Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-04 / 153. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 4. ÍZLET Nemzeti jelleg HIZSNYAI ZOLTÁN A „nemzeti jelleg” nehezen megfogható valami. (Ez a fogalmak esetében persze egyáltalán nem számít rendkívülinek, azok ugyanis nemigen hagyják összevissza tapogatni magukat.) Ami viszont a „megragadásukat” illeti, arra - a nyelv már csak ilyen bonyolult - sokkal komolyabb eséllyel törekedhetünk. Itt is van azonban kivétel. A szóban-forgó „nemzeti jelleg” például olyannyira szemérmes, hogy még a leghatározottabb szándéknak is ellenáll, és az istennek se hagyja magát megragadni. Hej, hány, de hány sóvárgó szív kapott kosarat tőle, s hasadt meg a mérheteden honfibúban a legújabb kor története során! No de, aki kellően elragadtatott, mindig talál valami megragadniva- lót. És amin egy lángoló keblű hazafi fogást vél találni, azt aztán el nem ereszti, és egy pillanatra sem hagyja tovább szunnyadni a nemzet tudattalanjában, hanem rögvest lengetni kezdi, mint egy véres csatákban kiérdemesült, viharvert honvédlobogót. Mondanom sem kell, vonatkozik ez a nemzeti identitás szerves részét képező ételekre és italokra is. Térségünkben ekként masírozik a nemzeti önbecsülés zászlai alatt az Európai Unióban elérni remélt szebb jövő felé például a halászlé és a brindzás haluška. Előbbiben a magyar, utóbbiban a szlovák nemzed jelleg hivatott majdan kidomborodni valahol az uniós csillaggyűrű kellős közepén. A brindzás haluška (vagy ahogy az a magyar köznyelvben meghonosodott: a juhtúrós sztrapacska) hosszú ideje rendületlenül tartja pozícióját a szlovák nemzed gasztronómia trónszékén, míg a magyar jelleg kidomborításában a halászlé méltó ellenfelekre talált a gulyásban és a paprikás csirkében, és csupán a bajai össznépi halászléfőző yer- senynek köszönhető, hogy a törzsökös halié pillanatnyilag felülkerekedni látszik a trónviszályban. Ahogy kacifántos népszónoki mondatfűzéssel mondani szokás: „a széthúzás mételye mindváltig fenyegető veszélyt jelent a nemzeti méltóságtudatnak és magabírásnak a ránk zúduló idegen eszmék láthatatlan rombolása közepette történő töretlen megőrzésében”. Fönti intelemmel nálunknál következetesebben számolnak atyánkfiái, így aztán - az uralkodó ízt teljhatalmi helyzetében megerősítendő - a brindzás haluška elkészítésének mesterei is rendszeresen összemérik tudásukat a Tátra hegyláncai alatt. Sőt, egy időben még a szlovák nemzeti érzés kidomborításában évszázados érdemeket szerzett Matica slovenská is tevőlegesen bekapcsolódott a brindzás haluška uralmának „további felvirágoztatásába”. Szembeszállva a környező gyorsétkezdékben megtestesülő globalizációval, pozsonyi székházuk földszintjén - tekintélyes darabot feláldozva saját nemzed romantikus könyveiket árusító könyvesboltjuk kirakatából - haluskaárusítással próbáltak nemzeti missziós tevékenységüknek szélesebb körben népszerű formát kölcsönözni. Az üzlet eleinte virágzott, mit mondjak, például én is jó néhányszor megálltam az üvegkalitka ablaka előtt. A veretes tizenkilencedik századi szlovák nyelven beszélő eladó, aki megszakítva az ősök dicsőségét zengő lebilincselő történelmi regény olvasását az áporodott levegőjű könyvesbolt mélyéről sietett át az utcai frontra, hogy meghallgassa a nagy adag brindzás haluška ügyében hozzá intézett szózatomat. (Mit lehet tenni, aki nemzetébresztésre adja a fejét, annak időről időre le kell szállnia a nyelvi elfajzottság kénköves bugyraiba.) Egyszer - utoljára - hosszabb dialógusra került sor közöttünk. Kérdeztem, hogy megy a bolt. Gyanúdan kérdésemre váradan őszinteséggel öntötte ki a lelkét. A hömpölygő szitokáradatban a globalizáció gyakori (válogatott jelzőkkel ellátott) felemlegetése mellett természetesen a hamburger, a hot dog és a pizza is színre lépett, de a főszerepet különös módon a szomszéd passzázsban tanyát vert szerb gyrosárus játszotta. Erre aztán azzal találtam nyugtatgatni, hogy sebaj, a brindzás haluška is a Balkánról származik, és a Kárpátokban nagy valószínűséggel a középkor folyamán észak felé vándorló vlach hegyi pásztorok terjesztették el, ezért van az, hogy például a kárpáti románok is ismerik, sőt a szlovákokhoz hasonlóan nemzed ételként tartják számon, ami az EU- ban könnyen vitákhoz vezethet a copyrightot illetően, különben tudja- e ön, hogy a brindza valójában sajtféle? Atyámfia, aki még az előbb csak úgy tüzelt, most egyszeriben kihűlt, mint egy kedvenc napozóhelyéről elkergetett hüllő, két szájszeglete az állcsontjáig lefittyedt, büszke sasorra bágyadtan lekókadt és homlokráncai kaleidoszkóp módjára rendeződtek át horizontálisból vertikálisba. Kimérten átadta a brindzás haluskával megrakott papírtégelyt, és csak annyit mondott üresen kongó hangon: „Ha megkérhetem, többé ne jöjjön ide.” Hát nem mentem. Aztán az üvegkalicka nemsokára bezárt, nyilván csődbejutott. Hiába, az igazán nagy eszméket nem lehet gebinben terjeszteni. Ráadásul hasztalan minden igyekezet, ha valamely nemzeti fétisre egy attól merőben idegen személyes élményanyag telepszik rá. Az én tudatomban például a brindzás haluška szétválaszthatadanul összekeveredett Ady Endre költészetével. Ebben azok az igencsak gyakori alkalmak a ludasak, amikor a hetvenes évek végén a kassai színészlakás konyhájában a felejtheteden emlékű László Géza vette kézbe a segédszínészek étkeztetésének nemes ügyét. Ma is látom, ahogy szegény Picijobbjában a sztrapacskaszaggatóval, baljában az Ady-válogatottal átszellemült arccal áll a zubogó fazék fölött - s szaval. „Sósabbak itt a könnyek...” Mit lehet kezdeni egy ilyen emberrel? KUKTASAROK Szia, Kiskukta! Megérett a meggy, és nemcsak lepényt lehet belőle készíteni, hanem meggylevest is. íme: Hozzávalók: 600 g meggy, 4-5 evőkanál cukor, 1 dl tejföl, egy kávéskanál liszt, só, fahéj vagy citromhéj. A meggyet mosd meg és magozd ki. A gyümölcs félét egy kevés cukros vízben párold meg. Ereszd fel kb. 8 del vízzel, édesítsd ízlés szerint, fűszerezd a fahéjjal vagy a reszelt citromhéjjal. A lisztet és a tejfölt keverd össze simára, öntsd a levesbe. Főzd fel még egyszer. A nyers meggyet tedd tálba, és a forró levest öntsd rá. Hidegen tálald. Jó étvágyat! (szh) Hodossy Gyula Gyermekkorom ízvilága nemrégiben megjelent A szerető önfegyelem címet viselő könyvem Válasz anyámnak, avagy marék föld a krákogók- ra című szövegében valós életem egyik epizódja okán a következő kérdés is megfogalmazódik: „Kivagyok én..., aki gyermekkoromValamikori könyörgés Félek, hogy ebédemet hiába főzik, pedig a vacsorámat is fogom kérni. Mélán Már azt hittem, rózsaszín minden, amikor csen-csen-csengettyű! Hát akkor nem is eszek vacsorát, truccból kókuszdió a fejed. ban szomszédoltam, hogy ne éhezzen a család, aki mindig szerettem volna tömött zsebbel járni, éhezőknek osztogatni...”. Nagyon fájt a kéregetés, a kölcsönkéregetés. „Majd fizetéskor megadják anyámék” - mondtam megszeppenve, szemlesütve. Megalázó volt, de menni kellett, mert kellett a pénz, hogy tisztességes étel kerüljön az asztalra. Hogy mi számított „tisztességes” ételnek, azt nem tudtam behatárolni sem akkor, sem most. Valószínű, a darás tészta vagy a tojásos csusza nem azok közé tartozott, mivel édesapám ezeket ki nem állhatta. Ha gyermekkorom ízvilágára gondolok, akarva akaratlanul felszínre törnek, kibuknak belőlem ezek a gyötrelmes életképek is, talán ezért is halogattam e szöveg megírását olyan sokáig. A pénztelenség nagy úr - behatárolja az ízek vüágának gyönyörűséges sokaságát. A hatvanas évek Dunaszerdahelyé- nek kisvárosi - nem polgári, de kispolgári - mindennapjaihoz hozzátartozott a nincstelenség. A cukros kenyér, a zsíros kenyér, a pirítós, jó esetben a lekváros kenyér, a híg leves, a sűrű főzelék volt a mindennapok étke. Minden, ami ezen túl volt, ünnepnek számított. Mennyire irigyeltem osztálytársaimat, akik kiflit tízóraiztak, de aztán ők is irigyeltek engem, amikor az égjük szomszédunknak, Molnár bácsinak köszönhetően kan nyulam eredményes szolgálataiért engem öt koronával jutalmazott, s a pénzből az iskolai büfében több napon keresztül brióst vásároltam, vásárolhattam. Minden nyelés maga volt a boldogság. Az otthoni vasárnapi és egyéb ünnepi ebédekre jó visszaemlékezni. Reggel nyolcra elmentünk templomba. Anjmm nővéreimmel a katolikusba, én bátyámmal és apámmal a reformátusba, pontosabban az evangélikusba, mivel akkor még - saját templom híján - ott voltak a református istentiszteletek. A lányok a miséről siettek haza főzni, mi fiúk meg a kilencórás mozira - a Winnetout százszor láttuk, de szerettük -, vagy pedig apánkkal az Állj meg vándor nevű kocsmába siettünk, mert szerinte az ünnepi ebéd előtt minden rendes embernek kijár egy jó pofa sör. Mi „sárgamálnát”, „pirosmálnát”, „kofolát” vagy „csi- náltmálnát” ittunk. Aki nem tudná, azok kedvéért mondom, hogy a csi- náltmálna alatt szörppel ízesített szódát kell érteni. Ez volt az üdítőitalok teljes választéka. Ebédre húsleves készült „kirántott hússal”. Általában „kirántott csirke” volt, ritkábban sertéshús, főleg télen, disznóölés után. A Simák hentesnél - a leves miatt - inkább csak marhahúst vett anyám, aki egyébiránt mindig nagyon ízletesen főzött. Amikor volt miből főzni, azt mindenkor finoman készítette el. A cukorborsó-főzelékei, a szilvás lepényei, a szilvás gombócai, a rétesei, a savanyú krumplilevesei, mind-mind felejthetetlenek, mint ahogy a határ, a rét, a városunkat akkor még körülölelő szélerdő kínálta finomságok is: a papsajt, a földiszeder, az erdei szamóca, az akácfavirág, a fagycsípte csipkebogyó. Milyen finom és laktató volt egy jó grundfoci után a szúnyogok ellen is hasznosnak bizonjailó tábortűz parazsában a sült krumpli vagy nyárson a kukorica, ritkábban a szalonna. Tavasztól őszig a határ különféle gyümölcsökkel is szolgált. A cseresznye volt a kedvenc, de a szilva-, a diószedéssel és -evéssel is sok-sok kellemes órát töltöttünk barátaimmal. Az ilyen kiruccanások jó alkalmat adtak az igazi mély barátságok kialakulására. No de, amit nem adott meg a határ, a rét, de valamelyik szomszédunknál megtermett, bevallom, azt is igencsak jólesett megdézsmálni. Most is összetolják a nyál a számban, ha Ludik néni nagyszemű málnájára gondolok, vagy Kovács bácsi gyönyörű, édes szőlőjére. Könyvem