Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)

2003-07-16 / 162. szám, szerda

2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 16. ■■■■Pl KOMMENTÁR 18HBBI Bush Watergate-je MALINÁK ISTVÁN Messzeható következményekkel járó politikai csapdába esett - ej­tette magát - az amerikai elnök, ami politikai karrierjének nem túl dicső végét is jelentheti. Csapda ez a javából, hiszen tény: a Szaddám-rezsimet néhány szélsőséges szervezet kivételével senki sem sírja vissza. Sem az irakiak többsége, sem a szomszédos arab államok többsége, a demokratikus világról már nem is beszélve. Ugyanakkor tény az is, ha bebizonyosodik, hogy a Szaddám meg­döntésére indított háború melletti érveket tényleg manipulálták, az a Bush-kormányt feltétlenül támogató európai kormányok vál­ságát is előidézheti. Ez a láncreakció az, ami igazán veszélyes. Nemcsak a diktátorok könyörtelenek, a demokrácia játékszabá­lyai is azok. A cél nem szentesítheti az eszközt - némi iróniával szólva: legalábbis nem derülhet ki. Bár egyelőre minderről felté­teles módban kell szólni, hiszen még semmi sem bizonyított. Az tény, hogy a koalíciós erők defenzívába kerültek. Az már bebi­zonyosodott, hogy az afrikai uránvásárlás nem volt igaz, a Szad­dám mozgó laboratóriumairól terjesztett állításokat sem tudták igazolni, s ha az elkövetkező hónapokban sem sikerül tömeg- pusztító fegyverek nyomára bukkanni Irakban, akkor szinte bizo­nyos, hogy ifj. Busht utoléri apja végzete. Nagy valószínűséggel megjósolható, hogy ez esetben, Irakban már az idén elvesztette a jövő évi elnökválasztást. A történelem fura fintora: most látszik csak, mekkora hibát vétett a papa azzal, hogy megállt Bagdad előtt, ennek ellenére ő tisztán került ki az első Öböl-háborúból, míg ifj. Bush ezt a második Öböl-háború után nem mondhatja majd el magáról. Hiszen gyakorlatilag teljesen mindegy, mekkora jót tett Szaddám megbuktatásával, ha a lapjai cinkeltek voltak, és az is mindegy, hogy neki személyesen tudomása volt-e min­derről. Mert övé a felelősség. Ha a bizonyítékgyártás vádja a legkisebb mértékben is igazoló­dik, sosem mossa le magáról a vádat, hogy csak az olajért hábo­rúzott Irakban. Hogy kihasználta az amerikaiak millióinak 2001. . szeptember 11. után érthetően fellángolt hazafias érzelmeit. Hogy kihúzta az Irakban naponta életüket kockáztató amerikai kiskatonák lába alól az erkölcsi támasztékot, közönséges meg­szállókká degradálva őket. Az tényleg túlzás - katonai szempontból mindenképpen az -, hogy Irak lehet az amerikaiak újabb Vietnamja. De az meglehet: Irak lesz Bush Watergate-ja, csak annál súlyosabb, mert másokat is magával ránt. Évtizedekre eldöntheti a - divatos szóval - transzatlanti kapcsolatok jövőjét, minőségét. Sokak számára nem lehet megnyugtató vízió például a korrumpált Chirac erkölcsi pi- edesztálra emelkedése. Pillanatnyilag kényes és kínos helyzetben is van az amerikai kor­mányzat, s ilyen esetben nem tehet annál rosszabbat, minthogy elhamarkodott külpolitikai döntéseket hoz. Márpedig, sajnos, látszanak a kapkodás jelei, amit az a hétfői Vershbow-nyilatkozat is bizonyít, miszerint az USA reményt keltőnek tartja Putyin erőfeszítéseit