporterkedtem az egyik községi kábeltévében, s nagyon hamar tudatosítottam, hogy ez a fajta munka valójában nem az, amit én szeretnék csinálni. Hozzám a PR közelebb áll, mint a gyakorlati újságírás. Nagyon szeretem a munkámat, mivel nem egy átlagos köztisztviselői tevékenység: szabályokhoz kötött, ugyanakkor rugalmas. Mindig történik valami, nincs időm belefásulni a hétköznapokba. Szerinted a férfiaknak imponál, ha egy nő ambiciózus? Nem szívesen áltlánosítok, de a nőtlen férfiak talán nagyobb bizonyítási vágyat éreznek, ha nő az ellenfelük, a nős férfiaknak viszont nem hiszem, hogy imponálna. Van, aki nem ellenezné ugyan, ha a felesége sikeres volna a szakmájában, ugyanakkor elvárja azt is, hogy maximálisan törődjön a gyerekekkel, s tökéletesen lássa el a háziasszonyi teendőket is. Én családcentrikus vagyok, szeretnék majd gyerekeket, de nekem például kell a nyüzsgés, nem szeretnék egy életre a fakanál mellé szorulni. A másik férfitípus azt szeretné, hogy a nő ne legyen nála több, mert kisebbségi érzése van, ha a partnere esetleg magasabb pozícióba kerül, s még ne adj’ isten, többet is keres. A nagyszüleink korosztályára volt jellemző, hogy a férfiak hordták a kalapot, az asszony másodrangú volt. Ma már a nők is keresik a helyüket a társadalomban, fontos számukra az önkifejezés. A munkában is bizonyítani akarnak, hiszen vannak olyan jók, mint a férfiak. Nagyon fontos posztokon helytállnak, de ha sok feladatot vállalsz, kevesebb idő jut a családra, a hagyományos anya és feleség szerepre. Ilyenkor egy megértő partnerre van szükség, aki ebben támogat. Bízom benne, hogy a férfiak többsége számára fontos, hogy társa is boldog legyen, s nem gátolja meg abban, hogy teljes értékű embernek érezhesse magát, ne „házicselédnek”. Te otthon ezt láttad? Nálunk a kalapot a család egyetlen férfitagja hordja, de vannak helyzetek, amelyekben édesanyámé a döntő szó. Édesapám gyerekkorunkban sokat foglalkozott velem és a húgommal: ő tanult velünk, ha betegek voltunk, gyakran ő vitt orvoshoz minket, a szülői értekezletekre is felváltva jártak, egyszóval megosztották a feladatokat. A háztartási munkákat illetően is? Nem, azonban apu itt-ott szokott főzni, a halászléje például az egyik kedvenc ételem. De csak akkor áll neki a főzésnek, ha kedve van hozzá. Sok férfi nagyon jól főz, kiválóan fűszerez, ám az alapanyag-beszerzést nem szívesen vállalja, a mosogatást pedig egyenesen rangján alulinak tartja. A munka mellett mennyi időd marad a magánéletre? Tizennyolc évesen az akkori barátom azt mondogatta, hogy olyan vagyok, mint egy kismadár: mindig elrepülök, és újra meg újra vissza kell csalogatni. Tényleg így volt, már akkor sem voltam szinte soha otthon, hétvégén rendszerint külön programom volt: konferenciákra, továbbképzésekre jártam a Magyar Ifjúsági Közösségtől, s nagyon kevés időm maradt a fiúkra. Ez most sincs másképpen. Milyen gyakran vagy együtt a családoddal? Pozsonyban albérletben lakom, hétvégén igyekszem hazajönni Érsekújvárba, de ritkán sikerül teljes két napot otthon töltenem. A húgommal sajnos szinte alig van időnk nagy testvéri beszélgetésekre. Ő harmadéves közgazdászhallgató, szintén keveset van otthon. A vasárnapi ebédnél igyekszem mindenképpen a családdal lenni, akkor lehet a legjobban megbeszélni a család dolgait. Az üyen vasárnapi közös ebédek hagyományát majd én is folytatni szeretném, ha saját családom lesz. Megváltoztatott a pozíció? Elfoglaltabb vagyok, talán kicsit gondterheltebb is. Bizonyos helyzetekben másképp viselkedek. Azelőtt előfordult például, hogy autóstoppal közlekedtem, ezt a fiatalkori „luxust” szóvivőként nemigen engedhetem meg magamnak, elég fura volna. Bizonyos viselkedési formákat illő betartani. A barátaimmal szemben nem hiszem, hogy változtam. Csak éppen az utóbbi időben háttérbe szorulnak, nem tudok olyan gyakran találkozni velük, amit nagyon sajnálok. Egy szóvivőnek nincs fix munkaideje... A munkanap hossza elsősorban attól függ, mennyire jelentős szerepet tölt be a tárca, az adott időszakban mennyi feladat van. A sajtóosztály azonban nem csak a szóvivőből áll, a minisztérium