Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-15 / 161. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 15. TALLÓZÓ KOMMENTÁR Minimálbér a mérlegen PÁKOZDI GERTRÚD A munkáltatók szerint a legalsóbb bérkategóriába sorolt alkalmazottak számára már így is eléggé magas a megengedett legalacsonyabb bér; vannak cégek, ahol ez átlagban 8 ezer korona körüli. Az egyetemet végzetteknek például ugyanis legalább a mindenkori minimálbér kétszeresét kell fizetni azoknál a cégeknél, ahol nincs kollektív szerződés. Márpedig a kis- és középvállalkozások zömében nem dolgoznak ki kollektív szerződést. A felsőfokú végzettségű fiatalok meg - érthetően - keveslik a havi 11 ezer koronát. A minimálbér emelése minden nemzetgazdaság számára fogas kérdés. Pedig ténylegesen csak az alkalmazottak töredéke dolgozik ennyiért. A statisztika szerint nálunk az összes alkalmazottnak mindössze a negyed százaléka, vagyis mintegy 1300 munkavállaló kap minimálbért. Ez önmagában nem nagy szám, de tudni kell, hogy vannak ágazatok, amelyekben az átlagbérek minimális emelése is a vállalkozói járulékok (társadalombiztosítási díj, béradó) olyan növekedésével párosul, amely már veszélyezteti a termelés legalább szinten tartását. Ilyen ágazat például a textilipar, amely éppen az alacsony bérköltségeinek köszönhetően tud valamelyest versenyképes lenni a külföldi piacokon. Ez az ágazat már bérköltségeinek 3-4 százalékos növekedését is elviselhetetlennek tartaná. Jövőre ugyanis tovább drágul az energia, és emiatt - ha piacon akar maradni - költségcsökkentési céllal, nagy valószínűséggel létszámleépítéshez folyamodik. Ez a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás minden kis- és középvállalkozó számára, akit az egyéb, még mindig magas járulékterhek kényszerítenek ilyen „takarékoskodásra”. Tőkehiány miatt fejleszteni nem nagyon tudnak, sok helyen így a minimál- vagy ahhoz közeli bérért dolgozók az életszínvonal emelését célzó béremelésnek nem a nyertesei, hanem a vesztesei lennének. Kérdés azonban, hogy csak a minimálbér összegének bármilyen bölcs mérlegelése hozzájárul-e az alapkérdés gyökeres megoldásához; a munkanélküliség iparfejlesztéssel való csökkentéséhez. A válasz: természetesen nem járul hozzá. Amíg az adminisztratív intézkedésekre (a munkanélküliek átkategorizálása hamisítatlan adminisztratív húzás) összpontosító állam nem válik szolgáltató, tehát intézkedéseivel lehetőségeket teremtő állammá, addig a bérpolitika is csak a tűzoltást szolgálja. Ennek ellenkezőjét egyebek között az jelentené, hogy az állam az ipari parkok, az úthálózat és általában az infrastruktúra fejlesztési feltételeinek megteremtésével az elmaradott térségeket is vonzóvá teszi a tőke számára. Az olcsó munkaerő csak egy összetevője a befektetők ro- konszenve kialakításának. A pillanat szempontjából kétségtelenül fontos annak megválaszolása, hogy sok-e a 8100 korona, amit a szakszervezet javasol minimálbérként, illetve alamizsna-e az a 380 (esetleg valamivel több) korona, amellyel a minisztérium az eddigi 5570 koronás minimálbért megtoldaná. Ennél is fontosabb lenne, ha éreznénk, hogy döntéshozóink a holnap, a holnapután lehetőségeit is vizsgálják. JEGYZET A nyugi dicsérete JUHÁSZ KATALIN Nincs szerencsém, mondhatnám, ha belenyugodnék az idő múlásába. Az történt ugyanis, hogy mihelyt kinőttem a pop- fesztiválozó korból, kishazánk- ban is beindult a szervezkedés. Évről évre több helyre lehet menni nyaranta. A környező országokban már tíz éve dömping dúl ilyen téren, újabban azonban nálunk is felélénkült a könnyűzenei élet, olyannyira, hogy hirtelenjében hét zajos kulturális eseményt is fel tudnék sorolni. A szervezők nagy örömömre egymást igyekeznek letromfolni, egészséges versengés tapasztalható, kínálat is, kereslet is van, sőt stílusbeli választék is. A metálosok ide, a funkisták amoda, a reggae-ra- jongók rasta táborba, a wes- terncsizmások vadkeletre, az alternatívok maradéka a trencsé- ni vár alá. Csak győzze az ember pénzzel és sátorral. Elárulhatom, hogy zenei mindenevő vagyok, és mivel évekig éheztet- tek eldöntöttem, ahova csak tudok, elzarándokolok. Nos, a naptáramban már valamennyi hétvége foglalt, a kilométeróra pedig már túl is pörgött, így be kell látnom, hogy ez a vállalás nem lesz száz százalékra teljesítve. Még így is jobban járok azonban kortársaimnál, akik csak könyvekből és filmekből tudják, milyen lehetett Woods- tockban. Ráadásul a modern kor woodstockjaiból haza lehet mobiltelefonálni, vannak bankautomaták, és ha az ember megfelelően helyezkedik, az esti híradóban is benne lehet. Üzenhet egy V betűt az otthoniaknak, ha tényleg úgy érzi magát. Sőt, ha netán kihagy egy hétvégét, a másnapi ifjúsági rádióműsorból pontos helyzetképet kaphat az elmulasztott fesztiválról. Tegnapelőtt nekem is csak be kellett kapcsolnom a Pátria rádiót, máris szakavatott értékelés zúdult rám az Érsekújvárban történtekről. Megtudhattam, hogy haverok, buli, hanta meg azt is, hogy zene, pia, „motrok”. Ennyi ugyan előre is sejthető volt, a fellépő zenekaroktól pedig nem akadt felvételük a szerkesztőknek, de sebaj, a talányosság, a titokzatos homály még csábítóbbá teszi a dolgot, jövőre majd úgy intézem, hogy ott lehessek. Ösztöneim amúgy is azt súgják, a mostani víkend lesz a nyerő. Már a rendezvény neve is sokat ígér: Pohoda, azaz Nyugi. A tombolás mellé bizony ez is elkel. Főleg az én koromban.- Haver, igyunk tartalékba is, mert megint emelik az árát! (Peter Gossányi rajza) Naivitás azt hinni, hogy a szlovákiai lehallgatási botrány a lehallgatásról szól ... s él, ha visszaél vele Az ügyészi kijelentést, mely szerint nem is Pavol Ruskót, hanem a Sme napilapot hallgatták le, megnyugtatásnak szánták. Hiszen a botrányt Rusko robbantotta ki azzal, hogy nyilvánosságra hozta: felvétel készült egy telefonbeszélgetéséről. Sőt a felvétel kikerült a titkosszolgálattól. Rusko most nyugodt lehetne, nem is őt figyelték. Jobb lenne, ha ezt nem hinné el. LOVÁSZ ATTILA Merthogy igenis Ruskót figyelték. Nem most és nem ezen beszélgetés kapcsán. Egyszerűen azért figyelték, mert évekig az ország legbefolyásosabb televíziójának (társ)tu- lajdonosa volt, és ugyan ki hiszi el, hogy a médiapiacon ismeretlen borkereskedő barátjának adta volna el részesedését. Rusko a világ minden titkosszolgálata számára célszemély: gyorsan gazdagodott meg, mediális hatalommal bír, legyártott egy kormányt és egy köz- társasági elnököt, valamint két politikai pártot. Mindezt pénzével és televíziójával. A világ minden titkosszolgálata megfigyeli azokat az embereket, akiknek döntései régiók életszínvonalát, tömegek hangulatát befolyásolhatják. Ez ugyanis a titkosszolgálat kutya kötelessége. Ugyanúgy kötelessége a bűnüldöző szerveket tájékoztatni, ha információi alapján bűncselekmény történt vagy készül. Kötelessége tájékoztatni az erre felhatalmazott személyeket arról is, milyen következményekkel járhat egy-egy döntés, milyen érdekes gazdasági csoportosulások telepednek le az