a csecsenföldi válság politikai rendezése terén. Ez újabb erkölcsi fiaskó lehet, hiszen nyilvánvaló, hogy Moszkva az októberi csecsenföldi elnökválasztással egy Kreml-barát bábre­zsimet akar Groznijba telepíteni, örökre a szekrény alá söpörve azokat a háborús bűntetteket, amelyeket az oroszok Csecsenföl- dön elkövettek. És bár politikailag érthető, hogy a jelen helyzet­ben a Fehér Háznak szüksége van Moszkva támogatására, vagy legalábbis semlegességére, az ilyen nyilatkozatoknak minden­képpen cinkosságszaguk van. JEGYZET mehet tovább, megszabadulok a fölösleges kacatoktólü! Kez­dem az újságokkal, folyóira­tokkal, mert azokból van aztán egy rakás. Mielőtt azonban ki­selejtezem, természetesen át kell őket lapoznom, nincs-e • bennük olyan írás, amelyet még nem olvastam, vagy amely esetleg jól jöhet még egyszer... Hát tehetek én arról, hogy mindig találok bennük olyas­mit, ami miatt aztán megme­nekülnek a szemétkosártól? Akkor talán a ruhaneműk kö­zött akad, amitől megválhatok és szellősebbé tehetem az élet­teremet. Való igaz, vannak a szekrényben olyan ruhák, ami­ket már évek óta nem vettem fel, meg ki is mentek már a di­vatból. De még olyan „megle­hetős” állapotban vannak! Kár még kidobni. Főleg, hogy a di­vat állandóan ismétlődik. A szupermarketes nejlontáskák­ból is annyi van, hogy lépni sem lehet tőlük, na de csak nem válók meg tőlük minden ok nélkül. Az az igazság, hogy még azo­kat a papírlapokat is nehéz szívvel dobom a kosárba, ame­lyeknek csak az egyik oldala használt. Mert a másik oldalá­ra még kiválóan lehet jegyze­telni. Mi tagadás, a lomtalaní­tás általában nagyon kevés eredménnyel jár. De legalább szépen leltárt készítek, hogy mi minden is van a közelem­ben, „ha egyszer szükségem lesz rá”. Az az igazság, hogy nekünk, hörcsögöknek valójá­ban leginkább térre van szük­ségünk. Igaz is, nincs valakinek néhány nélkülözhető négyzetmétere? Csak pár apróságnak szeretnék helyet szorítani... Teret a hörcsögnek! MISLAY EDIT Kétféle típusú ember van. Itt most nem az a vicc következik, hogy az egyik az, aki két típus­ba sorolja az embereket, a má­sik, aki nem, hanem a követ­kező: aki gyűjtögető „hörcsög” és aki nem. Ez utóbbi minden szívfájdalom és fejtörés nélkül szabadul meg az általa fölöslegesnek tartott dolgoktól. Nem hagyja, hogy különböző tárgyak tömkelegé lepje el az életterét. Szinte bol­dogan, önfeledten fütyörészve lomtalanít évente többször, és minden lelkifurdalás nélkül „eteti” rendszeresen a szemét­kukákat. Istenem, boldog em­berek! Pechemre nem ebbe a kategóriába tartozom. Szé­gyen, nem szégyen, jellegzetes hörcsög vagyok. Aki kétszer is meggondolja, ha valamitől örökre búcsút vesz. Sőt, inkább háromszor. Vagy négyszer-öt- ször. Mert mi történik, ha vala­mikor (netalán éppen a közel­jövőben) éppen arra a valamire lesz szükségem, amitől most olyan könnyedén megválni ké­szülök? Persze, időnként engem is megérint a lomtalanítók könnyedsége (nem tudom, mi­képpen történik ez, lehet, hogy elég, ha egy ilyen lomtalanító szellemű embertársammal egy helyiségben tartózkodom, ne­talán a buszon, villamoson olyan ülést foglalok el, ame­lyen előzőleg utazott), ilyenkor végignézek a lakáson, és eltö­kélten kijelentem: ez így nem TALLÓZÓ NÁRODNÁ OBRODA A szlovákok a szomszédos államok­ból, de a távolabbi országokból is gyakran nem kis szuveníreket, ha­nem otthon is megvásárolható hasz­nálati tárgyakat hoznak be. A vásár­lóturisztika a kilencvenes évek folya­mán nem csökkent, talán még erősö­dött is. Ukrajnából üzemanyagot, dohányárut és alkoholt, Lengyelor­szágból építkezési anyagokat, ruha­neműt, az EU-tagállamokból elekt­ronikai cikkeket, Magyarországról cipőt és ruhát, Csehországból élel­miszert hoznak be. Ezeket az árukat nagyon gyakran nem is vallják be a határon. Vannak, akik ezt nagyban csinálják, itt már csempészésről le­het beszélni. Csak az egyszerű frottír zoknikon, amelyek minden piacon kaphatók, az államnak évente mint­egy 196 millió koronás vám és adó­kiesése keletkezik. A vámosok sze­rint a legnagyobb csempészés az or­szág keleti határán folyik, egyesek szerint az ukrán-szlovák határon nagyobb a forgalom, mint a pozso­nyi korzón. Itt nem csak a szervezett csoportok csempésznek, a környék­beli falvak asszonyai is kartonszám­ra hozzák-viszik a cigarettát és az al­koholt. A határon lefoglalt csem­pészáruk skálája nagyon széles, az egzotikus állatoktól kezdve az embe­ri szerveken át gyógyszert, drogot, értékes műtárgyakat próbálnak meg becsempészni, de egyszer egy da­rabjaira szedett T-55-ös tankot is megpróbáltak kivinni az országból. Libéria az Egyesült Államok egyetlen és sajátos gyarmata volt a fekete kontinensen Amerika afrikai mostohagyereke George Bush amerikai elnök hétfőn kifejezte készségét, hogy korlátozott számú ka­tonával hozzájárul a libériái békefenntartáshoz. Az elnök a Fehér Házban megbeszé­lést folytatott Kofi Annan ENSZ-főtitkárral a libériái helyzetről. Bush elnök kije­lentette: Bármilyen kötele­zettséget vállalunk, mértéke és ideje korlátozott lesz. Még nem döntött végleg, mivel je­lentést vár arról, hogy a tér­ségbeli államok hány kato­nát tudnak kiállítani a béke- fenntartó erőbe. MTI-HÁTTÉR A végrehajtó hatalmat az elnök gyakorolja, a törvényhozás a kép­viselőházból és a szenátusból áll. A pénzt dollárnak nevezik. Lobo­góján 11 piros-fehér sáv látható. De csak egy csillag, az ország ugyanis nem az Egyesült Álla­mok, hanem egyik afrikai teremt­ménye, Libéria. Libéria alkotmányát amerikai mintára írták 1847-ben, amikor a felszabadított rabszolgák kikiál­tották a gyarmat függetlenségét. Az Egyesült Államokban egyebek között a történelmi szálakra hi­vatkoznak azok, akik szerint a kormánynak katonákat kellene küldenie a polgárháború által fel­dúlt és tönkretett országba a béke fenntartására. Ha Afrika része Amerika történelmének, amint azt Condoleezza Rice nemzetbiz­tonsági tanácsadó mondta a mi­nap, akkor ez többszörösen igaz Libériára. Libéria az Egyesült Államok egyetlen és sajátos gyarmata volt a kontinensen. Az Amerikai Gyar­matosító Társaság alapította 1822-ben felszabadított rabszol­gák letelepítésére. A támogatók egy része úgy vélte, hogy boldo­gabbak lesznek őseik földjén, má­sok abban bíztak, hogy amerikai fekete telepesek hozzájárulnak Afrika megtérítéséhez, civilizálá- sához. Az USA déli államaiban