Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-27 / 198. szám, szerda
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 27. ■■■■■I KOMMENTÁR jHHHSMl Hatan a zöldasztalnál * MALINÁK ISTVÁN Minden idők egyik legnagyobb, egyhetes orosz haditengerészeti gyakorlat a Csendes-Óceánon holnap véget ér. A nemzetközi sajtó szinte nem is foglalkozott vele, a figyelmet - érthetően - az iraki és közel-keleti merényletek kötötték le. Néhány lap számolt be röviden a manőverekről, inkább csak csemegeként a vájtfülű olvasók számára. Pedig nem mellékes, hogy a harcképességet illetően Putyin elnök által is katasztrofálisnak ítélt, alulfinanszírozott orosz hadsereg miért vállalkozott a nagyon költséges hadgyakorlatra. Több ok is van. Az elsők között kell említeni a nemzetközi presztízs visszaszerzése mellett azt, hogy Moszkva sürgősen tesztelni akarta a szó szerint rozsdásodó orosz flotta készültségi szintjét. Figyelmet érdemel, hogy a manővereket nemzetközivé szélesítették, azzal az indokkal, hogy a terrorizmus elleni harcot és katasztrófaelhárítást is gyakorolják. Az ügy pikantériája, és ami korábban elképzelhetetlen lett volna: az egyhetes akció keretében külön közös gyakorlatot rendeztek az oroszok Japánnal és Dél- Koreával. Ugyanis jó fél esztendei huzavona után ma végre meg kellene kezdődniük a hatoldalú szakértői tárgyalásoknak a kom- • munista Észak-Korea atomprogramjáról. Peking mellett már csak Moszkva tekinthető Phenjan barátjának, s ezzel a gyakorlattal Putyin azt üzente barátjának, Kim Csöng Ilnek, hogy már nagyon tele van a hócipője a nukleáris kalandorpolitikával és zsarolással, az orosz támogatásnak is megvannak a maga határai, sőt egyes kérdésekben inkább az ellenféllel ért egyet. Tény, Észak-Korea fenyegetőzése, kekeckedése az atomfegyverrel nem tekinthető a világpolitika legnagyobb problémájának. Egy agonizáló rezsim utolsó rúgásai ezek, néha kabaréba illő jelenetekkel tarkítva. De létezik, továbbra is milliókat nyomorít meg, és ezért meg kell oldani a problémát. Meg azért is, hogy a világnak azon a részén végre nyugalom legyen, s a nemzetközi erőket tényleg a legnagyobb válsággócokra lehessen összpontosítani. Az elmondottakat bizonyítja: Kim Csöng II számára a túlélés mindennél fontosabb, hiszen azzal, hogy ma hatoldalú tárgyalások kezdődnek, Kim legfontosabb alapelvét adta fel. Phenjan mindvégig kétoldalú tárgyalásokat és meg nem támadási szerződést követelt az USA-tól, amivel bizonyította volna a kommunista rezsim alaptételét, miszerint a máig le nem zárt koreai háború (1950-1953) amerikai agresszió volt. Úgy, ahogy a kommunizmus bukásáig a világnak ezen a felén a történelemkönyvek tálalták. Pedig a dolgok fordítva történtek: 1950 júniusában a Kim ír Szén vezette kommunista Észak egy általános támadással lerohanta Délt, három nap alatt elfoglalta Szöult, két hónap alatt pedig Dél-Korea területének kilencven százalékát. Ezután következett az amerikai vezetésű, tizenhat országból verbuválódott ENSZ-csapatok partraszállása, ezek nemcsak Szöult vették vissza, hanem Phenjant is elfoglalták. Ha Kína nem küld egymillió „önkéntest”, a Szovjetunió meg pénzt, paripát, fegyvert a kommunista rezsim megsegítésére, a háború hamar véget ért volna. Ma már mindez csak azért érdekes, mert Phenjan fokozatosan kénytelen beismerni, hogy a kommunista rezsim nem honvédő háborút folytatott az imperialisták ellen, hanem ő robbantott ki egy esztelen, területfoglaló háborút. A ma kezdődő tárgyalások várhatóan sokáig elhúzódnak, s valószínű, hogy Phenjan majd többször is feláll az asztaltól, csakhogy minél több gazdasági segítséget csikarjon ki. Az egyik legfontosabb feladat humanitárius szempontból mindenképpen a segélyek elosztási rendszerének átgondolása lesz. Hiszen a rezsim az eddigi élelmiszerszállítmányokat szó szerint elrabolta több millió éhező polgárától. JEGYZET visszakapja hazáját, úgy, hogy a palesztinok és zsidók békés egyetértésben éljenek egymással; ha az oroszok és amerikaiak együtt kutatták volna a világűr ismeretlen csodáit; ha néhány agyszülemény megmaradt volna a koponyán belül, és nem forgatja fel a világrendet; ha kimaradt volna több ezer terrortámadás; ha mégis sikerült volna meghiúsítani a szeptember tizenegyediki merényletet... Sok minden másképp történt volna. Természetesen ilyen óriási kaliberű „mi lett volna, ha...” gondolatokhoz nem ér fel az agyam. Azonban mégis jó néha visszavetíteni ezeket a világméretű problémákat a saját életemre. Olykor-olykor rájövök, hogy felesleges azon filozofálni, mi történt volna, ha egy-egy helyzetben másképp döntök. Elmaradt volna annyi keserű pillanat, elmaradhatott volna számos nehéz helyzet. Lehet, hogy több öröm lett volna az életemben, de az sem biztos, hogy kevesebb bánat. Ami meg van írva, azon nem változtathatunk. Talán csak annyit kellene tennem, hogy jobban odafigyelek azokra a dolgokra, amelyek most, ebben a pillanatban körülvesznek, figyelmesebbnek kellene lennem a barátaimmal, ismerőseimmel szemben. így legalább lesz némi esély, hogy csupán azt a kérdést tegyem fel magamnak: mi lett volna, ha... sikerül valakinek a mostaninál is nagyobb örömöt szereznem. Mi lett volna, ha? . SZABÓ GERGELY „Hát lelőtték Ferdinándot!” - így kezdődik Jaroslav Hasek zseniális műve. Most olvasom körülbelül huszadszor a Svej- ket, közhelynek tűnik ideírni, hogy még mindig tartogat számomra meglepetéseket a derék katona története. Talán csak nem figyeltem eléggé tizenkilencszer. Mi lett volna, ha jobban odafigyelek? Talán semmi, a regényt ugyanúgy élvezném most is. Tulajdonképpen a jelenlegi élethelyzetemre nagyon jól illik Svejk sztorija is. Tévedés ne essék, nem akarom magamat egy kerekes székben végiggu- ríttatni Prága belvárosában egy házvezetőnő segítségével. Az előbb azt írtam, mi lett volna, ha jobban odafigyeltem volna. És éppen ez a bökkenő: állandóan azon filozofálok, hogy mi lett volna, ha... Ha történetesen nem lövik le Ferdinándot, ha történetesen Hasek megmaradt volna a kártyaasztalnál, és sohasem írja meg a regényét; ha nem töltenek bele a háború húsdarálójába több százezer katonát; ha a történelemből kimarad Trianon, nincs határmódosítás; ha sikerül elsimítani a nemzetiségi ellentéteket; ha a nukleáris energiát kizárólag békés célokra használják; ha sikerül megoldani, hogy az izraeli nép TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ 0 A kettős állampolgárságról folyó vita bizonyos vonatkozásait és hangnemét tekintve kezd méltatlanná válni mindazokhoz, akiknek valami közük van hozzá - írta Ágoston András, a Vajdaság Magyar Demokrata Párt elnöke Medgyessy Péternek címzett levelében, melyet közzétett az újvidéki lap. Ágoston szerint a minimumot a Kárpát-medencében élő magyarság szervezetei fogalmazták meg: a magyar állampolgársággal járó útlevél az, amivel a magyar politikai elit hozzájárulhat a kapcsolat- tartás megőrzéséhez. A maximumot azok akarják a határon túli magyarok nyakába varrni, akik ezzel kívánják elriasztani a magyarországi magyarokat a kért minimumtól is. A magyar politikai elit tudja; hogy Magyarországnak a rossz demográfiai mutatók ellenére meg kell teremtenie a fenntartható fejlődés feltételeit. Azt kell eldönteni, hogy sok más európai országhoz hasonlóan akar- e magyar állampolgársággal járó útlevelet adni azoknak, akik ezt igénylik, vagy nem. Ez segítségére lehet a munkaerő-gazdálkodás, s a nemzet egészének demográfiai mutatóival összefüggő szociális gondoskodás új eurokonform modelljének megalkotásában. Emberek, olyan unalmas nélkületek a világ! Másszatok már elő a szupermarketekből! (Peter Gossányi karikatúrája) Hogy unokáinknak legyen is min szégyenkezni, ha saját erőből nem tudják megismételni mostani teljesítményünket Szobor a Hungaroringen * Rutinos belenyugvással, de azért némi szomorúsággal tapasztaltam, hogy a magyar nemzet megint felvette vajszínű, műszálas garbóját a sötétkék zakó alá, hogy ilyeténképpen ünneplőbe öltözve ugorjon egy arcost az emésztőgödörbe, újabb csapást mérve egykori legendás önbecsülésére. PARA-KOVÁCS IMRE Népies tömörséggel ezt úgy emlegetik, hogy helybe ment a hímivarú ló nemi szervéért, és akkor még messze nem bontottam ki a szimbólumban rejtező öntudatlan nyelvi rafinériát. Kezdem az elején. A Hungaroringen évi rendszerességgel megrendezett Formula-les viadal afféle szociálpszichológiai szépségtapasz országunk testén, kifejezve a modernizációba vetett bizalmunkat és korai elkötelezettségünket egy másik világ mellett, ahol nagyon drága autók róják sehová sem vezető köreiket a szponzorok kegyeinek megnyerése érdekében, és - mintegy mellesleg - az erre fogékony nézők szórakoztatására. Magam is közéjük - mármint az utóbbiak közé - tartozom, bár azzal a megszorítással, hogy a Forma-1 leginkább fotelből, otthon élvezhető sport, de anyanyelvi kifejezőerőm is beláthatatlan mélységekkel gazdagodott Palik László aktív közreműködése következtében. A magyar futam egyik nagy előnye, hogy az ő verbális mángorlását nélkülöznünk kell, mert egyéb funkcióiban van rá szükség a pálya mellett, most például minden bizonnyal azokat a tömegeket próbálta visszatartani a szalagkorlátok mögött, akik felbuzdulva ilyetén esetre kilátásba helyezett lemondásán, megkíséreltek skót szoknyában a pályára behatolni. Az ilyen helyzetekre tartogatja országunk Gyurcsány Ferencet, aki szinte bármikor képes pótolni őt, most is keresetlen szavakkal méltatja Baumgartner Zsoltot, hogy végre megemlítsek egy pozitív szereplőt is, és tényleg, ezúton is gratulálok, meg minden. A közvetítésnek azonban elérkezik egy olyan pillanata, amitől még évek múlva is ökölbe szorul majd a talpam, és ezzel sikeresen visszatértem a bevezetőben felvázolt helyzetre, önalázásunk egy újabb kiemelkedő eredményére, hogy legyen unokáinknak is min szégyenkezni, ha majd saját erőből nem tudják megismételni mostani teljesítményünket. Népünk nagyjai szoborparkot avattak a Hungaroring területén, ahol egykori és mostani nagy autóversenyzők mellszobrai állnak, minA kinyújtott nyelvek erdeje porosodik tovább a szitáló porban. den bizonnyal értő, szakavatott mesterek kezei által kivitelezve, köztük sétányok, a sétányokon pedig forgatócsoport és Bernie Ecclestone, a Forma-l-et szervező cég tulajdonosa, aki viszonylag nyugodtan tűri, ahogy terelgetik az alkotások között, hiszen végül is ez a dolga, megy amerre mondják, és udvarias semmiségeket mond a riportereknek. De ekkor elérkezik a megrázó pillanat, Ecclestone-t a saját mellszobrához vezetik, és megkérdezik tőle, hogy ugyan már, mit szól hozzá, ő pedig végtelen rezignáltsággal annyit jegyez meg, hogy a felesége biztos nagyon szeretné, kár, hogy nincs itt, majd rezzenéstelenül tovább megy. Szótlanul szégyenkezem a képernyő előtt, és azon gondolkozom, vajon mi lehet a következő lépés ezen az úton. Melyik kósza milliárdos előtt alázzuk meg magunkat teljesen feleslegesen, melyik orosz olajvállalkozó vagy amerikai cégvezető kap mellszobrot egy kellemes kis parkban, hogy a sündörgés egy meghitt pillanatában odavezethessük, ő pedig kínos visszafogottsággal továbbmenjen, azzal a meggyőződéssel, miszerint a magyarok még annál is hülyébbek, amilyennek történelmük alapján kötelező lenne. Túlteljesített szolgatempó, közömbösen elsétáló fenék. Világítás lekapcs, stáb lebont, hazamegy. Csak a kinyújtott nyelvek erdeje porosodik tovább csöndesen a szüntelenül szitáló porban. „Túléltük a történelmi áramkimaradást" - most elsősorban az ilyen feliratú pólók fogynak New Yorkban Szeptember 11-e jótékony hatása augusztus 14-re ' MTI-HÁTTÉR New York lakosai szerint az augusztus 14-i „történelmi” áramkimaradás következményei jóval súlyosabbak lettek volna, ha nem előzte volna meg 2001. szeptember 11-e, azaz az Egyesült Államok történetének örökké emlékezetes tragédiája. Az ország elleni, mintegy 3000 halálos áldozatot követelő terror- támadásokat Amerika soha nem felejti el. Noha azóta csaknem két év telt el, az élet visszatért a normális kerékvágásba, s a porig rombolt Világkereskedelmi Központ ikertornyai helyén lázas építkezés folyik, az emberekben él az emlék, az aggodalom, sőt a félelem is. Kísérteties volt ebből a szempontból augusztus 14-e, amikor percek alatt maradt áram nélkül hét északkeleti és középnyugati állam, illetve jó néhány nagyváros, mindenekelőtt New York, Cleveland és Detroit. Pillanatok alatt megbénult a közlekedés, metrószerelvények százai rekedtek a föld alatt, a felhőkarcolókban leálltak a liftek, az emberek tízezrei menekültek az utcákra, amelyek az est eljöttével sötétségbe borultak. A New York-iak többsége rögtön arra gondolt, hogy újabb terrortámadás történt. A hatóságok azonban villámgyorsan cselekedtek. Alig fél órával az áramkimaradás kezdete után már elhangzottak az első hivatalos nyilatkozatok arról, hogy minden valószínűség szerint „egyszerű” áramszünet, s nem terrorcselekmény történt, s New Yorkban, valamint a többi nagyvárosban rendőrök és tűzoltók tízezrei kezdtek hozzá a metrószerelvényekben, valamint az égbe kapaszkodó felhőkarcolókban rekedt emberek kimentéséhez. S néhány órával később már hivatalosan deklarálhatták: úgy sikerült több százezer embert szorult helyzetéből kimenekíteni, hogy senkinek haja szála sem görbült. New Yorkot ismerve, ez valóságos csoda. Mint ahogy csoda az is, ahogy az aggodalom és a félelem rövid idő alatt átadta a helyét a megkönnyebbülésnek. Nemcsak az volt páratlan, amilyen fegyelmezetten engedelmeskedtek az emberek a hatóságok utasításainak, hanem az is, ahogy tudomásul vették az áramszünettel járó megpróbáltatásokat. A pánikot villámgyorsan váltotta fel az egymásért való aggódás, egymás segítése és a bizakodás, hogy hamarosan újra kivilágosodik. New York - amúgy leírhatatlan fénytengerben úszó - utcáin valóságos népünnepély alakult ki, az emberek gyertyákkal és elemlámpákkal a kezükben örvendeztek afölött, hogy nem terrortámadás történt. Az Egyesült Államok történetében eddig példa nélkül álló áramkimaradás tényleges okait meggyőzően mára sem sikerült kideríteni, az azonban egyértelművé vált, hogy 2001. szeptember 11-e óta sokat változott az ország. New York és a többi nagyváros rendőrei és tűzoltói például szinte a terrortámadások óta gyakorolták, miként lehet az embereket a metrószerelvényekből, illetve a felhőkarcolókból kimenteni, vagy miként lehet a világ egyik legnagyobb városában a világ talán leghömpölygőbb közlekedését irányítani úgy, hogy nem működnek a jelzőlámpák. A hatóságok pedig felkészültek arra, hogy miként kell az emberekkel bánni ilyen körülmények között, s legfőképp azt megakadályozni, hogy pánik alakuljon ki. 2003. augusztus 14-e ebből a szempontból vizsga volt, s az ország kitűnően vizsgázott. Jelesen vizsgáztak a rendőrök, a tűzoltók, s erőn felül teljesítettek az amerikai polgárok is. Fényesen teljesítettek a hatóságok, legyen szó akár a szövetségi, akár az egyes érintett államok, illetve városok érintett hivatalairól. Sokan vallják azt New Yorkban és másutt is, hogy ehhez szeptember 11-e kellett. Maga George Bush elnök jelentette ki szó szerint a következőket: „Nem hiszem, hogy ilyen jól tudtunk volna reagálni a történtekre akkor is, ha nem lett volna 2001 szeptember 11.“ Persze nem mindenki van ezen a véleményen. Egy New York-i orvos például épp egy metrószerelvényen két megálló között az MTI-nek azt hangoztatta: ő az első pillanattól sejtette, hogy nem terrortámadás történt. A terroristák ugyanis - mint vélekedett - nem érik be azzal, hogy kellemetlenségeket okozzanak az embereknek, ők ölni, pusztítani akarnak. Csak úgy kiegészítésként mondta még el, hogy édesanyja Sátoraljaújhelyen született, túlélte Ausch- witzot, s azután menekült az Egyesült Államokba. Ő már tősgyökeres amerikai, és legkisebb gyermeke épp szeptember 11-én született. Ezért minden év szeptember 11-én nemcsak ünnepelnek, hanem emlékeznek is. New York amúgy ismét fényárban úszik, a kevesebb mint két héttel ezelőtti sötétségre már semmi nem emlékeztet. Hacsak az nem, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat felidéző pólók mellett újak jelentek meg, mégpedig a következő felirattal: „Túléltük a történelmi áramkimaradást.” Most elsősorban ezekből fogy.
