Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)

2003-12-12 / 285. szám, péntek

2003. december 12., péntek 3. évfolyam, 25. szám

A budapesti Kisebbségkutató Intézet A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete címmel jelentetett meg könyvet nemzeti történelmünk vészkorszakáról

Történelem és emlékezet

SIMON ATTILA

európai nemzetek önképének legfontosabb alakítói minden bizonnyal a nemzeti sorsfordulókról a köztudatban rögzült sablonok és sztereotípiák, amelyek a századok során fokozatosan rakódtak rá az emberek tudatára. Ezek, mint általában a sztereotípiák, az eredeti eseménysor csupán leegyszerűsített, s ezért sokszor félrevezető, féligazságokat tartalmazó lenyomatai, noha bennük nem az események pontos felidézésének a szándéka az elsődleges, hanem egyfajta viszony kialakítása ezekhez. Az ilyen történelmi emlékezet persze jelentős mértékben szelektál, s azokat a momentumokat, amelyek a leegyszerűsített emlékképbe nem illenek bele, egyszerűen elhagyja, kidobja.

A történetírás és a nemzeti emlékezet viszonya kettős, hiszen kölcsönösen hatással vannak egymásra. A múlt eseményeinek minél aprólékosabb történészi feltárása ugyan árnyaltabbá teheti a köztudatban kialakult sablonokat, a nemzeti tradíciók viszont sokszor oly erősen beágyazódnak a köztudatba, hogy az már akadálya lehet a tényszerű feltáró munkának is. Az ilyen történeti sablonok kialakulását íeginkább az segíti elő, ha a historiográfia valamely okból eredően szabad teret enged ezeknek, s kutatásainak irányait ezek szolgálatába állítja. A szlovák történetírás például még ma sem próbálja felszámolni az 1848/49-es évekkel kapcsolatban a szlovák köztudatban kialakított sztereotípiákat.

A szlovákiai magyar nemzetrész történelme is számos sablontól terhelt, aminek a hazai történetírás helyzete az elsődleges oka. Annak, hogy a professzionális szlovákiai magyar történetírás kialakulásának évtizedeken nem volt biztosított sem az intézményi, sem a személyi háttere, sem a megfelelő társadalmi közege, óriási lemaradást eredményezett nemzeti múltunk feltárásában. A szlovákiai magyarság máig meg nem írt s ezáltal az iskolai oktatásban sem megjeleníthető történetének a hiánya a nemzeti tudatban kialakult sablonok és sztereotípiák kiváló táptalajának bizonyult. így a szlovákiai magyarok történelmi tudatát még ma is a generációkról generációkra búvópatakként áthagyományozott történelmi sablonok alakítják (a Trianon-legenda, a Felvidék ’38-as visszacsatolása, a kollektivizálás emléke stb.), mintsem a történetírás eredményei.

A hontalanság és a jogfosztottság éveinek időszaka sajátos helyet foglal el a szlovákiai magyarság történetében és a szlovákiai magyarok történelmi tudatában. A rendszer- váltás előtti évtizedek ugyanis nemcsak a történetírás számára nyilvánították megközelíthetetlen területnek a témát, de közbeszéd és a családi emlékezet is indexre tette azt. A nemzet és az egyén megalázottsá- gának a súlya olyan teherrel nehezedett a jogfosztottság átélőire, hogy azt nemcsak hogy nem mondhatták ki, de nem is próbálták, sőt inkább minél mélyebbre eltemették magukban. A rendszerváltást követően azonban a csupán eltakart, de be nem gyógyult sebek újból felszakadtak, s a hontalanság éveinek eseményei a szlovákiai magyar közbeszéd fontos témájává léptek elő. Az egymás után megjelenő visszaemlékezések és történészi szakmunkák a témában uralkodó négy évtizedes süket csöndet nem tudták ugyan meg nem történtté tenni, de talán elérhetik, hogy erről a nemzeti önértékelésünk szempontjából

oly fontos időszakról valós kép alakulhasson ki a szlovákiai magyar közösség tudatában. Ehhez minden feltétel adott, noha a valós párbeszéd még hiányzik, a szlovák történetírás nagy része még mindig elzárkózik a téma feltárása elől. (Kivételnek csupán a Štefan Šutaj vezette kassai Társadalomtudományi Intézet számít.) Márpedig anélkül, hogy a többségi szlovák nemzet szembe merne nézni a múlt eme szegmensével, a sérelmeket elszenvedő magyar közösség sebei sem gyógyulhatnak be.

Amióta 1979-ben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem genfi kiadásában Janics Kálmán Hontalanság évei című műve megjelent, a magyar (s ezen belül a szlovákiai magyar) történetírás - nem feledkezve el a helytörténetírók áldásos tevékenységéről - rettenetesen sokat tett a korszak feltárásáért. S amikor az azóta már Tatarka-, ill. Bethlen-díjas Vadkerty Katalin háromkötetes korszakalkotó monográfiáját megjelentette a reszlovaki- zációról, a deportálásokról, valamint a lakosságcseréről, azt hihettük, már mindent tudunk a témáról. Ez azonban koránt sincs így, az eddigi eredmények újabb és újabb kérdéseket generálnak.

