Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-19 / 291. szám, péntek
„Hosszan nyúljon, mint e hurkaszál, Életünk rokkáján a fonál. Valamint e sültre a mi szánk: Mosolyogjon a sors szája ránk; S pályánk áldásával öntse le, Mint e kását a zsír özöne. ” (Petőfi Sándor) 2003. december 19., péntek „Semmi sem jó vagy rossz, a véleményünk teszi azzá - mondta a Mester. -Az egyik ember könnyedén megtartotta a vallásos böjtöt a hét minden napján. A másik éhen halt ugyanattól a koszttól.” (Anthony de Mello) 3. évfolyam, 25. szám Kovács Magda Gyermekkorom ízvilága N agyanyám fűteáinak ígéző-idéző illatai olykor átlebegnek hozzám a múltból. Akárcsak annak az örökké virágzó szilvafaágnak a képe, amelyet fényözön négyszögbe zárva máig az elmémben hordozok. Rég volt gyermekkorom világa rejtőzik e fény mögött. Egy világ, amelyet tökéletesnek hiszek, amelyhez foghatót azóta sem láttam. A föld gyermekei voltunk. Udvarok, rétek, mezők, legelők, erdők szolgáltatták életünk színtereit. S még annyi más, ami hozzá tartozott. Folyócskák, patakok, források, rejtett kiskutak. Napfény, érett gyümölcs- és szénaillat. Istállószag, izzadságbűz és mosdóvíz, körben úszó szappanhab szigetekkel. Frissen borotvált férfiarcok, a nők vasalt blúzai. Az egymást váltó ünnep- és hétköznapok. Ebben a világban a rend uralkodott. Kiszabott ideje és helye volt mindennek és mindenkinek. Az élet középpontjában a munka állott, s ehhez igazodott minden más. Kialakult szokásaink évszázadokon át szálltak apáról fiúra, anyáról leányra, szinte változtatás nélkül. Épp csak belelopva a kor szelleméből, technikai vagy tudományos vívmányaiból egy csipetnyit. Annyit, hogy az életjól.bevált menete fel ne boruljon. Ebben a hagyományőrző, már-már fetisizált rendben, étkezési szokásaink maradtak fenn a legtovább. Egyszerű, jellegzetesen gömöri ételeinkhez magunk termeltük meg a nyersanyagokat. Erről szólt az élet. Dolgoztunk, hogy ehessünk. Ettünk, hogy dolgozhassunk. A köznapok étrendje szegényes volt és meglehetősen monoton. Krumpli- és babvariációk. Az ötletes gömöri asszonyoknak mégis sikerült néhány hihetetlenül jó ízű ételt kimódolniuk. Itt vannak például a bablevesek. A nehéz házi munkák kísérői. Nálunk nagymosáskor, ami a hét egy bizonyos napján zajlott, mindig savanyú bableves volt ebédre. Füstölt kolbásszal - oldalassal - vagy csülökkel. Házi sütésű kenyeret ettünk hozzá. Hatalmas szeleteket. Anyám egy széles mozdulattal jól körbekanyarítot- ta a kenyeret, és nem aprózta, úgy ahogy volt, a markunkba nyomta. A téli nagymosások napjai örökre az emlékezetemben maradtak, s nem csak a kiadós evések miatt. Volt valami különös, kissé földöntúli atmoszférája. Anyám hatalmas tüzet gerjesztett a terebélyes, rakott sparhelt- ben. Két-három fazékban vizet tett fel, melegedni. Nemsokára pokoli hőség, vízgőz, pára go- molygott a konyhában. Körben a falak gyöngyözve izzadtak, majd vékony kis erecskék indultak el lefelé, szelíden csordogálva, mint megannyi csermely egy domb oldalán. A gerendás mennyezetről lusta nagy cseppek hullongtak. Kint szibériai hideg tombolt. Ültünk a vízgőzben, akár egy finn szaunában. Az ajtó hozzáfagyott a küszöbhöz. Anyám homlokát törölgetve görnyedezett a fateknő fölött a konyha közepén. Vörösre dörzsölte a kezét, s nagyokat fújtatva próbálta elhessegetni arcába hulló hajtincseit, s fáradtságát. A babos fazékon néha nagyot ugrott a fedő. Anyám odakapott, lejjebb húzta, megkavarta,igazított rajta valamit. Kinyitotta a sütőajtót, krumplibaba sült benne illatozva. A nagymosás napjának második fogása. Lehetetlen elválasztani magamban az ételek ízeit életünk ízeitől. Mostoha nagyanyám János-napi vanília illatú