Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)

2003-08-30 / 200. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 30.

Szombati vendég

Beszélgetés nyelvtanról, irodalomról, a tanítás intimitásáról Bárczi Istvánnal, aki szerint hatvan évet leélni annyit jelent, mint megkeresni a belső harmóniát, az egyensúlyt

„Az irodalomórák kis oázisok, a lélek órái”

„A magyar szakos tanítókat csak a saját lelkesedésük élteti. Órájuk soha nem volt kíváncsi senki."

(Somogyi Tibor felvétele)

Bárcziéknál mindig nyitva az ajtó a barátok és az ismerősök előtt. Nemcsak képletesen, a szó szoros értelmében is. Most is nagy nyüzsgés fogad a tornaijai lakásban, hiszen Bárczi István és Kovács Magda lánya, Zsóka is otthon van éppen, spanyol vejük pedig a doktori disszertációját írja. A család legkisebb tagja is ott totyog körülöttük. Ezúttal Pistával beszélgetünk, aki negyven évig tanított magyar nyelvtant és irodalmat. Állítólag nem is akármilyen szinten.

KÖVESDI KÁROLY

Negyven év után téged is elért a nyugdíjasok sorsa. Ebből az alkalomból Dubovszky László polgár- mestertől kaptál egy kitüntetést, amely szerint te vagy Tornaiján az év pedagógusa.

Ez nagyon szép gesztus volt a polgármestertől, aki annak ellenére kitüntetett, hogy tudta, nem őrá szavaztam az önkormányzati választáson, mert ő nem a Magyar Koalíció Pártjának jelöltje volt. Mivel eddig nem volt, tulajdonképpen nekem találták ki ezt a díjat, mondván, hogy ha már Pista bácsi nyugdíjba megy, tüntessük ki a tanítónap alkalmából. Elég furcsa volt, mert nem számítottam rá, bár valamit sejthettem volna, hiszen többször is szóltak, hogy okvetlenül menjek el az ünnepségre, amelyekre az utóbbi időben nem igen jártam.

A hiányérzetedről kérdeznélek, ha nincs ellenvetésed. Valamikor 1968 körül jelent meg egy versesköteted, amely elég nagy feltűnést keltett. ígéretes költőnek indultál, aztán hirtelen hátat fordítottál az irodalomnak.

Ó, én azt már el is felejtettem! Az már csak egy réges-régi emlék, amely nem játszik szerepet az életemben. Némi kitérők és pár év új- ságíróskodás után - amelyből három esztendőt dolgoztam az Új Szó kulturális rovatában is - visszatértem a pedagógusi pályára. Meg is indokoltam ezt akkor magamnak, valahogy így: verseket írni, könyveket kiadni nagyon szép dolog, pláne, ha abból meg is tud élni az ember, és amit csinál, azt el is olvassák szerencsés esetben vagy százan, de oktatni egészen más dolog. Közvetlenebb. Nem állítom, hogy nem volt sokáig hiányérzetem, hiszen évtizedekig ír az ember, ha nincs is látható nyoma, ha nem is publikál. Nem vesz tollat a kezébe, nem ül írógép vagy számítógép elé, hanem gyanútlanul megy az úton, lép kettőt- hármat, és csak úgy összeáll valami, miközben elmellőzi az üzletet, ahová éppen indult. De ha költő akar lenni az ember, akkor annak megfelelő életet kell élni, ott kell lenni a nyüzsgés közepében, és ez nagyon keveseknek, csak a legszerencsésebbeknek adatik meg.

Úgy gondolod, hogy a tanító eredményei sokkal kézzelfoghatóbbak?

Harminc év alatt - mert több mint negyven évem van ledolgozva, s ebből Tornaiján harminc év - ebben a városban mintegy 4500 diákot tanítottam. Ennyi gyermeknek tudtam élőben tolmácsolni azt, ami szép a magyar irodalomban. Voltak nagyon megható óráink. Mert a tanítás kívülről is más, bent, az iskolában mint intézményben is más, és más az osztályban is, ahol végtelenül intim a dolog. Ahol szemben ül veled harminc gyermek, és nem lehet nekik mellébeszélni. Hát hogyan is lehetne? Hiszen akkor kín lenne nekik is, a tanítónak is a dolog. Sosem fogom például elfelejteni azokat a Kosztolányi-órákat, melyeken a Hajnali részegség című verset elemezve - amely persze nincs a tantervben, de én rászántam egy órát - láttam a gyerekek arcán a megrendültséget, az áhítatot, amikor hallgattuk a verset, amelyben Kosztolányi köszönetét mond azért, hogy ötven évig vendége lehetett ennek a csodálatos világnak.

Ezek voltak a szép, az intim pülanh- tok a tanításban. Nem az, hogy kitüntettek, nem az, hogy a kollégák elismertek, hanem a gyerek. Hogy a gyerek visszajelzi, netán megköszöni, hogy abból az egy szem nyelvtanfüzetből tanult meg mindent, ami lényeges. Minden nyáron megjelenik három-négy egyetemista, volt diákjaim, és megkérdezik: hogy tetszik lenni, tanító bácsi?

A tanítás, gondolom, jobban fog hiányozni, mint az írás, hiszen életformád volt.

Tulajdonképpen a lábam miatt kellett abbahagyni. Már nem bírtam bemenni és hazajönni, bár olykor a kollégák hazahoztak, de ha gyalog kellett jönnöm, minden tíz lépésen megálltam, és néztem a kirakatokat, a járókelőket, vagy a cigarettámmal bíbelődtem, míg nagy keservesen hazaértem. Másnap volt rettenetes. Pontosabban nem is másnap, mert hétvégére esett, hogy elköszöntem mindenkitől. Sőt, a barátaim, nagy meglepetésemre nagy búcsúestet rendeztek a Csemadok-teremben. Tudták, ha úgy szervezik meg, hogy tudok róla, akkor lebeszélem őket, ezért kitalálták, hogy valamilyen táltos jön előadást tartani, még azzal is megfűszerezték, hogy lesz tűzön járás; el is döntöttem, hogy végigmegyek a parázson, ha senld nem, én elsőnek átvágtatok rajta, legfeljebb megég egy kicsit a talpam. Szóval eljöttek értem, s csak akkor derült ki a turpisság, amikor beléptem a terembe, amely feldíszítve, tortákkal, traktákkal, mindenfélével volt telizsúfolva. Nem számítottam rá, nagyon megdöbbentett. Ezzel a hétvégével tulajdonképpen lezárult az iskola korszaka. Aztán hétfőn néztem kifelé az ablakon. Tudod, hogy világéletemben korán kelő voltam, mindig felébredtem négy-öt óra körül, én főztem a kávét a családnak, én költögettem őket. Szóval nézek kifelé, és látom, mennek a gyerekek táskával, egy-két kolléga megy, én meg itt vagyok a semmi szigetén, kirekesztve mindenből. De ne panaszkodjak, hiszen nem vagyok tragikus alkat. Sokan azt hiszik, mogorva a természetem, pedig ez nem így van, belül derűs vagyok. Van is egy krédóm, amely körülbelül így hangzik: hatvan évet leélni annyit jelent, mint megkeresni a belső harmóniát, az egyensúlyt, hogy ne legyen hiányérzeted. Ehhez persze sok minden kell. Kell a család, hogy lásd az életednek valamifajta eredményét, hogy mondjuk felnevelted a gyermekedet, hogy ő is viszi valamire. És ha én nem írok, akkor ír a lányom, ráadásul csodálatosan szép stílusban.

Zsóka szintén pedagógus, és ha jól tudom, első kötetét rendezgeti.

Most anyasági szabadságon van itthon, hiszen tízhónapos az unokám. Szeptemberben megy vissza a katedrára, különben elveszítené a helyét Nyitrán az egyetemen. A vöm ugyancsak ott tanít, spanyol nyelvet, most készül az első doktorátusára, Zsófi pedig a másodikat csinálja Budapesten. Szépen élik a maguk életét, nemrég jöttek haza Spanyolországból, ott nyaraltak a fiú szüleinél. A legnagyobb boldogságunk, hogy itt botladozik köztünk az unokánk. Persze, maximálisan lekötnek bennünket is, minden időnket, energiánkat lefoglalják.

Sok embertől hallottam, hogy rendkívül jó és eredményes tanító voltál. Szerinted mivel sikerült kiérdemelned ezt a minősítést?

Tudatosítanod kell, hogy ha bent vagy az osztályban, akkor azokért a gyerekekért felelősséggel tartozol. Szeretnéd nekik átadni a tudásod, az emberséged legjavát, holott ugye, főleg manapság, ez egyre nehezebb. Mindig arra törekedtem, hogy az irodalomórák amolyan kis oázisok, kimondottan a lélek órái legyenek. De hát a nyelvtant is meg kellett tanítani. Szerencsére a magyar nyelv csodálatos valami, tudod jól, hiszen nem most jöttünk le a falvédőről. Olyan csodák alakultak ki benne az évszázadok során, amiket csak az tud megérteni, aki naponta foglalkozik, dolgozik vele. Egy író,

egy magyartanár, az tudja. Legalábbis tudnia kellene. Sok olyan finomság van benne, amire más nyelv nem is gondol. Például lenyűgöző, milyen gazdaságosan bántak őseink a szavakkal. Vegyünk egy példát, egy rövid szót: ír. Ehhez a magyar kis toldalékokat tud biggyeszteni, és az ír szóból egyszer csak lesz egy hosszú szó, mondjuk: írogathatnátok. És ebben benne van nemcsak a cselekvés, hanem a cselekvés gyakorisága, hogy megengedett cselekvésről van szó, hogy megvan hozzá minden feltétel, s hogy ti vagytok azok, akik valamit csinálhatnátok, nem ő, nem amazok, hanem közülünk valakik. Ez akkora bölcsességre vall, hogy mindent egy szóba kell sűríteni, amire csak egy sok ezer éves történelemmel rendelkező nyelv képes. És ez csak egy kicsiség, ezer meg ezer ilyen van. A nyelvtan rendszerét meg kell tanulni. Mindig azt magyaráztam a gyerekeknek, hogy az az igazi tudás, ami egy lezárt rendszerben megfogalmazható. Tehát nem rendezeüen, hogy jaj, ezt már hallottam valahol. Ha azt mondom a gyereknek, mondjon egy szófajt, akkor tudnia kell, hogy a szófajokat különböző zsákokba, csoportokba raktuk be, s ha még azt is tudja, hogy melyik zsákba mennyit tehet, akkor már benne is kezd kialakulni egy rendszer. Az egész magyar nyelvtant úgy kell tanítani, akár a világmindenséget. Az is fel van építve és vannak törvényszerűségei. Nem is szívesen magyaráztam másoknak, hogyan csinálom, mert ez az én privát módszerem volt. Például a hetes minden óra előtt felírt a táblára egy tízszavas mondatot. Azt írt fel, amit akart, persze örültem, ha valamilyen irodalmi idézetet választott, de teljesen szabad kezet kapott. Ebből az egy mondatból aztán visszamenőleg mindent kiszűrtünk, amit az elmúlt években tanultunk. Vagyis az óra elején húsz percet mindig is- médéssel töltöttünk. Természetesen nem vettünk át mindig mindent, de ha ránéztem a mondatra, azonnal láttam, hogy milyen jelenségek felidézésére alkalmas, és azt a jelenséget ismételtük. Mire a gyerekeim felvételire mentek, nekem nem kellett előkészíteni őket a felvételi vizsgára.

És hálásak is érte. A várostól kapott kitüntetést megkaptam kicsiben a gyerekektől is, csak annyi volt a különbség, hogy ők kézzel írták rá az „oklevelükre”: Bárczi Istvánnak, a földkerekség legjobb tanítójának. Nem dicsekvésnek szánom, de ez azért nem mindenkinek jut ki.

Nálatok, Magdánál és nálad sokan megfordultak az évek során. Lakásotok olyan volt mindig, mint egy agóra.

Az ember mindig igyekszik. Ennél az asztalnál, amelynél most ülünk, mindig előfordult négy-öt fiatal, többnyire gimnazisták, akik az utolsó pillanatban döntötték el, hogy magyar szakra jelentkeznek, de annyira nem érezték magukat felkészültnek, hogy csak úgy blind- re nekivágjanak. Körbeültettem őket, és egy-két hónapos szigorú, gyors menetelésű, számonkérő módszerrel megtanítottam őket, amire kellett. Fel is vették őket.

Elképzelhető, hogy most nyugdíjasként és időmilliomosként elkezded unni magad, és visszatérsz az íráshoz?

Nem, én ezt lezártam. Volt ugyan egy-két időszakom, amikor kikényszerült belőlem valami, le is írtam, de csak sorokat. Biztosan tudnék valamit kezdeni az emlékeimmel, de én ezt most már ráhagyom a profikra. Nincs értelme toldozgatni-fol- dozgátni. Igazán naggyá válni az irodalomban csak az tud, akinek négy-öt dolog összejátszik az életében. Irtó szerencsésnek kell lenni. Megfelelő közegben kell élni, a megfelelő könyveket kell kézbe kapni, a megfelelő tehetséget, emberséget kell örökölni, és így tovább. Meg aztán, ahogy az idő múlásával elnéztem a modem irodalmat, amelyből egyre inkább hiányzik az emberség, és csak a szófacsarásokra, a nyelvi tomamutatványokra épül, el is ment a kedvem az egésztől. Tüdőd, a magyar irodalom nem azonos a franciával. A magyar költészetnek mindig is volt egy közéleti, megtartó, formáló ereje. Persze, százan körberöhögnének, ha ezt sokszor hangoztatnám, de nekem ma is az az igazi vers, amely Illyés Gyula szerint azonnal mellbe vág. Igenis, vágjon ököllel mellbe, verjen hullámokat a lélekben, mint a tóba dobott kő a csendes vízben.

Fanatikus olvasó voltál mindig. Mostanában hogy állsz a könyvekkel?

Olvasgatok. Néhány fontos könyvet újra. Szégyellem bevallani, de most pótolgatom néhány lemaradásomat. Csak most olvastam el például Nádastól az Emlékiratok könyvét, az egyik Esterházy-könyvet, vagy mondjuk Lénárd Sándor könyvét, amit már harminc éve el akartam olvasni, vagy például egy Széchenyi- életrajzot Surányi Miklóstól, akiről ugyan azt sem tudom, kicsoda, de fontosnak tartottam, hogy ne haljak meg úgy, ne tudjam, hogyan élt Széchenyi. Böngészgetek. Van néhány könyv, amelyet újból el akarok olvasni, például Dosztojevszkijt, Bul- gakovot harminc év után, és szeretném újraolvasni Márquez Száz év magányát, amely annak idején a falhoz vágott. De a magyar irodalomból is néhány fontos szerzőt, például Déry Tibort, akit ma agyonhallgatnak. Egyáltalán, sok embert hallgatnak agyon manapság. De hát a divatok jönnek, mennek.

Túl az irodalmi kánonokon, divatokon és ízléseken, de az irodalomnál maradva: mi a véleményed a mostani tankönyvekről? Azt tanulják-e a gyerekek, amit kell vagy kellene?

Nem biztos, hogyjók a tankönyvek, de a tantervek sem. Próbálnak ugyan a tanítóknak szabad kezet adni, hiszen a tananyag mintegy húsz százalékát a saját elképzelése szerint taníthatja mindenki, de ehhez szabad és független gondolkodás kellene, ami sok esetben hiányzik. Én sosem a kötelező tananyagot tartottam a legfontosabbnak, szabadon tanítottam azt is, ami nem volt benne a tantervben. Eltökéltem, hogy ha tőlem valaha valamilyen tanfelügyelő megkérdezné, miért azt tanítom, amit, azt felelném: ez az én húsz százalékom. Egyébként okvetlenül szólnom kell arról, hogy a magyar szakos tanítókat csak a saját lelkesedésük élteti.

Órájuk soha nem volt kíváncsi senki. Én például az utolsó húsz évben nem kaptam egyetlen ellenőrzést sem, senkit nem érdekelt, ugyan betartom-e az általuk diktált szabályokat. A magyar szakosok úgy tanítanak ebben az országban, hogy végzik a saját dolgukat, vállalva a többletmunkákat, ünnepélyeket szerveznek, versenyekre viszik a gyerekeket. Leginkább a magyar szakos tanítók azok, akik mindenféle rossz helyzetet megkerülve, figyelmen kívül hagyva végzik a maguk dolgát. Nagyon sok olyan magyar szakost ismertem, akik becsületesen végigdolgozták az életüket.

Nem kell messze mennünk, itt van mindjárt Tornaiján Bódi Bertalan, aki a gimnáziumban nemzedékekkel szerettette meg az irodalmat, s nem egy költő került ki a keze alól.

Mindenkinek van egy-két tanítója, akire szívesen emlékszik vissza. Ha éjszaka fölriasztanának, hogy mondj egy tanítót, akkor biztosan beugrana valakinek a neve, az arca. Aki adott valamit. Nem biztos, hogy arra emlékeznél vissza, hogy mit tanított, hiszen az már beépült az emberbe, de valami miatt visszaköszön. És ha ez sikerül, ha egy-két gyermekben megmarad az emléked, az arcod, akkor már megérte.

Úgy általában mi a véleményed a mai iskoláról?

Sokat tudnék mesélni magáról a tanításról, arról, milyen hatalmas hibák vannak az iskolarendszerben. Kezdve azzal, hogy állandóan azt szajkózzák, gyerekközpontú az iskola, miközben a gyerek az utolsó. Ahogy felépül az egész. Minden egyes tagozat azt követeli meg, amit magának kellene tanítania. Mondjuk a középiskolában azt követelik, amit majd ők tanítanának, az egyetemeken azt, amit nekik kell majd megtanítani, és nagy ballasztokat raknak a gyerekek vállára.

Nemcsak tanítottad a nyelvtant és az irodalmat, de két lábon járó könyvtár is vagy. Talán senki nem tudna kapásból annyi Ady- vagy József Attüa-verset elmondani, mint te.

Ebben van valami. De hát amit szeret az ember, azt illik ismernie. Valamikor sűrűn jártunk Budapestre Lázár Ervinékhez, akikkel jó barátságban vagyunk, és ő gyakran összetrombitált néhány embert. Egyszer Ágh Pistával egész éjjel szavaltunk, versenyeztünk, ki tud fejből tovább mondani József Attila-verseket. Hajnali négyig bírtuk szusszal némi halászlé meg bor mellett.

Egy esetre magam is emlékszem. Szigeti Laci társaságában ballagtunk a tornaijai éjszakában, és egész úton ontottátok a verseket, némileg az idegeimre menve... Igen, voltak ilyen mániáim. Még régen, amikor alkoholizálgattam, jöttem hazafelé, botorkálva az úton, akkor is mondtam Weöres Sándortól: Hol lettem részeg, elfeledtem részegen. Ezt annak idején sokat szajkóztuk Kulcsár Ferivel Pozsonyban egy-egy görbe éjszaka után. Engem valóban, szó szerint éltetett az irodalom. El is szakított némiképp a valóságtól, amit persze nem sajnálok. Ma sem szívesen mászkálok odakint, de úgy is tudok létezni, hogy olvasok, és közben felülemelkedem a gyarló valóságon.

Mit csinálnál másképpen, vagy mit sajnálsz a múltból?

Ha valamit kitörölnék így utólag, akkor a szenvedélyes vitákat, elsősorban a politikai vitákat és a pártoskodást, főleg 1989 után - de előtte is, bár akkor inkább a düh dolgozott az emberben, hogy mit akarnak ezek, és érezted a tehetetlenséget, hogy nem tudsz semmit tenni ellene -, amikor az ember belement minden őrült veszekedésbe, amikor baráti kapcsolatok szakadtak meg. Ez mind nevetségesnek és nagyon fölöslegesnek tűnik. Nem éri meg. Nem éri meg az emberi kapcsolatokat elrontani, különösen nem a politika kedvéért. Egyetlen barátság többet ér valamennyi politikai elvnél.