A történetírás hagyományos módszerei mellett a téma feldolgozásában a kezdetektől fontos szerepet kaptak az oral history keretébe tartozó programok és gyűjtőmunkák. A Molnár Imre, Varga Kálmán, Zalabai Zsigmond, Tóth László és mások által felgyújtott visszaemlékezések a megélt történelem prizmáján keresztül tették hitelessé a levéltári munkára alapozott történet- írás eredményeit.

Talán ez a felismerés vezette az MTA Kisebbségkutató Intézetét arra, hogy szisztematikus kutatómunka, interjúkészítés által felgyűjtse a szlovákiai magyar nemzetrész 1944 és 1948 közötti időszakhoz kapcsolódó emlékezetét. Ehhez kaptak elkötelezett partnert a Kecskés László Társaságban, amely „a Felvidék múltjának és jelenének bemutatását” tűzte ki célul maga elé. Jórészt

Csak csodálni lehet azt a visszafogottságot, józan, bölcs hangvételt, ahogy ezek a ma már idős emberek elmesélik az átélt szenvedéseket.

az általuk kiírt pályázatnak köszönhető, hogy a hontalanság időszakának olyan átélői ragadtak tollat, s írták ki magukból a keserűségüket, akik eddig hallgattak mindarról, amin keresztülmentek.

A Kecskés László Társaság és a budapesti Kisebbségkutató Intézet együttműködéséből született meg A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945-1948 című kötet, amely néhány héttel ezelőtt jelent meg Komáromban. Amint a könyv alcíme is utal rá, a kötet a szlováldai magyarság jogfosztásával kapcsolatos visszaemlékezéseket, tanulmányokat és dokumentumokat tartalmaz. A hangsúly azonban a visszaemlékezéseken van, ez emeli a témában eddig megjelent között a legértékesebbek közé ezt a művet. Ezek a visszaemlékezések ugyanis a vészkorszak olyan dimenzióit tárják fel, amelyekre eddig csak töredékesen került sor. Ezek a visszaemlékezések olyan kis kockái a történelemtankönyvekben és történetírásban egységes folyamatként ábrázolt eseménysornak, amelyek

lehetővé teszik, hogy a számok és tények mögé pillantva, a mindezeket átélő egyedi és utánozhatatlan egyént is felfedezzük. Az olvasót már-már meglepheti az, hogy a eseményeket átélő szemtanúk mennyire más szemszögből, mennyire sajátos szempontrendszer alapján élik újra át a történéseket. A bevezető tanulmány szerzője és egyben a kötet szerkesztője, Szarka László azonban figyelmezteti az olvasót arra, hogy „a kortárs emlékezők által megélt történelem a maga hús-vér valóságával nem képes ugyan figyelembe venni a nagypolitikai döntések bonyolult és jórészt csak utólag tisztázható összefüggéseit, a visszaemlékezések mégis elsőrendű forrást jelentenek a megtörtént események sokszínűségének, belső ellentmondásainak, különböző értelmezési lehetőségeinek, azaz végső soron a történelem immanens altemativitásának tanulmányozásához.”

A szerkesztő munkáját dicséri és az olvasóét megkönnyíti az, hogy a visszaemlékezések a települések szerinti elrendezésükkel mintegy megrajzolják a felvidéki magyarságot sújtó hatások térszerkezetét is. A visszaemlékezések, interjúk és a Család- és településtörténetek című fejezetekben körülbelül 40 felvidéki település lakosainak 63 történetét olvashatjuk. A történetek tematikájukban és műfajilag is sokszínűek. Vannak közöttük egy szuszra elmondott vallomások, de az oral history alapelveit figyelembe vevő interjúk is. Sőt az interjúk készítőinek lenyomata is ott van a történeteken, hiszen míg a Szarka László által jegyzett interjúk inkább magára a jogfosztás eseménysorára, addig az Árendás Zsuzsa által készített beszélgetések a kitelepítés utólagos megélésére, a Magyarországra áttelepítettek beilleszkedésére összpontosítanak.

Azt hiszem, ezek a visszaemlékezések sokkal több figyelmet érdemelnek, mint amit eddig kaptak. És nemcsak azért, mivel a történészek számára kimeríthetetlen és pótolhatatlan forrásdokumentumok, hanem azért, mert ezek a történetek teszik igazán hitelessé és hihetővé a témáról írt tanulmányokat és monográfiákat. Milliók halála statisztika, egy emberé tragédia - hangzik az ismert szállóige, amelynek érvényességét naponta tapasztalhatjuk, amikor a tévéből felénk áramló merényletek és természeti katasztrófák hírére már fel sem kapjuk fejünket. S talán így érezhetnek a mai fiatalok, az iskolapadban ülő diákok is akkor, amikor az áttelepítettek és deportáltak tízezreiről hallanak, olvasnak. A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945-1948 című kötet egy-egy történetének az elolvasása, a személyes sors varázsa, a történetekben fel-fel bukkanó intimitások azonban hihetővé teszik ezeket a hihe- teden számokat és történéseket. Csak csodálni lehet azt a visszafogottságot, józan, bölcs hangvételt, ahogy ezek a ma már idős emberek elmesélik az átélt szenvedéseket. És nem a fizikai fájdalomról van szó, a fűtetlen marhavagonok kibírhatatlan hidegéről, hanem a lelki megaláztatásról, amelyet soha nem felednek el. Ez az emlék tör a felszínre olykor-olykor a történetek mesé- lőiből. „Eladtak bennünket, mint a rabszolgákat. Verje meg az Isten őket, ahogy csak megérdemlik” - szakad ki hirtelen az érzelem az egyik legtanulságosabb és legössze- fogottabb történet mesélőjéből, Bódiné Borzi Irénből.

A könyvben található személyes emlékeken keresztül plasztikus képet kapunk a kultúrák találkozásáról is. A Szudétákra hurcolt csallóközi vagy gömöri emberek ugyanis

nemcsak a nyelv idegenségét érezték, sőt elsősorban nem azt. Sokkal idegenebb volt nekik a gazdálkodás módja, a decemberi szántás, az otthon megszokott hosszú nyelű kapa helyett kezükbe nyomott rövid kapa. De hasonlóan idegen volt a Tardoskedd környéki kisalföldi tájhoz szokott gazdának a Mecsek környéki sváb porták világa. S igaz, hogy a Magyarországra áttelepítettek otthonról haza mentek, de ahogyan Rinzerné Kelemen Mónika megfogalmazta: „végtelen fájdalom is volt bennünk, mert éreztük, azért, hogy szabadon énekelhessük a magyar Himnuszt, mindenünket: szülőföldünket, rokonokat, egész múltunkat kellett otthagyni.”

A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945-1948 című kötet a visszaemlékezéseken és interjúkon kívül közli a Beneš elnök 1945/33-as számú, a szlovákiai magyarságot állampolgárságától megfosztó dekrétumát, a Magyarország és Csehszlovákia között megkötött lakosságcsere-egyezmény, valamint az eddigi szakirodalomban kevés figyelmet kapott ún. csorbatói jegyzőkönyv szövegét. A dokumentumok mellé került be egy László Péter által összeállított statisztika, amely a lakosságcsere felvidéki és

magyarországi településeit sorolja fel, vagyis megnevezi, hogy az egyes felvidéki településekről áttelepített lakosok mely magyarországi községbe kerültek. Noha a lista nem teljes, mint a szerző is megjegyzi, hogy még további mintegy száz felvidéld település hiányzik a listáról, László Péter munkája így is minden elismerést megérdemel. A közölt statisztika árulja el nekünk, hogy például Komáromból összesen 43, Somorjá- ról 31, Deákiból pedig 33 magyarországi településre „szórták széf’ az áttelepített családokat.

Végül, de nem utolsósorban szólni kell a kötetet szerkesztő Szarka László bevezető tanulmányáról, amely nemcsak azok számára lehet pótolhatatlan olvasmány, akik hosszú monográfiák helyett inkább a rövidebb és esszészerűbb megközelítéseket szeretik, hanem a szakmai közönség számára is. Szarka László ugyanis, ahogyan azt már megszokhattuk tőle, nemcsak egyszerűen összefoglalja a történteket, hanem a hangsúlyok eltolásával részben át is értelmezi az eddigi eredményeket. Olyan kérdésekre hívja fel a figyelmünket - lásd például a felvidéki magyar ellenállási kísérleteket vagy a korabeli traumáknak azok átélőiben való lecsapódását -, amelyek még további kutatómunkát igényelnek. Szarka azonban arra is figyelmeztet, hogy a történészi-kutatói munka nem elég, az események átélőit is minél többször meg kell szólaltatni, hiszen: „nehéz egészséges történeti közgondolkodásról beszélni ott, ahol a megélt történelem emlékeinek, az elbeszélt személyes tapasztalatoknak, az egyéni életutaknak, a közbeszéd részévé váló történeti narratíváknak nincs helye, súlya a történeti diskurzusokban. Reális múltszemlélet, kiegyensúlyozott, előítélet-mentes történeti tudat nélkül torz önképek és zsákutcás jövőképek születhetnek.” Meggyőződésem, hogy az MTA Kisebbségkutató Intézete által kiadott A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945-1948 című könyv jelentőségében Vadkerty Katalin munkái mellé sorakozik fel, s azt bizonyítja, hogy történet- írásunk már kész a témáról folyó, a nyugodt szakmai alapokon nyugvó párbeszédre. A lépéskényszer most már a cseh(szlovák) oldalon van. Reméljük, ezt ők is felismerik.

A szerző történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa