Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)
2003-06-06 / 129. szám, péntek
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JÚNIUS 6. KOMMENTÁR Tekints vissza néha! TÓTH MIHÁLY Messzebblátó politikusok egy-egy, a pártjukat is kedvezőtlenül érintő kiadós politikai hullámverés, netán vérbő botrány után nem mulasztják el a hátratekintést. Tudni akarják, a vezérkart követik-e a mezei hadak. És szemügyre veszik, az általuk képviselt politikai erő megnyilvánulásai nem rokoníthatók-e más, korábban szintén a napsütötte oldalon sütkérező párt később látványos leszereplését előidéző melléfogásaival. Ha felteszem a kérdést, hogy a három magyar párt egyesülése óta eltelt évek alatt az MKP mulasztásai, melléfogásai melyik szlovákiai párt tévedéseivel rokoníthatók, akkor meglepő módon a Szlovák Nemzeti Párt és a Ľupták-féle munkásszövetség marad fenn a rostán. Két, időközben nagyon könnyűnek találtatott politikai erő, amellyel a Magyar Koalíció Pártja még csak közös galaxisban se tartózkodik a politikai csillagtérképen. Kezdettől szívesen orrunk alá dörgölik, hogy a magyarság politikailag nemzeti alapon, tehát a Slota-párthoz hasonlóan szerveződik. Cáfol- gatjuk, de teljesen ezt mindmáig nem sikerült megcáfolni. Azóta se, hogy az MKP miniszterei - már második ciklusban - ott ülnek a kormányban. Itt nem arra gondolok, hogy a nemzeti alapon szerveződést, mondjuk, egy Slota nevű „bagoly” veti, teszem azt, egy Kvarda nevű „veréb” szemére. Arról van szó, hogy esetenként még egy szintén koalíciós miniszter se átallja éreztetni, mondjuk, az államtitkárával, hogy az MKP nemzeti alapon szerveződését gyanakodva szemléli. Ahogy azonban elnézem a szlovákiai politikai viszonyokat, a nemzeti alapon való szerveződésünkkel szembeni berzenkedésnek pülanatnyilag nincs sok értelme. E téren még sokáig nem következik be változás. Egyelőre elégedjünk meg annak megállapításával, hogy a szerveződésnek e módja olyan érték, amit nem érdemes kirakatba tenni. Másképp kezelhető kérdés a Ľupták-párttal való hasonlóság. Tény, a munkásszövetség nem volt bővében az első vonalban bevethető politikusoknak. Látszólag az MKP is káderhiánnyal küzd. A„látszólag”-gal nem többet és nem kevesebbet akarok sugallni, mint azt, hogy amíg a Szlovák Nemzeti Párttal való hasonlóság (tehát nemzeti alapon szerveződésünk) talán még évtizedig nem váltható fel mással, a káderhiány kiküszöbölésére van mód. Lupták pártja mögött közismert dolgok miatt nem voltak értelmiségiek. A munkásszövetség őskonzervatívan volt baloldali. Ez az érdeke megfogalmazására képes összes szlovák nemzetiségű baloldalit távol tartotta Ľuptáktól. Helyzete e tekintetben össze sem hasonlítható a Magyar Koalíció Pártjáéval. Az MKP mögött ott áll(na) a félmilliós szlovákiai magyarság értelmiségének zöme. Ott táblából, és értedenül szemléli, ahogy a 35-40 főből álló, összetételében szinte kezdettől fogva változadan, polidkai elitnek nevezett társaság még csak meg se kísérli mozgósítani az egyébként még neki drukkolok szellemi teljesítőképességét. Itt pánik tör ki a szalonban, mihelyt egy csúcsfunkcionárius bebizonyítja: megérett a leváltásra. JEGYZET KGST-fíling JUHÁSZ KATALIN A hamisítatían Kelet-Európa. Az kavarog itt, Szlovákia legnagyobb alapterületű lengyelpiacán, ahol vietnamiak alkalmaznak olcsó bennszülött munkaerőt, ahol