Új Szó, 2003. november (56. évfolyam, 252-274. szám)
2003-11-15 / 263. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2003. NOVEMBER 15. MINDENNAPI KENYERÜNK Az Úr és az HAĽKO JÓZSEF A novembert igazi létkérdésekkel kezdtük, elsején a szentekről, másodikén halottainkról elmélkedtünk. A halottakról való gondolkodás az élet értelmének keresésére ösztönzött, mindenszentek ünnepével pedig igazolni láttuk, hogy ők ezt az értelmet teljes mértékben megtalálták. Az „utolsó dolgok” témáját boncolgatja november harmadik vasárnapjának evangéliuma is, bár Jézus új perspektívát kínál a mulandóról és a maradandóról beszélve: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” (Mt 24, 35). Hogy mikor kellene bekövetkeznie e világ végének, emberemlékezet óta foglalkoztatja a halandókat. Newton nemrég megtalált emlékiratai szerint a híres tudóst is lefoglalta a téma, ötven éven át tanulmányozta a Bibliát, hogy számokban fejthesse meg. A 4500 oldalas kéziratban megállapította a legutolsó nap dátumát, mégpedig a 2060. évhez jutott. Ám ez csak egyike a rengeteg próbálkozásnak a vég előrejelzésében. A „világvég” kérdése valójában jóval egyszerűbb. Az egyén szemszögéből, a földi lét általa észlelt valóságából tekintve akkor érkezik el a világvége, amikor az ő személyes létének a vége is: tehát az ő halálával. Mert azzal valóban véget ér a világ az egyén számára. Éppen ezért alapvetően fontosabb kérdés - inkább, mint valami elvont világvég - egy konkrét személyes élet konkrét vége. Van, aki azzal az állítással oldja meg e problémát, hogy a halál „egyszerűen csak pont” az emberi lét végén. Ez a vélemény továbbgondolkodásra késztet: próbáljuk hát meg a halált a többi írásjel felhasználásával is definiálni. No tehát: a halál pont, vessző, kérdőjel vagy felki- áltójel-e a földi élet mondatának végén? Bizonyos értelemben valóban PONT. A földi lét vége visszavonhatatlan és vitathatatlan tény. De nem úgy ám, ahogy azt Sztálin mondta egyszer de Gaulle-nak, hogy „az utolsó győzelem a halálé”. Ez ellen az embernek a legmélyebb lényegéből fakadóan lázad a lelke, s ösztönösen keresi helyette a megoldásokat. Az amerikai énekes, David Bowie például ugyancsak nem szívesen gondol a halálra, s felteszi a kérdést, hogy „nem tudná-e valaki megváltoztatni a szabályokat, mert ő 200 vagy 300 évig szeretne élni”. írásjelek Az ő megoldása azonban menekülés, hisz csak későbbre halasztja a pontot, s ezzel elismeri a halál ama sztálini „végső győzelmét”. Nem az élet hosszának szabályain kell hát változtatni, hanem a vég jelentésének felfogásán. Jézus már az e hónapi első evangéliumban elmondta: távozik, hogy előkészítse az ő Atyjánál a hajlékot a hozzá hűeknek. Ezzel a Mester a földi lét mondata utáni pontot VESSZŐre változtatja. A földi lét mondatát az örökkévalóba kapcsolja, végtelen mondattá hosszabbítja, az Atya, a teremtő, az ő szeretete, elfogadása, a megváltott élet végleges kiterjedésébe. Ezért nem érthetett egyet Sztálinnal a hívő de Gaulle sem. És rokkant leánya temetésén azzal vigasztalta feleségét, hogy a gyermek szenvedése végre véget ért, s hogy az Úr országában már jó neki. Jézus azt mondja, hogy „ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak”. Szóval Istennek a vessző után is van mit mondania, s valóban válaszol is mindenre, amit az ember az ő földi létezésével még azelőtt kifejezett, hogy halálával tényleg elmúlt számára a föld. Ezért aztán a halál FELKIÁLTÓJEL is kell, hogy legyen, kiáltás a felelősség felébresztésére a számadás előtt ama bizonyos vessző után. És hogy ez a felkiáltójel elég kifejező legyen, Keresztelő János hangsúlyozza: „térjetek meg!” Jézus pedig arra a baljóslatú lehetőségre hívja fel a figyelmet, mely szerint a vesszőt „sírás és fogcsikorgatás” követi. Még erélyesebben fogalmaz C. G. Jung: „Azt az embert, aki nem számol a halál kérdésével, és figyelmen kívül hagyja drámaiságát, haladéktalanul gyógykezelésre kell fogni.” S ha a halál az emberi lét oly komoly és oly óriási pillanata, miért kell, hogy neme és ideje fölött KÉRDŐJEL lebegjen? Egy rabbi magyarázta ezt el nemrég a magyar televízióban, mikor is titokzatos mosollyal egy zsidó bölcsességet idézett: „Elég egy nappal a halálunk előtt megtérni.” Most természetesen következik a kérdés - de..., mikor lesz az a nap? Senki nem tudhatja, s ez benne a jó. Mert így marad az egyetlen biztos megoldás: MOST megtérni Istenhez. Ez az egyedüli jó módszer arra, hogyan lehet elkerülni a sorsunkba vágó késés okozta kellemetlen meglepetést... A szerző római katolikus pap HÍVATLAN LÁTOGATÓK „... Fussunk oda hamarjába, / Vehetsz majd ott minden szépet, / Ha nincs pénzed, majd csak nézed." Gyere velem a vásárba... MÉRI MAGDOLNA Perlmutter Izsák: Vásár Besztercebányán (1906) Lisztbogár SZTRECSKÓ RUDOLF A gyászbogarak (Tenebrionidae) családjának tagjai nagyrészt fekete színűek - innen kapták összefoglaló nevüket; tudnunk kell azonban, hogy másutt, főleg a trópusokon színpompás képviselőik is élnek. Nálunk mintegy száz fajukat ismerik. Több életteret népesítenek be, a puszták homokos talaján éppúgy megtaláljuk őket, mint az avarban, taplógombákban, az egyenletes meleget biztosító istállókban, madarak fészkében, emlősök vackában. Szép számban élnek az odvas fák korhadékában, a falisztben is - ez utóbbi helyen élő fajok kaptak rá fontos élelmiszer-alapanyagunkra, a lisztre. Legismertebb közülük a 12- 18 mm nagyságú, fényes fekete, olykor gesztenyebarna nagy lisztbogár vagy csak lisztbogár (Tenebrio moli tor). Gyakori a természetben is, de elsősorban a lisztben és különféle száraz élelmiszerben okozott jelentős kártételei révén ismeijük. Hosz- szant barázdált fedőszámyai összenőttek, ezért röpképtelen. A megtermékenyített nőstények szabadban az avarba, az emberi létesítményekben élők (pékségek, élelmiszerraktárak, háztartások) lisztbe, valamint szárított kenyérbe, prézlibe, korpába rakják petéiket. A sárgás-barnás lárvát, ismertebb nevén lisztkukacot egyébként nagy mennyiségben tenyésztik is, mivel a rovarevő díszállatok - madarak, hüllők, kétéltűek, kisemlősök - kiváló táplálékául szolgál, amellett könnyen tenyészthető. A lisztbogár az egész világba széthurcolt közismert készletkártevő. Hamar megjelenhet az éléskamránkban is - ilyenkor a megtámadott lisztet vagy élelmiszert gondosan válasszuk el a többi résztől és semmisítsük meg, lehetőleg elégetéssel. Ezután a készleteinket naponta vizsgáljuk át, így az esetleges túlélőktől már könnyen megszabadulhatunk. A feleimben olvasható és hasonló rigmusokkal csalogatták régen a vásárokba a népet, bár a közmondás úgy tartotta, hogy pénzzel járják a vásárt, de azért ezeknek a csaloga- tóknak is van némi igazuk, hiszen a látogatók többsége nemcsak vásárolni megy oda, hanem falatozni, id- dogálni, nézelődni, beszélgetni, egyszóval szórakozni. Ilyenkor ősszel tájainkon is több vásárt tartottak, leghíresebb talán a Simon Júda Párkányban, de a zselízi, sőt a lévai Márton-napi vásárnak is régi hagyományai vannak. Nézzünk hát érdekességképpen egy kis vásártörténetet! A vásárt Európa új népei ókori örökségként kapták, és fejlesztették aztán tovább. A magyarság már az őshazában ismerte ezt az intézményt, amely eleink letelepedése után nálunk is helyhez és időhöz kötött lett, így alakult ki az évi, a havi és a heti vásár, valamint azok rendje is. VÁSÁRJOG Az uralkodó vásárjogot adományozhatott a földesuraknak, városoknak. Éltek is aztán a lehetőséggel, mert a vásár a vám, a helypénz, a legelődíj, valamint az árumegállító jog miatt nagy haszonnal járt. Elgondolkodhatunk azon is, hogy mennyire volt fontos a vásár abban az időben, amikor a vevő és eladó csak itt találhatott egymásra, amikor nem voltak kirakatok, sőt boltok sem, a vevő csak a vásáron szemlélhette meg a portékát. De mulatság volt a vásár azért is, mert az ember itt találkozhatott földiekkel, ismerősökkel, sőt messze földről való idegenekkel is, akiktől híreket hallott és tájékozódhatott, hogy a világ miként megyen. S mivel az adott közlekedési viszonyok miatt távolabbi vidékekről csupán csak az jött el a vásárba, akinek feltétlenül kellett, vagyis egy-egy településről igencsak kevesen, a vásárt járt embernek tapasztalata révén az otthoniak előtt - sokan közülük a falu határát sem lépték át - igen nagy tekintélye volt. Sokszor évekig meséltek arról, mit is láttak annak idején a vásárban. Legjelentősebbek voltak talán az évenként, meghatározott időben tartott országos vásárok, az úgynevezett sokadalmak, mert mint ez többek között Rozsnyó város 1680. évben kelt levelében megállapította: „Az országos sokadalmoknak és vásároknak az az ő tulajdonságuk, és szabadságuk, hogy azokra szabadosán, minden háborgatás, bántódás és meggátolás kívül minden rendbelieknek, még a külső országbeli kereskedőknek, valamint egyéb mesterembereknek is jövések, menések, adások, vételek, mindenkor lehetett és lehet.” Történelmi emlékeink igencsak szűkszavúan mesélnek arról, ami minket pedig igazán érdekel: a vásárról mint mulatságról. A képet szétszórt adatokból kell összeállítani, természetesen az időrendet sem követhetjük, de a vásári arculat a középkortól kezdve a XIX. századig keveset változott. A mulatság már a készülődéssel elkezdődött, akár utazni kellett a vásárra, akár helyben tartották. Az előbbi esetben már maga a készülődés, és az utazás is igazi mulatság volt. Ki-ki állapota, kora, neme szerint hintón, szekéren, lovon vagy pedig gyalog közlekedem S igencsak érdemes felidézni azt a képet, egy nem közönséges vásárba indulásról, amelyet Apor Péter villant elénk Erdély változása című művében. „Petki Farkas (...) egynéhány csicsai asszonyokat (...) felülteti az szekerébe, hogy Szeredára vigye az soka- dalomban őket (...) tisztességes tréfából... Egyik asszony fel nem fér a szekérre, eleget könyörög, hadd ülhessen fel ő is (...) mondja nékik: Meglátjátok, ha én einem mehetek, tü sem mehettek el békével. Azonban egy szekérkerekből titkon az szeget kiveszi (...) Petki Farkas, megindula sebesen, az ostorral megsújta a lovakot, az kerék kiesik az szekérből, feldől az szekér, az sok asszonyokkal együtt, s mind egy- benromlik (...) kiáltoznak, sikoltot- tak (...) amaz asszony penig kacagta, csúfolta őket.” Természetesen, aki helyben lakott másféle mulatságban volt része. Elbámészkodott a vásárra érkezők seregletén, felvonulás volt ám ez a javából! Többnyire pedig vendéget is várt, rokont vagy ösmerőst, hiszen némely vásár akár tizenöt napig is eltartott. VÁSÁRÜTÉS A török hódoltság korában pediglen furcsa mulatsággal végződhetett. A végbeli vitézek ugyanis magyarok, törökök, egyaránt nagyon szívesen látogatták a vásárokat, de fémpénz helyett más fémet vittek magukkal, mégpedig kardot. Ez volt az úgynevezett vásárütés. Behatoltak az ellenfél területére, meglepték az ijedt vásáros népet, s ha aztán sikerült legyőzniük a vásárőrséget, ugyancsak meggazdagodtak a vásárosok kárára, ha nem, hát bizony gyakran életükkel vagy rabsággal fizettek érte. Persze, mindenki úgy igyekezett, hogy ne fizessen rá. 1585-ben például a híres túrái vásárt, amelyet messze földről jött török kereskedők is felkerestek, Báthory István választott csatavezető kardja alatt ötszáz egri, kassai, kállai, tokaji és szatmári vitéz lepte meg. A vásárt a szolnoki bég őrizte, háromszáz derék vitézével. A magyarok pedig lévén igazán túlerőben, hét ember árán százhetven törököt vágtak le, százharminc vitéz és még húsz török kereskedő lett a foglyuk, és százötven