Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-04 / 203. szám, csütörtök
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 4. SHBMK kommentár 9BHHI Hoppon maradó vidék?GÁGYOR ALÍZ Általános a kiábrándultság és a felháborodás a szlovákiai régiókat képviselő szervezetek között, miután a Dzurinda-kormány tegnap elfogadta a Gyurovszky László vezette építésügyi és vidékfejlesztési tárca által előterjesztett javaslatot, amely az európai uniós strukturális alapok forrásainak átcsoportosítását indítványozta. Egybehangzóan azt állítják: ezzel a régiók fejlesztésének fontosságát gyakran emlegető kabinet gyakorlatilag három évre megfosztja a fejlődés lehetőségétől azokat az országrészeket, ahol a lakosság több mint fele él. A Vidék Parlamentjének vezetőit azonban az bosszantja a legjobban, hogy a kormány megkérdezésük nélkül döntött a mezőgazdasági és vidékfejlesztési strukturális alap forrásainak csökkentéséről a jelenlegi 27 százalékról 17 százalékra. Pedig az uniós irányelvek is társadalmi egyeztetést szorgalmaznak. Gyurovszky László és Simon Zsolt, a két tárcavezető ugyan kedden megegyezett, hogy a kurtítás után a vidékfejlesztési prioritásokat már nem a mezőgazdasági és vidékfejlesztési strukturális alapból finanszírozzák, hanem a regionálisból, ez azonban cseppet sem nyugtatta meg az érintetteket. S nemcsak azért, mert ismét át kell dolgozni a Brüsszelnek már véleményezésre benyújtott mezőgazdasági, valamint regionális operációs programokat. Ellenkező esetben ugyanis a régiók valóban nem kaphatnának az elkövetkező három esztendőben egy fillért sem. (A vidékfejlesztési prioritások a mezőgazdasági programban vannak felsorolva, a pénzt viszont a másik operációs programba viszik át.) A félelmeket főleg az a vélekedés gerjeszti, mely szerint az uniós pénzeket a biztosabb felhasználás érdekében kell autópályák építésére fordítani. A mindössze öt kilométer autópálya megépítésére elegendő pénzből viszont akár ötszáz községben is el tudnák végezni az évek óta halogatott gázművesítést, járdák vagy utak javítását, parkok, árokpartok vagy kulturális létesítmények rendbehozatalát, kerékpárutak vagy üdülési körzetek, idegenforgalmi központok létrehozását. Tehát olyan létesítményekre lehetne költeni a három évre előirányozott 1,5 milliárd koronát, amelyek híján nemcsak a külföldi befektető nem telepszik le nálunk, hanem a külföldi turista is messze elkerül számos térséget. Példa erre Trencsén megye, ahol hiába van autópálya, ha a faluk kátyúmentes közút híján szinte megközelíthetedenek, a látványosságokat gaz növi be, a községek többségében pedig még bankautomata sincs. A vidékfejlesztés rovására épített autópályákkal tovább nő a régiók közti különbség. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy vidékfejlesztésre már a mezőgazdasági operációs programban is nagyon keveset szántak, az összforrások mindössze 10 százalékát. Sokan most attól félnek, hogy ezt a keveset is elveszítik. A félelem (sajnos) nem alaptalan. JEGYZET Abortusz * ellen erőszak JUHÁSZ KATALIN Néha megesik, hogy hajnali négykor támad kedvem a CNN-t nézni, már csak Aaron Brown miatt is, akit a leghitelesebb amerikai tévés személyiségnek tartok. Nos, ma reggel pont ez az imádni való ember közölte velem a döbbenetes tényt, hogy a floridai orvosgyilkos jutalmat vár tettéért a mennyországban, és bármikor újból pisztolyt ragadna a meg nem született gyermekek védelmében. Paul Hill ugyanis egy abortuszklinika orvosát puffantotta le, aki szerinte több ezerszeres gyilkos. Az