Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-30 / 200. szám, szombat
„Nyitva áll as ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba. Mint csillagok közé nyájas hold világa ” (Arany János) C5A. LÁD. [ KÖK „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN 2003. augusztus 30., szombat 7. évfolyam, 34. szám Igazából senki sem tudja, hová tűntek a romák támogatására szánt milliók - ezért mindenki arról koldul, amerről tud r Cigány Odüsszeia, vagy túl az Operencián EŐRY ANDRÁS ogy hová tartanak, az ugyanolyan rejtély számukra, mint az, hogy honnan jöttek. A nagyon öregek az ősök elbeszéléseiből még tudják, hogy volt valahol egy őshaza, ahol nem voltak kirekesztettek, száműzöttek. Állandóan úton lenni számukra évszázadok, sőt évezredek óta létforma. A gond csak az, hogy kevesen látják az út végét. FÉLNÓTÁS TÖRTÉNET- Hát hol is kezdjem?... - szegezi rám bogárfekete tekintetét a húszon alig valamivel túl lévő fiatalember a közép-szlovákiai járási székhely egyik köpködőjének udvarán, melyet errefelé „kerti restinek” is neveznek - ki tudja, miért. A kertekre egyébként jellemző növényzet ugyanis oly gyéren képviselteti magát a lebuj tájékán, hogy itt bizony Arany tikkadt szöcskenyájai is nagy gondban volnának, ha eseüeg lege- lészésre adnák a fejüket. Virítanak viszont a szép, egykor talán piros reklámnapernyők, melyek hűvösében a nagyközönség szomjasan delelhet, sőt a bögölyök hadával is háborúra kelhet. A naptárat tekintve körülbelül segélyosztás magasságában mozgunk, ami azt jelenti, hogy megy a bolt, ürülnek és újra telnek a korsók. A férfiak egy emberként isznak, mintha ez volna az utolsó napjuk. Ugyanúgy a nők is, annyi különbséggel, hogy egy-egy nyaklevessel olykor rendre utasítják virgonc csemetéiket. A csapost nem számítva én vagyok a „többségi nemzet” egyeben képviselője az egykor állítólag jobb napokat is látott söntés- ben. A többség - az etnikum.- Próbáljuk talán az elején - biztatom asztaltársamat, aki erre még jobban magába mélyed. Ha az Akadémia tudósai sem tudják, hol a kezdet, akkor neki honnan kellene tudnia?!- Tüdőd, az úgy volt, hogy egy kis faluban születtem, ebben a járásban - ragadja meg végül a fonalat. - Igazán csak a nagyapám törődött velem, a szüleim inkább ittak, aztán apámat le is csukták lopásért és garázdaságért. Anyám akkor odébbállt egy másik csávóval, vitte a testvéreimet is, de én nagyapámnál maradtam. Iskolába járatott az öreg, mindig tudni akarta, hol, kivel vagyok, nem engedett csavarogni. Sokkal okosabb dologra tanított meg; arra, amit ő is az öregapjától tanult - a muzsikálásra. Hamar észrevette, hogy jó hallásom van, kezembe adta hát a hegedűt. Amikor már szépen húztam, gitárt vett nekem, később meg tangóharmonikát. Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy valójában a megélhetést adta a kezembe. De mire felnőttem volna, meghalt az öreg. Laktam aztán árvaházban, ahonnan többször is megszöktem, majd rokonoknál, ismerősöknél bujkáltam. Amikor látták, hogy jövök a hegedűtokkal a hónom alatt, mondták is, hogy „no, jön már a félnótás!” De azért sosem zavartak el. A cigány, az üyen - ha van egy kevéskéje, senkitől sem sajnálja. Csak hát leggyakrabban nincs. Olyankor aztán muzsikál és énekel. A SZEGÉNYSÉG ANATÓMIÁJA Nem esek talán túlzásba, ha azt állítom, hogy a cigányság Európa minden szegletében jelen van. írhatnám akár azt is, hogy otthon, de túl sokat beszélgettem velük ahhoz, hogy a kifejezés használatát indokoltnak