még mindig kaphatók bélésre varrható menő márkajelzések, ahol változatlanul tíz korona a lángos és tizenkettő a csapolt sör. A talponálló pultosa végigméri a kuncsaftot, és fizimiska szerint csapol üveg- vagy papírpohárba. Ezt itt senki sem veszi zokon. Büszkén jegyzem meg, hogy átmentem a bizalomteszten, emelem üvegpoharam, közben magam is végigmérem az apukát, aki a bejáratnál hagyja kisfiát, míg ő gyorsan bedob egy felest. A gyerek lekuporodik egy kutyus mellé, békésen várakoznak, a két „gazdi” szinte egyszerre érkezik értük. Senki nem csicsergi a ferde szemű kereskedőknél szebben azt, hogy: „Nech sa páči!” Balzsam a fülnek, mint ahogy az is, hogy: „Vannak nagyobb mére- tecskék is, kisasszonyka.” Az áracskák is barátságosabbak, mint a Fő utcai butikokban, és mivel ma már a minőség szinte ugyanolyan, nem habozik az ember lánya negyedannyiért felru- házkodni. Számlát itt senki nem ad, de senki nem is kér, a szórványosan előforduló ellenőrök híre futótűzként terjed, műre kiszállnak a kocsijukból, az egész piac egy szabályszerű, fülig mosoly. A közelben ólálkodó zsebesekre sokatmondó szemvillanásokkal figyelmeztetnek az eladók, szólni egyik sem mer, farkastörvények uralkodnak itt. A nyelvtörvény viszont sutba van vágva. „Magyar paprika, prosím, madam!”; „Friss, dobrá Vegeta, bitte!” - ilyeneket hallani, bár három éve, amikor még az ukrán testvérek is itt, Kassán árulták szegényes portékájukat, még cifrább mondatok röpködtek a levegőben. („Ócseny lacné nohavice, pazsáluszta, miszter!”) Két déli szomszéd igyekszik megszabadulni a piros aranytól, de valahogy nincs keletje, az ormótlan megaszatyrok se fogynak. Karcagról jöttek, mostanában inkább visznek, mint hoznak, textilben utazni nem éri már meg, a Vegeta még úgy-ahogy tartja magát, de hol vannak már a régi szép idők? Ma már kazettát hamisítani sem kifizetődő. Talán csak lángost sütni... FIGYELŐ Különbségek nélkül Nincs értelme az Európai Unión belül a kis és a nagy országok közötti megkülönböztetésnek az intézményi reformokról folyó vitában - jelentette ki NoéB^te- noir, az európai ügyek francia társminisztere. Az AFP-nek adott interjúban leszögezte: nem jó kiindulópont, hogy más a megközelítése egy kis és egy nagy országnak. „Ez sohasem felelt meg az európai építésnek” - folytatta Noelle Lenoir, emlékeztetve arra, hogy az Európai Közösség alapítói közé tartoztak az olyan „kis országok” is, mint Belgium és Luxemburg. „Nincsenek a nagy országoknak kiváltságaik” - tette hozzá. Lenoir asszony továbbá megjegyezte: Párizs szívén viseli minden ország óhaját, hogy legyenek aktív részesei az európai intézmények működésének. Franciaország támogatja azt az elképzelést is, hogy minden országnak legyen biztosa, és hogy adott pillanatban bárkinek vezető szerep juthasson az Európa Tanács keretén belül. Éppen ezért, párhuzamosan azzal a párizsi elképzeléssel, hogy a tanácsnak állandó, főállású elnöke legyen, gondolkodnak azon is, hogy az európai kormánynak egymást váltó soros elnökei legyenek. Ugyanígy váltogatnák üléseik színhelyét is. TALLÓZÓ LAREPUBBÜCA Az Egyesült Államok és Európa közötti nézeteltéréseket idővel el lehet simítani, nehezebb lesz azonban megoldani az Észak és Dél között feszülő ellentéteket, mert ehhez tökéletesen új világszemléletre van szükség - fejti ki az olasz lap hasábjain Romano Prodi. Az Európai Bizottság elnöke úgy véli: a nehézségek nem új keletűek, a kapcsolatok mindig is hullámzóak voltak, de jól ismert dinamika szerint alakulnak. Ezért idővel és egy kis erőfeszítéssel be lehet gyógyítani a sebeket. Prodi szerint azonban a világ fejlett és szegény része között nehezebb lesz áthidalni az ellentéteket. Ez ugyanis az eddigihez képest teljesen új világ- szemléletet követelne meg, ennek azonban még nyoma sincs. Nem történt még igazán semmi e probléma megoldása érdekében, már csak azért sem, mert az Észak-Dél-ellen- tét általában nem látványos formában, nem robbanásszerűen nyilvánul meg - mondja Prodi. Akik mártírként áldozzák fel az életüket, azoknak a hídon sem kell átkelniük, egyenesen a Paradicsomba jutnak Sétáló bombák a nagyvilágban Az arab terroristák a második világháborúban öngyilkossággal romboló japán katonák módszerét követik. A mostani izraeli-palesztin béketárgyalások eredménye a kamikaze stílusú öngyilkos terrorakciók leállításától is függ. ÖSSZEFOGLALÓ Ha a palesztinok erélyesen fellépnek a terroristák ellen, Izrael hajlandó tárgyalni, és ez elvezethet a palesztin állam megalakulásához. Ariel Sáron izraeli miniszterelnök és az új palesztin kormányfő, Mahmud Abbász első megbeszélésén az utóbbi ígérte, hogy megfékezik a terror minden formáját. Az önmagukat felrobbantó kamikazékat is. A sétáló bomba azonban már túljutott a nem létező állam határain. Akik először léptek a halálnak erre az ösvényére, a palesztinok magányosan vagy párosával jártak: az egyikük a kijelölt célnál robbantotta a testére kapcsolt bombát, a társa a mentők között tette ugyanezt. Májusban Szaúd-Arábiában 15, Marokkóban 14 kamikaze okozott tömeges halált. A brit parlamentet betonkerítéssel védik, mert a titkosszolgálati jelentésekből, a különféle lehallgatásokból arra számítanak, hogy a sétáló bombák Európában is bevetésre készülnek. A New York-i Világkereskedelmi Központ elleni támadásig, 2001. szeptember 11-ig úgy tűnt, hogy az emberiség valahogy tudomásul veszi a terrorizmussal való együttélést. Aztán keresni kezdte a tetteseket és a cselekedeteik hátterét. Most már tudható, hogy a 90-es évek közepéig a toborzóik gonddal válogatták ki, majd alaposan felkészítették őket. Értékes fegyvernek tekintették a kiválasztottat, és csak másodsorban áldozatnak. Ma már más szempontok érvényesülnek, várólistán vannak a merénylőjelöltek. A küldő szervezet - Hamász, Dzsihád - ha elérkezettnek látja az időt, behívja a soron következőt, és a derekára kötik a robbanóanyaggal megrakott övét. Sokan vannak a jelentkezők, akiket áthat az elkeseredett bosszúállás szelleme. „Minden palesztin családban beszélnek ezekről a fiúkról és lányokról. A gyerekeink is azt mondják, hogy jogos a kami- kazék önfeláldozása” - mondta egy családapa, akinek a lánya felrobbantotta magát Betlehemben. Az izraeli hadsereg jelenléte állandósította a visszavágás vágyát. S úgy véli, ezt meg is teheti bármelyik terrorista a derekán levő robbanóanyag működtetésével, ugyanakkor jelzi is az ügyhöz való kötődését. A fegyver hatékony, mert lappangó félelmet gerjeszt Izraelben. Az esetek utólagos részletezése során kitűnt, hogy a legutóbbi időkig alaposan megváltozott a kamikazetípusról kialakult kép is. Korábban 18 és 30 év közötti nőtlenek vállalkoztak, aztán már a 40 év felettiek is jelentkeztek. Sőt egy 55 éves férfi is felrobbantotta magát. A sor lányokkal is bővült. Alaposan megváltozott a kamikazetípusról kialakult kép is. Titkosszolgálati információ szerint európai nő is van a várólistán. Eltérő a szellemi képességük is. A nevét éppen csak leírni képes jelölttől az elszánt diplomásig, a munkanélkülitől a jól kereső szakemberig nyíló skála nem kínál egyértelmű választ arra, hogy a személyes reménytelenség, az anyagi kilátásta- lanság, vagy a vallási megszállottság élteti a büntetés vágyát. Figyelemre méltó, hogy a sétáló bombák megjelenésével alaposabban vizsgálni kezdték az öngyilkos akciók vallási indítékait. A Korán, a szakértők szerint, nem utal a mártíröngyilkosságok túlvilági jutalmaira. A szent könyv ilyen értelmezése Khomeini ajatollah idejében vált ismertté. Azaz ha nem harcolsz a fegyveres hitetlenekkel, hanem öngyilkos cselekedettel pusztítod őket, jogot szerzel ahhoz, hogy mártírként lépj be a Paradicsomba. Az oda vezető út pedig pontosan szabályozott: a lelkeknek át kell kelniük a kard élénél keskenyebb hídon, ahonnan a hitetlenek a mélybe zuhannak, a hívők pedig a Próféta közelébe jutnak. Akik mártírként áldozzák fel az életüket, azoknak a hídon sem kell átkelniük, egyenesen a Paradicsomba érkeznek... A Paradicsom pedig örök, s benne az örömök is azok. Szomjat oltó patakokkal, gyümölcsökkel, a földi életben tiltott italt, bort kínáló pohárnokkal, duzzadó keblű szüzekkel. Mohammed Atta, akit a New York-i to- ronyrobbantók irányítójának tartanak, a bőröndjében hagyott levél szerint az utolsó este így készült az útra: „Ez a néhány óra még hátravan az életedből, de már nem sok. És aztán megkezded a boldog életet a Paradicsomban.” VISSZHANG Egyetlenegy mécses Trianon sírjára SOÓKY LÁSZLÓ Nincs szándékomban minősíteni Mécs Imre képviselő úrnak az Új Szó június 4-én megjelent számában közzétett, Trianon tűnő árnyai című dolgozatát. Egyrészt tisztelem a szerző 1956-ban vállalt szerepét, másrészt mert ugyanarról a dologról mindenkinek lehet sajátos véleménye, Mécs Imrének is, másnak is, nekem is. Mécs Imre Tria- non-élménye vélhetően más fogan- tatású, mint az enyém, így természetes, hogy árnyalt kérdésekben ütközhetnek az álláspontjaink. Ilyen pillanat például a trianoni döntést megelőző és az azt kiváltó eseményeknek az elemzése. Amiről Mécs Imre ír, azt tartalmazzák a felvidéki magyar iskolákban használatos történelemkönyvek. Amiről ezek a könyvek nem vesznek tudomást, arról a szerző is bölcsen hallgat, tételesen a Magyar Tanácsköztársaság és Kun Béláék szerepéről mint a trianoni elvtelen őrület egyik alapvető kiváltó okáról. Vitathatatlan, hogy a nagyhatalmak ki akarták iktatni Európa geopolitikai térképéről mind a monarchiát, mind pedig Nagy-Ma- gyarországot mint Közép-Európa meghatározó gazdasági és katonai tényezőjét, s erre a revizionista és soviniszta jelzők jó ürügyet adtak. Ugyanakkor a nyugat felé terjedő bolsevizmus réme legalább ekkorát nyomott a latba, s ha korabeli dokumentumokra hivatkozunk, nem illik egyszerre kettőt lapozni a történelem ívein. Ha egyazon szövegkompozíción belül eljutunk 1920- tól egészen 2003-ig, s felvillantunk egy-egy pillanatot Trianon következményeiből, nem árt, ha következetesek maradunk - még akkor sem, ha egy-egy momentum nem fedi tökéletesen azokat az ideológiai elvárásokat, amelyeket a mai Magyarország kül- és pártpolitikája sugall és szorgalmaz. A trianoni tudathasadásos folyamat elemzésekor nem szabadna megfeledkeznünk a Potsdam és Párizs között eltelt időszaknak arról a részleteiről, amelyek a mai napig alapvetően meghatározzák a felvidéki magyarság lelki, gazdasági és alkotmányos létét. Nem csupán Edvard Beneš elnöki dekrétumaira gondolok, hanem Trianon kapcsán elsősorban arra az építkezésre, amelynek alapjáit a Beneš-Clementis-Jan Masaryk triumvirátus rakta le, s melynek alapvető motívuma a Csehszlovákia területén élő németek és magyarok transzfer útján történő likvidálása volt. Ez a sátáni igény nem egyenes folytatása-e a Trianonban már megmutatkozott beneši beteges vágyaknak? S amikor Mécs Imre az államférfi bölcsességével jó szándékú fátylat terít a múltra, elgondolkodott-e afölött, hogy ezt a történelmet mindmáig csak a baloldali ideológia köldökzsinórján csüngő történészek írták meg, hogy a magyar történet- írás idevonatkozó fejezetei a román és a cseh-szlovák ideológiát vallják magukénak. Elgondolko- dott-e a szerző afölött, hogy az a Szlovákia, mely a föderalista Csehszlovákia jogutódjának vallja magát, azonosulni tud-e a háború alatt létrejött fasiszta szlovák állam jogutódlásával is, vállalva annak minden levonható tanulságát és a nemzetközi jogból fakadó minden következményét? Ha elemzés tárgyává tesszük, hogy az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződést jegyezhetjük-e második Trianonként, elgondolkodott-e vajon valaki afölött, hogy 1920 óta hány Trianon sújtotta a Felvidék magyarságát? Számot vetett-e Mécs Imre vagy bárki más, aki e kérdést illetően megszólalt, hogy mennyit ér az 1995. március 19-én Párizsban, az európai biztonsági konferencia keretében aláírt magyar-szlovák alapszerződés? Tudatában volt-e Horn Gyula annak, hogy mit írt akkor alá, s feltűnt-e valakinek az, hogy e szerződés alapján Szlovákia pofozható bábuként kezeli Magyarországot, teszi ezt Eduard Kukán szlovák külügyminiszter nap mint nap Kovács Lászlóval, nagyjából azon a szinten, ahogy annak idején Jan Masaryk bánt el Gyöngyösi János magyar külügyminiszterrel. S ne feledkezzünk meg a negyedik Trianonról sem, amely a közeljövőben valóban „tűnő árnnyá” teszi az előző kierőszakolt hármat, ami nem más, mint a nemzeti önazonosság saját elhatározásból történő feladása. Nem keresem a konfliktushelyzeteket, s magam is vágyom arra az emberibb életre, amelyet Mécs László eurovíziója sugall, csakhogy a tények alapvetően másról beszélnek. A trianoni geopolitikai rendezés nemzetállamok döntése értelmében csonka nemzetállamot hozott létre, és nemzetiségi csoportokkal oldotta fel a korábbi nemzetállamokat, vélt feszültséggócok helyett valódi feszültséggócokat hozott létre Európában. Az unió nemzetiségi politikája bármennyire emberarcúnak tűnik is, domináns vágya a nemzetállamokban élő nemzetiségek elsorvasztása, asszimilálása, s bármennyire igyekeznek is erről rózsaszínű képet festeni, Szlovákia és Románia vágya ugyanaz, mint Franciaországé, a példaképé. Lehet árnyalni, lehet tagadni, lehet meghamisítani a trianoni szindrómát, de engedelmes a farizeussághoz közelítő „heccemberkéknek” nevezni azokat a magyarokat, akik a nemzetben való gondolkodás részének tekintik Trianon meggyászolását, határon innen és határon túl.
