Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
2003-10-18 / 240. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 18. Családi kör Talán nekünk, „parasztoknak" is hasznunkra válik, ha a romák életének néhány epizódjával megismerkedünk Kisebbségek kisebbsége TÁJÉKOZTATÓ H izsnyai Zoltán, a romák és parasztok (fehérek) együttélését segítő hasznos könyv szöveggondozója úja előszavában: „Furcsa helyzet kisebbségben élve többségiként megnyilatkozni (...), de még furcsább lehet a nemzeti kisebbség kisebbségének szerepkörét felvállalva betagozódni a társadalomba. Ez a könyv ezen betagozódás segítésének a céljából született, és bár igaz, hogy elsősorban a Szlovákia déli régióiban többségi szerepet játszó kisebbségiekhez - tehát a szlovákiai magyarokhoz - szól, valószínűleg a kétszeres kisebbségben - vagyis magyar környezetben - élő roma etnikum számára sem tanulságok nélkül való. Egyik oldalon a romákkal kapcsolatos ismeretek bővítését és a számos közkeletű téves előfeltevés tisztázását szolgálhatja, míg a másik oldalon arról adhat híradást, hogy miben látják a roma ember és a roma közösségek jellegzetességeit, a velük való párbeszéd nehézségeit, illetve a konfliktusok lehetséges okait az évszázados előítéletek meghaladását célul kitűző, a kérdéskörhöz jóhiszeműen közeledő „parasztok”. Varjú Katalin komáromi tanítónő tapasztalatait gyűjti össze a könyv, pedagógusi pályájának arról a szakaszáról vall hitelesen, amikor a helyi romaközösségek gyermekeinek köz- tiszteletben álló tanítója volt: „A félreértések elkerülése végett leszögezem: ez a könyv a romáknak csupán azokról a csoportjairól szól, amelyek - archaikus életmódjukból következő, még mindig rendkívüli zárkózottságuk vagy egyszerűen csak a megfelelő kulturális és kapcsolati tőke hiánya, illetve a szociális hátrányok továbböröklődése miatt - a társadalom perifériáin ragadtak. Azokról a roma közösségekről, amelyekkel a kommunikáció valamilyen okból nehézségekbe ütközhet. Ez a könyv egyetlen szóval sem említi a többségi társadalomba betagozódott roma értelmiségieket: orvosokat, jogászokat, mérnököket, tanítókat, írókat, képzőművészeket, zenészeket, sportolókat, papokat, apácákat stb., és nem említi az érettségizett vagy szakiskolai végzettséggel rendelkező romákat, de még az egyszerű- munkásként dolgozó cigányok azon tömegeit sem, akikkel az együttélés zavartalan. Szerencsére egyre többen vannak ilyenek. Ugyanis - ahogy az oláhcigányok mondják -: „Sei róm, sei drom.” (Ahány roma, annyi út.) Azt is mindig tartsuk azonban szem előtt, hogy - egy magyar közmondás szerint - mindig „kettőn áll a vásár”. Ha az együttélés évszázadai alatt nem feledkezünk meg oly gyakran saját népi bölcsességünk intelméről, talán ma már nem is lenne értelme ilyen könyveket írni. Itt az ideje, hogy önmagunk kicsinyességeit és tudatlanságát is meghaladjuk, hogy végre levetkőzhessük előítéleteinket. A fönti oláhcigány közmondás egy másik változata szerint ugyanis: „Sei manus, sei drom.” (Ahány ember, annyi út.) Az igaz történetek, valamint a csodák, varázslatok felelevenítése, a történetmesélés erős etikai támaszt nyújt a romáknak. Sokszor a mindennapi életben felmerülő gyakorlati kérdésekre is ezekben a tapasztalatokban gazdag elbeszélésekben keresik a választ. Talán nekünk, „parasztoknak” is hasznunkra válik, ha a romák életének néhány epizódjával megismerkedünk.” íme, két történet a könyvből (egyik alább, másik hétvégi olvasmánynak a 12. oldalon) a Családi Kör olvasóinak! Az alma Meleg nyár eleji idő volt, szinte kánikula, és csak néhány nap választott el a vakációtól. Nem volt már igazi tanítás, de ilyen csodálatos időben a gyerekeket különben sem lehetett volna bent tartani, kimentem hát velük játszani az udvarra. Még a bejárati ajtót is bezártam, ne legyen ki-be futkosás. Dél felé látom, hogy egy elfáradt, kimelegedett, látásból jói ismert roma férfi igyekszik kétkerekű kocsiját bevonszolni az utcai kapun.- Látom, kint vagytok, viszem a vasat a gyűjtőbe - kiáltott felénk, amikor sikerült átjutnia az akadályokon. - Nagyon kifárattam... - mondta a homlokát törölgetve, azzal leült a lépcsőre. A kezemben tartott labdát odadobtam a gyerekeknek, és elindultam feléje.- Adná nekem egy pohár vizet? - kérdezte szelíden, amikor kifújta magát és én is közelebb értem.- Hát már miért ne adnék?! - mondtam kedélyesen, és nyitottam is az ajtót. Pár pillanat múlva ott álltam a lépcső tetején, kezemben a pohár vízzel: - Tessék! - és nyújtottam feléje a poharat.- Hallod, te osztán nem vagy irigy...- mondta elismerően, és egy húzásra megitta a vizet.- Miből gondolod, hogy nem vagyok irigy?... - kérdeztem meglepődve, mert egyszerű ivóvízzel kapcsolatosan fölöttébb túlzónak tartottam egy ilyen kijelentést. - Csak nem a vízre gondolsz!? Szerintem ez természetes...- Hát idefigyelj, ez egyátajján nem természetes. Dógoztam egy parasztiak, hordtam ki a ganét. A gádzsi nem adott innom, a gádzsó meg olyan műanyagos glázsába, na, hogyan is mongyátok?...- Műanyag flakonban.- Te meg kihozod az üvegpoharat! Lásd meg, össze is koszítottam a mocskos kezemmel. Ha beengedsz, innék még, és kimosom. Beengedtem, ivott, majd a mosdón lévő szappannal először megmosta a kezét, majd a poharat mosta el.- Ne mondd, hogy buta vagyok, és nem tudom, hogyan csináljátok!- Dehogy mondom! Azt viszont állítom, hogy egy asszonynak is becsületére válna, ha ilyen szépen elmosna egy poharat, mint te. Megköszönte a vizet, fejébe nyomta a kalapot, aztán nekifeszült az öreg taligának, és a hatalmas ócskavasrakományt kikormányozta a kapun. Már a vége felé járt a szünidő, és a ,;vízivást” réges-rég elfelejtettem. Éppen takarítottam. Rettenetes hőség volt megint, hát kinyitottam az ajtókat, hogy kicsit átjárja a szobá1 kát a levegő. Éppen a lakás túlsó végében tettem-vettem, amikor egyszer csak kopogtatást hallok a bejárati ajtó felől.- Halló, van itthon valaki?! Nem ám ászt mongyák, hogy csak úgy bementem! Hé! - kiáltott be a küszöbről az én „szomjas” emberem. Almikor megpillantottam, még mindig az ajtóban toporgott. Jobb kezével gyorsan kalapot emelt, de balját a háta mögött tartotta. Izgatott, jelentőségteljes hangon szólalt meg:- Hoztam valamit.- Nekem? - kérdeztem meglepetésemben kicsit talán bárgyún. Nem véletlenül csodálkoztam a váradan bejelentésen, úgy tudtam ugyanis, az ajándékozás, de még a köszönge- tés szokása is ismereden a cigányoknál. Legalábbis eredetileg az volt.- Én még ilyet nem láttam... De nem is adnám másnak! - ingatta a fejét átszellemülten és kéjes mosollyal a cigányember. Még egy jó darabig így állt, és hol a nyelvét csattogtatta, hol meg a fejével körözött. Amikor aztán a hatásszünetet megfelelő teijedelműnek gondolta, nagy áhítattal elém tartott egy akkora gyönyörű piros almát, mint egy sárgadinnye.- Na, ilyet még én sem láttam, ez fantasztikus! - mondtam őszinte elismeréssel. - Hol lehet ilyen almához hozzájutni?- Sehol! - rázta meg a fejét. - Má régen kinéztem... Arra vártam, hogy jó legyen. Most meg felmásztam érte. Majd a beng vitt el, de ászt montam magamnak, akkor is leveszem! Hát itt van...- Még szerencse, hogy nem estél le! Hallod, ilyen ajándékot még sohase kaptam.- A Jóisten neked teremtette a jóságodé... - szólt ájtatos hangon. - Tudod, a víz! - emelte meg a szemöldökét. Aztán hosszasan habozva, mint aki valamilyen nagy kísértés súlya alatt görnyed, de méltatlannak érzi magát elfojthatatlan vágyának kielégítésére, és ezért a lehető legillendőbb módon szeretne előhozakodni mélységesen illetlen óhajával, még sopánkodva hozzátette: - Csak egy kérésem van.- Mi lenne az? - kérdeztem megille- tődött hangon.- Csak egy kicsit kóstójjam meg... - mormolta alig hallhatóan, fejét lehajtva.- Megfelezzük - ajánlottam azonnal.-Ászt má nem! - vágta rá gondolkozás nélkül. - Csak egy kicsit.- Nagyon szépen köszönöm az almát - próbálkoztam a „parasztetikett” következetes betartásával, felbátorodva a cigányember új hagyományokat megalapozó gesztusán.- Te csak ne köszöngesd! - emelte fel a hangját hirtelen.- Hát már mért ne köszöngetném, amikor te is ilyen szépen megköszönted azt a pohár csapvizet! Köszönöm, és punktum! - hadartam én is emeltebb hangon, miközben egy szép nagy cikket kanyarítottam ki a fenséges gyümölcsből.- Hát akkó: szívesen! Vagy hogy is mongyátok - szólt belenyugodva, és tenyerén az almagerezddel óvatosan kifarolt az ajtónyílásból. (Varjú Katalin: „Pénteken délig nyitva van az ég!”, Fórum Kisebbségkutató Intézet - Lilium Aurum, 2003) A magyar nyelvterületen legnépesebb csoportot a romungrók (vagy kárpáti cigányok) alkotják, akik - néhány Nógrádban élő nemzetségen kívül - mára már elvesztették eredeti anyanyelvűket, s valamelyik magyar tájszólást beszélik. Romungró nyelvüket megőrzött nagyobb csoportjaik a szlovák vagy szerviko cigányok között élnek, akiknek nyelvjárása közeli rokonságban áll az övékkel. (A szakirodalom a kárpáti csoporthoz sorolja az úgynevezett szinto cigányokat is, akik magukat sokszor vend, illetve német cigányoknak mondják. Ők a Dunántúlon élnek.) A Kárpát-medencében a romungrók mellett az oláhcigány (vagy kolompár) csoport a legjelentősebb. Ők csak a múlt század közepén indultak útra Moldvából, s Erdélyen keresztül érkeztek el hozzánk (egyes csoportjaik csupán az első világháború után). Törzsi, illetve nyelvjárási tagozódásuk szerint megkülönböztetünk lovara (lókereskedő), cerhara (sátoros), colara (szőnyegkereskedő), fodozovo (kovácsok), romano rom (rézműves), csurara (késes, rostakészítő), kherara (házaló), masara (halász), drizara (üstfoltozó) stb. oláhcigányokat. Ezek közül a lovári nyelvjárás (lóvé = pénz szóból) a legelterjedtebb, és a mai roma irodalom is ezen a nyelven születik (például Choli Daróczi József bibliafordítása). Fekete, fehér, igen, nem - mindig kettőn áll a vásár CSALÁDI KÖNYVESPOLC „Pénteken délig nyitva van az ég!" CSANDA GÁBOR Rigó bácsiék a második szomszédaink voltak. Csak az Ilonka néni háza állt közöttünk, az meg, Ilonka néninek köszönhetően, persze inkább összekötött bennünket. Rigó bácsival is nála, Ilonka néni konyhájában találkoztam először, s akkor még aligha tudtam, hogy ez esetben Ilonka néni, a szomszédunk az összekötő kapocs. Az a közbülső, a két oldalt a maga személyiségén át egymáshoz közelítő közvetítő, akire minden kapcsolat kialakulásához szükség van. Rigó bácsiék általa váltak a mi legközelebbi roma ismerőseinkké. S ezen mit sem változtat az, hogy a Rigó család egyszer csak elköltözött onnan, rögtön utánuk mi is, Ilonka néni pedig meghalt. Varjú Katalin könyve juttatta megint eszembe egykor volt legkedvesebb szomszédainkat, s egyáltalán: az egymás mellett élés törékeny, ám megteremthető, főként az egymásra figyeléssel megtartható elégedettségét, a jó szomszédság titkát. A kölcsönös előzékenységgel, a másság iránti tisztelettel, bizalomerősítő gesztusokkal kitapogatott- kialkudott viszonyt. Vaíjú Katalin „paraszt” (ahogy a nem roma embert nevezik a romák) tanítónő „esetei” a romákkal, egy sajátosságait őrző roma közösséggel - így lehetne összefoglalni ezt a történetgyűjteményt, többszörösen leegyszerűsítve. Márpedig ennek a kötetnek éppen az adja (nem egyetlen) varázsát, hogy a lényegit, a csak sejthetőt nem leegyszerűsítve, nem tömörítve, hanem összetetten, részleteiben és áttételesen láttatja. Az „esetek” ráadásul annyira élvezetesek (élvezetesen vidámak és szomorúk), hogy az óvatlan olvasó, ha belefeledkezik a történetmondásba, egy este a harminc kis életkép végére ér. S akkor már csak a szerzőnek a könyv elé írt előszava és Hizsnyai Zoltánnak a multikulturalitás, a romakérdés és a romák történelmét összefoglaló bevezető tanulmánya marad, meg nézegetheti a jernyei alapiskolások színes rajzait. Ezek együtt tovább tágítják az élményszerűből a fogalmi felé haladó olvasatok körét. És viszont: ahogy a szómagyarázatok és a tanulmány az olvasó ismereteit gyarapíthatják, úgy érezhet készséget az olvasó a történetek újraolvasására. Végül is nem kell eldöntenünk, vajon a szépirodalmi élmény vagy az ismeretterjesztés (művelődéstörténeti, néprajzi, nyelvi stb.) hatása alatt maradunk-e, amikor letesszük a könyvet. Nem ez a tétje neki, mert ez a latolgatás, ez a melyik inkább, a mettől meddig kimutatható pontossága, igazolhatósága, bizonyíthatósága és általános érvényűre emelése, szerencséjére, nem kínáltatik föl. Egyszer, a Rigó családdal való szomszédságunkról szólva azt vetették föl, hogy szerencsénk volt. Igen, nyilván. Meg a Rigó családnak is, velünk, jutott eszembe. S kellett hozzá egy Ilonka néni is. A „Pénteken délig nyitva van az ég!” nyitva hagyja ennek a szerencsének a kérdését. Még az sem derül ki belőle, ki a történetek főszereplője: vajon a Vaíjú Katalin által tanított roma iskolások és szüleik meg nagyszüle- ik, vagy a körükben szeretetnek és közmegbecsülésnek örvendő tanítónő. De ha a megismerés irányultsága nem egyértelmű, a szerzőségé még kevésbé az. Az előzékoldal ugyanis Hizsnyai Zoltánt tünteti föl az irodalmi feldolgozás szerzőjeként. Ennek körülményeit, okait és céljait tanulmányában ő maga fedi fel, de alighanem örök rejtély marad, vajon - hogy csak egy elemét említsem a szövegeknek- kié a dramaturgia. Varjú Kataliné, a roma közösségé, Hizsnyai Zoltáné? Nyilván mindüké, most már kibogozhatadanul. Aunint a könyvben megszólalók, magukat megtagadni nem tudók nyelve, kultúrája, tapasztalata is olyan közel kerül egymáshoz, mint az egymást elfogadó szomszédoké. Az Interethnica sorozat 6. kötete ennek a többoldalú egymásra irányultságnak a jó kapcsa-közvetítője. (Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum, 2003) m Varhí Katalin „Pénteken délig nyitva van az ég!" í HÍVATLAN LÁTOGATÓK Könyvskorpió és törpe álskorpió SZTRECSKÓ RUDOLF Az álskorpiók (Pseudoscorpioni- dea) mindössze pár milliméteres állatok, melyek teste fejtorból és potrohból áll. Kis csáprágójuk és hatalmasra fejlődött tapogatólábuk egyaránt ollóban végződik. Hasonlítanak a skorpióhoz, de nincs méregtövisben végződő faroknyúlványuk. Életmódjukat tekintve ragadozók, különféle ízeltlábúakat zsákmányolnak. Elterjedtek csaknem az egész világon; régiónkban huszonöt fajukat ismerjük, ezek közül kettő a lakásokban is rendszeresen előfordul. Az ábrán látható könyvskorpió (Chelifer cancroides) 2,6-4,5 mm nagyságú, barna színű. A természetben is előfordul, de lakásokban, természettudományi gyűjteményekben jóval gyakoribb. Helyét lassan változtatja - érdekes tulajdonsága, hogy minden irányban egyforma ügyesen tud haladni. Legszívesebben könyvek lapjai közt tartózkodik (teheti, mert rendkívül lapos tetű), de megtalálhatjuk a szekrényekben, polcokon, mindenféle repedésekben, résekben is. Megfigyelték, hogy ha „lakhelyed’ akar változtatni, egyszerűen belekapaszkodik egy arra mászkáló légy lábába, s azzal viteti magát. A rend másik, lakásban is élő képviselője a törpe álskorpió (Chiridium museorum), mely jóval kisebb a könyvskorpiónál: 1,3-1,4 mm csupán. Mindkét bemutatott faj pici atkákra, könyv- és por- tetvekre, ugróvillásokra vadászik, tehát hasznos. Az emberre teljesen közömbösek, sem nem marnak, sem betegséget nem teijesztenek, kárt sem okoznak. Ha rendszeresen és átfogóan takarítjuk lakásunkat, a különféle atkák és tetvek nem tudnak elszaporodni, s így táplálék hiányában az álskorpiók sem maradnak meg nálunk. Vetkőzzük le végre előítéleteinket (Somogyi Tibor illusztrációs felvételei)
