Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-05 / 279. szám, péntek
Ízvilág ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 5. ÍZLET Utóétel HIZSNYAI ZOLTÁN A Csendes-óceán valamelyik szigetén évtizedekkel a második világháború befejezése után megtalálták az utolsó harcoló japán alakulatot. A mindössze egy főből álló egység a sziget átjárhatatlan dzsungelének mélyén, egy jól kiépített lövészárokrendszerben posztóivá védte a császárság hajdani érdekeit, és miután valamikor a hetvenes években ráakadtak, csupán egy hadipszichológus bevonásával sikerült rábírni a fegyverletételre. Ez a katona aztán a hűség és a kötelességtudat élő emlékműjévé nőtte ki magát a japán nemzet emlékezetében, míg az európai ember tudatában inkább a vakfegyelem két lábon járó groteszk monumentumaként rögzült. Az európai ember szellemi genomjából ugyanis mára már teljesen kikopott az a kulturális kód, amely önzetlen áldozatvállalásra ösztönözhetné. Azok az európai embermilliók, akik az atomkor hajnalától napjainkig „életüket áldozták a hazáért”, úgy lettek kihajtva a különböző csataterekre, mint barmok a vágóhídra, és ha például egy második világháborús inváziós csapattest valamilyen csoda folytán ottfelejtődött volna valahol a nagy orosz sztyeppen, már egy hét múlva saját királyságot alapít, megkoronázza a tizedest (meg a többiek sem maradnak persze hivatal nélkül), fizetőeszközzé teszi a különböző kaliberű töltényhüvelyeket, szigorú adórendszert vezet be, himnuszt, lobogót, címert, vadonatúj nemzeti ősmítoszt és életképes ellenségképet alkot (a döglött ágyú vontató gebék java húsából természetesen sajátos nemzeti ételt is kreál), aztán független államként kéri felvételét az ENSZ-be. Jellemző, hogy a marathoni dicsőség emlékét is csak a futás révén sikerült megőrizni. Ami tulajdonképpen még rendben is lenne, nincs és ne is legyen szükség hősökre, halottakra, volt azokból elégendő a történelmi közelmúltban. Csakhogy mindennek van egy kevésbé kívánatos kihatása is. A keresztény Európa emberének mindig is különös hajlama volt egyéniségének kidomborítására. Ha figyelembe vesszük, hogy a keresztény isten az „ember fia”, s hogy istenünk mindnyájunkban benne lakozik, vagyis hogy mindnyájan istent hordozunk magunkban, nem is csoda, hogy ily mértékben kezdtük el tisztelni önmagunkat. Holmi körömszorítókkal meg nürnbergi vasszüzekkel egy darabig még kordában lehetett tartani az individualizmus rákos sejtjének burjánzását, de Descartes óta új stádiumába lépett a kór, s mára már az európai típusú társadalmak emberének egója végképp kinőni látszik a kollektív tudatot. De még ez sem baj - ez sem lenne baj, ha az individuum fel tudna nőni történelmi szerepéhez, és testét ténylegesen az istenség lakhelyeként lenne képes elképzelni. Ha felismerné - és ami fontosabb: annak szellemében tudna élni -, hogy teste spirituális értékek hordozója. Törékeny, mint az ostya. Vagyis hogy fontos a test, de csupán a benne foglalt szellemi miatt. S hogy ez a szellemi talán nem is létezne, vagy értelmetlen, öncélú fényűzés, a természet egyik megmosolyogtató zsákutcája lenne a testekben élők hordártevékenysége nélkül. (S még az