országban, milyen a szervezett bűnözés ereje, milyenek a struktúrái, merre megy a kábítószer, fegyver, radioaktív anyag, hol jelentek meg a szervkereskedők vagy hol adják-veszik a fehér hús piacán a lányokat és a gyerekeket. A döbbenetes az, hogy mindezt a szlovák titkosszolgálat nem csinálja. Ha ugyanis csinálná, akkor Szlovákia nem lenne annyira fontos tranzitország a drogpiacon. Ha csinálná, nem lehetne szlovákiai gyerekek pornóképei után kajtatni az interneten (még szerencse, hogy legalább törölték). És hajói végezte volna a dolgát, akkor a Devín Bank egy évvel korábban zárja be kapuit, a Horizont, a B. M. G. Invest, az AGW nem jut el a bűvös húszmilliárdqs csalásig. Ha rendesen végezné a dolgát, akkor azt is tudhatná, milyen piszkos telekügyletek, termőföldeladások és zseb- szerződések jellemzik ma az ingatlanpiacot. A szlovák titkosszolgálatról Mečiar (és főleg Lexa) idején Ján Langoš volt szövetségi belügyminiszter azt mondta, hogy veszélyezteti az ország információs biztonságát. Nos, ez a helyzet azóta változatlan. A titkosszolgálat piszkos seftekre használja föl az adófizetők pénzén vett és üzemeltetett eszköztárat, és ez az, ami fölháborító! A titkosszolgálat nemrég legalább száz alkalmazottjától vált meg. Egytől egyik az ŠtB kötelekében tanulták a szakmát. Abban a szervezetben, amely számára az ellenség az állampolgár volt. Szívinfarktus határára sodró az a televíziKi figyelte és milyen parancsra? Hol vannak a felvételek? ós információ, amely szerint az elbocsátottak hetven százaléka a műszaki szolgáltatások osztályán dolgozott. Tehát: lehallgatott, figyelt, követett, felvételeket készített és csoportosított. S bár bizonyíték nincs rá, igenis elképzelhető, mi mindent „vittek haza” az urak, mi minden jelenik majd meg komoly gazdasági, politikai vagy mediális döntéseknél, mint jelentős zsarolóanyag. A szlovák titkosszolgálat a diktatúrák módszereit alkalmazza. Sajtóterméket hallgat le (és ha egyet, mi a biztosíték arra, hogy nem mindet?), lehallgatások felvételeit bocsátja áruba, eljutva az abszurd határára, hiszen ki hiszi el, hogy a Sme tapasztalaüan gyakornokát hallgatták le. Ki hiszi el, hogy nem azokat a munkatársakat figyelték, akik éppen a szlovák titkosszolgálatról, rendőrségről, kirabolt pénzügyi intézményekről vagy milliárdos energiaipari bulikról írtak. Ne legyünk naivak: a titkosszolgálat Ruskót igenis figyelte. Csak éppen bírósági engedély nélkül, tehát illegálisan. A titkosszolgálat egy kiadót figyelt, Szlovákia legnagyobb kiadóvállalatát. Azt, amelyik Lexa titkosszolgálatának négy évig volt megfigyelt célja és Mečiar kormányának nyílt ellenfele. Lám, Dzurinda idején is... A műszaki dolgokban kissé jártas emberek tudják, hogy egy ISDN-alköz- pontban nem lehet egy vonalat figyelni. Legalább húszat figyeltek egyszerre. Kiét? Nem kérdés. Ki figyelte és milyen parancsra? Hol vannak a felvételek? Hol vannak az elkövetők? Milyen az ellenőrzési rendszer, ha csak úgy ki lehet emelni egy-egy lehallgatás anyagát? (E sorok írója találkozott már lehallgatási anyagok átírásaival, amelyekkel kollégáját akarták kompromittálni.) Mit tett az új titkosszolgálati igazgató, hogy egyik percről a másikra megszüntesse az efféle praktikáknak még a lehetőségét is? Mit tett a politikai elit azért, hogy a hatalmasok ne kezdhessenek hatalmukkal bármit? És ha a politikai elit Rusko kiabálásán túl nem tesz semmit, vajon joggal merül-e föl a kérdés: hány politikusnak felel meg ez az állapot és közülük mennyi lehet érdekelt az ügyben? Akár mint kárvallott, de akár mint megrendelő is? Kemény kérdések, számon kérő hangnem? Jogos. Az állampolgárok évente egymilliár- dot „dobnak össze” a titkosszolgálatra. Arra, amelynek az állampolgárok érdekeit kellene védenie és az ország közbiztonsága számára nem elhanyagolható feladatokat kellene ellátnia. Ezzel szemben vígan várhatjuk, hogy alapjában véve semmi sem fog történni a titkosszolgálatnál, a botrány szépen elcsendesedik, és majd valaki előkotorja „azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.” Ebben a helyzetben talári okosabb lenne egy jövőbeni, tisztességes, eszköztárát hatékonyan használó szolgálat kialakításán gondolkodni. Mert a jelenlegi alapjaiban rothadt. Mert azt a hatalmat tanulta meg szolgálni, amely a hatalommal való visszaélésből élt. A demokrácia titkosszolgálata ugyanis - a szlovákiai gyakorlattól eltérően - elsősorban szolgálat! osztályú és „rövid lejáratú" dublőréi Szaddám Huszeinnek voltak első osztályú hasonmásai és voltak ,.rövid lejáratú” dublőréi is. Az előbbieket kímélték, gondozták, mintha a korona ékszerei lettek volna, az iraki elnök a nagyobb ceremóniákra tartogatta őket, néha külföldi delegációkat fogadtatott velük. Milliókat költött plasztikai műtétjeikre, amelyekhez két-három évente folyamodtak, hogy a hasonlóság tökéletes maradjon. A „rövid lejáratú“ alteregók viszont, mondhatni, „ágyútöltelékek” voltak, akkor vetették be őket, amikor nagy volt a merényletek valószínűsége. Mindezt Michael Ramadan mesélte el az Aszaah című, kéthetenként megjelenő iraki lapban. Ő 19 évig „dolgozott” Szaddám-hasonmás- ként, és csak akkor lépett helyébe egy Mahmúd al-Szakafi nevű, Bakuba kormányzóságból való férfi, amikor őt az iráni háború idején kitervelt merényletben súlyosan megsebesítették. Ramadan és családja egy ideje már az Egyesült Államokban él. Interjújában - amelyről a Corríe- re della Sera című olasz lap megjegyzi, hogy nehéz benne a fantáziát elválasztani a valóságtól - Ramadan kifejtette, hogy szerinte miért nem sikerült még mindig, három hónappal a háború befejezése után sem a diktátort kézre keríteni. „Szaddám hitt a mágia hatalmában és mindenféle varázslatot, boszorkányságot felhasznált ellenségei ellen. Anyjától, Szubától örökölte ezt a hitet. Az asszony az aranyozott elnöki palotákba is magával vitte szülőfalujának paraszti babonáit. Egyszer Szaddám megmutatott nekem egy öreg látnokot, aki azt állította, hogy a markában szorongatott különös sárga kövek sértetlenséget biztosítanak neki. Kérte testőrét, hogy lőjön rá, amit az meg is tett. És az öreg valóban nem sérült meg. Szaddám nevetett, és nekem is megparancsolta, hogy lőjek rá, mármint az öregre. Az én golyóm sem tett kárt benne. Ilyen emberek voltak a tanácsadói. Miattuk Szaddám több ezer embert öletett meg, köztük néhány olyant is, aki hű volt a rendszerhez és a Baasz Párthoz. A mágusok megesküdtek, hogy az agyukból kiolvasták az árulás szándékát” - mesélte a volt hasonmás. Ramadan elmondása szerint a bagdadi udvar másik potentátja egy bizonyos Mohamed al-Dzsanabi volt, aki azt a feladatot kapta: tanítsa meg a hasonmásoknak, hogyan viselkedjenek igazi Szaddámként. Mindennap órákig gyakoroltatta velük, hogyan jár, étkezik, szivarozik, beszél, nevet, haragszik... Ő választotta ki a „hasonmások hasonmását”, Jaszim Muhammad Alit. A kerbelai férfi olyan tökéletes volt, hogy még Szaddám két fia - Kuszaj és Udaj - sem voltak biztosak abban, ki áll előttük. „Tudjuk - árulta