Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
2003-10-24 / 245. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 24. iZLET Ügynökmenü I. HIZSNYAI ZOLTÁN (Régóta megosztott társadalmunkban az utóbbi időszakban újabb végzetes szakadás következett be. Már a derű- és a borúlátók tábora is hadban áll egymással. Pedig a látásmód egy szakállas vicc szerint lényegében azonos: a pesszimista csak a lukakat látja az ementáliban, az optimista csak a sajtot. Én, aki a realizmus oroszlánszívű harcosának hírében állok, nem tűrhetem az efféle romantikus csőlátást, ezért az alábbiakban új frontot nyitok: együtt igyekszem láttami a szétválaszthatatlant.) Már egész generációk születtek, nőttek fel vagy épültek le az óta, hogy kis híján másfél évtizeddel ezelőtt összeomlott térségünkben az állampártok hatalma, a politikai közbeszédnek mégis máig meghatározó jelentőségűeleme a múlt felhánytorgatása. Hogy ki mint viselkedett az átkosban. A viselt dolgok, ugye. Meg hogy kinek mit kellett elviselnie. A politikusokat megértem (legalábbis nem fájdul bele a fejem az erőlködésbe), elvégre mindenki abból kovácsol tőkét, amije van. (Szegény ember vízzel főz, mondhatnám a rovat stíljében.) Az már fogósabb kérdés, hogy ugyan mi végre hánytorgat máig oly bőszen némely egyszerű választópolgár?! Merthogy létezik valamiféle közerkölcs, aminek a nevében illik, sőt szükséges is legalább egyszer jó alaposan felháborodni, azt senki sem vitatja, de hogy másfél évtizeden keresztül megállás nélkül botránkozni, az (civü lelkülettel) már nem megy. És valóban: a civil ember pártállami vonatkozásban már rég kitombolta magát. Fáradtan gubbaszt az újabb disznóságok egyre csak halmozódó kásahegyeinek tövében, és legalább hajdanvolt pesszimizmusának likai között próbálja így, megszépítő távolságból megpillantani az ementálit. Amikor a kilencvenes évek hajnalán mintegy varázsütésre felrebbent Csipkerózsika-álmából a társadalom erkölcsi érzéke, először persze szerencséden mezídábas ügynökökön csattant az ostor. Azóta néhány nagyobbacska hal is fennakadt ugyan az erkölcsi hálón, mégis máig ezeket a „szegény, szegény” kárászokat sújtja a legmélyebb társadalmi megvetés. Pedig visszagondolva a pártállami struktúrákra, én még bennük, a bolsevik feketelyuk peremén kerengőkben vélem felfedezni a legtöbb sajtot. Konkrétabban: kirántott sajtot. Tartármártással, hasábburgonyával, ahogy az dukál. Még valamikor a hetvenes évek közepén, kassái diákként kezdtem éttermekbe járni. Persze, csak amolyan kifőzdeszerű restikbe. A kor Csehszlovákiájában azonban nem létezett annyira lepattant vendéglátó-ipari egység, ahol a párt füle ne vetette volna meg a lábát. Persze tisztában voltam én ezzel már akkor is, ismerőseim sejtelmes hunyor- gatásokkal és szemöldökrángásokkal jelezték a kétértelmű megjegyzésekre kihegyezett füleket, de szimatom kifejletlensége egyelőre még nem tette lehetővé, hogy személyesen is leleplezzem a fölös téglákat, a falból falatozókat. Aztán egy ködös késő őszi napon eljött az én nagy pillanatom. Vacsora felé bandukolt az idő, havas eső szemerkélt odakünn, és sötét volt már, mint egy fasírtban. Egy olcsó étterem utcai ablakánál majszoltam épp az égett prézliből kibuggyanó, folyékony eidamit. Egyedül ültem egy csúnyán bicegő asztalnál, amelyet számos komor zsírfolttal és néhány üde tojás-, spenót- és paradicsomszószpöttyel díszített lyukas abrosz takart - nem is abrosz, hanem foltok, pöttyök és lyukak szeszélyes halmaza. (A szabad vüágban egy üyen drip painting vászonnal akkortájt szép pénzeket lehetett volna keresni.) De nem figyeltem én a színek elhelyezkedésének művészi szeszélyére, sem holmi lyukakra - ültem, combom közé szorítva a sándkáló négylábút, csak én meg a sajtfolyamban testet öltő cseppfolyós optimizmus, és önfeledten táplálkoztam. Már percek óta (üg)ettem, amikor halántékom körül egyszeriben furcsa bizsergést tapasztaltam. Önkéntelenül