Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-02 / 177. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 2. Családi kör Félek, ha nem segítek neki átvészelni az elkövetkező négy hónapot, meghal A Drog nélküli élet házában NAPLÓ űvös májusi éjszaka van. Rozoga széken ülök egy régi, omladozó ház szegényesen berendezett helyiségében, Dél-Szlovákia gabonatábláinak közepén. Kis, elhanyagolt tanya, távol a civilizációtól, a szomszédok kíváncsiskodó tekintete elől. Két tucat sérült fiatalt rejteget. A fiatalok már alszanak. Mindenütt csend és sötétség, csak a mi szobácskánkban perceg az öreg neoncső, mintha haragudna, amiért még világítania kell. Az ablak melletti ágyon fekszik Peter, a fiam. Alszik. Most már nyugodtnak látszik. Időnként megrándul, s olyankor hallani a fém csörgését. Roppant kellemetlen érzésem támad ettől, mivel a bilincseket - amelyek a radiátorhoz láncolják - én tettem rá. Nem volt más választásom. Peter ugyanis kábítószeres. Miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Mit várok mindettől? Van-e értelme annak, amit teszek? Olyan kérdések, amelyek nem hagynak aludni, szüntelen töprengésre kényszerítenek. Az első három kérdésre tudok válaszolni. Az utolsóra - hogy az egésznek van-e értelme - nem. De bárhogyan végződjön is, amit elkezdtem, befejezem. S hogy az idő ne törölje ki a rám váró eseményeket az emlékezetemből, naplót kezdek írni. Ennek a történetnek nem lesz befejezése, mivelhogy azt maga az élet írja, és mert a történet főszereplői hála istennek, még élnek. Sőt, ők maguk írják a sorsukat. Tehát ma van a nulladik nap, közös Odüsszeiánk kezdete. «Peter tizenöt évesen kezdte drogos karrierjét. Ma huszonkét éves. Fokozatosan és feltűnés nélkül kezdte, mint sok kortársa - marihuánával. Mondhatni már mindent kipróbált, ami nálunk a drogpiacon megjelent. Amikor rádöbbentünk, mi a helyzet, már súlyos kábítószerfüggő volt. Nem értettem a drogproblémához, nem tudtam, mitévő legyek. Azt hittem, ha biztosítom számára a gyógykezelést, segítenek rajta, és ismét rendben lesz minden. Hiszen valahogyan így tálalják a különböző - főleg külföldi - médiumok. Néhány nap detoxikáció, két-három hónapos elvonókúra, és minden oké. Lehet, hogy valakinek ez elég, de most már tudom, hogy a narkósok döntő többségének nem. Természetesen Peter sem kivétel. Az utóbbi évek során abszolvált néhány elvonókúrát, mindig sikertelenül, egyet sem csinált végig. Most már tudom, hogy a droggal folytatott harc iszonyú nehéz, s ha győzni akarunk felette, akkor szív- vel-szeretettel kell ellene harcolnunk. Nem álszeretettel és majomszeretettel, amellyel gyakran elárasztjuk és megvásároljuk a gyerekeinket, hanem őszinte, türelmes szeretettel, de könyörtelen szeretettel is, ha az elvekről és betartásukról van szó. A drogjelenség nálunk nemrég öltött olyan méreteket, hogy valamennyiünket veszélyezteti. A családok többsége - amelyek azzal sújtattak, hogy valamelyik tagjuk kábítószerezik - nem tudja megfontoltan kezelni a problémát. Városunkban szerencsére él egy ember, aki őszintén, tisztán és önzetlenül szereti az elesett, mindenekelőtt a droggal vagy más mocsokkal megjelölt gyerekeket. Segít a gyerekeknek és nekünk, szülőknek is. Arra tanít, hogyan kell élni a droggal, hogyan kell harcolni ellene. Évtizedek óta ismerjük egymást, de csak most kezdek belelátni a leikébe. Voltaképpen neki köszönhetően ülök itt és írom a naplót. Jól ismeri Pétért, ott volt az első gyógykezelési kísérleteinél, s úgy vélem, több megértést és segítőkészséget tanúsított iránta, mint én. O beszélt rá, hogy ültessem autóba a feleségemet és három gyerekemet (a 25 éves Mónikát, a 22 éves Pétért, a 19 éves Viliamot), és menjek velük Medzsugorjéba. Miért Medzsugorjéba? Több éve harcolunk a droggal, sajnos eredménytelenül. Peter szinte reménytelen eset, Mónikának és Viliamnak szintén vannak tapasztalatai a droggal. Róluk még majd szólok De most Peter a legfontosabb. Ő van a legrosszabb állapotban. Félek, ha nem segítek neki átvészelni az elkövetkező négy hónapot, meghal. Az utóbbi években már annyi mindent kipróbáltunk, hogy Pétért visszatérítsük a rendes életbe, hogy a medzsugorjei kísérlet sem tűnt távolinak vagy reménytelennek, így hát 1999. május 4-én útra keltünk. Őszintén megmondom, Medzsu- gorje erősen hatott rám. Nem azért, mert búcsújáróhely. Rám főleg a drogosok és egyéb sérültek gyógyítására szakosodott központ hatott, ahol kölcsönös tiszteletben élnek, dolgoznak, imádkoznak, lassan elhagyják rossz szokásaikat, megtanulják becsülni az igazi emberi értékeket, mint amilyen a tisztesség, a szorgalom, az erkölcs, a szerénység stb. Közösségbeli látogatásunk végén Peter és Viliam is előzetes felvételi beszélgetésen vettek részt, és lehetőséget kaptak, hogy szeptember elsején belépjenek. Abban reménykedtem, hogy Pétért ott tartják, de a helyhiány miatt nem lehetett. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű megbirkózni az előttünk álló négy hónappal. Az utolsó gyógykezelésről kidobták, mert gyakori szökéseivel és azzal, hogy megtagadta az együttműködést, tönkretette az egészségügyi személyzet munkáját. Oda nem mehet vissza. Valami belső hang azt súgta: segíts neki, légy mellette, bírjátok ki azt a néhány hónapot. A körülmények összejátszottak. Április végén elveszítettem a munkámat, és az újat éppen csak elkezdtem. Medzsugor- jéből hazatérve, Bécsbe utazva, ahol dolgozom, végleges elhatározásra jutottam. A legközelebbi négy hónapban Peterrel maradok, még akkor is, ha elveszítem a külföldi munkalehetőséget. Végre megértettem, mi fontosabb a számomra, tehát megtettem a szükséges lépéseket, felmondtam az állásomat. Mától kezdve mindketten itt vagyunk, Lajoshalmán, de az igazat megvallva, nem volt könnyű őt idehozni. Még nem tudom, mi mindent várhatok, de az elkövetkező 109 nap számomra is nagyon nehéz lesz. Úgy fogok itt élni, mint a narkósok, elfogadom a napirendjüket, lemondok a világi hívságokról, szórakozásokról, és így teszek, még ha hiábavaló lesz is az áldozatom. Úgy érzem, tartozom ennyivel a fiamnak. Eddig a saját elképzeléseim szerint éltem az életemet, az apa szerepében megbuktam. Ma már látom, hogy nem elég csak anyagilag bebiztosítani a családot, ott kell lenni, amikor a gyerek jelleme és lelke formálódik. Csakhogy nincs-e már késő... Nos, mostantól fogva semmi alkohol, semmi sör, tévé, rádió, csak akkor, ha megengedik, kávé csak néha, akkor is csak forrázott, amely után mindig fogpiszkálót kell használnom, ezzel szemben kemény rezsim, pontosan olyan, mint a többieké. Ha ők kibírják, nekem is ki kell bírnom. Éjjel-nappal a fiammal leszek, árnyékként kísérem. Lehet, hogy egymás idegeire megyünk, de inkább abban bízom, hogy megtaláljuk egymáshoz az utat. Uram Isten, segíts nekünk! (Részlet egy narkós fiú édesapjának naplójából) SZÓ Ml SZÓ Buditolvajok TÓTH FERENC Hát már az se, a budi, alias vécé. Az sincs biztonságban! Pardon: nem budi immáron, hanem formatervezett, hófehér porcelánból készült, vízöblítéses kagyló: angolvécé. (Bár a tartalom változatlan.) Hogy a csapokat leszerelik egyesek - megszoktuk. Hogy a duhajko- dók összetörik a piszoárt széles jókedvükben - azt is. (Persze, nem vízsugárral, mert annyira azért nem férfiak.) Na de budit lopni? Egy marha nehéz porcelán izét, amit a padlóhoz rögzítettek? Két csavarral. Amit persze ki lehet csavarozni. Csak csavarhúzó kell hozzá. Ami minden valamirevaló autós autójában kell, hogy legyen. Ha meg nincs, vásárol az illető autós - azaz: ezúttal buditolvaj is -, na, hol? Sehol másutt, mint a mellékhelyiséghez tartozó üzletben. A helyszín ugyanis egy benzinkút, s a csavarhúzó-vásár- lás egyúttal jó ürügy, hogy elvonja az eladók figyelmét a kamerától. Tehát a háromfős buditolvaj-társaság - nevezhetnénk triumvirátusnak is - elkéri a vécékulcsot. Mert a vécét nem lehet csak úgy egyfolytában nyitva tartani. A tolvajok széthordanák az egészet, ezek tán még a vakolatot is lelopnák a falról! Szóval, az egyik illető a dolga végeztével - mármint nem ÚGY a dolga végeztével, hanem AMÚGY, szóval értik-visszatér. De a kulcsot nem adja ám le, mert ezúttal a minden hájjal megkent triumvirátus egy másik tagjának támad heveny pisilhetnékje. Aki közben vásárolt egy csavarhúzót. Nem biztos, hogy a történet pont így játszódott le. De nagyjából így lehet rekonstruálni. A kulcs visszakerül, a buditolvajok udvariasan köszönnek, és távoznak autójukban a vécékagylóval. Oly sikeresen vonták el az alkalmazottak figyelmét, hogy azok, szegények, nem is érkeztek az ipari kamerára figyelni. Biztosan jó letolást kapnak a főnöktől. (De ennek a letolásnak- ezúttal - semmi köze a budihoz.) Igazából örülhetnek. Jobb, ha budit lopnak a benzinkutastól, és ezért budival - nem - összefüggő letolást kap, mint hogy ha a kaszszát viszik el tőle, csak előbb hátulról fejbe lövik, esetleg leszúrják. A történetnek nincs vége. A szemtelen buditolvajok után hölgy óhajtja igénybe venni a mellékhelyiséget. Megkapja a kulcsot, majd kisvártatva - arcán enyhén zavart mosollyal - ismét megjelenik.- Ez valami áprilisi tréfa? - kérdezi. Vélhetné még az egészet „kandi kamerának” is, de kissé vérszegény szóviccel élve, a kandi kamera ezúttal hiába kandikált. Lehet, hogy tényleg öncélú vagányság volt, de órabérre átszámítva keresetnek se rossz. A kombi vécé, tehát a vízöblítővel egybeépített, legalább háromezer-ötszáz, azaz fejenként jut nekik ezeröt. Na jó, benzinköltség, a csavarhúzót is meg kellett venni... De az aztán meg is marad. Ha mondjuk negyed óra alatt zajlott az egész... (Ennyit tán csak Király Linda keres a Himnusz ihletett előadásával.) Lehetséges, hogy új szakma születésének vagyunk szemtanúi? S egyszer talán a vécékagylók elemelésére szakosodott bűnbanda ősz hajú, rekedtes hangú vezére, azaz a vécékeresztapa, alias Don Budi ekképpen szólítja meg homokban játszadozó kisunokáját:- Aztán, kisfiam, mi leszel, ha nagy leszel? S meghatottan - titkon talán könnyezve is - hallja a selypegő gyerekválaszt:- Mi szeretnék lenni? Hát, buditolvaj. Úgy, mint te, nagypapi! (A szerző felvétele) HA ÍRNAK - VÁLASZOLUNK Tisztelt szerkesztőség! Előfizetője, hű olvasója vagyok az önök lapjának. Legjobban a szombati számukat szeretem, mert abban nagyon sok érdekes dolog van, például az Egészségünkre, a Családi Kör sok hasznos olvasmánnyal, jó tanáccsal. Gyakran írnak olyan praktikus megoldásokról, melyekhez különböző dolgok kellenek. Ilyen például a szalmiákoldat és a terpentin is, amit szeretnék beszerezni, de nem tudom, hol kell. Ha ez ügyben is adnának tanácsot, nagyon megköszönném a többi olvasó nevében is: Molnár Éva, Nyárasd Kedves Olvasónk! Az említett szerekről minden bizonnyal a Családi Körnek A magyar háziasszony lexikona című rovatában olvashatott. Mint a rovatvégi zárójeles utalás mutatja, ez egy múlt század eleji kézikönyv útmutatása. Bevezetőjében elmondtuk, nemcsak a korabeli praktikák nosztalgikus felidézése a célunk, e rovatnak gyakorlati haszna is van. Hiszen nagyanyáink nagyon sok mindent tudtak a háztartással kapcsolatosan, amit ma is eredményesen alkalmazhatunk. A korabeli kifejezések egyike-másika elavult ugyan, de megfelelője ma is beszerezhető szinte valamennyinek. Általában drogériákban, barkácsszaküzletekben, vaskereskedésekben, festéküzletekben keresendő, ahol szakmáját értő, jó szakember minden esetben tud kielégítő válasszal szolgálni. Az Ön által említett két szer viszont nem ebbe a kategóriába tartozik, ma is így nevezik őket. A szalmiák kémiai megnevezése ammónium-klorid, drogériában keresendő, a terpentin pedig - mely fenyőfajták kellemes illatú gyantás nedvének lepárlásával előállított olaj - a festéküzletekben.
