Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-09 / 183. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 9. Í3>' MINDENNAPI KENYERÜNK Saul harca ÉDES ÁRPÁD Ige: „Saul megkérdezte tőle: Miért esküdtetek össze ellenem Isai fiával, amikor kenyeret és kardot adtál neki, sőt az ő érdekében Istent is megkérdezted?!...Halállal kell lakolnod Ahimelek egész rokonságoddal együtt! A mellette álló fegyvereseknek pedig ezt mondta a király: Fogjátok körül, és öljétek le az Ur papjait, mert ők is Dávidot segítették..., A király szolgái azonban nem akartak kezet emelni és rátámadni az Úr papjaira. Ekkor Dóégnak parancsolta a király. Az edómi Dóég oda is jött, rátámadt a papokra, és megölt azon a napon nyolcvanöt embert. ” (lSámuel 22,13.16-18) Milyen különbség van a bukott király (Saul) és a leendő király (Dávid) harcai közt! Dávid az Úr harcát harcolja, akár a filiszteus Góliát ellen indul csatába, akár Keíla városának megsegítésére megy, vagy az őt üldöző Saullal száll szembe. Bár ekkor már ő járt Izrael csapatai élén, azért volt néhány jellemző dolog hadakozására. Először is nem harcolt csak úgy virtusból, a maga kedvtelésére, a saját dicsőségét keresve. Isten mégis megadta neki a dicsőséges, győztes csaták jó ízét, és a nép elismerését is. Hisz róla énekelték a körtáncban: „Megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert.” (lSám. 21,12) Amikor meg bujdosnia kellett, a családja és a barátai is mindvégig kitartottak mellette, sőt Isten még sereget is adott neki a hozzá hasonló üldözöttekből. Jonatán, aki Saul fia volt, sőt Saul szerint a trón várományosa is, nyíltan vállalta barátságát, akár az élete kockáztatása árán is. A felesége, Míkal is Saul leánya volt, és amikor apja meg akarta öletni saját vejét, Míkal rejtegette és szöktette Dávidot, kockáztatva király atyja dühös haragja következményeit. Az igazságtalan üldöztetés idejében Isten papjainál, a nóbi szentélyben talált eleséget és fegyvert, vagy Sámuel prófétához menekült. Bár olyan volt, mint egy űzött vad, mégis megtartatott minden küzdelmében. Ezzel szemben Saul pozíciói egyre gyengültek. Bár betegesen próbálta kiépíteni saját tekintélyét, ha kellett királyi teljhatalmával igyekezett likvidálni a lehetséges konkurenciát, igyekezetei mégis folyton kudarcba fulladtak. Ez pedig magát, a királyt is egyre idegesebbé, türelmetlenebbé tette. Már rég eltávolodott Istenétől, az Úrtól, egyedüli motiválói a látszat és az emberi dicsőség voltak. Cselekvésének motorjai pedig az irigység, a gyűlölet és a hatalomvágy. Mai igénkben a nóbi papok, Ahimelek és rokonsága váltak féktelen dühének áldozatává. Az ok mondvacsinált és nagyon egyszerű, mint ilyenkor általában: segítették Isai fiát, Dávidot, és így akaratlanul is összeesküvőkké lettek. Pedig nem tettek semmi olyat, amit máskor meg ne tettek volna. Védekezésük hiába volt logikus és jogos, Sault ez a legkevésbé sem érdekelte. Az ítélete lelkületéhez méltó volt, gyors és kegyetlen: halál Ahimelekre és egész rokonságára, majd városuk teljes kiirtása. De nem volt a király vitézei és udvari emberei között olyan, aki kezet emelt volna az Úr papjaira. Pedig szinte kizárólag benjáminiak, vagyis a saját családtagjai szolgáltak mellette. Jellemző, hogy Saul erre a harcra nem talált még a közvetlen környezetéből sem kapható embert. De mindig akad egy besúgó, egy idegen, aki talán Saulhoz hasonló elvektől indíttatva hajlandó mindenre. Történetesen ez itt az edómi Dóég volt. Az ő számára Izrael Istene nem jelentett sokat. Tartózkodása a nóbi szentélyben is csak arra volt jó, hogy Dávidot ott észrevegye és beárulja. (Milyen különös, hogy a Gonosz mindig gondoskodik legalább egy ilyen mindenre kapható idegenről!) A történelem sokszor ismétli önmagát. Királyok, uralkodók, vezérek („führerek”) gyakran cserélik egymást, de indítékaik, indulataik szinte változatlanok, a módszerek is hasonlóak, talán csak az eszközök változtak. Rafináltabbak és hatékonyabbak lettek! Ma is a legtöbb háborúban a legtöbb áldozat vétlen, manipulált résztvevője a konfliktusnak. Az 58 évvel ezelőtti hirosimai és nagaszakii atombombák áldozatai sem mind háborús bűnösök voltak, még csak nem is katonák, de a másik oldalon a gázkamrákban elégett zsidók, romák, osztályellenségek éppúgy vétlen áldozatok voltak. Deportálás, hontalanság, könyörtelen konkurenciaharc, pozícióféltés, kompromisszum álarca alá bújtatott megalkuvás; mind ugyanannak a fegyvertárnak eszközei. De Isten ma is ugyanaz... és egyáltalán nem mindegy hogy én melyik oldalon állok! A szerző református lelkész Sokkal nyugodtabb és jobban fejlődik az a csecsemő, amelyik állandóan érzékeli az apa szagát, hangját Apának lenni felelősség CSALÁD ideális családban az anya a szellemi és érzelmi vezető, az apának viszont az a dolga, hogy apránként bevezesse gyermekét az élet rejtelmeibe. Ő mutatja a példát, és segít, hogy a kicsi kinyíljon, legyen önálló abban a világban, amely a családon kívül található. Sybilla Weber német pszichológus szerint az utóbbi évtizedekben egyre inkább eltűnőben van a „normális apa”, aki éretten, okosan és tudatosan szereti a gyermekeit, felelősségteljesen és következetesen neveli az utódait. Úgy véli, a hagyományos apaszerep már a múlté, viszont jó néhány új típus jelent meg. Ezzel kapcsolatban érdekes kategóriákat állított fel. Víkend apa (nem tévesztendő össze az elvált férjjel, akit közhasználatú szóval hét végi apukának neveznek szerte a világon) Mindent a hét végén akar elintézni, ilyenkor igyekszik pótolni hét közbeni mulasztásait, s persze általában túlzásokra ragadtatja magát. Akár szeret, akár nevel, jutalmaz vagy büntet, mindig túlzásba viszi. Gazdasági apa Szinte kizárólag a pénzkeresésre összpontosít, és még jó, ha legalább anyagilag el tudja látni a családját. Másra, többre nincs igénye és fél is attól, hogy ennél mélyebben „belemásszon” a család és a gyereknevelés ügyeibe. Uralkodó apa Ilyen is van, mégpedig szép számmal. Szigorú, önmagát királynak, a családtagokat viszont afféle alattvalóknak tekinti, és úgy is bánik velük. Ez a minizsarnok megkeseríti környezete életét. Papucs-apa Az ilyen apák igencsak népes csoportot alkotnak. Őket teljes mértékben uralják a gyermekeik (és általában a feleségük is). A papucsnak nincs szava, nincs véleménye. A gyerekek sem veszik komolyan, olyan, mintha nem is létezne. Haver-apa Úgy hiszi, a gyerekkel barátkozni kell. Ezt simán túlzásba is viszi, állítja, hogy legjobb barátja a gyereke, aki aztán hamar észreveszi: bármit kívánhat magának, azt a „haver” megszerzi. így ez a kapcsolat rövid idő alatt meglehetősen egyoldalúvá sekélyesedik. Utazó apa Örökké távol van. Önfeláldozó apa A család mártírjaként él. Játszótárs-apa Voltaképpen még maga sem nőtt fel igazán. A pszichológus szerint az a legnagyobb baj, hogy az egyszerű, normális, „szeretetteljes” apa már-már hiánycikk. A mai férfiak nagy többsége ugyanis csonka családban, elvált szülők gyermekeként nőtt fel. Vagy ha a szülei együtt éltek is, az apját „kasztrálták”, ha nem is a szó szoros értelmében, inkább lelkileg. Ráadásul - és ezt már a közép-európai szakemberek mondják - a politikai helyzet is hatással volt a mai fiúgyermekek lelkiállapotára. A mai tizenévesek egyre több rosszat tudnak meg az előző rendszerről, és ez is elég nekik ahhoz, hogy lenézzék miatta a szüleiket, elsősorban az apjukat. Hiszen abban a bizonyos rendszerben nőtt fel, és vagy kiszolgálta, vagy nem tett ellene semmit, ha nem is értett vele egyet. A mai fiatal apák már azzal a komplexussal futnak neki az életnek - vajon az ő gyerekeik jobban lesznek? És ők jobban szeretik majd utódaikat? A legtöbb európai férfi úgy véli: a gyermeknevelés elsősorban (vagy kizárólag) az asszony dolga, és ő maga ritkán avatkozik bele. Amikor a gyermek óvodáskorú, az apák szinte száz százaléka meg van győződve arról, hogy az ilyen kicsi gyermeket a nőre kell bízni, ott a férfinak szinte semmi dolga sincs. És bár az iskoláskorú gyermeket elméletileg két szülő neveli, még a teljes családokban is a nő látja el az ezzel kapcsolatos teendőket. Arról nem is szólva, hogy ahol nincs apa, ott aztán minden teher a nő vállára zuhan. Persze ebben a társadalmi, szociális és kulturális körülmények, szokások is szerepet játszanak. Európa nagyobb részében úgy alakul az élet, hogy a fiatal apát már a kicsi világrajötte után valóságos „női fal” választja el a gyermekétől: a felesége (aki most már anya), a nagymamák (az anyósa és a saját anyja), illetve a sok közeli és távoli nőrokon, akik egyértelműen a tudomására hozzák: a kisgyerekkel foglalkozni nem a férfi dolga. Aztán ez szépen így marad a következő években is. Márpedig a lélektan tudósai a megmondhatói, hogy a gyermeknek egyformán szüksége van mindkét szülő folyamatos és érezhető, aktív jelenlétére. Jelentős számú kísérlet igazolta, hogy sokkal nyugodtabb és jobban fejlődik az a csecsemő, amelyik állandóan érzékeli az apa szagát, hangját. Vagyis tudja, hogy itt van az a másik, oly szükséges lény is. Itt az apa, aki olykor átveszi az anya szerepét, kiviszi sétálni a friss levegőre és csuda dolgokat mutat. Ha az anya egyedül neveli a fiát és úgy bánik vele, mintha az a természettől kapott, egyenesen neki szánt ajándék lenne - és ezt érezteti a fiúval is -, általában önző és impotens férfit nevel fel. Ugyanez nem történhet meg a lelkileg erős, határozott, igazságos apa mellett felnövő fiúval. Az okos anya tehát mindig az apára irányítja gyermeke figyelmét. Valaha régen az apa volt a család feje a szó átvitt értelmében is - vagyis ő tudott csak válaszolni minden kérdésre, egyfajta tudás birtokosa volt. Ma azonban a nő nemcsak ugyanannyit tud, mint a férfi, de általában ő van kéznél, ő van közelebb a gyermekhez, így aztán a kérdések zöme is hozzá irányul. Tehát lassanként a legtöbb anya a gyermeke szemében a család „fejévé” válik, az apa pedig elsodródik, távolabb kerül, nem is számít már annyira. Az üyen családban aztán az apa előbb-utóbb a Weber asszony által felállított kategóriák valamelyikében találja magát - sokszor anélkül, hogy tudna róla. (gy) Napjainkban sem lenne szabad megfeledkezni az ősi hindu mondásról, amely pontosan tükrözi, a régi bölcsek szerint hogyan bánjon az apa a fiával: „Öt évig legyen a királyod. Tíz évig legyen a szolgád. Ám ha betölti a tizenhatot, Benne találod legjobb barátod...” SZÓ Ml SZÓ Ha nem volna gyerekem... SZŐCS HAJNALKA ... most Görögországban nyaralnék. Ahelyett itthon izzadok, miközben a gyerek körül lótok-fu- tok. Este meg szépen leballagunk a Vág-vízhez (ahogy a lányom nevezi), és nézem, hogyan vedlenek a gyermekek át békává, néha már szinte aggódom, hogy az ujjuk közt úszóhártya keletkezik. De még nem tettem le arról, hogy egyszer majd a kölykökkel együtt újból meglátom a tengert. Ha nem volna gyerekem, 50 kiló lenne a súlyom, a dupla tokát nem is említem. Nem cipelném magammal mindenhová az „úszógumit”. Nem kellene részt vennem a hogyan fogyókúrázzunk című diskurzusokban. Viszont van egy jó okom az egész gardrób lecserélésére. Aztán majd amikor megint 50 kiló leszek (na jó, legyek 55), akkor megismétlem a ruhacserét. Mert van egy tuti tippem a fogyózásra, ami nálam már egyszer bevált, csak utána megint szültem egy gyereket... Ha nem volna gyerekem, éjszakánként malac rózsaszínűre aludnám ki magamat. Mert aludni nagyon szeretek (e kedvenc időtöltésem nem tévesztendő össze a lustasággal!). Nekem ugyanis mindig szuper álmaim voltak. Nem is értem azokat, akik azt mondják, nem álmodtak semmit. De mostanság a fiam nem nagyon hagy aluszkálni, és úgy már nem mulatságos az álmodás, hogy négyszer-ötször fel kell ébrednem, az álmaim minősége is sokat romlott. Reggelre olyan gyűrött vagyok, mint a krepp-papír. Ha nem volna gyerekem, 160 kilométert kellene utaznom a munkába és vissza. Autóbusszal, vonattal, villamossal, gyalog. Még viccnek is rossz. De lehet, hogy 10 percnyi gyalogút választana el a munkahelyemtől, mint amikor még nem volt gyerekem. Ha nem volna gyerekem, hetente akár többször is elmehetnék moziba. De erre most se időm, se pénzem. Mert a mozi is milyen drága, de azt még megoldanám. Viszont a félhetes kezdés nem nekem való, nálunk olyankor fürdésidő van. Nyáron meg fél tízre nem megyek moziba. A fél tízkor kezdődő filmet még a tévében sem nézem. (Mert akkor inkább alszom egy nyúlfarknyit.) Ha nem volna gyerekem, már soha nem nézném a meséket a tévében. Most meg odaülök melléjük, hogy lássam, mit néznek, és bevallom, sokszor ott is ragadok. Ha nem volna gyerekem, elektromos szúnyogriasztót sem vettünk volna. A hitvesi ágyunk felett lóg ugyanis egy romantikus szúnyogháló, de sosem használtuk, mert nem volt szívem beborítani vele az ágyat, miközben a kiságyban a szúnyogok a gyereket zabálták. így hátjött a villany-szu-ri. Ha nem volna gyerekem, engem orvos sosem látna. Megboldogult lánykoromban akkor dőltem ágynak, amikor akartam, volt időm bőven izzadni, vagy kihordtam a betegséget lábon. Most már orvosság nélkül nem megy, mert siettetnem kell a gyógyulást, talpfeldobás még vagy húsz évig szóba sem jöhet. Ha nem volna gyerekem, már nem sok nevetnivalóm lenne. A napilapok teli fuj!-hírekkel, nyomasztanak az árcédulák a boltban, és ritka az az ember, aki a hogy vagy-ra azt mondja, köszönöm jól. De a gyerekeim mellett sokat nevetek. Néha csak ülök és bámulom őket, olyan kis mulatságosak. Ha nem volna gyerekem, nem lennének új barátaim sem. De ha az ember a gyerekeivel sétál, olyan emberek is szóba állnak vele, akik előtte a köszönését sem fogadták. És két anya, ha találkozik... Futó ismeretségből lehet még akár szoros barátság is. így ismerkedtem én is meg a „legújabb” barátnőmmel, később a férjével, ő az enyémmel, a gyerekeink meg olyan jól megvannak, mint a testvérek. Ha nem volna gyerekem, biztosan úgy érezném, valami hiányzik az életemből... ...és ezért, ha nem volna gyerekem, gyorsan szülnék egyet! Egy doboz gyerek (A szerző felvétele)