se lenne, aki megmosolyogná.) Hogy fontos vagyok, de csupán úgy, mint a hírvivő. Mint a hírnök, akinek nincs ugyan betekintése a magasabb ösz- szefüggésekbe, ám az örömhírt, az isten (vagyis az ember, a történelmi tapasztalat kollektív űber-emberének) igéjét, a csupán elementáris relációban érzékelhető éthoszt, a hétköznapi morál nyelvére is lebontható isteni kinyilatkoztatást mindig saját szavaival, a maga - talán esetlen, talán elesett - szellemiségének képére szabva továbbítja azoknak, akik ezeket a mondatokat szintén a maguk esetlenségének és elesettségének törvényszerűségei szerint dekódolják. Tehát tulajdonképpen a szavak ľart pour Part - önnön magukért, illetve az újra és újrafogalmazott mondatok kedvéért hangzanak el. Ez a tevékenység azonban mindösszesen éppen a legma- gasztosabb kollektív cél félé irányul: cselekvő részesként jelen maradni a teremtésben. Megmondom, mi a legfontosabb az egyén számára, hogy ezt a célt avatott hírnökként szolgálhassa a szürke európai hétköznapok mindegyre sorjázó áradatában: a szellemi-érzéki tevékenység igényével abszolvált evés és ivás. A spirituális test és a spirituális vér méltó, az elemi ösztönök szintjére felmagasztosított befogadása. Advent elején írom ezeket a sorokat, amikor kicsinyes materiális okok miatt kénytelen vagyok a maga befejezhetedenségébe idő előtt belenyugodni és csonkán hagyni ezt a már több mint két éve - akadozva bár, de mostanáig azért mégis - folytatódó cikksorozatot. Az volt az illúzióm, hogy talán-talán (mert miben lehet biztos az ember; legkevésbé ebben) létezik ezen a mi szlovákiai magyar nad- rágszíj-telkünkön egy vékony, de fontos kulturális közvetítőszerepet betölteni kész (és képes) társadalmi réteg, amely igényt tart a napi politikától elrugaszkodó, általános összefüggéseket érzéki és ízletes nyelven felvillantó szösszenetekre - s hogy ennek az igénynek a létét (vagy legalább megteremtésének szükségességét) az arra illetékesek is felismerik. Nem így történt. Nem részletezem. Mi tagadás, én sem vagyok egy szamuráj-ivadék, nem tartottam ki ét- len-szomjan a magam ásta lövészárokban. S noha nem ettem és ittam idő előtt a talán még meg sem született medvebocsok bőrére, de azért lássuk be: végül is kapituláltam. KUKTASAROK Csokicsipsz keksz Szia, Kiskukta! Bár sokféle hozzávaló kell a következő keksz elkészítéséhez, azért ne félj, nem lesz nehéz! Hozzávalók: 125 g finomliszt, 1 csipetnyi szódabikarbóna, 1 csipet só, 100g vaj, 50 g finomított barna cukor, 75 g kristálycukor, 1 tojás, néhány csepp vaníliaaroma, 100 g csokireszelék, 20 g apróra vágott dióbél. Tedd a vajat és a kétféle cukrot egy nagy keverőtálba, és addig keverd, amíg lágy és sima nem lesz. Egy kis tálban villával finoman keverd össze a tojást a vaníliaaromával. Ezt aztán fokozatosan keverd hozzá a vajas masszához. Keverd bele a lisztet, a sót, a szódabikarbónát. Add hozzá a csokireszeléket és a diót. A kivajazott tepsire teáskanálnyi csokimassza golyókat rakj. Ne legyenek túl közel egymáshoz, még nőni fognak. Előmelegített sütőben süsd kb. 12 percig, míg aranybarnák nem lesznek. Jó étvágyat! (szh) A német konyháról elmondhatjuk, hogy a legegyszerűbb