kommunikációja pedig tímmunka. Fontos a kollégáim együttműködése is. A kellemesebb kötelességek közé tartoznak például a különféle meghívások, ami viszont néha fárasztó is tud lenni. S azt sem lehet kivédeni, hogy egy újságíró ne este kilenckor hívjon fel, a mobilom nem kapcsolhatom ki. Egy-egy „sörözést” is illő néha beiktatni a szóvivőkollégákkal. Előbb a karrierépítés, aztán a családalapítás? Ez a szemlélet jellemző a korosztályodra? Ezt így határozottan nem állítanám. A mi korosztályunk is sok különféle egyéniségből tevődik össze. Különbözőek az igényeink, a céljaink, az életfelfogásunk. Viszont más korban, más körülmények között nőttünk fel, mint az előző generációk. Azt hiszem, a hozzám hasonló korú fiatalok tudatosítják, hogy a jövőnk ma sokkal inkább attól függ, mennyi időt fordítunk az önképzésre és a szorgalmas, kitartó munkára. Az otthonteremtési feltételek is kissé megváltoztak, s ha valaki nem akar felelőtlenül az „utcára kerülni”, ezt figyelembe kell vennie. Ám néha úgy érzem, ez már egyfajta megszállottsággá válik, hogy egyesek mindaddig nem akarnak gyereket, amíg nincs házuk, kocsijuk, sokszámjegyű bankszámlájuk... Ezt a végtelenségig lehetne fokozni, újabb és újabb igényekkel előállni. Nem hiszem, hogy nincs meg bennünk az elemi családalapítási vágy, csak megfontoltak és igényesek vagyunk. Emiatt is lehet a gazdaságilag fejlett országokban olyan magas az egyedülállóak száma. A komáromi Selye János Kollégiumban például számos olyan barátom van, aki huszonéves kora ellenére egy-egy szakterületen jelentős tudományos tevékenységet mutat fel családapaként vagy éppen családanyaként. Úgy érzem, a szinte kiapadhatatlan tudásvágy mellett a legtöbb egyelőre hajadon vagy nőtlen kollégista számára is fontos helyen állnak az olyan hagyományos értékek, mint amilyen a család. Mikor szüljön a nő? Akkor, amikor úgy érzi, hogy megérett az anyaságra. Vannak ennek gazdasági vonatkozásai is, hiszen manapság tényleg népi egyszerű a gyerekvállalás, de nem szabad, hogy ez olyan szempont legyen, ami miatt aztán kifutunk az időből. Mindenki saját maga dönti el, mi fontos az életében, és mikor mire fordít időt. Nálam jelenleg a szakmai fejlődésen van a hangsúly. Előttünk a karácsony, volt idén adventi hangulatod? Adventi hangulatom, ha nincs, nem a munkám miatt nincs, hanem attól, hogy a reklámszakemberek már november elejétől karácsonyvárásra, ajándékvásárlásra akarnak ösztönözni. Ez a mesterséges advent engem nem tud megérinteni. Az igazi adventi hangulat csak valóban ilyentájt, két-három héttel karácsony előtt szokott bennem kialakulni. A szentestét otthon töltöm a családommal, majd a hagyományos éjféli mise után meglátogatjuk a nagyszülőket is. Az igaz, hogy a kimerültségtől általában ilyenkor szoktam lebetegedni, de ez nem gátol meg abban, hogy áthasson a karácsonyi légkör nyugalma és békessége. Számomra ez az ünnep a szeretet«, az otthont és a feltöltődést jelenti. Gyurovszky Lászlóval az egyik sajtótájékoztatón Elkísért a községi istállóba, s annak egyik jászlában készített számomra fekhelyet, mely jászol előtt barmok feküdtek, s leheletüknek párája melegített egész éjjel Egy régmúlt karácsony, életem legboldogabb szentestéje KOHÁN ISTVÁN Kemény, zimankós, szeles idők jellemezték 1949 decemberét. Mint ismeretes, a második világháborút követő években az akkori Csehszlovákiában magyar tanítási nyelvű iskolák egyáltalán nem léteztek. Mivel mindenáron tovább akartam tanulni, gimnáziumi tanulmányaimat Magyarországon, Nyíregyházán végeztem, természetesen titokban, az illetékes csehszlovák hatóságok tudta nélkül. A Bodrogközben élő szüléimét így aztán csakis illegális határátlépőként látogathattam meg, ami bizony rendkívül körülményes, sőt veszélyes vállalkozás volt azokban az időkben. Ha ugyanis a csehszlovák határőrök elfognak, annak rendkívül súlyos következményei lettek volna mind szüleim, mind pedig a magam számára. Ezért aztán a határátlépést csak az éj leple alatt kíséreltem meg úttalan utakon, esőben, hóban, sárban, vízben, ahogy lehetett. Még szerencse, hogy - talán a Gondviselés jóvoltából - csehszlovák