herőcéi öregedő nagyapámat idézik. Gangos, rangos házát. A nyáron dúsan zöldellő, télen szárazon zörgő szőlővenyigéket a félig nyitott folyosó oszlopain kúszva. S a János-na- pok estéit. Ahogy felbaktattunk, három testvér, á lépcsőkön, s illedelmesen levertük lábunkról a havat. Betaposva a folyosóra már éreztük a herőce illatát. Összefutott szánkban a nyál, s másra sem tudtunk gondolni, csak a mennyországot jelentő herőcére, amint ott állt felpúpozva egy öblös cseréptálban az ünnepi asztalon. Nagyanyám példásan tiszta konyhájában minden ragyogott a sárga lámpafényben. Nagyapám kopasz feje is. Előálltunk, s elhadartuk a köszöntő versikét. Én egész idő alatt azt a fényes helyet figyeltem a kopasz fej legmagasabb pontján, ahol a lámpa visszatükröződött. Nagyapám hüppögve könnyezett. Két nagy kezével gyerekek módjára törölgette a szemét. Asztalhoz ültettek bennünket, hogy herőcével kínáljanak. S bár anyám otthon minden alkalommal ránk bízta, hogy csak keveset együnk, mi az utolsó szem vanília illatú porcukorig kiettük a tálat. Mostoha nagyanyám nagyszerűen főzött. Fiatal lány korában elsajátított néhány úri fogást a felsőbb körökhöz tartozó Czékus család szakácsnőjétől, távoli, szegény rokon minőségben, amit később sikeresen kamatoztatott. Nála ettem életem legfenségesebb tejfölös nokedlis csirkéjét. S az első darab kirántott húst, amit addig hírből sem ismertem. Az igazat megvallva, nem igazán ízlett. Jobban szerettem a krumplilángost, a gulykát, a törvebabot, a krumplis Pogácsákat, a görhőt s az édes pitemáiét. Gyakori köznapi eledelünk volt a sztrapacska. Könnyen elkészíthető, laktató ételnek számított télen, nyáron egyaránt. Életem étele mindmáig. Elég jól tudom készíteni. De annak a tehéntúrós, pirított vajjal, sűrű házi tejföllel meglocsolt sztrapacskának az ízét, melyet egyszer süldőlány koromban ettem, máig sem találom. Hermin keresztanyámnak segítettem kukoricát kapálni. Tűzött a nap a Bende-oldalban, karnyújKedves Olvasói az ízvilágnak! Az első évfolyam nyolcadik számában, 2001. augusztus 24-én jelent meg először a Gyermekkorom ízvilága első írása Dénes György tollából. Majd kéthetente követték mások, honi irodalmunk jeles képviselőinek emlékképei. Azzal a nem titkolt szándékkal indítottam útjára a sorozatot, hogy megcáfoljak minden kétkedőt, akik szerint az irodalomra manapság már nem vevő a napilapolvasó réteg, s hogy visszacsempésszem szépíróinkat az Új Szó hasábjaira, hiszen a Cseh/szlová- kiai magyar irodalom lexikona 1918-1995 szerint is „az Új Szó indulásától kezdve meghatározó szerepet játszott a csehszlovákiai magyar irodalom és szellemiség szervezésében. Hasábjain az írók közül elsőként Fábry Zoltán szólalt meg (Üzenet), majd Egri Viktor, Szabó Béla, Sas Andor. Az Új Szó indította a »harmadvirágzás« első nemzedékét (Dénes György, Gály Olga, Ozsvald Árpád, Bábi Tibor, Gyurcsó István) . Kulturális rovata - melyet 1956-ig Egri Viktor, 1960-ig Gály Iván, 1969-ig Fonod Zoltán, 1972-ig Bábi Tibor, 1973-jg Balázs Béla, 1989- ig Szilvássy József, 1994-ig Bodnár Gyula vezetett - maga köré tömörítetté a tapasztalt írástudókat, ösztönözte a fiatal tehetségeket, tájékoztatott a kulturális és népművelő munka eredményeiről, gondjairól.” És talán e jól megalapozott hagyománynak is köszönhetően a Gyermekkorom ízvilága meghozta a hozzá fűzött reményeket, s bizonyította, a napilap olvasója, bizony hogy éhes a szép szóra, vevő az irodalomra. Ám ezzel a mostanival lezárul egy egység. Akik kimaradtak, azok vagy nem vállalták a feladatot, vagy vállalták bár, de nem tudták megtartani ígéretüket, de még valószínűbb, hogy én nem tudtam megtalálni hozzájuk a megfelelő hangnemet. Szerencsére, e