ételei szereztek neki nemzetközi hírnevet A császártól a morzsáig iuk t i né- \ MERI MAGDOLNA A ki manapság az üzemi étkezdék egyik legjellegzetesebb fogását, a híg lekvárral leöntött császármorzsát fogyasztja, aligha gondol arra, hogy ez az étel Ferenc József császár egyik kedvence volt, s a nevét is róla kapta. De jól teszi! Hiszen ez a morzsa nem az a morzsa, amint arra bárki nyugodtan rájöhet, ha az alábbi receptek alapján elkészíti a hiteles császármorzsát s a mai változatát. A császármorzsa csak a leghíresebb és előkelő változata annak az igen egyszerű ételnek, melyet a Schmarrn neve után smarninak is hívnak, s az osztrák és bajor paraszti forma egyik népszerű, olcsó és gyorsan elkészíthető fogása volt. Az osztrák eredetű császármorzsa tehát még a Monarchia idejéből maradt ránk, és azóta szerves része lett a magyar konyhának. A gyerekek nagy örömére lássuk most ennek a különleges ételnek a receptjét, amit először a bécsi császári udvar szakácsa készített el, mégpedig Erzsébet királynénak. A CSÁSZÁRMORZSA 30 dkg búzadarát és 2 vékony karikára vágott kiflit áztassunk be 4 dl friss tejbe. Szórjunk rá egy csipet sót, és alaposan ke- vTsjňť; verjük ki, majd hagyjuk állni né hány óra ig, hogy a búzadara m e g d a - gadjon. Az áz- *ai tatás időtartamára te gyük a hűtőszekrénybe, nehogy a tej megsavanyodjon. Utána adjunk hozzá 3 tojássárgáját, 4 dkg előzőleg megmosott mazsolát, 1 citrom reszelt héját, és főzőkanállal ismét alaposan dolgozzuk ki. Ezt követően a megmaradt 3 tojásfehérjét verjünk fel kemény habbá, és ezt is keverjük bele a pépbe. Egy nagyobb méretű, vastag falú zománcozott lábasban olvasszunk fel 10 dkg vajat, és öntsük rá a masszát. Állandóan kevergetve, közepes lángon, lángterelő felett süssük, amíg darabos lesz. Utána fedjük le, hogy a búzadara puhára párolódjon, és gyakran keverjük meg, nehogy leégjen. Az edény aljáról a legkisebb leégést is fel kell kotorni, különben a masz- sza többi része is hozzáég. Amikor borsó nagyságú darabokra esik szét, tegyünk hozzá 2 evőkanál mézet, és süssük bele a morzsába. Végül fedő nélkül kevergetve ízlés szerint szárítsuk ki. Ha nem sütjük elég szárazra, akkor fojtós lesz, fogyasztása nehézzé válik. Ha túlságosan kiszárítottuk, öntsünk bele egy kis tejet, és süssük, amíg ismét lágy, de morzsalékony lesz. A teljes sütési idő minimum 1 óra. Melegen, önálló ételként, vaníliarúddal átitatott szőlőcukorral meghintve tálaljuk. Még finomabb lesz, ha baracklekvárt vagy dzsemet is adunk hozzá. Az ínyencek egyébként kevesebb tejet tesznek a búzadarába, és a különbözeiét tejföllel pótolják, így omlósabb, porhanyósabb lesz a császármorzsa. Hűtőszekrényben tároljuk. Frissen és felmelegítve egyaránt ízletes. Ha nagyon kiszáradt, lefedve melegítsük, így a keletkező gőztől megpuhul. Ha másnapra készítjük, ne süssük teljesen készre, mert a tárolás alatt kiszárad. Sokan tepsiben sütik a császármorzsát. Tej helyett tejfölt használnak, amitől lazább, magasabb lesz a tészta. Csak a sütés végén keverik meg fakanállal, hogy darabos legyen. Mellékesen megjegyezve a fenti recept inkább a daramorzsa és a kiflimorzsa ötvözte. Az eredeti császármorzsát liszttel készítették, de ezzel nem olyan jó. A bécsi császári udvarban a mazsola mellett 5 dkg apróra vágott mandulával is dúsították, és tej helyett tejszínbe áztatták a hozzávalókat. A különlegességek kedvelői rizsből is készíthetnek császármorzsát. Először főzzünk egy adag tejberizst 8 dl tejjel, és méz nélkül. Hagyjuk lehűlni, majd keverjünk bele 3 tojássárgáját, 4 dkg megmosott mazsolát, 1 citrom reszelt héját, és a tojásfehétjéből vert kemény habot. Végül a fentiek szerint 15 dkg vajon süssük amíg megpirul, és morzsájára szétesik. A rizsmorzsát 3 evőkanál mézzel édesítsük. Befejezésül meg kell még említeni, hogy a császármorzsa minősége leginkább a sütéshez használt edénytől függ. Legalkalmasabb erre a nagyméretű, zománcozott öntöttvas lábas. A NEMET KONYHA A német konyháról egyébként is elmondhatjuk, hogy nem kifinomult csúcsteljesítményei, hanem a legegyszerűbb, mindennapos ételei szereztek neki nemzetközi hírnevet. Három olyan német étel van, amelynek nevét világszerte is megértik: mégpedig a vurst, a kraut, valamint a knédli. Valahogy így is képzelik el mindenütt a tipikus németet: virslit és savanyú káposztát eszik, s persze sört iszik hozzá. Ezek az ételek, természetesen, csak a tájékozatlan külföldi elképzelésében jelentenek egyfélét: a németségen belül jellegzetesek, műiden országrészben különbözik elkészítési módjuk, számtalan változatuk ismeretes. Itt van például a Wurst, mely jelenthet mindent a kenőmájastól a szalámiféleség rengeteg fajtáján át a virslihez hasonló, de szaftosabb Bockwurstig, amelyet szerte Németországban mindenütt sütnek és esznek mustárral, zsömlével. A Wurst-félék talán leghíresebbike a frankfurti virsli, amely finoman fűszerezett, igencsak sovány sertéscombból készült enyhén füstölve, és ha nem utcai virslistandon eszik mustárral, vagy pedig tormával, akkor egy krumpliból és kelkáposztából vagy hüvelyesekből főtt leves, a frankfurti leves nélkülözhetetlen alkotórésze. Hogy müyen megütközést kelthet külföldiekben a németek káposzta-, savanyúkáWurst, Kraut, Bier poszta-élvezete, azt bizonyítja, hogy a második világháború folyamán az amerikaiak krautnak csúfolták a németeket. Ami pedig a knédlit illeti: az igazi knédli gyermekfej nagyságú, szalvétában főtt gombóc, ami valóban nem hiányozhat egy igazán jellegzetes német étlapról. Ízelítőül az ízvilág olvasóinak, íme, egy igazi németes menü, mondjuk, holnapra! Frankfurti borsóleves Hozzávalók: 1 kis fej póréhagyma, 6 dkg vaj, 3/4 kg friss fejtett vagy mélyhű- . tött zöldborsó, 20 dkg hámozott krumpli, majoránna, 2 szál petrezselyem, 11/2 1 húsleves, 1 kockacukor, só, 6 evőkanál tejszín, 4 pár frankfurti virsli Elkészítése: A póréhagyma zöld szárát vékonyan felkarikázzuk, aztán forró vajban megdinszteljük. A borsót, a kis kockákra vágott krumplit a majoránnát és a petrezselymet hozzáad-* juk, és kis lángon kevergetve 25 (vágni nem szabad!), porcukorral meghintjük, kicsit megforgatjuk, hogy a cukor karamellizálódjon, és aztán előmelegített tányéron tálaljuk. Ha valóban a klasszikus változatot akarjuk élvezni, akkor resztéit szilvát adjunk hozzá, de fogyasztható bármilyen savany- kás befőttel is. Császármorzsa