lássam. Mert haza csak ott van, hol jog is van - tolulnak elő akaratlanul is nagy költőnk szavai. Az emberi jogok érvényesítése tekintetében pedig továbbra sincs okunk a melldön- getésre - Közép- és Kelet-Európa többi államával egyetemben. A látens, azaz rejtett fajgyűlölet az ország lakosságának mintegy hatvanöt százalékában megvan - áll a nemzetközi emberi jogi szervezetek által kiadott statisztikákban. A hazai aktivisták, jobban ismerve a „terepet”, ennél is messzebbre mennek; időnként már-már olyan értékelések látnak napvüágot, melyek tükrében bármelyik nyugati demokratikus állam meg lehet győződve afelől, hogy Szlovákiában az apartheid az úr. Mindezektől függedenül továbbra is tény, hogy a lakosság legszegényebb rétegét a romák alkotják. Kivételek persze közöttük is akadnak, hiszen a fővárosban élők életszínvonala többszörösen felülmúlja a keleti, a munkanélküliség sújtotta régiókban élőkét. Pedig éppen Kassa, valamint Rimaszombat környékén él a roma népesség mintegy kétharmada. Az országban összesen hatszázhúsz romatelepet tartanak számon, melyekben mintegy százhúszezren tengetik mindennapjaikat - segélytől segélyig. Az adatoknál maradva: a 2001. évi népszámlálás adatai szerint az országnak csupán küencvenezer polgára vallotta magát roma nemzetiségűnek, ami a valóságtól nagyon távol áll. Egy londoni székhelyű emberi jogi szervezet a Szlovákiában élő romák számát ötszázhúszezerben határozta meg, ami a másik véglet. A valósághoz talán egy hazai demográfus, Boris Vano jár a legközelebb, aki a romák számát négyszáz- ezerre becsülte, hozzáfűzve, hogy 2002-ig számuk valószínűleg meghaladja a félmüliót. A tézis, hogy 2010-re számuk egymillióra szaporodik, további húsz év múlva pedig ők lesznek az országban a „többség”, tehát nem állja meg a helyét. A rémhírek terjesztése helyett a megoldások keresésére kellene inkább összpontosítani. Mert megoldás, az mindenre van... KÉK DUNA KERINGŐ- Nagyapám sokszor mondta, hogy nem vagyunk mi romák, hanem rendes, tisztességes muzsikus cigányok - folytatja történetét ifjú barátom az „ötcsillagos” udvarán. - Meg azt is mondogatta, hogy a mi őseink Árpád apánk fülébe húzták a nótát, amikor átkelt a Vereckén. Ha ők meg tudtak élni belőle, én miért ne tudnék, gondoltam magamban, és kezdetét vette a pokoljárásom, vagy nevezd, aminek akarod. Mert időközben lehullott a vasfüggöny, és mehettünk Nyugatra, „bazseválni”. Jártunk is becsülettel, leginkább Bécsbe. Amikor jól ment az üzlet, külön buszt béreltünk, amelyik átvitt minket a határon, aztán a város mellett leparkolt, és várt ránk napokig. Mindegyik partinak megvolt a maga helye, sosem léptünk egymás területére. Akadtak olyanok is, akik nem játszottak semmilyen hangszeren; hát ők meg hozták ránk a szégyent, és koldultak. A sok osztrák, japán, amerikai meg mások is úgy szórták a pénzt, mint akik még sosem láttak cigányt! Mondom, nagyon jól ment mindaddig, mig a hatóságok rá nem jöttek, hogy mi valójában sehol sem fizetünk adót a jövedelmünkből, és sem engedélyünk, sem pedig „placckártyánk” nincs. Bevittek hát néhányszor az őrszobára, ami nem túl vidám dolog, mert ott aztán mindenféle gyanús alak összeverődik, az embernek nagyon kell vigyáznia, hogy bajba ne keveredjen. Amikor kiengedtek, folytattam a zenélést egy másik helyen; így történt meg, hogy ha megkérdezték tőlem, mi merre van Bécsben, a végén már jobban tudtam, mint egy idegenvezető! Később úgy működött a dolog, hogy míg mi zenéltünk, az egyikünk körülöttünk