Egyesült Államok történetében ez az első halálbüntetés „abortusz ellenes erőszak”-ért, a meghatározás már önmagában hátborzongató, hát még akkor, ha a tévénéző közben látja is Hill arcát. Szimpatikus vonások, nyugodt hanghordozás, átható tekintet. Olyan, mint egy történelem- tanár. A műsorvezető elhallgat, hogy jól halljam a halálraítélt szavait. „Minél hamarabb kivégeznek, annál hamarabb jutok a mennybe, Isten közelébe. Nagyon várom ezt a percet. Azt szeretném, ha minél többen megtennék, amit én tettem, védenék a megfogant életeket.” Amikor ezeket a sorokat írom, Hill éppen búcsúzik feleségétől és három gyermekétől, amikor pedig önök olvassák, már megkapta a halálos injekciót. A szlovák alkotmánybíróság pedig épp azokban az órákban tárgyal az abortusztörvényről. Az egybeesés figyelemre méltó, még akkor is, ha nem jelent semmit. Mégis azt hiszem, a teremben rajtam kívül legalább néhány embernek eszébe jut majd Paul Hill, ez a mélyen vallásos férfi, aki rossznak tartotta az ember alkotta törvényt, és hitte, hogy pisztollyal szerzett érvényt Isten törvényének. „Orvosfilozófiai kérdés”. így nevezte egészségügyi miniszterünk az abortusztörvény körül kavargó indulatokat, és mivel ma jelenése van a taláros testület előtt, bizonyára ott is megismétli ezt a frappáns jelzős szerkezetet. Egy biztos, nehéz dolguk van a döntésben érdekelteknek. És valami azt súgja nekem, nem lehet véletlen, hogy a világ másik felén épp most hajtottak végre egy kilenc évvel ezelőtt elkövetett gyilkosságért járó büntetést. FIGYELŐ IHT * Magyarország hűvösen fogadja az irakiak kiképzését szorgalmazó amerikai ödetet címmel az International Herald Tribune (IHT) elsőoldalas cikkben ismertette Medgyessy Péter állásfoglalását a taszári bázis hasznosításáról szóló washingtoni felvetésre. A lap idézi a magyar miniszterelnök interjúját, amely azzal hárítja el az amerikai tervet, hogy Taszáron nincsenek meg a szükséges infrastrukturális feltételek 28 ezer iraki rendőrgyakornok fogadásához. A cikk kiemeli: a magyar kormányfő nem zárta ki egy kisebb egység fogadását, de azt határozottan leszögezte, hogy az amerikai elképzelésben jelzett 25-30 ezer iraki magyarországi kiképzése nem jön szóba. „Egyszerűen nincs erre kapacitásunk” - idézi a lap Medgyessyt. Bemard Kérik, az iraki belügyminisztériumhoz akkreditált magas rangú amerikai tisztségviselő (aki időközben távozott posztjáról) a múlt héten bejelentette, hogy az iraki közbiztonsági helyzet gyors megszilárdítása érdekében 28 ezer irakit küldenek Taszárra, s ott rendőri feladatok ellátására készítik fel őket. Kérik azt mondta, hogy a magyar kormány engedélyezte a tervet, s az iraki rendőrtanoncok első csoportja négy hónapon belül Magyarországra érkezik. Ezzel szemben Medgyessy leszögezte, hogy kormánya hivatalosan sosem tárgyalt a tervről Washingtonnal, s az amerikai ödetről a sajtóból szereztek tudomást. Medgyessy szavai szerint „ilyen értelmű hivatalos felkérést eddig nem kaptunk”. Ezt megerősítette a budapesti amerikai nagykövetség szóvivője, Mary Scholl is. TALLÓZÓ DIE WELT » Gerhard Schröder német kancellár, a szociáldemokraták (SPD) vezetője egy zártkörű párttanácskozáson bírálta a kisebbik koalíciós partnert, a környezetvédőket - írta a berlini lap. „Hányingerem támad, amikor a zöldek egyszerre akarják játszani kormánypárt és az ellenzék szerepét” - mondta a kancellár résztvevők beszámolója szerint. SPD-körök úgy vélik, a kancellár nemtetszéséhez hozzájárult Angelika Beernek, a Szövetség 90/Zöl- dek pártja