melléklet nem oly szigorú, s nem oly merev, hogy lezárt kapui mellett ne volna mindig egy még nyitható kis ajtó, melyen bármikor bárki bejöhet. És a rovat nagy népszerűségén felbuzdulva, szépírók fogytával sem hagyjuk abba. Hiszen vannak nálunk hál istennek írástudók bőven. Ajövőben népszerűsítő irodalmunk művelőivel, közírókkal, publicistákkal, újságírókkal kívánom folytami a sorozatot, remélve, hogy olvasóink örömére. Addig is Kovács Magda karácsonyos hangulatú, csupa íz, csupa szín, csupa illat írásával kívánok az ízvilág minden kedves olvasójának áldott ünnepet, s egy elviselhető új esztendőt, melybe belefér az Új Szó, Új Szóban az Izvüág, ízvüágban kenyerünk s a nyelvünk. Mert ez az életünk. Cs. Liszka Györgyi tásnyira tőlünk az erdő hűse hívogatott. Kínok kínjával haladtunk a sorokon. Porfelhő szállt utánunk a száraz, agyagos talajból. Csengett-bongott a kavicsokon, köveken kicsorbult kapa. Még most is érzem tagjaimban a szenvedést. S akkor felbukkant keresztanyám nővére a dombháton. Fehér abroszba kötve hozta karjára akasztva az ebédünket. Túrós sztrapacskát. Keresztanyámmal beültünk az első helyre kis tölgyfa árnyékába, s addig ettünk, amíg el nem álmosodtunk. Aztán leheveredtünk a harangvirágok közé a fűbe, napnyugtáig gyönyörködtünk a fa törzsén, levelein, lombja között nyüzsgő élet forgatagában. A legszebb, legmesésebb gyermekkori élményeim a havas téli esték disznótoros vacsorái voltak. A hosszú asztalt két oldalról körbeülő rokonok, barátok, szomszédok arcára kiülő áhítat a gőzölgő, messzire, a holdas égig illatozó tálak fölött. Májgaluska leves, főtthús-halmok, töltött káposzta, pecsenye, sült kolbász és hurka alatt roskadozott az asztal, mint egy képes mesekönyvben. Pedig minden valóságos volt. Az étellel eltelt boldog emberek kisugárzása, ahogy a fejek fölött összefolyva lassan szétterjedt, majd leereszkedett ránk, védelmezőn körbeölelve, mint egy üvegbura. Most is érzem a sűrített boldogság erős, biztonságos falát, ahogy apró gyermekként nekivetettem a hátam, s nem féltem, hogy kizuhanok a hidegen didergő csillagok közé. A közösségben végzett munkákat, amik a falusi lét velejárói voltak, közös étkezések követték. Aratások, cséplések, kukoricafosztók utáni vidám falatozások. Kint a mezőn vagy az udvaron egy-egy terebélyes fa árnyékában. Az erős fizikai munkákhoz tápláló ebédeket készítettek. Tyúkhúslevest, aranykarikásat, hosszú sárgarépával, sűrű tésztával. A főtt és sült hús után kalácsok következtek. Tehetősebb gazdáknál ke- mencés kalács, amit különben csak lagzik alkalmával sütöttek. Téli estéken a fonás, bab- és tollfosz- tás hozta össze az embereket. Az asszonyok a guzsalyaikra kötözött kenderkócot nyálukkal elegyítve, fonalat sodortak orsóikra. A fonás maga csodálatos művelet. A surrogó, egyre hasasodó orsók, mintha táncot jártak volna az asszonyok kezében. Miközben régi szép dalokat énekelgettek vagy történeteket me- sélgettek. Ilyenkor sült krumplit, sült tököt és párolgó, frissen főtt aszalt gyümölcsöt ettünk. Közös asztalról, közös tálból. A felnőttek sokat és jóízűeket beszélgettek. S tudatosan vagy öntudatlanul, lassan átmentették belénk, áhítattal hallgató gyerekekbe a múltat. A múlt értékeit. Innét, a zacskós levesek, hamburgerek, félig kész ételek világából visszatekintve látom csak igazán, müyen hatalmas megtartó és összetartó erőt hordoztak közös étkezéseink. Nemcsak a testet táplálták, a szellemet is. Emlékezetemben az ezeregyéjszaka meséibe illő ízeket őrzök egyszerű parasztételeinktől. Talán mert át- meg átjárta a lélek. Az a páradanul színes és sziporkázó lélek, mely a gömöri ember sajátja. Szép karácsonyt, bort, búzát, békességet!