el az olasz lapnak Ramadan -, hogy a legutolsó, január 6-i, a hadsereg napja alkalmából rendezett ünnepségen és tavaly, a Baasz Párt forradalmának évfordulóján, július 17-én Jaszim elnökölt, de ezt senki sem vette észre.” A kérdésre, nem lehet-e, hogy ma már csak Jaszim létezik, Ramadan így válaszolt: „Tudjuk, hogy Szaddám nemrég súlyosan megbetegedett. Az orvosok nem tudták meggyógyítani. Némelyik szerint nem sok ideje volt hátra. Jaszim helyettesítette a hadsereg csúcsösszejövetelein. De nem tudom, hogy a háború előtt nem gyógyult- e meg annyira, hogy újra átvegye a vezetést.” (m) VISSZHANG Ad: Az imazsámoly alatt; Ne vígy minket a kísértésbe, Új Szó, 2003. július 11-12. Néhány mondat két cikkről Az Új Szó 2003. július 11-i és 12-i számában Tóth Mihály és Juhász László tollából megjelent cikkekre szeretnék reagálni. Az utóbbi időben az abortuszvita és a katolikus oktatást érintő vatikáni szerződés kapcsán sorra jelennek meg az Új Szóban a katolikus egyház álláspontját támadó cikkek. Tóth Mihály megadja az alaphangot a támadáshoz a július 11-i számban Az imazsámoly alatt című kommentárjában, amelyet egy nappal később Juhász László még durvább módszerrel folytat, amikor a Ne vígy minket a kísértésbe című cikkében a katolikus szentmisét gúnyolja, s ezzel megsérti a hívők érzéseit. Tóth Mihály megemlíti az európai történelemnek azon szerinte „fényes pillanatait”, amikor „a progresszív társadalmi erők hatására megvalósult az állam és az egyház különválása”. Kár, hogy nem sorolja fel ezeket a fényes pillanatokat. Netán az úgynevezett nagy francia forradalom eredményeire gondol, amely véres terrorral igyekezett megszüntetni a vallást és az egyházat? Mindennek utóhatása volt Franciaországban, finomítottabb formában, az egyház jogainak a cikkíró által kívánatosnak tartott megnyirbálása a XX. század elején. Ennek a szellemnek követője volt a Tóth Mihály által felmagasztalt „demokratikus” Csehszlovákia is, a német- és magyargyűlölő „demokrata, Beneš vezetésével, aki nemcsak az egyház, hanem - saját bőrünkön tapasztalhattuk - a kisebbségek jogait is igyekezett korlátozni. Ebből az „idilli” demokratikus állapotból zökkentette ki a cikk szerzőjét a „barbár magyar kakastollas csendőrök” terrorja, akik - szerinte - nyilván a katolikus egyház nevében cselekedtek. A „haladás és a fejlődés” nevében egyébként Sztálin és a bolsevik gonosztevők is igyekeztek különválasztani az egyházat, nemcsak az államtól, hanem a hívőktől, az egész társadalomtól is. Ennek meglehetősen drasztikus módját választották: üldözték, kínozták, meggyilkolták, vagy esetleg „csak” internálták a papokat, szerzeteseket, teljesen meg akarták semmisíteni ellenfelüket. Ezek lennének Tóth Mihály történelmi „fényes pillanatai”? Ma az egyház és a vallás ellenségei már ravaszabb módszerekkel dolgoznak. Igyekeznek gazdaságilag ellehetetleníteni az egyházi szervezetek működését, s a mesterségesen gerjesztett médiabotrányok által gyengíteni az egyház számukra veszélyesnek tartott befolyását. Az egyház senkit sem akar kényszeríteni elvei elfogadására, de küzd azért, hogy hívei a katolikus tanítás elvei és saját erkölcsi meggyőződésük szerint élhessenek. A katolikus híveknek joguk van hitbeli és erkölcsi meggyőződésük kinyilvánítására és megvédésére, mivel a vallásszabadságot - még ha ez egyes, Sztálin fényes pillanatai iránt nosztalgiát érzőknek nem is tetszik - a valóban demokratikus állam mindenki számára köteles biztosítani. Dr. Karaffa János plébános
