Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-06 / 205. szám, szombat
8 Családi kör ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 6. MINDENNAPI KENYERÜNK Az Isten áldásával ÉDES ÁRPÁD Ige: „Valóban Uram, ó, Uram, te vagy az Isten, és igazak a te ígéreteid. Te ígérted szolgádnak ezt a jót. Áldd meg azért kegyelmesen szolgád házát, hogy örökké színed előtt legyen, mert te ígérted ezt, Uram, ó, Uram! Mert a te áldásoddal szolgádnak háza örökké áldott lesz!” (2 Sámuel 7, 28-29) Jézus a Hegyi Beszédben azt mondta: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Máté 7,21) Arra, hogy hogyan nem szabad Uram, Uramozni, mi magunk is számtalan példát tudnánk felsorolni. Ezek általában azok, akik nagy kegyes látszattal tettetik magukat, ám az álarc mögött egy visszataszító kép rejtezik. Az ilyenek miatt szokták azt mondani, hogy amíg ezek ott vannak a templomban, addig én nem megyek! (A vád lehet, hogy sokszor jogos, csak azért el kell döntenünk, vajon miattuk járunk-e templomba, vagy eseüeg valami mást is keresünk ott! Az ítélet az Istené, ő pedig ezt az ítéletet az 1 Péter 4,'17 tanulsága szerint éppen az Isten házán kezdi el!) De még ha az emberek előtt nem is lepleződne le az álszentség, az Istent akkor sem tudnánk becsapni. Jézus beszéde további szakaszában éppen azt mondja el, hogy bizony lesznek elkésett csodálkozások és késő bánatok. Dávid abban a rövid imádságban, amelyiknek a végét idéztük, összesen nyolcszor mondja azt, hogy „Uram, ó, Uram”. Pedig ő is sokszor hallhatta napjában az „uram” megszólítást. Ekkor már királyi hatalma csúcsán volt, és bizonyára kevesen voltak azok, akik ellent mertek mondani akaratának. Nátán próféta is, mikor vétkére figyelmezteti, óvatos tanmesébe csomagolja mondanivalóját. Dávid itt mégis példaértékű alázattal tudja mondani, hogy Uram, Uram. (Károli Gáspár fordításában: „Uram Isten”, az eredetiben a második helyen mindenütt az Isten nevének tetragrammája, a Jahve szerepel.) Ez a megalázkodás azért is meglepő, mert a próféta éppen most közölte vele, hogy az Isten nem akaija, hogy templomot építsen neve tiszteletére. Pedig milyen nemes a szándék, milyen nagyszerű az ödet, a megvalósításhoz sem hiányzik semmi: anyagiak, munkaerő, helyszín - minden adva van! Az ilyen nemes cél az Isten előtt is kedves kell, hogy legyen. Végül is az ő számára szándékozik Dávid templomot építeni. Amikor a király először mondta el szándékát a prófétának, még Nátán is helyeselte: „Tedd meg mindazt, ami szándékodban van, mert veled van az Úr!” (7,3) És ez így is volt. Harcaiban, döntéseiben mindig kikérte az Isten tanácsát, és eredményes volt. Az országnak új fővárost adott, elfoglalva a jebúsziaktól Jeruzsálemet, saját részére cédruspalotát építtetett, elhozatta a Szövetség Ládáját, és azt egy erre a célra fölállított sátorban helyezte el. Most pedig ezt a sátort szerette volna valami nagyvonalúval, az Istenhez méltóval, no meg gondolom az ő palotájához is illővel fölcserélni. Az Isten válaszának is vélhette a próféta helyeslését. De még azon az éjszakán szólt az Úr igéje Nátán- hoz, és egészen mást mondott: Dávid nem fog házat építeni az Úr nevének tiszteletére! És itt nem a miért a fontos, hanem az Úr iránti engedelmesség. Kicsit hasonlít ez ahhoz, amikor Isten Ábrahámtól Izsák feláldozását kéri. Mindkét esetben engedelmességük egy még nagyobb áldás forrása lett. Dávidnak azt ígéri meg itt az Isten, hogy nem Dávid építi az Úr házát, hanem az Úr az, aki megépíti a Dávid házát. Mert nem az emberi kéz által épített ház az állandóság záloga, sokkal biztosabb zálog ennél az Isten ígérete, melyben föltárult a jövő. Isten maradandó „házat” épít Dávidnak, ráadásnak még azt az ígéretet is elnyeri, hogy az ő utóda lesz az, aki majd a templomot is fölépíti. Salamon a kőtemplomot építette meg..., Jézus, aki József által a Dávid házából származott, feltámadásában a testének templomát építette újra. Jézusban beteljesedett és kicsúcsosodott a Dávidnak tett ígéret és áldás. Paloták ma is épülnek: kisebbek- nagyobbak, égre törők. Nemes és nemesebb szándékok ma is vannak. Milyen kár, hogy legtöbbször a ki nem mondott, rejteni próbált hátsó szándékok is kiderülnek. Milyen kár, hogy sokszor az istenáldás helyett is építenek, de már a holnap is bizonytalan, mert nincs, aki örökölje az épületet. Mert az Isten áldása nélkül a legjobb szándék is ideig való, az Isten áldásával a szerényebb jelenben is ott a jövő..., az Úr Jézusba vetett hit által kegyelemből megnyílik az örökkévaló. A szerző református lelkész ÍRÓ OLVASÓK Mókesz NAGY ERIKA Magunk között csak így hívtuk. Ennek az volt az oka, hogy szállóigévé vált tőmondatát gyakran alkalmazta mind szóban, mind cselekedetben. S hogy mi volt ez a mondat? „Megmókollak!” S ettől úgy megrémültünk, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. A mókolás ugyanis abban nyilvánult meg, hogy a halántékunkon levő hajszőrzetünket addig-addig húzta felfelé, míg a balett-táncosokat is megszégyenítő lábujjhegyen állást felső fokon nem műveltük. Mégis szerettem és tiszteltem őt. A félelem és szeretet felváltva, de állandóan jelen volt az óráin. Féltünk tőle, mert a legszigorúbb tanító volt abban a korban, mikor még szabad volt a testi fenyítés az iskolában. Szerettük, mert az életét tette fel arra, hogy belőlünk a maximumot kihozza. Amit tett, értünk és nem ellenünk tette. Ugye, mondanom sem kell, hogy ezt a véleményt csak utólag, évek múltán vallottam be magamnak, mikor érett fejjel felfogtam, mennyi mindent tanultam tőle. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítványa lehettem. Gyakran eszembe jut az az eset, mikor nyolcadikos koromban úgy arcul csapott, hogy vérezni kezdett az orrom. Bevallom, kissé én is ludas voltam a dologban. Lázadoztam, igazságtalannak ítéltem meg az értékelését. Pár nap elteltével kezdtem feledni az ominózus esetet. Becsengettek Pista bácsi órájára. Síri csendben vártuk. Bejött, leült s rám pillantott. Hevesen dobogott a szívem, éreztem, valami történni fog. Történt is. Kérte, menjek ki az asztalához. Arca nyugodt volt, pillantása megnyugtató. S ott, az egész osztály előtt bocsánatot kért tőlem. Ettől a perctől kezdve tartós volt a jó viszony közöttünk, való igaz, okot sem adtam az ellenkezőjére. Neki köszönhetem, hogy a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem a kedvenc tantárgyaim közé tartozott, neki köszönhetem a könyvek s az írás szeretetét. Nem tudom, mi van vele, rég nem láttam, de éltesse sokáig az a tudat, hogy van, aki közel három évtized múltával is jó érzéssel és hálával gondol odaadó munkásságára. Ha az amerikai stílusú oktatásról beszélünk, le kell szögezni, hogy sokkal jobban felkészít az életre, mint a miénk Néhány mondat a tanárokról MOLNÁR MIRIAM (A szerző felvétele) M ost, hogy újra elkezdődött a tanítás, eszembe jutott, milyen szerencsés vol- tam általános és középiskolában - mindig voltak körülöttem jó tanárok. Gyakran nem tudtam eldönteni június végén, hogy örüljek-e vagy szomorkodjam, mert általában véve szerettem iskolába járni. Az igazság az, hogy azok nélkül a remek tanár nénik nélkül most nem volnék itt, és nem írnám ezeket a sorokat, ha ők és a szüleim nem tanítottak volna meg szeretni a kihívást és a tanulás örömét. Látom magam körül: elég egy jó tanár ahhoz, hogy jó felé változzon a kisdiák élete, és elég egy rossz, hogy pokollá változtassa, amit aztán elég nehéz helyrehozni. „Ami a fejedben van, senki sem veheti el.” A Mamám Igazából tapasztalataim egyre csak javultak. A középiskolai tanárok jobbak voltak, mint az alapiskolaiak, és a budapesti egyetemi tanáraim jobbak voltak, mint a középiskolaiak. Itt, New Yorkban is kellemes meglepetés ért. Nem számítottam rá ugyan, de újból diák lettem, és egy a legkevésbé sem elitnek mondható iskolában őszintén szólva megdöbbenve tapasztaltam, hogy nagyon is tetszik nekem az, ami az amerikai egyetemekről kijön. Mert a tanáraim többsége nem tanárnak készült, de egyetemet végzett. Angolból természetesen kitűnőek, hiszen külön vizsgát kellett tenniük, hogy nyelviskolában taníthassanak. A döbbenet a többi tulajdonságban van: általános műveltség, a vita művészete, olvasottság, állandó tanulási vágy, érdeklődés minden iránt, aktuális kérdésekben való jártasság (pl. klónozás, politika stb.). A mi porosz iskolarendszerünk passzivitásra, magolásra és ádagos- ságra kényszerít. Nincs helye az eredetiségnek, a tanár tudása megkér- dőjelezhetetíen, és általában szóról szóra kell felmondani a leckét. Az USA-beli diákokat mindenki arra biztatja, hogy legyenek aktívak, kérdezzenek, gondolkodjanak függetlenül és tanuljanak meg véleményt alkotni. A diákokat középiskolától kezdve kötelezik egyedi kutatások végzésére és az eredmények dolgozatban való prezentálására. Az esz- széírás minden magasabb szintű oktatás alapja. Ha az amerikai stílusú felnőttoktatásról (18 év feletti) beszélünk, le kell szögezni, hogy sokkal jobban felkészít az életre, mint a miénk. A diákok folyamatosan olyan kihívások elé vannak állítva, amelyek a kritikus gondolkodást és az érveken alapuló véleményformálást erősítik. A diák jegyét az határozza meg, hogy mennyire aktív az órán, és milyen jó dolgozatot ad le. Az órán spontán lehet, sőt kell is hangosan gondolkodni, vitatkozni a tanárral, és demonstrálni, hogy a diák készült. Minden órára több tucat oldalt kell elolvasni úgy, hogy utána Az osztálytársaim is nagyon sokfélék erről komoly vitát lehessen folytatni. Ha valald csal a dolgozatában, például lemásol egy, az interneten található hasonló dolgozatot, megbukik, és kockáztatja azt is, hogy esetleg nem folytathatja tanulmányait. Ha általánosítani szeretnénk, azt mondhatnánk, hogy az amerikai diák kevesebb tárgyi tudással jobban el tudja adni magát, mint a közép-európai, akinek több tárgyi tudása van ugyan, de fogalma sincs, hogyan prezentálja. Ha az amerikai diákot rajtakapják, hogy valamit nem tud, nem fog szégyenkezni, nyugodtan bevallja, hogy nem tudja, de hozzáteszi, hogy holnapra utánanéz. A tanárokkal hasonló a helyzet. Az itteni tanárok nem játsszák el, hogy mindent tudnak. Én egyszer azon ütköztem meg angolnyelvtan-órán, hogy a tanár gyümölcsnek nevezte a paradicsomot az egyik példamondatában. Ennek nyilvánvalóan semmi köze nem volt a nyelvtanhoz, mégis nagy vita alakult ki az osztályban, és a tanár nem erősködött. Másnap hozta a paradicsom gyümölcsök közé való besorolásának bizonyítékát. Azóta tudom, hogy aminek magja van és a föld felett érik, az gyümölcs. Persze, vigyázni kell az általánosít- gatással, mert New York nem az USA. Itt az utcai énekesek is jobban énekelnek, mint a hazai „popcsillagok”, és a tehetséges emberek egy négyzetméterre jutó aránya valószínűleg világméretben is nagyon magas. Van egy Yale-t végzett tanárom, akit arról lehet megismerni, hogy nagyon gyorsan beszél, és konverzáci- ós óráin nehéz etikai kérdéseket szeret megvitatni. Minden szó eredetét tudja, és szeret viccelődni is. Egy másik tanárnőm anyja kubaj származású, apja pedig olasz. Ó maga Miamiban nőtt fel és gyerekkora óta balett-táncosnak készült. New Yorkban színészkedik, szeretne bejutni a filmiparba is. A kedvenc tanárom jamaikai, roppant művelt, kedves, figyelmes minden diákhoz és szarkasztikus a humora. Egy másik kedvenc tanárom az USA déli részéből költözött New Yorkba, eredetileg azért, mert szerelmes lett valakibe, aki itt élt. Nagyon jó mesélőképességgel van megáldva, és szeret a diákjaival mindennapi dolgokról cseverészni. Az osztálytársaim is nagyon sokfélék. Az iskola maga New York egy olyan részén helyezkedik el, ahol sok latin-amerikai és koreai származású bevándorló él, így tehát az iskolában spanyolt és koreait lehet hallani a legtöbbet. Előfordulnak távolkeleti, kínai, japán, közép-európai (szlovák, lengyel, cseh, jugoszláv, albán) és a volt Szovjetunió köztársaságaiból jött diákok is. Általában eltart egy ideig, amíg áttérnek az amerikai - aktívabb - tanítási stílusra. A dél-amerikai diákoknak, a temperamentumukból kifolyólag, ez különösen gyorsan megy, ők viszont általában kevésbé műveltek. Ennek ellenkezője igaz az ázsiaiakra, akik műveltek, szorgalmasak, de nagy nehézséget okoz nekik az angol szavak kiejtése, ezért sokszor bártorta- lanok. További hátrányuk, hogy keveset tudnak a nyugati kultúráról, így nehezebb nekik bekapcsolódni egy-egy beszélgetésbe. Az életkort tekintve, a legfiatalabb diák tizenéves, a legidősebb hatvanon felül van. Valahogy attól, hogy egyforma rosszul tudnak angolul, eltűnik a korkülönbség. Természetesen, vannak negatív oldalai is az itteni rendszernek. Az egyik látványos negatív oldal az, hogy minden fontos vizsga standardizált teszt formájában.zajlik. Minden diák, aki egyetemre készül, ugyanazt a típusú tesztet írja meg, és megpróbál minél jobb pontszámot elérni. A tesztek elvégzésére külön intézmények létesültek USA- szerte, és itt a tesztszobába semmit sem szabad magával vinnie a diáknak. Se tollat, se táskát, se kabátot. Mindent, amit használhat, megkap. Mondanom sem kell, hogy ezekért a tesztekért fizetni kell. A sikeres szereplést bizonyos módokon fokozni lehet. Az igényt felismervén létre is jöttek iskolák, ahol csak a különféle tesztekre készítenek fel, és jó pénzért tényleg kihozzák az emberből a maximumot. A vizsgáztatásnak ez a módja viszont csak egyfajta készséget vesz figyelembe. A másik negatív oldal a túlzott versenyszellem, vagy ennek az ellenkezője. Érdekes módon itt a középiskolákban ciki okosnak lenni, ciki jó jegyeket kapni és jól szerepelni a teszteken. Az egyetemeken ez egyértelműen megfordul, így ott ciki átlagosan teljesíteni és nem tartozni az elitbe. Azon is sok múlik, ki milyen iskolát végzett. A munkáltatók a jobb iskolában rosszabb eredménynyel végzőket előnyben részesítik a nem oly elismert iskolában jobb eredménnyel végzők előtt. Ez természetesen nagyon igazságtalan, mert a jobb egyetemek aránytalanul drágák, és vannak szakok az államivárosi egyetemeken, amelyek kitűnőek. A diákkölcsönök oldják meg azok gondját, akiknek nincs gazdag szülői hátterük (20 és több ezer dollárról volna szó). Ennek az az eredménye, hogy a diákok „meg is dolgoztatják” a tanárokat, hiszen ennyi pénzért a lehető legtöbb tudást és készséget akarják elsajátítani, így tanár és diák kihozzák egymásból a maximumot. A rossz tanárok hamar kiesnek az iskolarendszerből, mert a diákok egyszerűen nem mennek el az órájukra (miért fizetnék valamiért, ami nem a legjobb?). Tíz évvel ezelőtt azzal a problémával küszködött az USA-beli tanár, hogy bebizonyosodott, a fiúk előnybe vannak helyezve: őket kérdezik az órán, őket dicsérik gyakrabban, a lányok nincsenek jelen a tankönyvekben, és az iskolákban láthatada- nok. Mára sikerült átbillenni a ló túlsó oldalára, s most arról lehet hallani pedagógusi körökben, hogy a fiúk nem tudnak jól teljesíteni olyan környezetben, amely nem biztosítja nekik a megfelelő mennyiségű mozgást, a fiúk sokkal gyakrabban hagyják ott az iskolát, és az M. A. (bölcsészdiploma) típusú képzésben ma már több lány tanul az USA-ban, mint fiú. A tanároknak viszont más gondjuk van. Annak ellenére, hogy az itteni iskolaügy nincs úgy elnőiesedve, mint nálunk, a középiskolai tanárok azt a tanácsot adják egymásnak, hogy Hálaadás napjáig (november) ne mosolyogjanak a tanteremben. Mert rendet tartani a diákok között, fegyelmezni őket, és elérni, hogy tiszteletben tartsák a tanárt, mosolyogva nem lehetséges. Persze, néha mosoly nélkül sem, legyenek a tanulók fiúk vagy lányok. Dé ez, persze, nem a tanárok hibája! A szerző New York-i munkatársunk Óvodássá cseperedett lányunk a küszöbön megtorpant, és úgy döntött, ő mégsem lesz mától óvodás Kis kék hernyóból, óvodás pillangó? SZÁZ ILDIKÓ Egy hete nem alszunk már. Füleket varrunk, neveket hímezünk trikóra, tomazsákra, a szomszédék apukája könnyebb égési sérüléseket szenvedett, amikor felajánlkozott, lyukat váj a gyerek fésűjére, hogy az oviban akasztóra kerülhessen. A legnagyobb próbatétel mégis az volt, hogy mindvégig leplezni kellett hároméves csemeténk előtt izgatottságunkat. A gyerek a döntő nap előestéjén nézte, csak nézte az elé rakott két pár papucsot, és nem tudott választani. „Úgy dondolom - mindig így kezdi a mondatot -, vigyük a kék csillagost meg a piros süniset is, úgyis olyan sokáig leszünk abban az óvodában!” - döntött egy hatalmas sóhaj kíséretében. Amikor kedden reggel csokrokkal, szalvétákkal és szappancsomagokkal felszerelkezve megjelentünk családostól az óvodában, lányunk derűsen kiválasztotta a vonatkás kis- szekrényt. A múlt tanévben családi vasárnapon, a nyár végén szülői értekezleten és óvodai osztálylátogatáson egyaránt részt vettünk már, gondoltuk, ezért viselkedik üyen értelmesen. A kicsi kék hernyót, amit magával hozott, a szekrénykébe rejtettük, belőle majd ha elég bátor lesz, nagy tarka pillangó válik. A bűvös küszöbnél Virág mégis megtorpant. Hangos zokogással apja lábára kulcsolta kezét, és azt hajtogatta, ő mégsem akar még óvodás lenni. A vigasztalására induló merészebb újoncok és tapasztalt nagycsoportosok erre elbizonytalanodtak. Néhá- nyan követték példáját, és hüppögni, majd egyre hangosabban sírni kezdtek. Az óvónők türelmesen igyekeztek másra terelni a zokogó kis csapat figyelmét, s azt ajánlották, távozzunk. A még tanácstalanul az öltözőben tébláboló szülők a sírás hallatára úgy döntöttek, várnak egy kicsit. Pi- siltetnek, fésülködnek, csak csituljon már a benti dühöngés. Mindig cserfes, copfos leánykám ugyanis ekkorra már átment vad ellenállóba! Az óvó néni csinos ünnepi ruháját sem kímélve rúgkapált, prüszkölt, ez voh az utolsó kép, amire emlékeztünk. Á délelőtti kimenő idején féljem a kerítés egyik oldalán, fiam a másikor leste a gyereket, aki a reggeli meg próbáltatásokat feledve hancúrozoť új társaival. Az óvoda kapujánál rej tőzve, a közelben lakó nagynéni si mogatta tekintetével pici lányunl hátát, korábban gyakran vállalta vi gyázását. Nagy csapatban indultun! haza, a kék hernyó is velünk tartott bár ekkor már kissé fáradtnak tűn az aznapi élmények súlyától.