voltak, akikhek azért tetszett a „projekt”, mivel megszabadulhat­tak - a rabszolgáikat esetleg meg­rontó - szabad feketéktől. A társaság 1867-ig összesen 13 ezer kivándorlót telepített le a ne­vében a szabadok földjét jelentő Libériában. A fővárost - Monrovi- át - James Monroe amerikai el­nökről (1817-25) nevezték el. A telepesek leigázták a tengerpart­tól távolabb élő törzseket, és 1885-ben húzták meg a nyugat­afrikai ország határait. A 111 ezer négyzetkilométer ki­terjedésű, 3,3 millió lakosú orszá­Az országot a felszaba­dított rabszolgák letele­pítésére hozták létre. got a felszabadított rabszolgák le­származottai, az őslakosoktól el­különülő, a népesség 5 százalékát kitevő liberó-amerikaiak uralták 133 évig. Amerikai protektorátus volt úgyszólván, és Firestone or­szágnak is nevezték a cégóriás ka- ucsukültetvényeiről. A libériaiak leginkább Amerika mostohagye­rekének tekintették magukat. Jimmy Carter 1978-ban felkereste az akkor még stabil országot, amely Afrikában járó amerikai el­nök számára akkor még kötelező megállónak számított. 1980-ban az iskolázadan Sámuel Doe őrmester, a krahn népcsopor tagja puccsal elragadta a liberó- amerikaiaktól a hatalmat. 1982- ben, Ronald Reagan alatt egy főre számítva Libéria több amerikai se­gélyt kapott, mint bármely más fe­kete afrikai ország. Washington sze­met hunyt az 1985-ös választási csa­lás felett is, ami csak felbátorította az őrmester-elnököt, az országnak meg azt üzente, hogy a mérsékelt el­lenzéknek nincs helye a nap alatt. A félig liberó-amerikai, félig bennszü­lött Charles Taylor - aki egykor Doe felettese volt - lázadást szított elle­ne. Taylort sikkasztással vádolták meg, ezért az Egyesült Államokba menekült, ahol annak idején köz- gazdasági tanulmányait végezte. Az amerikai hatóságok őrizetbe vették, de Taylor megszökött a kiadatás elől (állítólag vasfűrésszel, összecsomó­zott lepedővel). 1989-ben lázadók élén Elefántcsontpartról benyomult Libériába. 1990-ben Monroviát két lázadószervezet is ostromolta, Washington figyelmét azonban Ku- vait iraki lerohanása kötötte le és megelégedett az amerikai állampol­gárok evakuálásával. Doe-t a lázadók elfogták, füleit le­vágták, a kamerák előtt halálra kí­nozták. A harcok hevessége foko­zódott, az ellenfelek több táborra szakadva egymás torkának estek. 1996-ben a térségbeli államok köz­vetítésével békemegállapodást ír­tak alá a szemben álló felek, 1997- ben Taylort elnökké választották, de 2000-ben már ismét ropogtak a fegyverek. Az elmúlt 14 évben 200 ezer ember vesztette életét az öl­döklésekben, egy millióan vesztet­ték el otthonukat, nagy többségük a szomszédos országokba mene­kült a fegyveresek, köztük kábító­szerrel doppingolt gyerek katonák kegyetlenkedései elől. A harcok a térség más országaira is átcsaptak, Charles Taylor támogatta a szom­szédos Sierra Leone lázadóit, főleg az általuk ellenőrzött területen il­Az elmúlt 14 évben 200 ezer ember vesztette éle­tét az öldöklésekben. legálisan bányászott gyémántért. Kormánycsapatai határ menti összetűzésekbe keveredtek a szomszédos Guinea katonáival is. A beavatkozás támogatói a törté­nelmi felelősségre utalnak, han­goztatva, hogy Amerika mostoha­gyereke ne legyen elhagyatott ár­va. Mások azzal érvelnek, hogy a nyugat-afrikai stabilitás megte­remtéséhez szükség van az ameri­kai katonai szerepvállalásra: a Perzsa-öböl térségétől való na­gyobb függetlenségre törekedő Egyesült Államok kőolaj-behoza­talának 15 százaléka származik Nyugat-Afrikából, de 2005-re ez az arány előreláthatóan 25 száza­lékra emelkedik. VISSZHANG: ad. Kiszabadítják Kossuthot a rozsnyói kazánházból? Új Szó, 2003. július 14. Hagyjuk a rozsnyóiakra! Rozsnyóiak voltak panaszkodni Csáky Pálnál. Újra. Mert csináltak már ilyet: a hatalomnál kerestek megoldást arra, amire helyben kel­lettvolna találniuk. Illetve csak egyszerűen betartaniuk a konszen­zussal, demokratikus módon elha- tározottakat. Na, de ez a közelmúlt. Ami ugye hordoz bizonyos tanulsá­gokat, de amint a friss példából lát­juk, annak később semmi haszna. Csáky Pál személyesen sok min­dent hallhatott volna a rozsnyói magyar ügyekről (valamit biztos a Kossuth-szobor sorsáról is, mert­hogy azzal, akörül itt az elmúlt ti­zenöt évben folyamatosan történt ez-az; sok szép és jó is) 1999-ben, amikor hivatalos látogatást tett a Rozsnyói Járási Hivatalban és mi­kor ezt a jelenlétet kihasználva rö­vid találkozót kértek tőle a rozs­nyói magyar szervezetek képvi­selői. De velük akkor nem akart ta­lálkozni. Nem igen volt kíváncsi a helyi magyar dolgokra, sikerekre. És ilyen találkozóra azóta sem ke­rült sor. Ám most egyszer csak nagy dérrel-dúrral neki a Kossuth- szobornak! S mindezt talán egy embernek a lelki szegénységét bi­zonyító, s erre a hatalomnál gyógyírt váró hőzöngésére reagál­va. Nagy pénzeket kínálva. Szen­zációt fabrikálva az ügyből. Amit nem kormány- és Csemadok-szin­ten kell elsősorban kezelni. Kossuth Lajos rozsnyói szobráról a rozsnyói magyarságnak (képvi­selői az elmúlt hónapokban talál­koztak néhányszor az ügyben) s Rozsnyó város önkormányzatának kell egy - a helyi viszonyokat fi­gyelembe vevő -, minden szem­pontból megfelelő döntést hoznia, méltó köztéri helyet találni. A rozsnyói Kossuth-szobor ügye (még ha igencsak csábító is ez a le­hetőség) nem szabad, hogy most, vagy akár később, olcsó politikai játszmák színtere legyen. Nagyon rossz lenne, s az ügynek csak árta­na, ha ebből bárki holmi villogási lehetőséget kreálna magának. Nos, várjuk hát meg inkább, mire képes a fent említett helyi tényező, s ne akarjuk szédíteni a Rozsnyón szegénységben élőket nagy pén­zekkel. Nem tesz ez jót senkinek, de nekik főleg nem. A Kossuth- szobor régóta óhajtott felállítása ugyanis nem pénz kérdése. Száz évvel ezelőtt sem hatalmi szóra, fentről ígért nagy pénzekből jött létre. Helyi, gömöri kisemberek közadakozásból állították fel a szobrot. Bízzuk ezt az ügyet (s ne engedjünk a kísértésnek) most is rájuk. Mert ha nehéz is Kossuth Lajos rozsnyói szobrának harmad­szori felállítása, akkor lesz sikeres, ha azt ahelyiek - jó értelemben - megszenvedik, s magukénak érez­ve tudnak érte összefogva kiállni. Ambrus Ferenc Rozsnyó- Szép kis demokrácia, amikor utoljára 8 évet kaptam, figyelembe vették a nehéz gyerekkoromat! (Lehoczki István rajza)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents