Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)

2003-07-15 / 161. szám, kedd

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 15. TALLÓZÓ KOMMENTÁR Minimálbér a mérlegen PÁKOZDI GERTRÚD A munkáltatók szerint a legalsóbb bérkategóriába sorolt alkalma­zottak számára már így is eléggé magas a megengedett legalacso­nyabb bér; vannak cégek, ahol ez átlagban 8 ezer korona körüli. Az egyetemet végzetteknek például ugyanis legalább a minden­kori minimálbér kétszeresét kell fizetni azoknál a cégeknél, ahol nincs kollektív szerződés. Márpedig a kis- és középvállalkozások zömében nem dolgoznak ki kollektív szerződést. A felsőfokú vég­zettségű fiatalok meg - érthetően - keveslik a havi 11 ezer koro­nát. A minimálbér emelése minden nemzetgazdaság számára fo­gas kérdés. Pedig ténylegesen csak az alkalmazottak töredéke dolgozik ennyiért. A statisztika szerint nálunk az összes alkalma­zottnak mindössze a negyed százaléka, vagyis mintegy 1300 munkavállaló kap minimálbért. Ez önmagában nem nagy szám, de tudni kell, hogy vannak ágazatok, amelyekben az átlagbérek minimális emelése is a vállalkozói járulékok (társadalombiztosí­tási díj, béradó) olyan növekedésével párosul, amely már ve­szélyezteti a termelés legalább szinten tartását. Ilyen ágazat pél­dául a textilipar, amely éppen az alacsony bérköltségeinek kö­szönhetően tud valamelyest versenyképes lenni a külföldi piaco­kon. Ez az ágazat már bérköltségeinek 3-4 százalékos növekedé­sét is elviselhetetlennek tartaná. Jövőre ugyanis tovább drágul az energia, és emiatt - ha piacon akar maradni - költségcsökkentési céllal, nagy valószínűséggel létszámleépítéshez folyamodik. Ez a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás minden kis- és kö­zépvállalkozó számára, akit az egyéb, még mindig magas járulék­terhek kényszerítenek ilyen „takarékoskodásra”. Tőkehiány miatt fejleszteni nem nagyon tudnak, sok helyen így a minimál- vagy ahhoz közeli bérért dolgozók az életszínvonal emelését célzó bér­emelésnek nem a nyertesei, hanem a vesztesei lennének. Kérdés azonban, hogy csak a minimálbér összegének bármilyen bölcs mérlegelése hozzájárul-e az alapkérdés gyökeres megoldásához; a munkanélküliség iparfejlesztéssel való csökkentéséhez. A vá­lasz: természetesen nem járul hozzá. Amíg az adminisztratív in­tézkedésekre (a munkanélküliek átkategorizálása hamisítatlan adminisztratív húzás) összpontosító állam nem válik szolgáltató, tehát intézkedéseivel lehetőségeket teremtő állammá, addig a bérpolitika is csak a tűzoltást szolgálja. Ennek ellenkezőjét egye­bek között az jelentené, hogy az állam az ipari parkok, az útháló­zat és általában az infrastruktúra fejlesztési feltételeinek megte­remtésével az elmaradott térségeket is vonzóvá teszi a tőke szá­mára. Az olcsó munkaerő csak egy összetevője a befektetők ro- konszenve kialakításának. A pillanat szempontjából kétségtele­nül fontos annak megválaszolása, hogy sok-e a 8100 korona, amit a szakszervezet javasol minimálbérként, illetve alamizsna-e az a 380 (esetleg valamivel több) korona, amellyel a minisztérium az eddigi 5570 koronás minimálbért megtoldaná. Ennél is fonto­sabb lenne, ha éreznénk, hogy döntéshozóink a holnap, a hol­napután lehetőségeit is vizsgálják. JEGYZET A nyugi dicsérete JUHÁSZ KATALIN Nincs szerencsém, mondhat­nám, ha belenyugodnék az idő múlásába. Az történt ugyanis, hogy mihelyt kinőttem a pop- fesztiválozó korból, kishazánk- ban is beindult a szervezkedés. Évről évre több helyre lehet menni nyaranta. A környező or­szágokban már tíz éve dömping dúl ilyen téren, újabban azon­ban nálunk is felélénkült a könnyűzenei élet, olyannyira, hogy hirtelenjében hét zajos kulturális eseményt is fel tud­nék sorolni. A szervezők nagy örömömre egymást igyekeznek letromfolni, egészséges versen­gés tapasztalható, kínálat is, ke­reslet is van, sőt stílusbeli vá­laszték is. A metálosok ide, a funkisták amoda, a reggae-ra- jongók rasta táborba, a wes- terncsizmások vadkeletre, az al­ternatívok maradéka a trencsé- ni vár alá. Csak győzze az em­ber pénzzel és sátorral. Elárul­hatom, hogy zenei mindenevő vagyok, és mivel évekig éheztet- tek eldöntöttem, ahova csak tu­dok, elzarándokolok. Nos, a naptáramban már valamennyi hétvége foglalt, a kilométeróra pedig már túl is pörgött, így be kell látnom, hogy ez a vállalás nem lesz száz százalékra telje­sítve. Még így is jobban járok azonban kortársaimnál, akik csak könyvekből és filmekből tudják, milyen lehetett Woods- tockban. Ráadásul a modern kor woodstockjaiból haza lehet mo­biltelefonálni, vannak bankau­tomaták, és ha az ember megfe­lelően helyezkedik, az esti hír­adóban is benne lehet. Üzenhet egy V betűt az otthoniaknak, ha tényleg úgy érzi magát. Sőt, ha netán kihagy egy hétvégét, a másnapi ifjúsági rádióműsorból pontos helyzetképet kaphat az elmulasztott fesztiválról. Teg­napelőtt nekem is csak be kellett kapcsolnom a Pátria rádiót, máris szakavatott értékelés zú­dult rám az Érsekújvárban tör­téntekről. Megtudhattam, hogy haverok, buli, hanta meg azt is, hogy zene, pia, „motrok”. Ennyi ugyan előre is sejthető volt, a fellépő zenekaroktól pedig nem akadt felvételük a szerkesztők­nek, de sebaj, a talányosság, a titokzatos homály még csábítób­bá teszi a dolgot, jövőre majd úgy intézem, hogy ott lehessek. Ösztöneim amúgy is azt súgják, a mostani víkend lesz a nyerő. Már a rendezvény neve is sokat ígér: Pohoda, azaz Nyugi. A tombolás mellé bizony ez is el­kel. Főleg az én koromban.- Haver, igyunk tartalékba is, mert megint emelik az árát! (Peter Gossányi rajza) Naivitás azt hinni, hogy a szlovákiai lehallgatási botrány a lehallgatásról szól ... s él, ha visszaél vele Az ügyészi kijelentést, mely szerint nem is Pavol Ruskót, hanem a Sme napilapot hall­gatták le, megnyugtatásnak szánták. Hiszen a botrányt Rusko robbantotta ki azzal, hogy nyilvánosságra hozta: felvétel készült egy telefonbe­szélgetéséről. Sőt a felvétel ki­került a titkosszolgálattól. Rusko most nyugodt lehetne, nem is őt figyelték. Jobb len­ne, ha ezt nem hinné el. LOVÁSZ ATTILA Merthogy igenis Ruskót figyelték. Nem most és nem ezen beszélgetés kapcsán. Egyszerűen azért figyel­ték, mert évekig az ország legbefo­lyásosabb televíziójának (társ)tu- lajdonosa volt, és ugyan ki hiszi el, hogy a médiapiacon ismeretlen borkereskedő barátjának adta vol­na el részesedését. Rusko a világ minden titkosszolgálata számára célszemély: gyorsan gazdagodott meg, mediális hatalommal bír, le­gyártott egy kormányt és egy köz- társasági elnököt, valamint két po­litikai pártot. Mindezt pénzével és televíziójával. A világ minden tit­kosszolgálata megfigyeli azokat az embereket, akiknek döntései régi­ók életszínvonalát, tömegek han­gulatát befolyásolhatják. Ez ugyanis a titkosszolgálat kutya kö­telessége. Ugyanúgy kötelessége a bűnüldöző szerveket tájékoztatni, ha információi alapján bűncselek­mény történt vagy készül. Köteles­sége tájékoztatni az erre felhatal­mazott személyeket arról is, mi­lyen következményekkel járhat egy-egy döntés, milyen érdekes gazdasági csoportosulások tele­pednek le az országban, milyen a szervezett bűnözés ereje, milyenek a struktúrái, merre megy a kábító­szer, fegyver, radioaktív anyag, hol jelentek meg a szervkereskedők vagy hol adják-veszik a fehér hús piacán a lányokat és a gyerekeket. A döbbenetes az, hogy mindezt a szlovák titkosszolgálat nem csinál­ja. Ha ugyanis csinálná, akkor Szlovákia nem lenne annyira fon­tos tranzitország a drogpiacon. Ha csinálná, nem lehetne szlovákiai gyerekek pornóképei után kajtatni az interneten (még szerencse, hogy legalább törölték). És hajói végezte volna a dolgát, akkor a De­vín Bank egy évvel korábban zárja be kapuit, a Horizont, a B. M. G. In­vest, az AGW nem jut el a bűvös húszmilliárdqs csalásig. Ha rende­sen végezné a dolgát, akkor azt is tudhatná, milyen piszkos telekügy­letek, termőföldeladások és zseb- szerződések jellemzik ma az ingat­lanpiacot. A szlovák titkosszolgá­latról Mečiar (és főleg Lexa) idején Ján Langoš volt szövetségi belügy­miniszter azt mondta, hogy ve­szélyezteti az ország információs biztonságát. Nos, ez a helyzet az­óta változatlan. A titkosszolgálat piszkos seftekre használja föl az adófizetők pénzén vett és üzemel­tetett eszköztárat, és ez az, ami föl­háborító! A titkosszolgálat nemrég legalább száz alkalmazottjától vált meg. Egytől egyik az ŠtB köteleké­ben tanulták a szakmát. Abban a szervezetben, amely számára az el­lenség az állampolgár volt. Szívin­farktus határára sodró az a televízi­Ki figyelte és milyen parancsra? Hol vannak a felvételek? ós információ, amely szerint az el­bocsátottak hetven százaléka a műszaki szolgáltatások osztályán dolgozott. Tehát: lehallgatott, fi­gyelt, követett, felvételeket készí­tett és csoportosított. S bár bizonyí­ték nincs rá, igenis elképzelhető, mi mindent „vittek haza” az urak, mi minden jelenik majd meg ko­moly gazdasági, politikai vagy me­diális döntéseknél, mint jelentős zsarolóanyag. A szlovák titkosszol­gálat a diktatúrák módszereit al­kalmazza. Sajtóterméket hallgat le (és ha egyet, mi a biztosíték arra, hogy nem mindet?), lehallgatások felvételeit bocsátja áruba, eljutva az abszurd határára, hiszen ki hiszi el, hogy a Sme tapasztalaüan gya­kornokát hallgatták le. Ki hiszi el, hogy nem azokat a munkatársakat figyelték, akik éppen a szlovák tit­kosszolgálatról, rendőrségről, kira­bolt pénzügyi intézményekről vagy milliárdos energiaipari bulikról ír­tak. Ne legyünk naivak: a tit­kosszolgálat Ruskót igenis figyelte. Csak éppen bírósági engedély nél­kül, tehát illegálisan. A titkosszol­gálat egy kiadót figyelt, Szlovákia legnagyobb kiadóvállalatát. Azt, amelyik Lexa titkosszolgálatának négy évig volt megfigyelt célja és Mečiar kormányának nyílt ellenfe­le. Lám, Dzurinda idején is... A műszaki dolgokban kissé jártas em­berek tudják, hogy egy ISDN-alköz- pontban nem lehet egy vonalat fi­gyelni. Legalább húszat figyeltek egyszerre. Kiét? Nem kérdés. Ki fi­gyelte és milyen parancsra? Hol vannak a felvételek? Hol vannak az elkövetők? Milyen az ellenőrzési rendszer, ha csak úgy ki lehet emel­ni egy-egy lehallgatás anyagát? (E sorok írója találkozott már lehall­gatási anyagok átírásaival, ame­lyekkel kollégáját akarták kompro­mittálni.) Mit tett az új titkosszol­gálati igazgató, hogy egyik percről a másikra megszüntesse az efféle praktikáknak még a lehetőségét is? Mit tett a politikai elit azért, hogy a hatalmasok ne kezdhessenek ha­talmukkal bármit? És ha a politikai elit Rusko kiabálásán túl nem tesz semmit, vajon joggal merül-e föl a kérdés: hány politikusnak felel meg ez az állapot és közülük mennyi lehet érdekelt az ügyben? Akár mint kárvallott, de akár mint megrendelő is? Kemény kérdések, számon kérő hangnem? Jogos. Az állampolgárok évente egymilliár- dot „dobnak össze” a titkosszolgá­latra. Arra, amelynek az állampol­gárok érdekeit kellene védenie és az ország közbiztonsága számára nem elhanyagolható feladatokat kellene ellátnia. Ezzel szemben ví­gan várhatjuk, hogy alapjában vé­ve semmi sem fog történni a tit­kosszolgálatnál, a botrány szépen elcsendesedik, és majd valaki előkotorja „azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.” Ebben a hely­zetben talári okosabb lenne egy jövőbeni, tisztességes, eszköztárát hatékonyan használó szolgálat ki­alakításán gondolkodni. Mert a je­lenlegi alapjaiban rothadt. Mert azt a hatalmat tanulta meg szol­gálni, amely a hatalommal való visszaélésből élt. A demokrácia tit­kosszolgálata ugyanis - a szlováki­ai gyakorlattól eltérően - elsősor­ban szolgálat! osztályú és „rövid lejáratú" dublőréi Szaddám Huszeinnek voltak első osztályú hasonmásai és voltak ,.rö­vid lejáratú” dublőréi is. Az előbbie­ket kímélték, gondozták, mintha a korona ékszerei lettek volna, az iraki elnök a nagyobb ceremóniákra tar­togatta őket, néha külföldi delegáci­ókat fogadtatott velük. Milliókat köl­tött plasztikai műtétjeikre, amelyek­hez két-három évente folyamodtak, hogy a hasonlóság tökéletes marad­jon. A „rövid lejáratú“ alteregók vi­szont, mondhatni, „ágyútöltelékek” voltak, akkor vetették be őket, ami­kor nagy volt a merényletek való­színűsége. Mindezt Michael Ramadan mesélte el az Aszaah című, kéthetenként megjelenő iraki lapban. Ő 19 évig „dolgozott” Szaddám-hasonmás- ként, és csak akkor lépett helyébe egy Mahmúd al-Szakafi nevű, Baku­ba kormányzóságból való férfi, ami­kor őt az iráni háború idején kiter­velt merényletben súlyosan megse­besítették. Ramadan és családja egy ideje már az Egyesült Államokban él. Interjújában - amelyről a Corríe- re della Sera című olasz lap meg­jegyzi, hogy nehéz benne a fantáziát elválasztani a valóságtól - Ramadan kifejtette, hogy szerinte miért nem sikerült még mindig, három hónap­pal a háború befejezése után sem a diktátort kézre keríteni. „Szaddám hitt a mágia hatalmában és mindenféle varázslatot, boszor­kányságot felhasznált ellenségei el­len. Anyjától, Szubától örökölte ezt a hitet. Az asszony az aranyozott elnö­ki palotákba is magával vitte szülőfalujának paraszti babonáit. Egyszer Szaddám megmutatott ne­kem egy öreg látnokot, aki azt állí­totta, hogy a markában szorongatott különös sárga kövek sértetlenséget biztosítanak neki. Kérte testőrét, hogy lőjön rá, amit az meg is tett. És az öreg valóban nem sérült meg. Szaddám nevetett, és nekem is meg­parancsolta, hogy lőjek rá, mármint az öregre. Az én golyóm sem tett kárt benne. Ilyen emberek voltak a tanácsadói. Miattuk Szaddám több ezer embert öletett meg, köztük né­hány olyant is, aki hű volt a rend­szerhez és a Baasz Párthoz. A mágu­sok megesküdtek, hogy az agyukból kiolvasták az árulás szándékát” - mesélte a volt hasonmás. Ramadan elmondása szerint a bag­dadi udvar másik potentátja egy bi­zonyos Mohamed al-Dzsanabi volt, aki azt a feladatot kapta: tanítsa meg a hasonmásoknak, hogyan viselked­jenek igazi Szaddámként. Minden­nap órákig gyakoroltatta velük, ho­gyan jár, étkezik, szivarozik, beszél, nevet, haragszik... Ő választotta ki a „hasonmások hasonmását”, Jaszim Muhammad Alit. A kerbelai férfi olyan tökéletes volt, hogy még Szad­dám két fia - Kuszaj és Udaj - sem voltak biztosak abban, ki áll előttük. „Tudjuk - árulta el az olasz lapnak Ramadan -, hogy a legutolsó, január 6-i, a hadsereg napja alkalmából rendezett ünnepségen és tavaly, a Baasz Párt forradalmának évfordu­lóján, július 17-én Jaszim elnökölt, de ezt senki sem vette észre.” A kérdésre, nem lehet-e, hogy ma már csak Jaszim létezik, Ramadan így válaszolt: „Tudjuk, hogy Szad­dám nemrég súlyosan megbetege­dett. Az orvosok nem tudták meggyógyítani. Némelyik szerint nem sok ideje volt hátra. Jaszim helyettesítette a hadsereg csúcs­összejövetelein. De nem tudom, hogy a háború előtt nem gyógyult- e meg annyira, hogy újra átvegye a vezetést.” (m) VISSZHANG Ad: Az imazsámoly alatt; Ne vígy minket a kísértésbe, Új Szó, 2003. július 11-12. Néhány mondat két cikkről Az Új Szó 2003. július 11-i és 12-i számában Tóth Mihály és Juhász László tollából megjelent cikkekre szeretnék reagálni. Az utóbbi időben az abortuszvita és a katoli­kus oktatást érintő vatikáni szerződés kapcsán sorra jelennek meg az Új Szóban a katolikus egy­ház álláspontját támadó cikkek. Tóth Mihály megadja az alaphan­got a támadáshoz a július 11-i számban Az imazsámoly alatt című kommentárjában, amelyet egy nappal később Juhász László még durvább módszerrel folytat, amikor a Ne vígy minket a kísér­tésbe című cikkében a katolikus szentmisét gúnyolja, s ezzel meg­sérti a hívők érzéseit. Tóth Mihály megemlíti az európai történelem­nek azon szerinte „fényes pillana­tait”, amikor „a progresszív társa­dalmi erők hatására megvalósult az állam és az egyház különválá­sa”. Kár, hogy nem sorolja fel eze­ket a fényes pillanatokat. Netán az úgynevezett nagy francia forrada­lom eredményeire gondol, amely véres terrorral igyekezett meg­szüntetni a vallást és az egyházat? Mindennek utóhatása volt Fran­ciaországban, finomítottabb for­mában, az egyház jogainak a cikk­író által kívánatosnak tartott meg­nyirbálása a XX. század elején. En­nek a szellemnek követője volt a Tóth Mihály által felmagasztalt „demokratikus” Csehszlovákia is, a német- és magyargyűlölő „de­mokrata, Beneš vezetésével, aki nemcsak az egyház, hanem - saját bőrünkön tapasztalhattuk - a ki­sebbségek jogait is igyekezett kor­látozni. Ebből az „idilli” demokra­tikus állapotból zökkentette ki a cikk szerzőjét a „barbár magyar kakastollas csendőrök” terrorja, akik - szerinte - nyilván a katoli­kus egyház nevében cselekedtek. A „haladás és a fejlődés” nevében egyébként Sztálin és a bolsevik go­nosztevők is igyekeztek különvá­lasztani az egyházat, nemcsak az államtól, hanem a hívőktől, az egész társadalomtól is. Ennek meglehetősen drasztikus módját választották: üldözték, kínozták, meggyilkolták, vagy esetleg „csak” internálták a papokat, szerzetese­ket, teljesen meg akarták semmisí­teni ellenfelüket. Ezek lennének Tóth Mihály történelmi „fényes pillanatai”? Ma az egyház és a val­lás ellenségei már ravaszabb mód­szerekkel dolgoznak. Igyekeznek gazdaságilag ellehetetleníteni az egyházi szervezetek működését, s a mesterségesen gerjesztett médi­abotrányok által gyengíteni az egyház számukra veszélyesnek tartott befolyását. Az egyház sen­kit sem akar kényszeríteni elvei el­fogadására, de küzd azért, hogy hívei a katolikus tanítás elvei és saját erkölcsi meggyőződésük sze­rint élhessenek. A katolikus hívek­nek joguk van hitbeli és erkölcsi meggyőződésük kinyilvánítására és megvédésére, mivel a vallássza­badságot - még ha ez egyes, Sztá­lin fényes pillanatai iránt nosztal­giát érzőknek nem is tetszik - a va­lóban demokratikus állam min­denki számára köteles biztosítani. Dr. Karaffa János plébános

Next

/
Thumbnails
Contents