Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)

2003-10-03 / 227. szám, péntek

Ifl GONDOLAT ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 3. Születésének századik, mártírhalálának hatvanadik évfordulója táján a dicshimnuszoktól, de a rágalmaktól is meg kell tisztítani a cseh értelmiségi emlékét Julius Fučík: hős vagy áruló? Nagy Zoltán grafikája E. FEHÉR PÁL úlius Fučíkot manap­ság illik elfelejteni. Ezért van itt az ideje, hogy megidézzük az igazi Fučíkot. Mert ép­pen hozzánk, magya­rokhoz nem illő ez a felejtés, amely ugyanannyira mesterséges, mint amennyire sztálinista indíttatású kultusza volt. Húsz évvel ezelőtt Prágában, a tu­dományos akadémia dísztermében nagy pompával emlékeztek meg Julius Fučík születésének nyolcva­nadik és halálának negyvenedik év­fordulójáról. Jelen voltam, emlék­szem erre. A rendezvénynek kevés köze volt Fučík életművéhez, a ren­dezők inkább szentesíteni szerették volna a husáki rendszer konszolidá­ciós irodalompolitikáját, amelynek csődjét akkor már csak a vakok és a dolgok haszonélvezői nem vették észre, vagy nem akarták észlelni. Aztán „leleplezték”. A rendszervál­tás után szinte természetesnek tűnt, hogy a bálványrombolásnak is be kellett következnie. Ha Julius Fučík volt az előző rendszer túlságosan is eszményített hőse, mellesleg a világ legtöbb nyelvére lefordított cseh író (magyarul például Győry Dezső, Peéry Rezső és Palotai Erzsi tolmá­csolta, olyan írástudók, akiknek iro­dalomértését azért nehéz lenne két­ségbe vonni), akkor szinte törvény­szerűen következett a bukás. És Fučík nemcsak a kommunista anti­fasiszta ellenállás jelképe volt világ­szerte, hanem börtönnaplójának - mellesleg szövegösszefüggéséből tudatosan kiszakított - utolsó mon­data: „Emberek, legyetek éberek!” egyik ideológiai indoklása is lett a személyi kultusz pereinek, az általá­nos bizalmatlanságnak, a boszor­kányüldözéseknek. Erről azonban Fučík, természetesen, nem tehetett. Ahogyan nem tehetett arról sem, hogy utolsó művét, a börtönből 167 cédulán kicsempészett naplóját, a Riport az akasztófa tövéből-t (ko­rábbi magyar címén: Üzenet az élőknek) alapos cenzúrának vetet­ték alá, akik 1945 után az első ki­adást sajtó alá rendezték. És az sem írható az ő számlájára, hogy az ere­deti kéziratot az özvegy senkinek meg nem mutatta, nehogy a hamisí­tások kiderüljenek, miközben Gusta Fučíkova évtizedekig elnökölt min­denféle nőmozgalmi meg „békehar­cos” rendezvényeken a világ minden táján. (Mintha az özvegy kárpótolni akarta volna magát a halott férj kul­tuszával azért a kétségtelen realitá­sért, hogy az élő Fučík fűvel-fával megcsalta...) A Fučík-kultusz értel­mi szerzője azonban, persze, nem az özvegy volt, hanem Václav Kopecký, a cseh kommunisták „ideológusa”, aki még a háború alatt Klement Gottwaldot igyekezett „megfúrni” a megfelelő szovjet államvédelmi ha­tóságoknál, a vezér ismert alkoho­lizmusára hivatkozva, később pedig fő szerepe volt abban, hogy a nacio­nalizmus a cseh kommunista ideoló­gia egyik vezérmotívuma lett, és ugyancsak ő volt a kezdeményező a moszkvai emigrációban, amikor el­fogadták Benešék tervét a németek és a magyarok kitelepítéséről. Kopecký utasítása szerint tüntettek el a szövegből minden olyan uta­lást, amely arra vonatkozott, hogy Fučík a Gestapo börtönében kereste a túlélés és a további küzdelem le­hetőségét. Ahogyan ő írta: „A Ges- tapónál töltött hét hét sok mindenre megtanított... Megértettem, hogy olyan lehetőségem nyílt harcra, amelyben egészen mások a szabá­lyok, mint a kinti világban alkalma­zott eszközök, de az értelmük és az irányzatuk ugyanaz. A további hall­gatás azt jelentette volna, hogy nem használom ki ezt a lehetőséget. Va­lami mást kellett tennem, hogy be­szélni tudjak és minden helyen, minden szituációban teljesítettem ezt a kötelességemet. Nagy színjáté­kot kezdtem el.” Ez a kicenzúrázott részlet arra utalt, hogy Fučík a nácik börtönében vallott, de tudatosan manipulálta kihallgatóit. Talán sze­mélyes előnyökért is, de más okok­ból nem különben. Ferdinand Pe- routka, a polgári újságírás kiválósá­ga, aki annak idején a masaryki Csehszlovákiában keményen vitá­zott Fučíkkal, és a német megszál­lás után ugyanabba a börtönbe ke­rült, 1950 után, a Szabad Európa Rádió hullámhosszán arra emléke­zett, hogy a Pankrác celláiban a fog­lyok morzejelekkel figyelmeztették egymást: „Vigyázzatok Fučíkra!”. Nem arról van szó, hogy Peroutka utólag bosszút állt volna egykori el­lenfelén, vagy - mondjuk - a Sza­bad Európát akarta volna felhasz­nálni a hős kompromittálására. Peroutka valóban hallhatott ilyen figyelmeztetést. De másként volt fo­goly Peroutka és másként Fučík. Peroutkát arra akarták rávenni a németek, hogy adja ki újra, immár német fennhatóság alatt híres füg­getlen hetilapját, a Pritomnost-ot, és amikor ezt megtagadta, vissza­vitték a koncentrációstáborba. Fu­čík ellen a vád fegyveres ellenállás volt és ki is végezték. Ne tagadjuk azt sem, hogy létezik egy felettébb zavaros ügy, amelyben egy Jürgen Serke nevű tájékozott német újság­író véleménye szerint Fučíknak meglehetősen gyászos szerep jutott. Állítólag terhelő vallomást tett egyik fogolytársa, Hugo Sonnen­schein prágai német költő ellen, aki alapító tagja volt a csehszlovák kommunista pártnak, de szembe­fordult Gottwalddal, és ezért troc- kistaként 1927-ben kizárták. Ók együtt kerültek a Gestapo fogságá­ba. Fučík, mint minden hithű kom­munista, engesztelhetedenül gyű­lölte a trockistákat és a „párter­kölcs” velük szemben minden esz­közt megengedhetőnek tartott. El­képzelhető tehát, hogy Fučík vallott Sonnenschein ellen. Sonnenschein- ről viszont kiderült, hogy együtt­működött a Gestapóval. Tudott er­ről Fučík is, vagy csupán a trockista múlt motiválta, amikor „köpött”? Fučík egy másik fogolytársa, Alena Hájková, aki a bársonyos forrada­lom után a nevezetes mű hiteles szövegét kiadta, és annak idején szintén a Gestapo foglya volt, más­képpen emlékezik: „Amit nem kel­lett beismernie, nem ismerte be. Mindenki ezt tette, amíg végleg össze nem omlott. Fučík nem om­lott össze. Elterelte a Gestapo fi­gyelmét olyan emberekről, akikre a Gestapo gyanakodott. Ha Fučík áruló lett volna, az nagyon sok em­ber számára len volna végzetes, és ez nem következett be. Ezért gon­dolom, hogy valóban nagy tétben játszott. És sikeresen.” Fučík tehát megértette, hogy számára visszaút nincsen és valóságos színjátékot kezdett fogvatartóival. Ennek fé­nyében másként is kell értelmezni a Riport zárását: „A függöny lehullik. Taps. Nézők, menjetek aludni! Az én színjátékom a végéhez közele­dik. A többit nem én írtam. A többit már nem ismerem. Ez már nem színjáték. Ez az élet. Az életben pe­dig nincsenek nézők. A függöny fel­emelkedik. Emberek, szerettelek benneteket. Legyetek éberek!” 1942. április 24-én kezdődött ez a játék”. Akkor bukott le. 1943. szep­tember 8-án ért véget, amikor egy berlini börtönben kivégezték. Mindössze negyvenéves volt. Az idén kellett volna emlékezni szüle­tésének századik évfordulójára is. Egyedül a prágai liberális napilap, a Lidové noviny tette ezt meg. Fučíkot nem lehet idealizálni, nincs is erre semmi szükség. Például a ké­sőbbi cseh Nobel-díjas, Jaroslav Seifert emlékezik arra, hogy Fučík ugyancsak mereven követte az úgy­nevezett szocialista realizmus sza­bályait és rajta kérte számon a pro­letárköltészet ideológiáját. Kétség­telen az is, hogy a Szovjetunióról szóló riportkönyvei meghamisítot­ták a valóságot. És amikor egy má­sik kommunista író, Jin Weil 1937- ben megjelenteti a Moszkva - határ című regényét, amely hitelesen szólt az akkori szovjet életről, ép­pen Fučík támadja meg és vádolja hamisítással. Ugyanakkor kétségte­len az is, hogy Fučík 1939 augusztu­sában, amikor megtudja a Sztá- lin-Hider-paktum tényét, erős két­ségeit fejezi ki e lépés helyességét il­letően. Annak ellenére, hogy fanati­kus kommunista. Ugyanúgy, mint ezt Párizsban megtette Vladimír Clementis is. Clementist kizárták akkor a pártból, és későbbi pusztu­lásának is ez lehetett az egyik oka. Fučíkot is egy időre távol tartják az illegális munkától, de aztán a hábo­rú kitörése gyökeresen megváltoz­tatta a helyzetet. Érdemei? Bizo­nyos, hogy az elsők között ismerte fel Jirí Wolker költői nagyságát. És Érdemei? Bizonyos, hogy az elsők között ismerte fel Jirí Wolker költői nagyságát. És Fučík volt az, aki - minden dogmatikus meggyőződésével együtt - ki tudott és ki mert állni azért, hogy Hašek regénye, a Švejk a cseh iroda­lom egyik klasszikus alkotása. Fučík volt az, aki - minden dogma­tikus meggyőződésével együtt - ki tudott és ki mert állni azért, hogy Hašek regénye, a Švejk a cseh iroda­lom egyik klasszikus alkotása. És ugyan fiatal kommunista hírlapíró­ként minősíthetetlen hangnemben támadta Karel Čapekot 1928-ban, az író halála után ő lesz az, aki meg­védi Čapek emlékét. (Például Jaroslav Durych, a cseh katolikus irodalom vezéregyéniségével szem­ben, aki az élő Čapeknek ugyanúgy, mint a halott klasszikusnak bűne­ként tüntette fel következetesen an­tifasiszta magatartását.) Vitathatat­lanul tehetséges kritikus volt. Ezt az a tény is bizonyítja, hogy a cseh iro­dalomtudomány olyan óriása, mint F. X. Salda nemcsak tanítványai kö­zé számította, hanem híres hetilap­ját, a Tvorbát is Fučík gondjaira bíz­ta. Balogh Edgár megírta azt is, hogy az egyik prágai nyomdában Fučík a Tvorbát, ő pedig a magyar Az út friss számát tördelte, s ha ép­pen szüksége volt rá, a cseh szer­kesztő szívesen kölcsönzött kliséket is neki. Julius Fučíkról szólva nem feledhe­tő az sem, hogy ő volt az, aki 1931- ben üdvözlő beszédet mondott a Sarló kongresszusán. Ezt mondot­ta: „a cseh munkásság s a cseh for­radalmi entellektüelek üdvözletét hoztam el önöknek a Sarló kong­resszusa alkalmából... Önök a nem­zeti felszabadulásért küzdenek, a nemzetiségi elnyomás ellen harcol­nak... Önök ismerik a cseh csend­őröket és a cseh végrehajtókat, az elnyomásnak eme eszközeit. Nos, szükséges, hogy megismerkedjenek azokkal is, akik szövetségesei önök­nek, akik tudják, hogy kötelességük önökkel együtt küzdeni”. Nemcsak Balogh Edgár, hanem mások is em­lékeztek arra, hogy nem túlságosan sok olyan cseh értelmiségi volt, akik értették volna a magyar nemzetiség bajait a polgári Csehszlovákiában. Rendszerint azzal intézték el a pa­naszokat, hogy itt még mindig jobb, mint a Horthy alatt. Ami igaz is volt, de ettől a sérelmek valós sérelmek maradtak. Masaryk, Čapek, Emma­nuel Radi professzor mellett Fučík azok közé tartozott, akik ezt megér­tették. És a történelem fintora, hogy Václav Kopecký, Fučík szentté ava­tási szertartásának celebrálója lesz a magyar nemzetiség jogfosztásá­nak kommunista ideológusa. Julius Fučík utóéletének egyetlen tanulsága lehet. Nem érdemes bál­ványokat építeni, kivált hamisítá­sokkal. A valóság mindig erősebb lesz. Julius Fučík olyan cseh értel­miségi volt, aki megszenvedett né­zeteiért és születésének századik, mártírhalálának hatvanadik évfor­dulója táján a dicshimnuszoktól, de a rágalmaktól is meg kell tisztí­tani emlékét. Nagy Zoltán grafikája Vjry^LN UV/LAI Szerkesztők: Mislay Edit (tel. 02/59233430), Szilvássy József, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Prievozská 14/A, P. O. Box 49, 820 06 Bratislava 26

Next

/
Thumbnails
Contents