is a fasírtsötéttel foncsoro- zott ablaküvegre emeltem tekintetemet. Két szakállas félprofil és egy nagy, húsos fülekkel satuba szorított hosszúkás arc derengett fel rajta. A két szakállas félprofil immár szélesen gesztikulálva, mégis furcsán elfojtott hangon beszélgetett, előttük krigli sör, deci borovicska. A hosszúkás arc közöttük, tőlük valamivel hátrébb ült, s kissé előredőlt, evett. Kis keszeg ember volt, lassan, látszólag érdektelenül, mégis valami titkos önfegyelemmel rakodta két füle közé a falatokat, s ahogy így az ablaküvegen a beszélgetők közé ékelődött, már puszta tükörpozíciója is fölöttébb gyanúsnak tűnt. Ilyen időket éltünk. Aztán amikor a kantárszárat a szénné égett prézlimaradék közé hajítottam és kieresztettem combom szorításából az absztrakt expresszio- nizmus talán máig lappangó remekével leterített gebét, majd a helyiség belseje felé fordulva álcázásként egy esd újságot lapozgattam, látom ám, hogy a kis keszeg ember két hami között egy tintaceruza- csonkkal jegyzetel a papírszalvétára. És miközben írt - lám-lám -, fa- sírtot evett. Én pedig épp nemrég végeztem a sajttal, s most álcaként a napi sajtót faltam. (A félprofilok nem ettek, és amilyen peremértelmiségi búskomorság terjengett körülöttük, talán még most is a lyukakat csócsálják.) Szóval, a napnál vüágosabb volt, hogy a keszeg valójában egy tetű kis kárász. Föl is emelkedtem nyomban, és tüzet kértem tőle. Közben úgy intéztem, hogy a maradék söre kidőljön. Felkaptam a papírszalvétáját, és zavart tettetve elkezdtem felitatgatni, de a szalvétát már nem adtam ki a kezemből. Aztán gyorsan fizettem, és pár perc múlva megálltam egy ostorlámpa alatt, a szakadó ólmos esőben, kezemben a sör áztatta szalvétával. Olyan volt, mint egy akcióművészeti alkotás. Bármit bele lehetett magyarázni. Viszont a vérmes félprofilokkal nemsokára megismerkedtem. Később kiderült, mindketten rajta voltak a listán. KUKTASAROK Szia kiskukta! Ma halloweeni bólét készítünk. A bólé olyan ital, melyet ünnepélyeken és házibulikon szokás inni. Hozzávalók: egy doboz mandarinkompót, két banán, egy üveg kevert gyümölcs (eper, ribizli stb.), egy palack ásványvíz, egy nagy doboz vörös dzsúsz. A kevert gyümölcsöt folyó víz alatt jól megmossuk és kancsóba tesszük. A banánt meghámozzuk, karikákra vágjuk és azt is a kancsóba rakjuk. Azután felbontjuk a mandarinkompótot, a levét beleöntjük egy pohárba, a lecsöpögtetett mandarindarabokat pedig hozzáadjuk a többi gyümölcshöz. A gyümölcsre ráöntjük a vörös dzsúszt, majd az egészet felöntjük ásványvízzel, és a kancsót két órára betesszük a hűtőszekrénybe. Egészségetekre! (szh) Egy jóízűen elfogyasztott ebéd egy időre feledtetni tudja a személyes ellentéteket és gyűlölködéseket is Morzsák Móricz asztaláról Korántsem a törékeny perec az az étel, mely eszünkbe jutna róla, sokkal inkább valami disznóság - szalonna, egy darab füstölt sonka vagy egy nagy adag, bográcsban főtt gulyás BENYOVSZKY KRISZTIÁN V argha Kálmán Móricz- monográfiájában található egy fotó, melyen \ az író épp perecet vásá- mmmmm rol. Sötét nagykabát van rajta, prémes gallérral, fején elegáns puha kalap, bal karján sétabot lóg, s kezében már legalább négy perecet szorongat, miközben jobbjával a szolgálatkészen álldogáló árus perechalma felé nyúl. Nem valószínű, hogy magát akarja meglepni vele. Vajon kinek veszi? Nem tudjuk. Nem is azért idéztem meg ezt a kevésbé népszerű fényképet Móriczról, hogy feltételezésekbe bocsátkozzam az ajándékozott személyét illetően. Hanem, mert művei ismeretében korántsem a törékeny perec az az étel, mely eszünkbe jutna róla. Sokkal inkább valami disznóság - szalonna, egy darab füstölt sonka vagy egy nagy adag, bográcsban főtt gulyás. Nem a nassolás, az ínyenc ropogtatás illik hozzá, inkább a habzsolás, a zabálás vagy annak ellentéte, a koplalás. Ezek az olvasott művek nyomán saijadó asszociációink elsősorban nem arra utalnak, mekkora különbség is van az életrajzi szerző és figurái étkezési szokásai között, hanem arra, hogy Móricz olyan író, akinek regényeiben és novelláiban meghatározó szerepet játszanak a gasztronómiai témák és képzetek. Talán nem túlzunk nagyot, ha azt állítjuk, hogy Krúdy mellet Móricz a gyomor (s különösképp a magyar gyomor) örömeinek legemlékezetesebb irodalmi ftiegörö- kítője. Szemezgessünk életművéből egy kicsit e szempontból. Elsőként bizonyára mindenkinek két jelenet jut az eszébe. Kis János tragikus végű zabálása (Tragédia) és a Légy jó mindhalálig cipőkrémet falatozó éhenkórász diákjainak feledhetetlen kollégiumi életképe. Kis János egy szürke, arctalan bérmunkás, aki bosszúból a halálba eszi magát. A novella olvasóra tett hatása - a cím ellenére - nem egyértelmű, keveredik benne a tragikum és a morbid komikum, s ezért a szöveg ellenáll az egyszerűsítő értelmezéseknek. A történet egy sajátos műfaji transzformáció eredményeként születik meg: egy gasztronómiai témájú szólás (Kienni valakit a vagyonából) novel- lisztikus kitágításaként. Miután Nyilas Misi tetten éri a csomagját dézsmáló társait, és kiderül, hogy azok falánkságukban, kenyérre kenve, megették az édesanyja küldte cipőkenőcsöt is, kibújni akarván a felelősség alól, egymást kezdik el vádolni: „Ki kente? Te kented! - szólt elvörösödve Andrási. - Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné - kiabált Török Marci.” Láthatjuk, hogy miként él itt Móricz a szó szerinti és az átvitt értelmű jelentés cseréjén alapuló szójátékkal (megkenni a kenyeret - áthárítani a felelősséget valakire). Harmadikként eszünkbe juthat az Úri muri könyvárusa, Lekenczey Muki, aki grófos eleganciával lép be Csörgheő Csuliék törzshelyére, majd rántottét rendel; húsz tojásból. Mikor kihozzák neki a hatalmas adagot, s már éppen hozzáfogna az elpusztításához, Csuli lép oda az asztalához, s meglehetősen furcsa módját választja az ismerkedésnek: „Hát csak feláll Csörgheő Csuli, s nagy méltóságos léptekkel átsétál a termen a másik oldalra, s szó nékül odaáll az idegen úr asztalához. Az éppen fogta a kést és a villát, hogy belekezdjen a rántottahegybe. Akkor Csuli kinyújtja a tenyerét, s belemarkol kézzel a tálba, s tömi szájába a rántottét. Az idegen nagyot néz, nagy szemet mereszt, azzal vállat von, ha itt így szokás: s ó is leteszi a kést, villát, és belemarkol az ételbe s eszik.” E provokatív tett végül is nem verekedéssel, hanem baráti összeborulással végződik. Az ezt követő csipkelődő csevely- ben újra a nyelv jut főszerephez: Oszt jaó vót a rántotta? - Kirántotta.” A legkísértetiesebb evési jelenet Móricz-prózájában az a vacsora, amit a Barbárok gyilkos juhászai költenek el áldozatuk sírhalmán: „Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és a három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból, s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.” Móricz egyik méltán legjobbnak tartott regénye, az Árvalányok az evésnek két további fontos funkciójára mutat rá. Arra, hogy egy jóízűen elfogyasztott ebéd egy időre feledtetni tudja a személyes ellentéteket és gyűlölködéseket is, ezek mintegy feloldódnak az evés nyújtotta közös örömben: „Egy időre mindenki elfelejtett minden bánatot és minden haragot... Ez az igazi perc, s e percben a tál az asztalon, a tányér, a kés, a villa, ezek a legdicsőbb szerszámok, s a szájban szétfolyó nedvek, a pác íze, a tejfelek, a fűszerek, a zsírok, a jól sült, friss kenyér, a jó könnyű, iható szőlősi bor. Ez olyan gyönyörű és nemes érzésekkel fonta össze a társaságot, hogy ebben a szent pillanatban senkinek nem volt gyilkos szándéka felebarátja ellen. Most magas lánggal égett felettük a keresztény emberszeretet dicsősége.” Főként az utolsó mondat gúnyos modalitása teszi hangsúlyossá azt, hogy a terített asztalnál, ahol lelkészek és feleségeik foglalnak helyet, nem a keresztény eszmék, a szent parancsolatok, hanem éppen