Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-20 / 192. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 20. Nemzeti ünnepünk Ideje lenne belátni, hogy mennyi sok hiányosságunknak lett a következménye Trianon Az állam négy alappillére Szent István király szobra a Duna budai oldalán (Képarchívum) Már megünnepeltük a magyar állam ezredik évét, de nem tudatosítottuk, hogy első királyaink a nyugati társadalmak négy alapjából csak kettőt valósított meg, a másik kettőre ezer évet kellett várnunk. Amennyire az első ötszáz évben a megvalósult kettő elégnek bizonyult ahhoz, hogy politikai és katonai tekintélyünk legyen Európában, a második ötszáz évben már egyre inkább az a kettő lett volna fontos, amiről annak idején nem intézkedtek. KOPÁTSY SÁNDOR Ezer éve minden teljes értékű nyugati társadalom, és ebből fakadóan az állam, négy lábon állt: 1. Kiépült és működött a feudális földbirtokon alapuló államszervezete. 2. A nyugati kereszténység klérusának szervezete segítségével érvényesült az erkölcsi rendje. 3. Többé-kevésbé politikai autonómiát élvező városokban élt a lakosság legalább tizede. 4. A feudális államéval többé-kevésbé azonos etnikumú polgársága volt. Szent István az első két feltételt megvalósította. Ezzel államunkat ezer évre működésképessé tette. Az uralkodó osztályt jelentő föld- birtokos réteg ezer éven át az államiság és a kor viszonyainak megfelelő alkotmányosság garanciájául szolgált. A Rómából irányított kereszténység klérusa érdekeit biztosító hatalommal és befolyással rendelkezett. E kettős alapon a magyar nemesség államszervező hatalma és nyugati kereszténységünk példaszerűen működött. A magyar állam azonban a nyugateurópaiaktól eleve különbözött abban, hogy aránytalanul sok volt az adózás alól mentesített nemes. Amíg például Franciaországban, a feudális államok mintapéldányában, a lakosság egy százalékát tették ki a nemesek, nálunk hat százalék körül mozgott az arányuk. A nemesség nagy számából két fontos karaktervonásunk következett: egyrészt a nagyszámú nemesség igyekezett korlátozni a király hatalmát, másrészt az ádagos nemes hatodannyi - jobbágytól származó - jövedelmet mondhatott magának, mint nyugateurópai társa. Az elsőből faka'dt államunk viszonylagos alkotmányossága, a másodikból nemességünk viszonylagos szegénysége. A magyar államban nagyon gyenge volt az urbanizáció, és alig volt polgárság. Márpedig a nyugati társadalmak fejlődésének motorja kezdettől fogva a város és annak polgársága volt. E két súlyos társadalmi hiányosságunk a nomád múltunkból fakadt. A sztyeppepásztorok társadalmaiban kevés volt a város, és abban is idegen etnikumú, az államhatalomból kirekesztett kereskedők, iparosok éltek. Ehhez az uralkodási tradícióhoz híven Szent István sem alapított városokat, és ami keveset örökölt, azokba is idegen etnikumú népeket hívott. A nemesség és a klérus hatalma azonban az idők múltával egyre kevésbé bizonyult elégségesnek a társadalmi és gazdasági felzárkózásra. A nemesi felkelésre és a lovas pásztorokra épülő katonai hatalmunkat megtépázta a puskapor megjelenése, minek következtében a városok gazdasága és a polgárok fegyelmezettsége vált a fő katonai erővé. Ezt a változást szimbolizálja Mohács. A vallási egységet aláásta a protestantizmus megjelenése. A végső döfést pedig az adta, hogy az iparosítás következtében a város és annak polgársága lett a vezető társadalmi erő. A magyar társadalomnak e kettős fogyatékossága, az alacsony urbanizáció és a magyar etnikumú polgárság hiánya, a vasúti hálózat kiépítésével, az iparosítás időszerűvé válásával tragikussá vált. Ideje lenne belátni, hogy többek között ezen hiányosságunknak lett a következménye Trianon. A nyugati mértéket megközelítő urbanizációt csak a 20. század végére értük el. Még tragikusabb következményekkel járt a magyar polgárság vészes hiánya. A kiegyezés után ugyan megindult a gyors polgárosodás, de ez alapvetően a zsidóság térhódításán keresztül valósult meg. A 20. század közepére ugyan már volt polgárságunk, de abból még mindig szinte teljesen hiányzott a magyar etnikum. A földbirtokait időn túl megőrző arisztokrácia és az erősödő magyar úri középosztály a zsidó polgárság előretörésétől megriadt, és ahelyett, hogy a magyar parasztokat és munkásokat segítette volna abban, hogy polgárrá válhassanak, a zsidókat akarta kire- keszteni, majd Hiüer tanácsain felbuzdulva kiirtani. A megoldást éppen a szovjet megszállás polgárellenes buzgalma hozta meg. A bolsevik diktatúra hisztérikus iparosítása felgyorsította az urbanizációt. A magyar etnikumú reálértelmiségről pedig azzal gondoskodott, hogy a még gyenge polgári maradványokat is kiirtani akaró szándékkal tömegesen vitte a nép fiait a felsőoktatásba. Az volt a szándéka, hogy munkás- és parasztszármazású fiatalokból megbízható, parancsait teljesítő tisztviselők legyenek. A népi értelmiségből azonban éppen a rendszert megdöntő erő, majd a rendszerváltás után polgár lett. Mióta megszabadultunk a szovjet megszállástól, és rátérhettünk a nyugati demokráciák útjára, társadalmunk valóban négy lábon állhat. Elértük az urbanizáció kívánatos szintjét, és polgárságunkban többségbe került a magyar etnikum. Kiépült a magyar társadalom eddig hiányzó két alapja is. Tegyük hozzá, hogy a jelenkorra a magyar társadalom ezeréves két pillére vesztett korábbi, elsődleges jelentőségéből. A világ globalizálódása, történetesen az EU tagság az államok politikai szuverenitását korlátozza. A vallások klérusának szerepe is csökkent. Ezzel szemben az urbanizáció és a polgárság hatalma alapvető igénnyé vált. A fentiek tudatában bátran mondhatjuk, hogy jövőre a magyar állam úgy lesz tagja a nyugat-európai közösségnek, hogy ezer év után először rendelkezik a modern társadalom mind a négy alappillérével. A szerző közgazdász TÁRCA Skizofrén nemzet PERGER ISTVÁN Amelyben évezrede küzd kelet és nyugat. Amely egyszerre büszke kereszténységére és keresztényeket pusztító kalandozásaira. Amely lovasnomád volt, és amelyet lovasnomádok irtanak. Amely egyik legnagyobb királyának tartja azt, aki nyugatra és északra fordul, amikor délről közeleg a végzet. Amelynek hősei a szlovákok, románok, szerbek, horvátok hősei is. Amelynek hőséi, akik a Habsburgok oldalán küzdöttek a török ellen, és akik a török oldalán küzdöttek a Habsburgok ellen. Amelynek része a horvát, tót nemes, de nem része a magyar jobbágy. Amelynek vértanúi németek ellen harcoló németek, délszlávok ellen harcoló délszlávok. Ország, amely évszázadokon keresztül befogadó és türelmes, és amely bűnhődik ezért. Ahol nemzet és állam határai nem esnek egybe. Ország, melyet önmaga vesz körül. Amely királyság király nélkül. Amelynek területi követelése csak szövetségeseivel szemben van. Amely százezreket áldoz fel egy őt elpusztítani szándékozó birodalomért. Amely asszisztál tehetséges etnikumai lemészárlásához, kitelepítéséhez. Ahol mindenki tud a holokausztról, de szinte senki nem tud több tízezer délvidéki magyar elpusztításáról. Ahol elnyomottból elnyomó lesz, üldözöttből üldöző. Vörösből fehér, fehérből vörös. Nyilasból kommunista, kommunistából kapitalista. Ügynökből ellenálló. Ország, amely közép létére keletnyugatból nyugatkelet lesz. Ahol szobrot emelnek Sztálinnak. Ahol nyersanyag nélkül építenek nehézipart. Ahol ellenforradalomnak, illetve a történelem legtisztább forradalmának nevezik, amikor egy nemzet hősiesen küzd a szabadságáért, és amikor a csőcselék lincsel. Ahol a legtöbbeknek legjobb életszínvonalat hozó rendszert idegen szuronyok segítik hatalomra, és azok tanják meg, s amelynek vezetője egyszerre lehet a XX. század egyik legnépszerűbb és egyik leggyűlöltebb személyisége. Ahol akkor van pangás, amikor a világ felgyorsul. Ahol a nagy temetések nagy tüntetések. Ország, amely akkor nyeri vissza szabadságát és szuverenitását, amikor már nem lehet igazán szabad és szuverén. Amely akkor lehet szerves része Európának, amikor az már nem a világ közepe. Amelyet olyan országok tanítanak emberi jogokra és toleranciára, amelyek emberkereskedelemből és kalózkodásból gazdagodtak meg, amelyek kisebbségeiket beolvasztották és százezreket mészárolták le vagy űztek el vallásuk miatt, amelyek kiirtották őslakosságukat és milliókat dolgoztattak rabszolgaként. Ahol mást jelent nép és nemzet, ország és haza. Ahol ma- gyarkodó, aki Trianonról beszél, akinek fontos a zászló, a Himnusz, a nemzet. Ahol bizonyos körökben divat kiállni a tibetiekért, de a legkevésbé sem divat kiállni a határon túli magyarokért. Ahol nem átallanak magyarokat lerománozni, leszlovákoz- ni, leukránozni, lejugózni. Ahol tabutéma a jövő legnagyobb etnikai problémája. Nemzet, amelynek szláv, román, német nevű nacionalistái nem különbek a magyar és német nevű szlovák és román nacionalistáknál. Ország, ahol nemzetféltőnek és hazafinak tartják magukat azok, akik megpróbálnak másokat kizárni a nemzetből. Ahol nemzeti oldalnak nevezik magukat a nemzetet megosztok. Nemzet, amely azt hiszi, hogy Himnusza pesszimista. Nép, amely sírva vigad. Amely nem szenvedett többet, mint a szerb, a német, a román, az orosz, az ukrán, a zsidó, a szlovák, a horvát. Skizofrén nemzet. Szent Korona (Képarchívum) Egye fene a kínlódást, bennem a szégyenérzet az erősebb, hogy képtelenek vagyunk egy gazzal elbírni; pedig „csak" meg kellene szervezni az irtást, és büntetni a hanyag gazdákat Ebben az országban szinte semmi nincs elintézve SZÁLÉ LÁSZLÓ Ezerhárom éve él nemzet e hazán, megfogyva is, megtörve is, de él. Éldegél. Most nem három részre, mint Mohács után, hanem csak két részre szakítva - nem határral, csak egy mély árokkal. így ünnepeljük az államalapítást: tizenhárom éve már szabadon, s most az európai elit klub belépőkártyájával a kezünkben. Alig volt idő a történelemben, amikor jobb esélyeink lettek volna a boldogulásra, és oly keveset tettünk azért, hogy megragadjuk őket. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, mondta Zrínyi Miklós öntudatosan. Meglehet. A saját lehetőségeinknél azonban biztosan alábbvalók vagyunk. Tudjuk persze, hogy rengeteg gazdasági, mentális és kulturális bajjal érkeztünk el a rendszerváltásig, de nem hiszem, hogy van politikus, aki azt merné mondani, hogy jól kihasználtuk ezt a tizenhárom évet. Ebben az országban szinte semmi nincs elintézve. Még új alkotmányunk sincs. Pedig az „csak” egy papír, amely nem javítja meg ugyan az életünket, de szimbolikusan, az elvek szintjén kifejez valamit abból, amit modern magyar köztársaságnak gondolunk. Persze ez a legkisebb baj. Nagyobb baj, hogy nem tudunk egy viszonylag működőképes egészségügyi rendszert összehozni; toldozzuk-foldozzuk az oktatási rendszerünket, a nyugdíjrendszerünket; az önkormányzati rendszer félkarú óriás (feladatok vannak, anyagi források alig); képtelenek vagyunk a létfontosságú fővárosi körgyűrűt befejezni; 1977 óta nem építettünk metrót, autópályát is alig (mondjuk, a háború sújtotta Horvátországhoz képest); a mezőgazdaságunk és vele a falvak lakossága a megoldatlanságok tengerében ful- doklik. Megoldatlan a hazai cigányság fölemelkedésének ügye, a fogyatékkal élők iránti társadalmi szolidaritás (és a segítésükre fordított pénz) is sokkal kisebb, mint szükséges volna. Nagyon nagy az élet- és erkölcsromboló munkanélküliség, tehetetlen huzakodás folyik a határon túl élő magyarok érzelmi és anyagi segítésének mértékéről és módjairól. Tudom, ezek nagy ügyek, minden ország küszködik velük vagy hasonlókkal, de mi a parlagfüvet sem vagyunk képesek kiirtani. Vagy kétmillió ember (én is) küszködik, szenved, begyulladt szemmel és folyó orral kérdezi: ez már a szabad, modern Magyar- ország? De egye fene a kínlódást, bennem a szégyenérzet az erősebb, hogy képtelenek vagyunk egy gazzal elbírni. Pedig „csak” meg kellene szervezni az irtást, és büntetni a hanyag gazdákat. De szervezni nem tudunk, s büntetni sem, mert sokszor kideríthetetlen az is, az adott föld éppen kié. A parlagfűtől, lám, eljutottunk a földhivatalaink állapotáig. S akárhova nyúlunk, mindenütt újabb megoldatlanságokba ütközünk. Ki a felelős mindezért? Ezek bizony közös sarak. Lehet mondani, hogy minden második (első, harmadik) nemzetrontó kormány a fő felelős tetteivel és mulasztásaival, de tárgyilagos szemlélő ezt nem hiheti. Bármekkora a szembenállás a két politikai tábor között, van egy sík, amelyen muszáj közösködniük: az idősík. Kényszeredetten ugyan, de a kormányok egymásnak adják a stafétabotot. A négyévente szigorú, mert csalódott választó jóvoltából. Persze Mikszáthnak új könyvet kellene írnia: a Két választás Magyarországon helyett Két Magyar- ország a választáson. Mert valóban két Magyarország van, egyre jobban eldurvuló hangnemben és elvaduló szembenállásban. Hogy ezért ki a felelős? Nem hiszek a magányos tettes elméletében. Abban, hogy egyetlen párt (tábor) gyűlölködik. Pedig ebben a tételben szinte teljes a nézetazonosság. Mindkét tábor szerint csak egy tábor használja (kezdte) a gyűlöletbeszédet,' csak egy tábor dob kesztyűt, a másik legfeljebb fölveszi kényszeredetten, csak egy tábor nevezi a másikat nemzetrontó tolvaj bandának. Természetesen a MÁSIK. Holnap, István király neve napján, ünnepeljük büszkén a megélt ezer évet, viszont gondolkodjunk el önkritikusan az elmúlt tizenháromról. Jöjjön a tűzijáték, de ne játsszunk a tűzzel.