sósán Ha valaki kevésbé szereti az édes ételeket, de szereti a pirított hagymát, annak ajánljuk a következőt: Búzadarát tejjel közepes sűrűségű péppé keverünk. Ütünk bele egy tojást, teszünk bele sót ízlés szerint és apróra vágott hagymát (lehetőleg lilahagymát) kellő mennyiségben. Hagyjuk állni egy fél órát, majd bő zsiradékon (zsír, olaj vagy olvasztott vaj) elkezdjük sütni, és villával folyamatosan összehúzkodjuk. Addig sütjük, míg morzsálódni nem kezd. Ekkorra már a hagyma is megpirul benne. ízletes, tápláló étel. (Egy főre két-három leveseskanál búzadarát számoljunk.) % 1 Ľ* f- 1 3^4 > T3ü|j percig együtt pároljuk, ha szükséges kis húslevest öntünk rá. Ha pedig megpuhult, turmixgépben simára passzírozzuk, aztán elkeverjük a húslevessel (ami természetesen lehet kockából is). Majd pedig cukorral, sóval ízesítjük és még egyszer felforraljuk. Beleöntjük a tejszínt, hozzáadjuk a felszeletelt virslit, és még egyszer felmelegítjük, de már nem forraljuk fel a levest! Finom császármorzsa Hozzávalók: 7 db tojás, 2 dl tejszín, 1 csipet só, 20 dkg liszt, 10 dkg mazsola, 1 evőkanál vaníliás cukor, 5 dkg vaj, 5 dkg porcukor. Elkészítése: A tojássárgáját a sóval és a tejszínnel habverővel jól összekeverjük, a lisztet egy tálba tesszük, és állandóan keverve hozzáadjuk a tojásos tejszínt és a vaníliás cukrot. A tojásfehérjét kemény habbá keverjük és óvatosan a tésztába forgatjuk. A vaj felét egy tűzálló serpenyőben vagy kisebb tepsiben felolvasztjuk, ha forró, beleöntjük a tésztát. Majd megszórjuk mazsolával, betesszük az előmelegített sütőbe, és 225 fokon kb. 10 percig sütjük. Akkor pedig újra a tűzhelyre tesszük, két sütőlapátkával óvatosan megfordítjuk, aláöntjük az olvasztott vaj másik felét, aztán a másik oldalát is aranybarnára sütjük. Azután két villával darabokra szaggatjuk Káposztás fánk Hozzávalók (25 darab): 50 dkg liszt, 3 tojás, 2 evőkanál olaj, 1 evőkanál tejföl, só, a töltelékhez: 1 nagy fej vöröshagyma, 2 evőkanál olaj, 80 dkg káposzta, só, őrölt bors, 20 dkg főtt, füstölt tarja, 1 tojás, a nyújtáshoz: liszt, a sütéshez: olaj Elkészítése: A lisztet a tojásokkal, az olajjal, a tejföllel és egy kevés sóval összegyúrjuk, majd fóliába csomagolva fél órán át hideg helyen pihentetjük. Ezalatt a fölaprított vöröshagymát az olajon üvegesre pirítjuk. A lereszelt és kinyomkodott káposztát hozzáadjuk és folyamatosan kevergetve puhára pároljuk. A tűzről levéve sóval, őrölt borssal ízesítjük, majd az apróra vágott füstölt húst is beleforgatjuk. A tésztát két cipóba osztjuk, belisztezett deszkán egyenként 2-3 milliméter vastagra nyújtjuk és a káposztát elsimítjuk rajta. Széleit tojással megkenjük és mint a bejglit, szorosan fölcsavaijuk, végül másfél centi vastag szeletekre vágjuk. Egy serpenyőben 2 evőkanálnyi, egy másikban másfél ujjnyi olajat forrósítunk. A káposztás tekercseket előbb az első serpenyőbe rakjuk úgy, hogy ahol a hajtás van, azon a felén süljön meg. 1-2 percnyi sütés után két villa segítségével a másik serpenyőbe átemeljük, és bő, forró olajban, fedő alatt a másik oldalát is aranysárgára sütjük. Lecsöpögtetjük és azon forrón kínáljuk. Világos bajor sör illik hozzá.