egy másik írásában, a címadó A szerető önfegyelemben arról írok, amikor apámékat a második világháború után a szovjet hadifogolytáborból hazaengedték, figyelmeztették őket, hogy vigyázzanak az evéssel, mert a legyengült szervezet nem bírná a hirtelen megterhelést, s írom, mekkora önfegyelem kellett, hogy ellenálljanak a sok finomságnak, amikor Istennek hála, az újra megadatott. Kellett a szerető önfegyelem, hogy csak módjával, nagy tisztességet adva nyúljanak az ételhez, legyen az bármi, ami finom, ami laktató, ami éltető. Az étel, legfőképpen a kenyér tisztelete belénk nevelődött. A kenyéré, amely a keresztény szimbolikában Krisztus teste, jelenti a múltat, láttatja a jelent, mutatja a jövőt, hogy az ízvilág így alakuljon át, mindenkire külön szabottan életkedvteli, boldog világízzé, ízes világgá. Ő biztos szeret Úgy élek, mint a grófok. Mozartot hallgatok, kínai csészéből kávét, francia pohárból vörösbort iszogatok, mint egy igazi gróf. Márkás cigarettára gyújtok, hanyagul fotelba ülök, Jutkára gondolok. A feleségem valamiért leszid, leviteti velem a szemetet, sóért és dudliért üzletbe küld. Most porszívózok, mint egy igazi gróf. Csakhogy ő biztosan szeret, én meg utálok porszívózni! (Hodossy Gyula: A szerető önfegyelem, Lilium Aurum, 2003) ÍZLIK - NEM ÍZLIK Vannak emlékezetes evésze- tek, ételek. Nagyon-nagyon jók és borzalmasan rosszak. Rovatunkban ismert személyiségeket kérdezünk arról, mely ízekre emlékeznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan elfelejtenének..., ha tudnák. Mészáros Lajos alkotmánybíró: Amire a legszívesebben emlékszem, az a fülj volt. Olyan ropogósra átsült finom falatot még soha nem á ettem. Budapesten voltam egy konferencián másfél évvel L ezelőtt, s utána hatalmas w fogadást adtak, nagyon ki- r tettek magukért a magyarok. Az osztrák alkotmánybíróság elnökével és feleségével ültem egy asztalnál, az ő tányérjukon láttam, s kérdeztem meg, hogy az micsoda. Egybesült fúrj volt, egész füij, a csőrében valami dísz. Ők mondták, hogy okvetlenül kóstoljam meg, mert ennek nincs párja. Ha Magyarországra utaznak, s ha tehetik, mindig fürjet esznek. Egyáltalán nem csodálkozom rajta, mert tényleg fenséges az ízhatása, de én azért csak maradok a hagyományos mátyus- földi ízeknél. Ha rajongani kell valamiért, hát én a savanyú levesekért és a lepényekért rajonganék továbbra is. A legrosszabb íz, amire életemben emlékszem, Izraelhez kötődik. Szerettem volna hozni a gyerekeknek valami jellegzetesen ottanit, s vettem nekik izraeli cukorkát. Amolyan krumplicukorszerű vastag valami nagy zacskóban. Az ottaniak mondták ugyan, hogy ne tegyem, mert meg fogom bánni, de nem hallgattam rájuk, mert amit helyette kínáltak, azt bárhol a vüágon megvehettem volna. És az az igazság, hogy mikor hazajöttem ve- le, megkóstoltuk vala- M mennyien, de esküszöm, "' -ijMjF hogy még mindig megvan valahol, pedig 1994-ben jár- * tam ott. Az íze leírhatatian, édes semmiképpen, de savanyú sem, inkább valami a fanyar és a kesernyés közt... Úgy összehúzza az ember száját, hogy talán azért is nem tud beszélni róla. Az viszont tény, hogy egyhamar nem feledi, (lögyö) IZNYERO Június 20-ai neszkávé versenyünkben a Nestlé Slovensko ajándékát nyerte: Kertész Katalin, Kassa Mezei Sarolta, Szilice Mészáros Endre, Pered Az ajándékcsomagokat szerkesztőségünk titkárságán július 3-án postázták. A nyertesek saját postásuknál érdeklődjenek.