elnökének hét végi nyilatkozata is, amelyben az elnök asszony - a zöldekre általában nem jellemző módon - állítólag szóba hozta: ha volna ENSZ-felhatalma- zás, meg kellene vizsgálni, hogy Németország milyen politikai és katonai szerepet vállaljon Irakban. A kormány elutasítja, hogy a Bundeswehr, különösen amerikai vagy brit irányítással, feladatot vállaljon Irakban, s a NATO számára sem lát szerepet. A monarchia világpolitikai tényező volt. Utódállamai nem lettek azok, még abban az esetben sem, ha ilyen szerepet képzeltek maguknak. Tito Jugoszláviája világpolitikát csinált. Utódállamai többnyire csak kiszolgáltatottjai a világpolitikának. E. FEHÉR PÁL A zágrábi Vjesnik napok óta arról a diplomáciai háborúról ad hírt, amely Horvátország és Szlovénia között dúl. Ha jelentéstételre hívnak haza egy nagykövetet, mint a jelen esetben történt, hogy a zágrábi szlovén diplomata utazott el otthoni parancsra, úgymond, jelentéstételre állomáshelyéről, az már komoly konfliktus udvarias jelzése. Ezúttal az örökségről vitatkoznak: mekkora tengerszelet járna a szlovéneknek, és a horvátok szerint Ljubljana igényei túlzottak. A szlovének abban a tudatban lépnek fel a horvátokkal szemben, hogy ők már lényegében tagjai az Európai Uniónak, tehát az egykori közös államból mintha nagyobb szelet járna nekik. Zágráb történelmi jogokra hivatkozik. Különben pedig hosszú ideje zaklatják egymás halászait, akik valószínűsíthetően még a régi világhoz szoktak hozzá, amikor az Adriai-tengernek ezen a partszakaszán nem voltak határok. Hiszen mi is nehezen szoktuk meg vagy nyolcvan éve, hogy már nem lehet útlevél nélkül utazni, mondjuk, Temesvárról Pozsonyba. (Szegény Balogh Edgár, aki pozsonyi volt és véletlenül született a bánáti városban, így lett román állampolgár, hiába beszélgetett Masaryk elnökkel.) A világsajtót pedig nem érdekli különösebben ez a diplomáciai háború, legfeljebb az EU szakértőit feszélyezi, hogy egy leendő tagállam átláthatatlan vitába keveredett egyik szomszédjával, ám a jelek szerint a brüsszeli hivatalnokokat az ügyből nem érdekli több, mint annyi, hogy szerencsére ez a szomszéd nem Áusztria és nem az ausztriai szlovénok jogállását feszegetik, mert ez is elképzelhető lenne. Két volt jugoszláv tagállam diplomáciai háborúja? Ugyan kérem, hiszen ma már az a lényeges, hogy az igazi, a véres háború már lezárult, ezzel Brüsszeltől nem messzire, Hágában foglalkoznak a nemzetközi ügyészek és bírák, az ilyen viták az örökségről pedig állítólag könnyebben megoldhatók. És különben is, a horvátoknak meg a szlovénoknak ideje beletörődniük abba, hogy nem részei a világpolitikának. Annak idején, a régi monarchiabirodalomban Bécs döntött. A világnak ehhez sém- mi köze nem volt, talán Budapest szólhatott Agram-Zágráb érdekében, de Laibach-Ljubljana aztán végleg csak őfelsége, a császár illetékes kancelláriájától függött. Aztán pedig a horvát Tito marsall Belgrád- ban, együtt a bosnyák Dilasszal, a szerb Rankoviccsal, meg a szlovén Kardeljjel, és a horvát Bakaric-tyal végleg nem tűrt ilyesfajta disputákat. Ok Hruscsowal meg Kennedy- vel, a jobb időkben még Churchillel, Nasszerral és Nehruval álltak szóba, hogy a világban a semlegesség, az el nem kötelezettség fogalmáról döntsenek. Közben pedig a zágrábi horvát nemzeti múzeum néhány szo- bácskája olyan üres volt, mintha ennek a nemzetnek nem is lett volna ezeresztendős múltja. Pedig ez az örökségvita, akár tetszik, akár nem, sokáig fog tartani. Lehet, hogy a halászok, a környezetvédelem meg az idegenforgalom dolga gyorsan megoldódik, de az örökség nagyon gazdag és túlságosan sok ennek a közös része. Ezt a pesszimista jóslatot a monarchia egyik utódállamának polgára írja, aki már rengeteg ilyen mérges veszekedésnek volt kényszerű tanúja. Hagyjuk a részleteket, mert ezek az országok igazán nagyban játszottak hazárdjátékot. Melyikük a „vezető” vagy a „meghatározó” erő a volt monarchia örökségében, melyik az igazi „kultúrnemzet”. Közben „csak” arról feledkeztek meg, hogy a vezető hatalom előbb az antant volt, aztán felváltotta Hitler, Sztálin következett ezután, most pedig valószínűleg az Egyesült Államokat tisztelhetjük ebben a minőségben, mert éppen Szlovákiában tudható a legpontosabban, hogy miként jár az az állam, amelynek olyan miniszterelnöke volt, aki nem tetszett Washingtonban. Ám közben a közös örökség lényeges részei kerültek veszélybe. A hatalom már elveszett (vagy soha nem is volt meg igazában), de a kultúra, az együtt élő nemzetek életstílusának közös elemei egyre inkább háttérbe szorultak, vagy újra és újra értelmetlen osztozkodás tárgyai lettek. Térjünk csak vissza egy pillanatra a szlovénokhoz és a horvátokhoz, hiszen az ő példájuk igazolja, hogy nem elegendő a balkáni viszályokat és a korábbi polgárháborút az eltérő nemzeti alkattal, a különböző vallási hagyományokkal, mondjuk, a pravoszláv-katolikus-mohamedán ellentétekkel magyarázni. Hiszen a szlovének ugyanúgy katolikusok, mint a horvátok, és mindkét nemzet Közben a közös örökség lényeges részei kerültek veszélybe. múltjában meghatározó erejű az osztrák tradíció. Mesterséges ellentétekről van szó tehát. Arról a nacionalista indulatról, amely nem akarja tudomásul venni az örökség közösségét és azt, hogy ezt a közös örökséget nem osztogatni és fosztogatni kell, hanem közösen használni. Elérkezett annak az ideje, hogy érdemes jelezni: talán Magyarország és Szlovákia példát mutathatna a sok közép- és kelet-európai utódállamnak a közös örökség közös használatára. Ahogyan közeledik 2004 májusa, úgy merülnek lassan-lassan feledésbe nacionalista rémálmok és előítéletek, noha, természetesen, igen korai lenne végképp eltemetni őket, mivel ugyanúgy a közös múlt rekvizitumai közé tartoznak, mint a folytatható, sőt egységes tradíció. Nem a ligetfalui vagányok szabad prédája, hanem a pozsonyi Medikus-kertben áll Petőfi szobra, és elképzelhető, hogy Aradon sem zavarja majd a bukaresti szemeket (mert az aradiakat már régen nem zavarja) a mártír tábornokok emlékműve. Novomeský emléktáblája is látható Budapesten, Kukuéiné Sopronban, Hviezdoslavé Miskolcon. És nem felesleges a napi gyakorlatból felemlíteni a Kalligram szerepét, amely katalizátora a szlovákiai és a magyar- országi magyar szellemi életnek, s a szlováknak nem különben. Szerencsésebb körülmények között Szigeti Lászlóék azt a küldetést valósítják meg, amelyet annak idején, egy diktatúra rémeivel viaskodva Domokos Géza kezdeményezett a Kriterionnal Bukarestben. És egy friss példa. Néhány napja találkozott Velencében az Európai Unió kulturális minisztereinek tanácskozásán Hiller István magyar és Rudolf Chmel szlovák tárcavezető. Hiller arról beszélt a találkozó után a budapesti tévében, hogy Chmel segíteni akar abban, hogy Bartók Béla szlovák népköltési gyűjteményének kézirata, amelyet annak idején maga Bartók ajándékozott a Mátkának, hozzáférhető legyen a magyar kutatók számára is. Az eredeti marad a Matica birtokában, a fénymásolatot pedig Budapesten használják azok, akiknek erre szüksége van. Hogyan is fogalmazott a legbölcsebb horvát, Miroslav Krleža? „Hol élnek ma még a Duna mentén olyan bátor, eleven emberek, akik valamennyi dunai népnél szét tudnák zúzni a nacionalista hazugságok egész nyomorúságát? Az, hogy az efféle primitív kannibalizmustól megszabaduljunk, nem nevelés, hanem jellem dolga...” Igen, jellem dolga az, hogy a közös örökséget ne szétszaggatni akarjuk, hanem egységben megőrizni. Bárhogyan alakul is a világ sora: sem a volt monarchia, sem az egykori Jugoszlávia nemzetei nem lesznek még egyszer hatalmi tényezők. Nem olyan nagy baj ez. A világpolitikai státusokból csak kifizetetlen számlák maradtak. A megmaradt vagyonnal azonban próbáljunk meg ésszerűen sáfárkodni. ÉVFORDULÓ Az egység . szorgalmazója Negyven évvel ezelőtt, 1963. szeptember 4-én halt meg Robert Schu- man, aki az élenjárt az Európa politikai egységét szorgalmazó politikusok sorában. Az 1886-ban Luxembourgban született lotaringiai férfi eredetileg a papi hivatásra készült. Barátai azonban meggyőz-ték, hogy a világnak inkább talpraesett laikusokra van szüksége. így aztán Schu- man jogi egyetemre iratkozott be, gyakorló katolikusként egyúttal aktívan részt vett a vallási életben. Az első világháború éveiben - mint sok ezer elzászi és lotaringiai fiatalembernek- a német hadseregben kellett szolgálnia. 1918-ban önálló ügyvédi irodát nyitott Metzben, 1919-ben pedig képviselőként bejutott a francia nemzetgyűlésbe. Schuman már a húszas években szoros kapcsolatokat épített ki európai kereszténydemokrata szellemiségű politikusokkal, köztük az olasz Alcide de Gasperivel és a német Konrad Adenauerrel. Ezek a kapcsolatok váltak később, 1945 után az európai integráció csírájává. Előtte azonban Schuman, aki 1940- től menekültügyi helyettes államtitkár volt a Pétain-kormányban, összeütközésbe került a Vichy-re- zsimmel. Még ugyanennek az évnek az őszén - első ismert francia politikusként - letartóztatták. A Gestapo börtönéből megszökve 1942-ben a bencések kolostorában rejtőzött el, s aktívan részt vett az ellenállási mozgalomban. 1947- 53-ban tagja volt az egymást gyors ütemben váltó összes francia kormánynak - előbb mint pénzügyminiszter, később kormányfőként, végül mint külügyminiszter. A gaullis- ták egyre nyíltabb támadásaival dacolva nagy körültekintéssel és energiával munkálkodott az európai egység és a francia-német közeledés előmozdításán. Aachen városa ezért 1958-ban Európai Károly-díj- jal tüntette ki. Schuman az európai integráció kulcselemének tekintette a montánuniót, a fegyverkezés és a hadiipar szempontjából elsőrendű fontosságú szén és acél közös feldolgozását az egykori esküdt ellenségek által. A francia-német gazdasági együttműködés az ő szemében az aktív békepolitika magvát képezte. A párizsi kormányból kiválva is számos téren tevékenykedett az egységes Európa megteremtéséért. Az ő alkotásának számít az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat rögzítő strasbourgi konvenció is. 1961 telén egy esti sétája során szívinfarktus érte az agglegény Schumant. Egész éjszaka magate- hetetlenül hevert a fagyos időben a földön: ezt soha többé nem tudta kiheverni. 1963. szeptember 4-én, 77 éves korában halt meg Metz közelében. A katolikus egyház is elismeréssel tekint személyére és munkásságára: a Vatikánban folyamatban van boldoggá avatása, (m) A világpolitikai státusokból csak kifizetetlen számlák maradtak, de a vagyonnal próbáljunk ésszerűen sáfárkodni Miként örökölhetnek az utódok?- Tegnap harcot hirdettem a korrupció ellen... (Ľubomír Kotrha rajza)