határőrökkel sohasem találkoztam. Ezzel szemben a magyar határőrök, feltehetően felsőbb utasításra, valamint diák- igazolványom felmutatása alapján, amit az iskola igazgatóságától kaptam, soha nem gördítettek akadályt további utam elé, sőt mi több, hasznos tanácsokkal láttak el. Éppen ezért, több évtized távlatából is hálával gondolok valamennyiükre. Mivel a karácsonyi ünnepeket minden alkalommal szüleim körében töltöttem, elhatároztam, hogy most is így cselekszem. Egy nappal a szenteste előtt, december 23-án szálltam vonatra Nyíregyházán. Bizony, késő este lett, amikor a tuzséri vasútállomásra érkeztem, ahonnan nyomban a közelben folyó Tiszához siettem azzal az eltökélt szándékkal, hogy a folyón átkelve még éjszaka átjussak a határon, és másnap reggel már családi körben lehessek. A Tisza partjára érve azonban hiába kiabáltam, a túloldalon levő révészlakból sajnos semmi visszajelzést nem kaptam. Nem volt tehát mit tennem, akar- va-akaratlan visszatértem a községbe, ahol azonban a házak fényei, éjfél körül lévén az idő, már kialudtak. Egy ideig még bolyongtam a község utcáin, ám a dermesztő hideg azt sugallta, hogy valamilyen megoldást kell találnom, különben megfagyok. Először úgy gondoltam, visszatérek a vasútállomásra, ahol talán az állomás váróterme szállást ad éjszakára. Ekkor azonban valami különös dolog történt. Találkoztam az éjjeliőrrel, akinek röviden, de annál megrá- zóbban ecseteltem szomorú sorsomat és kilátástalan helyzetemet, s akinél megértésre találtam. Az éjjeliőr ugyanis elkísért a községi istállóba, s annak egyik jászlában készített számomra fekhelyet. Talán szükségtelen hangsúlyoznom, hogy a jászol előtt barmok feküdtek, s bár leheletüknek párája kissé melegített, egész éjjel nem jött álom a szememre. S ekkor mintegy mementóként eszembe jutottak a karácsonyi ének következő szavai: „Elaludna, de a hideg elűzi az álmát, barmok szája lehel Rája melegítő párát”. Halkan dúdolni kezdtem az idézett karácsonyi éneket, s érezhetően megnyugodtam. Szinte észre sem vettem, amikor az állatgondozók, akik az éjjeliőr révén tudtak jelenlétemről, megérkeztek. Miután megreggeliztettek, tüstént a Tiszához siettem, ahol most már a révész meghallotta kiabálásomat, s így rövidesen a túloldalra jutottam. Sajnos, közben reggel lett, minek következtében az egész napot, vagyis december 24- et, a közeli, még a magyar oldalon levő Zemplénagárd községben voltam kénytelen eltölteni, mivel csak a sötétség beállta után indulhattam tovább, hogy a határ túlsó, csehszlovák oldalára átjussak. Természetesen nyugtalan voltam, mivel az országhatárig egy csaknem 10 kilométeres út állt előttem, nem szólva az embertelen hidegről. Bizony, sötét este volt, csak a csillagok nyújtottak némi fényt és reményt, amint a hófödte úttalan utakon bukdácsoltam falunk irányában. Lépésről lépésre haladhattam a helyenként síkos, jeges, hófúvásokkal tarkított utakon, miközben lábujjaim bizseregni kezdtek, köny- nyeim pedig szinte az arcomra fagytak. Már-már úgy éreztem, nem bírom tovább, meg kell pihennem valamelyik bokor tövében. Egy belső hang azonban azt parancsolta: meg ne állj. „A mélységből kiáltok fel hozzád, Uram, hallgasd meg az én szómat...” - ismételgettem, talán csak gépiesen, s tovább haladtam, most már átjutva a csehszlovák-magyar határon, Bély, Bacska és Lelesz községen keresztül falunk irányába. Végül aztán a csaknem 25 kilométeres fárasztó gyaloglás után a szülői ház ajtaja előtt találtam magamat. Énekelni kezdtem a „Dicsértessék a Jézus, aki ma született....” kezdetű karácsonyi éneket. Sajnos, a nagy kimerültségtől az éneket befejezni már nem tudtam. Csupán annyi erőm volt még, hogy lenyomjam az ajtó kilincsét, utána pedig már csak édesanyám ölelésére, elcsukló szavaira emlékszem. Éppen megkondultak az éjféli szertartásra hívó harangok, amikor magamhoz tértem. Bár rendkívül kimerült voltam, mégis valami addig soha nem tapasztalt melegség járta át egész lényemet. Sajnos, a több órás gyaloglás, a dermesztő hideg következményeit mindmáig viselem. Mindezek ellenére úgy érzem, ez volt életem egyik legboldogabb szentestéje.