ólálkodott, és ha jött a rendőr, figyelmeztetett bennünket. De szép idők voltak! Sikerült félre is tennem valami pénzecskét, úgyhogy mikor a sokadszori őrizetbe vétel után végleg kitiltottak a kék Duna városából, nem voltam fillér nélkül. TUDNAK RÓLUK Nem mondhatja ezt el magáról az a több százezer roma, akik számára a szociális segély meg a családi pótlék az egyetíen bevételi forrás. Pedig akár dolgozhatnának is - ha mást nem, feleleveníthetnék őseik mesterségét, a különféle kézműves szakmákat. Sokan vannak, akik még emlékeznek a mesterfogásokra, és szívesen rá is testálnák tudásukat az utókorra, ám az ilyen kezdeményezések többsége kudarcba fullad. Hogy miért? Azért, mert az ilyen kezdeményezések megvalósítása szervezést igényel. A szervezés pedig pénzbe kerül. Pénz pedig csak akkor van, ha akad ember, aki megírja a pályázatot. A hazai tapasztalatokból kiindulva elmondható, a többségi nemzet körében is csupán néhány ember képes arra, hogy mindezt véghez vigye. A közzétett statisztikai adatok pedig arról árulkodnak, hogy a szlovákiai romákat már- már „elkényeztetik”; 2001-ben például a különféle alapok, a nemzetközi szervezetek és a kormány 919 160 000-et költött a roma etnikum helyzetének és élet- körülményeinek a javítására, ami testvérek között is csaknem egy- milliárd korona. Hogy mi épült fel ebből az összegből, milyen programok támogatására fordították, nagyrészt örök talány marad. Tény, hogy néhány illetékes ellen eljárás indult)* visszaélés jogcímén. A romák érdekképviseleti szerveinek, pártjainak, kulturális egyleteinek - melyek hol összevesznek, hol meg egymás nyakába borulnak - a vezetői csak vállvonogatással tudnak válaszolni: „Mi esetleg néhányszor tízezer koronát láttunk a pénzből...” MAJD TÚL AZ ÓPERENCIÁN...- Tudod, öcsém - mondja mintegy végszóként a nálam lényegesen fiatalabb úriember -, az élet engem arra tanított, hogy csak a saját tudásomra és tapasztalataimra támaszkodjak. Mióta muzsikálással keresem a kenyerem, nagyon ritkán esik meg, hogy valakinek a segítségére szoruljak; az államéra meg már végképp. Ezek még csak álmodoztak Európáról, amikor én már Bécsben zenéltem. Amikor kitiltottak az országból - amit különben nem nagyon sajnálok -, egy prágai étteremben, majd a Magas- Tátrában húztuk. Aztán jött Németország, majd bejártuk Svájcot és Olaszország északi részét is. Mindenütt utcazenész voltam, és mindenhonnan teli zsebbel tértem haza. Sikerült is egy kicsit rendbe szednem a házat, amelyet a nagyapám után én örököltem; már csak egy asszonyka kellene bele. Legutóbb, mikor éppen Brüsszelben muzsikálgattunk, össze is futottam egy lánnyal, aki erről a vidékről származik, de a szüleivel már másfél éve kint élnek. Most az a nagy /kérdés, hogy mikor költözhetek ld hozzá - merthogy Európa négy országából vagyok kitiltva. Talán majd ha átlép bennünket az Unió határa. Mert az én nótám mindig az, hogy majd „ túl az Óperencián boldogok leszünk...” m- v ' (A szerző illusztrációs felvétele) Puha nyárfarönkből teknőt, gyúródeszkát, kanalat, villát varázsolt, apjától örökölt hegedűjén muzsikálgatott, várta a vénasszonyok nyarát, s nádfedeles háza előtt hallgatót játszott ringó teknőben néma muzsika Sás között PIERZCHALA JÓZSEF V íztározó épült a folyó felső folyásánál. A hegy hátáról siető néhány kristálytiszta vi- mm^m zű patak végállomása a mesterséges tó. A víz útját magas betongát állja. A hatóság hivatalosan szólította azokat a családokat, akik a folyó árterületén élnek, költözzenek biztonságos helyre. Lakásvásárlásra, új otthon építésére állami támogatást kaptak. Az emberek kihasználták a felkínált lehetőséget. Az elhagyott házakat kotrógép, földgyalu simította az öntési talajhoz. Egyedül Pípás Gyula makacskodott. Csúfnevén, Pípásnak szólították az emberek, mert hosszú szárú pipáját akkor is a szájában tartotta, ha rég kialudt.- Tudja, polgármester úr, a vízparton születtem. Nincs nekem sok hátra, hadd éljem azt a keveset ezen a szent helyen. Mert nekem szent!- De törvényellenes! - erősködött a város első embere.- Aláírok minden papírt, nyilatkozatot, vállalok minden felelősséget, csak maradhassak. Ha úgy tetszik, legyen ez egy öreg csoroszlya utolsó kívánsága. A hatóság fiatal képviselője gyerekkorától ismerte Pípás Gyulát. Tudta, számára a vízpart a mennyország és a pokol.- Egyedül nem dönthetek, meglátom, mit tehetek - ígérte. A ház előtt fűzfavesszőből font karosszékében ült Gyula. Rágyújtott. A szűzdohány füstje pici karikából bi- ciklikeréknyire hízott. Pípás szemét lehunyva a ház születésére emlékezett. Apjával mezítláb gyúrták a szürke agyagot, cséplésnél visszamaradt pelyvával keverték. Nap szárította a formába gyúrt masszát. Mór téglából épült az egyszobás kastély. Gipszből mintázott állati figurák díszítették homlokzatát. Minden alakzat más és más rikító színre festve. Padlója döngölt agyag. Az ajtóval farkasszemet néző apró ablak a szellőztetést segítette. Vastag nádfedél tartotta télen a sparhét melegét. A vályogfal nyáron kitűnően hűtötte a levegőt. A padláson pihenő dohánylevélkö- teg illata távol tartotta a szúró-szívó rovarokat. A kerítés nélküli birodalom része a folyószakasz, benne zizzenő szederbokor, fűzöldjébe olvadó margaréta, kamüla, szarkaláb, boglárka. Gyula epedezve várta a tél enyhülését. Vízparton őrködő fűzfasorról fiatal hajtásokat gyűjtött. A főzött vesz- szőt gyakorlott kézmozdulattal formálta, fonta. Készített kerti asztalt, hintaszéket, varsát, kosarat. Tavaszt búcsúztató könnyező szomorúfűz ágából sípot faragott, ezzel kedveskedett unokáinak. Évekkel ezelőtt pásztorok megrendelésére fabrikált furulyát, tárogatót. Nyáron előkerült a dikó alatt őrzött szekerce. Suhogott a balta, énekelt a fűrész, reggeltől estig süvített a forgács. Puha nyárfarönkből teknőt, gyúródeszkát, kanalat, villát varázsolt. Apjától örökölt hegedűjén muzsikálgatott, várta a vénasszonyok nyarát. A közeli gyümölcsös illatos levegőjével olykor ökömyálat hozott a kósza szél. Azon az őszön napokon át eső áztatta a vidéket. A szelídnek tudott folyó zavaros és haragos lett. A következő héten újra esett. Fenyegetően örvénylett a hegyi patak megduzzadt vize. Késő délutánra kilépett medréből a folyó. Víz borította az ártéri területet. - Gátszakadás, gátszakadás...! - figyelmeztetette az embereket a hangosbemondó. A víztározó gátja nem bírta az iszonyatos nyomást. Hidat tépett, gyümölcsfát döntött, tyúkólat sodort baromfistól a megvadult áradat. Leállt a forgalom. Szirénázó mentőautók, kétéltű katonai járművek segítették a mentést. Emberemlékezet óta nem volt ilyen pusztítás. Pípás Gyula nádfedeles háza előtt hallgatót játszott. Megfékezhetetie- nül emelkedett a tajtékzó áradat. Morajló zúgása parancsoló. Halkult a muzsikaszó, az eső elmosta az emberi sorsról, szülőföldről, büszkeségről szóló üzenetét. A zavaros víz kioltotta a pislákoló mécsest. Napok múlva sás között ringó tek- nőre bukkantak a horgászok, benne néma muzsikát szárított a napsugár.