hogy a bűnösnek tartott test élvezetei hozzák közel egymáshoz az embereket; az evés varázsolja „szeretet- közösséggé” a széthúzó társaságot. A regény másik, evéssel kapcsolatos mozzanata, hogy a habzsolás vágya mint erotikus metafora jelenik meg. Miskolczyné, egy vidéki református lelkész szexuálisan kiéhezett felesége a náluk kosztoló fiatal óvónőre, a félénk Irmácskára vet szemet. Alig tudja megtartóztatni magát, amikor kettesben marad a lánnyal: „A papné fekete szemei ellenségesen villogva faldos- ták ezt a nyakat, amely kövér volt és zamatos üde... Összecsikorgatta a fogait, s szeretett volna beleharapni. Egy harapásra kifalni onnan azt a nagy, nagy finomságot...” Befejezésként idemásolom a Rokonok kezdő sorait: „Arra ébredt, hogy a felesége a másik szobában telefonál. - Te Juliska szívem, mi volt abban a pácban, mikor múltkor nyulat ettünk nálatok?... Az akkor nagyon ízlett Pistának.” Az újjonann kinevezett főügyész, Kopjáss István félálomban hallja ezeket a mondatokat; az előző éjszaka elhúzódó beiktatási bankettje után még önelégülten lustálkodik ágyában. Jóleső érzéssel nyugtázza magában, hogy életében kedvező fordulat állt be: „A-hatalom a kezébe került, élni kell tudni vele.” A későbbiek ennek, sajnos, épp az ellenkezőjét igazolják. De hősünk még ezt nem sejtheti, a könny is elfutja a szemét a meghatottságtól, hallva, miként is próbál a felesége kedvében járni a készülő ebéddel. Úgy tűnik, a kinevezés hatására nemcsak a város befolyásos embereivel kerül bizalmasabb viszonyba, hanem a korábban elégedetlen, érzelemnyilvánításaiban tartózkodóbb párja is kedvesebb hozzá. Móricznak tehát ezzel a látszólag semmitmondó felütéssel - in médiás rés - a regény kiinduló helyzetének problémagócát sikerül megragadnia; a szereplő sorsában beálló változás kedvező irányát, lehetséges baljós árnyaival együtt. E „morzsákból” is kitetszik, hogy a Móricz-életmű gasztronómiai vonatkozásai nem marginális mozzanatok, amelyeket egy könnyed mozdulattal lesöpörhetünk az irodalomtörténet asztala alá, hanem gyakran ezek jelenthetik a kulcsot a történetek megértéséhez. A KIS KUKTÁKNAK Tízórai a táskában Bombázó sajtos AJÁNLÓ Jócskán itt az iskolaév, és vele a gond, mit is csomagoljunk tízóraira a csemetéknek. Olyat, amit szeretnek, s nem cserélik el, mondjuk, rágógumira. Nagy falat 1 főtt burgonyát apró kockákra vágunk. Fél piros húsú paprikát vékony csíkokra metélünk. 2 tojást felverünk, megsózzuk. Teflonserpenyőben 1 evőkanál olajat megforrósítunk, a burgonyát beleszórjuk, nagy lángon kissé átsütjük. A tojást ráöntjük, és addig hagyjuk a tűzön, amíg megkocsonyásodik. Megfordítjuk, és a másik oldalát is megpirítjuk. Félbevágjuk, és 2-2 megvajazott, salátával kibélelt kenyérszelet közé csúsztatjuk. 10 dkg reszelt sajtot 10 dkg natúr friss sajttal összekeverünk. Zöldpetrezselyemmel és csipetnyi pirospaprikával fűszerezzük, megsózzuk, 1 kiskanál mustárral ízesítjük. 2 magos zsemlét félbehasítunk, salátalevelekke! megrakjuk, majd a sajtot ráhalmozzuk. Bélelt zsemle 2 tojást megfőzünk, a fehérjét apró kockákra vágjuk, a sárgáját villával összetörjük. Utóbbit 10 dkg natúr, friss sajttal meg 1 kiskanál mustárral elkeverjük, metélőhagymával, 1 felkockázott ecetes uborkával ízesítjük, megsózzuk, megborsozzuk, és a tojásfehérjét is hozzáadjuk. 2 magos zsemlét félbehasítunk, salátalevéllel megrakjuk, a fűszeres sajtot ráhalmozzuk. Fütyülős kifli 1 szál reszelt sárgarépát 15 dkg natúr krémsajttal összekeverünk. Metélőhagymávalj 1-2 csepp citromlével, csipetnyi őrölt borssal ízesítjük. 2 barna kiflit kettéhasítunk, a sajtos keverékkel megkenjük. Csíkokra vágott paprikával és salátalevéllel díszítjük. Jó tanács 1-1 kisebb fürt szőlőt vagy más gyümölcsöt és néhány szem mogyorót vagy diót is csomagoljunk a szendvicsek mellé nassolnivalónak. Innivalónak, ha lehet, egy- egy kis doboz rostos gyümölcslevet csomagolhatunk a tízórai mellé, (-net)