szekeret megtöltöttek az elragadott portékával. Ráadásul a vásárütésért a budai basa állásával fizetett. De most már keressünk a vásárban nyugodalmasabb, biztonságosabb helyeket! Mivel pedig sem venni, sem eladni nem akarunk, nem törődünk vele, hogy cigányasszonnyal vagy vénasszonnyal találkozunk: szerencsénk lesz-e vagy sem. ÁLLATVÁSÁR Tekintsük meg először az állatvásárt, amelyet természetesen a városon kívül tartottak. Már messziről igencsak mozgalmas, színes látvány fogad, és valami leírhatadan zagy- valéka az állati és emberi hangoknak. A sok-sok szelídítetlen ló nyerítése összevegyül a szilaj marhák bő- gésével, a birkák szelíd bégetésével, s a disznók izgatott röfögése szinte ki sem hallik ebből a szörnyű hangzavarból. Annál is inkább az ostorok pattogása s a tülkölés. Ahogyan pedig közelebb megyünk, a zsivajból ki-kihallatszik a hajtők üvöltözése és káromkodása. Mert bizony gyakran meg-megesett, hogy a végtelen puszták csendjéhez szokott csöndes jószág igencsak megvadult a nagy zajban. Nehéz dolguk volt a hajtók- nak, hogy lecsillapítsák őket. Nézzük, hogyan folyt a lóvásár. A vevő a ló mellé állt, s míg nem távozott, más nem mehetett oda vásárolni. Alkudozni kezdtek, ha megegyeztek, a vevő odaadta a foglalót, vagy pedig mindjárt kifizette a vételárat. Az eladó pedig gondosan megpöködte az első pénzt, úgymond, apád, anyád idejöjjön! Ezután pedig következett az áldomás. Kívánjunk hát mi is jó szerencsét a vételhez, felhajtván egy icce bort a bormérő sátorban. Haladjunk befelé a városba. Ki-ki a módja és a vásárrendtartás szerint rakja ki a portékáját. Kinek szekere nem volt, gyékényt tett a holmija alá, és bizony nemegyszer árultak ketten egy gyékényen! Sok-sok minden volt ezeken a régi vásárokon, a harsány hangú eladó imigyen is kínálta portékáját, hogy aztán mennél kelendőbb legyen: „Hét, hét, hét, darabja csak hét, itt a jó bugyogó, bugyog elöl, bugyog hátul, bugyog minden oldalárul!” LACIKONYHA A vásáron természetesen „nem odaillő” népség is akadt, mégpedig: a koldusok annak ellenére, hogy tiltották a koldulást. Csongrád megyében például 1817-ben imigyen: „Mivel vásárok (...) alkalmatosságával a koldusok igencsak nagyobb számban szoktak összeseregleni, megbotránkoztatják jajgatásukkal, és alamizsnát koldulnak, kémek, ezért széjjelkergettessenek.” Ezenkívül a vásári tolvajoktól is igencsak óvakodni kellett, nehogy véletlenül lába kerekedjék a bugyellárisnak. Mindezek után a fáradalmak után a kedves vásározó igencsak megéhezett, megszomjazott, érezte a finom illatfelhőket, melyeket a szél sodort a vásár külső részén felállított lacikonyha felől. S hogy miért éppen lacikonyhának nevezték, arra igencsak hihető feleletet ad Dugonics András Magyar párbeszédek és közmondások című, 1820-ban megjelent művében. II. Ulászló, közismerten igencsak szegény királyunkról ezt beszélik: „A Budai vásárok üdéjén, inassát azon sátrak alá küldötte, amelyeken jóízű disznóhúst, és juhhúst árultak, aztán így lakott jól a király palotájában. Ezen sátrakat inassai osztán az egész ország Laci-konyhájának nevezik mind a mai napig.” Ez a régi jó szokás ma is megmaradt, mármint hogy jól belakjunk a vásárban, s jó borokkal öblítsük le a finom falatokat. Nem szóltunk még a vásárfiáról, ami mindenkinek kijárt (mármint az otthon maradottaknak). A gyerekeknek általában cukrot, mézeskalácsot vittek a vásárról. F.jhaj! cini, cini! dövő, dövő! Ott ám a jó világ, a jó idő! Elül is ponyva, meg hátúi is ponyva: Sátorbul utcák: ez a lacikonyha. Sistereg a zsír, kolbász, pecsenye, Éhes gyomornak bűbájos zene. (Arany János: A lacikonyha) „Ingörögök venek sátorra vásárosok ottan Itt a csizmadiák, vágynak amott a szabók! A csipkés olajos tótok sem késtenek el: Hoztak pámahajat, sáfrányt fenyves-itallal olajt. (Baróti Szabó Dávid: Sokadalom)
