Új Szó, 2003. november (56. évfolyam, 252-274. szám)
2003-11-14 / 262. szám, péntek
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. NOVEMBER 14. KOMMENTÁR WSSKKSam Lapító rendszerváltók TÓTH MIHÁLY Eszembe sincs csodálkozni azon, hogy 1989. november 17-e 14. évfordulójának előestéjén a szlovákiai politikai paletta sötétvörössel borított tartományában tanyázó honatyák dörgedelmesen attakí- rozták azokat, akik - úgymond - kisajátították mindazt, amit a dolgozó nép a szocializmus évtizedeiben létrehozott. Azon viszont csodálkoztam, sőt fölöttébb elszomorított, hogy az évfordulót megelőző napokban az idén még mélyebben hallgatnak a rendszerváltók, mint egy esztendeje. Ahogy távolodunk 1989 feledhetetlen őszétől, úgy csökken a rendszerváltás kirakatba kívánkozó értékeinek mennyisége. Hogy valami itt elfuserálódott, azt nem kis mértékben az is érzékelteti, hogy ennek a rendszerváltásnak hiányoznak az utólagos „partizánjai”. Hiányoznak azok, akik az elmúlt idestova 200 esztendő minden nagy társadalmi változása utóéletének derékhadát alkották. Irodalmunk klasszikusai számos műben leírták, hogy az 1867-es kiegyezést követően mily gyorsan növekedett Damjanich vörös sapkásainak vagy Görgey oroszlánjainak a száma. És volt idő, hogy a tanács- köztársaság veteránjainak száma egyik évtizedről a másikra megduplázódott, mint ahogy a szlovák nemzeti felkelés partizánjaié is. Ehhez képest ma már az a helyzet, hogy a kommunista egypárt- rendszer összeomlása beindulásának idei évfordulóján már azok is hallgatnak, akikről mindenki tudja, hogy nem utólag váltották ki a „partizánigazolványt”. Afölött napirendre kell térni, hogy minden nagy társadalmi változást hordalékáramlat kísér. Nem volt az utóbbi 200 évben nagy fordulat, amelyet követően ne jelentkeztek volna szerencselovagok, akik a becstelenségben bármitől visszariadtak. Az elmúlt 14 évben az ilyenek kerültek túlsúlyba. Másrészt oly népes a pórul jártak tábora, hogy manapság már senkinek sincs kedve hangsúlyozni az 1989 őszén végbement folyamatok levezénylésében való részvételt. A rendszerváltók egy része elment privatizátornak vagy felcsapott politikusnak. Mindkét rétegről megvan a véleményünk. Nem merném leírni, hogy a rendszerváltók tisztességesebbjeinek félreállása helyes volt. Éppen félreállásuknak a következménye, hogy így sikerült a privatizálás és ilyenné alakult a politikai struktúra. A rendszerváltók tisztességesebbjei félreálltak, a becstelenek pedig megalkották a szabad rablást lehetővé tevő privatizációs törvényeket. Pedig aki 1989-ben a változást áhítók közül háromig tudott számolni (egytől egyig kiváló entellektüel), az kiszámíthatta volna, hogy a magánosítás beindításával gerjesztett kapzsiság csak a törvény drákói szigorával ellensúlyozható. Lehet, hogy ezt a követelményt érvényesítve lassabban ment volna végbe a privatizálás, de kevesebb veszteséggel. Népiesen szólva: maradt volna pénz aszpirinra. Rendszerváltóink szabad folyást biztosítottak a gonosznak, amely részint a kapzsiságban nyilvánult meg, másrészt pedig - politikai vonalon - a nacionalizmusban, az idegengyűlöletben. Öt évtized múltán is szárba szökött az a mag, amelyet még a háború alatti zsidóvagyon- rekvirálók és a háború utáni nacionalisták vetettek el. A rendszer- váltók tisztességesebbjei ma nem tudnak egy épkézláb érvet felhozni, amellyel megnyernék a közönséges halandó rokonszenvét. Érveljenek azzal, hogy mindeni szabadon utazhat nyaralni Tahitira? Nem meglepő, hogy hallgatnak. És a plebszből se óhajt senki a rendszerváltás utólagos partizánja lenni. JEGYZET A pirula mellékhatása BUCHLOVICS PÉTER Ebben az országban odajutottunk, hogy az abszurd már mindennapos dolog, mi több, húsbavágó valóság, s csak akkor kapjuk fel szájtáti csodálkozással buksi kobakunkat, ha valami a lehető legegyszerűbben, természetesen és helyesen működik. A minap kirobbant gyógyszerhisztéria kapcsán is ez jutott az eszembe. S gyanítom, ebben az esetben nem a gyógyszerészek vagdalkoznak, s nem ők akarnak pácienst veszélyeztetni, sokkal inkább az állam viselkedik agresszív kismalac módjára, és persze eléggé álszent érvelésekkel hozakodik elő. Mert tudtommal ő tartozik a gyógyszerészeknek, nem pedig fordítva, nos, ha így van, akkor nehogy már a jóságos, pácienssirató, életvédő szent pózában tetszelegjen, de mihamarább igyekezzen rendezni az adósságait, és tegyen végre rendet az Általános Egészségbiztosítóban is. Vagy az állam eddig azzal nem volt tisztában, hogy ha a saját biztosítója milliárdos adósságokat halmoz fel, akkor azzal ő maga veszélyezteti a betegeket? Az állam nem jelenti fel saját magát? Persze választhatunk más biztosítót is. S melyik fizet rendre pontosan és kielégítően? Egyik ismerősöm panaszolta el, micsoda kálváriát járt végig még szeptemberben csak azért, hogy a beteg fiának antibiotikumot szerezzen, pedig akkor még volt gyógyszer a patikákban. A srác Kassára jár egyetemre, ott van az iskolaorvosa is. A szünidő után épp utazott volna vissza, amikor hirtelen ágynak dőlt, magas lázzal, influenzával. Ismerősöm először a helyi orvosnál próbált meg antibiotikumot kiíratni a fiúnak, ám a doki elutasította, mondván: sajnos, szó sem lehet róla, egyrészt, mert a srác biztosítójával neki nincs szerződése, másrészt pedig nem ő a kezelőorvosa. Az anya ekkor a saját nevére szerette volna a szükséges gyógyszert kiíratni, ám a doktor közölte, ezt sem lehet, mert mi van, ha pár napon belül az anyuka betegszik meg - ha most a gyereknek kiírja az orvosságot, nem fogja tudni kiírni a mama saját adagját. Ismerősöm a szomszéd falubeli körzeti orvosnál is próbálkozott, eredménytelenül. Már csak az a megoldás maradt volna, hogy a srác láztól dideregve, cserepes szájjal elvonatozik pár száz kilométert Kassára és jelentkezik az iskolaorvosnál, esetleg felhívják a kassai dokit, az meg elküldi az aláírt receptet postán. De mire az odaér, az egy-két nap, egy magas lázzal küszködő betegnek viszont mihamarább kell a gyógyszer. Végül is hozzájutottak az antibiotikumhoz, egy ismerősük volt szíves felírni, de a teljes árat meg kellett érte fizetni. - Csak azt nem tudom, hogy akkor minek fizetjük a biztosítási díjat - kérdezi szomorúan a hölgy, és hozzáteszi: rendben, kifizetek én bármennyit a gyógyszerért, pláne ha a gyerekemről van szó, csakhogy antibiotikumot orvosi vény nélkül nem adnak. Neki viszont csak az használt. Tudom, sok cifrább, hajmeresztőbb történetet lehetne kapásból idézni a hazai egészségügy túra-tortúráiból, de most úgy néz ki: nem érdemes. A keserű pirula mellékhatása düh, kiszolgáltatottság, állandósult körbetartozás és totális pénztelenség. Aki fizet és ráfizet, az a kisember.-Ne idegesíts már a közúti ellenőrzésekkel meg a rendőrökkel. Mindjárt elmegy a térerőm, ezért majd otthon beszélgetünk! (Lehoczki István rajza) TALLÓZÓ NÉP SZABADSÁG Markó Béla csak az RMDSZ keretein belül hajlandó párbeszédet folytatni a különböző erdélyi magyar áramlatok képviselőivel. A szövetségi elnök arra a hírre reagált, mely szerint ő tárgyalóasztalhoz ülne Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármesterrel, a Magyar Polgári Szövetség vezetőjével. Az RMDSZ elnöke kijelentette: megérti mindazok aggodalmát, akik féltik az erdélyi magyarságot a megosztottságtól. Ám leszögezte: a különböző véleményeket kizárólag a szövetségen belül kell és lehet ütköztetni. Nagy Zsolt, az RMDSZ ügyvezető alelnöke úgy véli, nehéz eligazodni a különböző erdélyi magyar ellenzéki szervezetek között, de a szövetség kész tárgyalni mindazokkal, akik a romániai magyarság érdekeit szolgálják. Szász Jenő elismeri, hogy az MPSZ az eredményesebb érdekérvényesítés végett önálló politikai erőként kíván indulni a választásokon, elsősorban a Székelyföldön, ahol nem veszélyeztetik a magyar képviseletet, hanem a választás szabadságát teremtik meg. Lengyelországnak 59, Csehországnak 39, Magyarországnak 34 évig kell várnia, amíg eléri az Európai Unió színvonalát Mi lesz Szlovákiával 2042-ben? Andrej Amalrik orosz drámaíró, aki 1938-ban született, szerencsétlenségére Moszkvában, és 1980-ban halt meg kényszerű emigrációban, hat év szibériai lágerrel fizetett azért, mert egy pamfletben próbált felelet találni arra a kérdésre, hogy - a híres címet idézem - „Megéri-e a Szovjetunió 1984-et?” Mint már tudjuk; nem sokat tévedett. A jóslás ma már nem jár ilyen kockázattal. E. FEHÉR PÁL Ezúttal a cseh Lidové noviny jósol, mivel ugyancsak közeleg 2004. május elseje, amikor közép-európai államok is csatlakozhatnak, már hivatalosan az Európai Unióhoz. A készülődés régen tart, a felkészülés hiányos, a remények óriásiak. De a prágai újság pontosan ugyanúgy, mint minden más média ebben a térségben, meglehetősen sokat foglalkozik a részletekkel, amelyekből majd egyszer összeáll az egész. A Lidové noviny azonban ezúttal azt a végcélt, azt az álmot próbálja megjósolni, amely a rendszerváltás minden résztvevőjét izgatta, izgatja. Amiért vállaltuk a kockázatokat, a megszorításokat, a vitákat és mindent, ami a csaúakozási folyamat természetes kísérő jelensége. Meg azt is vállaltuk, ami ezután következik, mert a világ, természetesen nem változik meg egy csapásra 2004. május elsején, szó sincs semmilyen sült galambról, hiába tátogatjuk a szánkat. Ennek a közlésnek sincsen már igazán hírértéke. Viszont még nem olvastam sehol sem arról, hogy a térség, térségünk egyes országai mikor lesznek az európai közösség teljes értékű tagjai. Nem a jogi normákat tekintve, nem a kedvezmények és a kötelezettségek szempontjait figyelembe véve, hanem arról van szó, hogy létünk minősége mikor lesz azonos Európa nyugati részével, mikor érjük utol az EU tradicionális tagjait az élet minden területén. Nem a mai színvonalukat, hanem a jövendőbelit. A jóslat, vagy - ha tetszik - tudományos előrejelzés, a prognosztika, amelyet a The Economist Intelligence Unit elemzése nyomán tett közzé a cseh lap, erről szól és elszomorító. Kossuth intelmére kell gondolnom. Kasszandra igazat mondott, csak senki nem akarta elhinni. Kellemetlen volt. Szóval, nézzünk szembe a kényelmetlen igazsággal. A leghosszabban a románoknak kell várakozniuk, pontosabban: dolgozniuk, mert ha várakoznak csupán, akkor ez a másfél-két emberöltőnyi idő még hosszabb lehet. Románia nyolcvan évig lehet a várólistán, ha a nemzeti jövedelem növekedésének jelenlegi és várható ütemét veszik alapként az elemzők. És ha minden jól megy... Tehát a következő évi választásokon még egységesen lép fel az RMDSZ, ezért sem nem győz a Nagy-Románia Párt, amely eleve elutasítja az EU-hoz való csatlakozást, továbbá nem történik meg a Romániánál is elmaradottabb volt szovjet köztársasággal, Moldáviával a román nacionalizmus által oly hevesen követelt egyesülés, s ezúttal nem Álba Iulia városában, azaz Gyulafehérvárott, mint 1918-ban, hanem valahol Chisinau- ban, tehát Kisinyovban. És hogy ne feledjem a magyar meg az erdélyi román érdekeket sem: azok a románok, magyarok, szászok, szóval, az erdélyiek, akik a Gyulafehérvárott (Álba Iulia, Karlsburg) hozott döntések szerint lettek a mai, de Paune- seu dalnok szerint még a hajdani Daciához képest kicsinynek tekinthető Nagy-Románia alattvalói - még hosszú ideig várakozhatnak, amíg nyugati szomszédjaikhoz (mondjuk, Magyarországhoz) hasonlítható életminőségben élhetnek. Ez azért sem lehet közömbös, mert Erdély (Ardeal, Sedmohrads- ko, Transsylvania) történelmileg különbözik a hajdani Regattól, és ma is közelebb van Európához, mint Galac. A bolgárok számára a prognosztizált időtartam 63 év. Hagyjuk, messzi vagyunk. Ám az mégsem intézhető el egy kézlegyintéssel, hogy a visegrádi négyek között az óriás, az egyetlen majdnem közép- hatalom, amely a legnagyobb lakossággal, és a legerősebb hadsereggel, viszont a lehető leggyengébb mezőgazdasággal rendelkezik, szóval, Lengyelország 59 év múlva éri be az unió hagyományos tagjait. Ha a lengyelekre vonatkozó időpontot ismerjük, akkor két szomszédjának ugyancsak irtózatosan hosszú terminusán sem csodálkozhatunk, ráadásul sem a letteknek (58 év), sem a litvánoknak (53 év) nincs számottevő hadseregük, politikai tekintélyük pedig még lélekszámúknál is csekélyebb. Nem csupán gazdasági fejlettségről, földrajzi adottságokról, illetve a nehéz történelmi sorsról, Oroszország nyomasztó közelségéről és évszázados elnyomó politikájáról lehet szó. Hiszen a három balti állam közül Észtország várakozási ideje csaknem a fele három közvetlen szomszédjáénak. „Mindössze” 31 év. Ez pontosan annyi, mint a csatlakozó országok közül a legsikeresebbnek tartott Szlovéniáé. Ők is listavezetők. Különben nem csak ezen a listán. Mindkét országban viszonylag alacsony a korrupciós veszély. Mindkét állam pélA várakozási periódus a csehek esetében egy évvel hosszabb. dásan bánik a kisebbségeivel. És hagyományosan munkaszerető, rendkívül szorgos népek voltak, a roppant mostoha természeti körülményeik dacára. És ahogyan Tallin a szovjet hatalom éveiben az a város volt a birodalomban, amelyik a legeslegkevésbé hasonlított Moszkvára, hasonlóképpen Ljubljanában járva sem nagyon érezhettük Belgrad hatását, amely egy kissé mindenkor nehéz balkáni illatokkal volt terhes, még Tito legjobb korszakában is. És most következünk mi... A meglepő, hogy a várakozási periódus a csehek esetében egy évvel hosszabb, mint a Szlovákiára kimért periódus. Harminckilenc év múlva lehet Prága minden tekintetben EU-konform, míg Szlovákia már 2042-ben, azaz a csatlakozás időpontjától számítva 38 esztendőnek kell még eltelnie. Magyarország mintha Tallinhoz és Ljubljanához állna közelebb: 34 évre saccolják az okosok (talán szakemberek), amikorra ugyanolyan lesz minden, mint - mondjuk - Bécsben vagy Párizsban. Ha megérném akár a magyar, akár a szlovák terminust, én lehetnék a világ legöregebb embere. Erre a címre azonban hiába is vágyakoznék, tehát belenyugodtam: jómagam sohasem ellenőrizhetem a prognózis hitelességét. Viszont kedves olvasmányom az a regény, amely arról szól, hogy mi lesz 2042-ben. Vagy másfél évtizede jelent meg az „orosz Svejk” (Ivan Csonkin közkatona élete és kalandjai, amely műből Jirí Menzel készített filmet) szerzőjének, Vlagyimir Vojnovicsnak Moszkva, 2042 című szatírája. Amalrikot száműzték, amiért - Orwell nyomán - 1984-re merészelt jósolni, Vojnovicsot ilyen veszély nem fenyegette, mert ő már eleve emigrációban írta meg regényét 1987-ben. Vojnovics regénye arról szól, hogy egy időgép jóvoltából újra Moszkvába érkezik, a saját századik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségre. Akkor már vagy félévszázada nem járt, nem járhatott odahaza, s azt kellett tapasztalnia, hogy a vüág alig-alig változott, noha a bolsevikok már régen nemzetiek lettek. A legfontosabb újítás a regényben az, hogy a Pravdát nem a megszokott újságformátumban nyomtatják, hanem toalettpapír-tekercsként olvasható, amikor éppen nagydolgát végzi az ember, és rendszerint ilyenkor érdeklődést tanúsít a világ dolgai iránt, mielőtt a papírt tisztálkodási céllal felhasználná. A Lidové noviny jóslata - mint jeleztem volt - nem túlságosan biztató. Vojnovics látomásánál azonban összehasonlíthatadanul vigasztalóbb. Vojnovics, ugyebár nem tudhatott még akkor sem Putyinról, sem az oligarchákról, de valamit sejtett arról, miként működik a hagyományos orosz államgépezet. Rettegett Iván és az ő „felülről” indított reformjai óta s a birodalmi álmok fogságában. Szóval, én mái csak abban bízom, hogy például unokáimat az is örömmel töltheti el, hogy olyan és annyi toalettpapír lesz, mint Párizsban vagy Bécsben, és a vécék tiszták lesznek. A nyilvánosak is. És talán majd a Pravdából is megtudható lesz az igazság. „Én is csatlakozom az ellenállókhoz. Lelövöm az amerikaiakat, a hitetleneket" - mondja a tízesztendős Ali Ahmed Irakban nő a lakosság rokonszenve a gerillák iránt MTI-HÁTTÉR Az amerikai kormányzat a merényleteket elkövető iraki gerillákat következetesen elszigetelt terroristáknak minősíti, a helyszíni tapasztalatok azonban egyre inkább azt mutatják, hogy az iraki lakosság körében nő az együttérzés a megszállók ellen harcolókkal. A Bagdadtól északnyugatra fekvő alTadzsi városnál szerdán történt robbantásos merényletben életét vesztette egy járőröző amerikai katona. Szinte mindennapos esemény ez. A helyszínen tartózkodó katonák, riporterek számára pedig az is, hogy az iraki lakosság közömbösen nézi, ahogy a merényleteket követően amerikai katonák kétségbeesve várják az orvosi segítséget vértócsában fekvő társuk mellett. „Láttam, ahogy próbálják elszorítani néhány sebesült katona mellén a vérzést. Egy másik katona sírt” - számol be a Reuters riporterének az eseményről a 18 éves Abdullah Oman. Ä mellette álló 15 éves Ali Kaisz hozzáteszi: az amerikaiak csak az iraki olaj miatt vannak itt, meg kell halniuk. Amikor a fiúk tudomást szereznek arról, hogy a vita tárgyát képező katonák nem haltak meg, csak megsérültek, dühösen kiabálni kezdenek. Van, aki azt feltételezi, hogy az amerikai katonák maguk telepítik az út menti pokolgépeket, hogy a robbantások ürügyén bosszút állhassanak az iraki lakosságon. „Én is csatlakozom az ellenállókhoz. Lelövöm az amerikaiakat, a hitetleneket” - fűzi hozzá a 10 éves Ali Ahmed.
