Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)

2003-06-13 / 135. szám, péntek

Gondolat ÚJ SZÓ 2003. JÚNIUS 13. Sikerei ellenére az együttes állandó létbizonytalanságban élt. A fenntartónál és a politikai felügyeleti szervnél állandó vita tárgya volt az együttes létszáma Emlékezés az 50 éve alakult Népesre Az együttes egyik legnagyobb sikert aratott táncszáma, a verbunkos TAKÁCS ANDRÁS lovákiában 1949-ben meg­alakult a Szlo­vák Állami Népművészeti Együttes (SLUK), 1951-ben a Szlovák Kato­nai Művészegyüttes (VUS), 1953- ban a Duklaalji Ukrán Népművésze­ti Együttes (PULS) és ennek a sor­nak természetes folytatása volt - még ha nagyon sok vajúdással is - a Csehszlovákiai Magyar Népművé­szeti Együttes (Népes) megalakulá­sa. Az együttes létrehozását a Csema- dok KB vállalta magára, ahol 1950- től Ág Tibor zenei szakemberként dolgozott, jómagam pedig táncszak­előadóként 1951. december 1-jén léptem alkalmazásukba. Mindket­tőnk feladata lett a mozgalom meg­teremtése, és az együttes megalakí­tásának előkészítése. Tiborral 1952-53-ban már ketten jártuk az országot: ismerkedtünk a magyar néphagyományokkal és őstehetsé­gek, népi énekesek, zenészek, tán­cosok után kutattunk. 1953 márciusában a Csemadok KB, a III. Országos Közgyűléséhez kap­csoltan megrendezte az első orszá­gos népművészeti seregszemlét a magyar amatőr tánc-, zene- és ének­csoportok, valamint szólisták részé­re Pozsonyban - mi ketten voltunk a szakmai szervezői -, ahol az ország minden jelentősebb magyar tájegy­sége: Bodrogköz, a Hernád és a Bódva völgye, Gömör, Nógrád, az Ipoly és a Garam mente, Zoboralja, Mátyusföld, Csallóköz képviselete megjelent. Ez volt az egyik eredmé­nye a több mim egyéves országjárá­sunknak, a másik, hogy 1953 tava­szán négy kerületi székhelyen meg­szerveztük a felkutatott tehetségek felvételi vizsgáját. Tiborral együtt járva 1952-ben fel­mérő, feltáró néprajzi gyűjtéseket végeztünk Zoboralján Kolon, Zsére, Lédec, Nyitragerencsér, Gímes, Egerszeg községekben, Medvesalján Újbást, Óbást, Hidegkút, Tajti, Ve- cseklő, Péterfala községekben, Gömörben Szilice, Borzova (Szád- várborsa), Lekenye, Sajótiba közsé­gekben, a Garam mentén Csata, Oroszka, Zselíz, Nyír, Fegyvernek községekben, a Bodrogközben és az Ung-vidéken Bodrogszerdahely, Ki- rályhelmec, Szentes, Kisgéres, Kis- és Nagykapos, Kaposkelecsény köz­ségekben. Ezeken a néprajzi gyűjtő­térképező utakon zenét, táncot, szo­kásokat és viseletét tártunk fel, al­kalmanként társul szegődött hoz­zánk Boček Gézáné Gesztes Zsuzsa a népviselet, Dobos László a népköl­tészet, Hemerka Olga a népzene- és táncgyűjtéshez. A tehetségkutatás első eredményeként 1952 elején a Csemadok pozsonyi helyi szerveze­tének védnöksége alatt létrejött a le­endő együttes zenekara, 30-40 fős létszámmal, Ág Tibor és Piroska Mi­hály ^cimbalmos vezetésével. Két nagy sikerű fellépést tartottak: az országos seregszemlén ők kísérték az összes helyi és vidéki tánccsopor­tot és szólóénekest, 1953. július 4- én pedig a pozsonyi vár szabadtéri színpadán, a Komáromi Magyar Tannyelvű Gimnázium tánccsoport­jával és a Pozsonyi Magyar Pedagó­giai Gimnázium énekkarával társul­va adtak nagyszerű népművészeti műsort kb. 8000 néző előtt. A Csemadok Elnöksége 1953. janu­ár 1-jei hatállyal kinevezte az együt­tes leendő vezetőit: az igazgató Bé­res József, a művészeti vezető és karnagy Ág Tibor, tánckarvezető és koreográfus e sorok írója lett. Év­közben csatlakozott hozzánk He­merka Olga ének- és táncpedagó­gusnak, Boček Gézáné Gesztes Zsu­zsa viseletesnek, Kvočák József ko­reográfusnak és Szíjjártó Jenő kar­nagynak. A Népes 1953. június 1- jén alakult meg a Szlovák írószövet­ség gidrafai (Budmerice) székházá­ban, 52 művészeti dolgozóval. Júli­us végén Galánta mellé, Hódiba, egy szlovák faluba költöztették az együttest. Ez lett az állandó székhe­lye, a létszám itt már 70 fő volt. Napi 6-8 órában próbáltak, ennek ered­ményeként az együttes a nyár és a kora ősz folyamán már 20-30 perces műsorral lépett fel több helyen. Szorosabbra fűződött a kapcsolat a többi együttessel és szakemberek­kel. Béres József igazgató erről ké­sőbb így emlékezett meg: „Hódiban meglátogatott bennünket igen sok hazai és külföldi vendégszakember. Rendszeresen járt hozzánk Strelec professzor, a Szlovák Tanítók Ének­karának vezető karnagya, segített, biztatott. Járt nálunk Eugen Suchoň zeneszerző, útmutatást adott, főleg az Aká si mi krásna című kórus­művének a tolmácsolásához, de a műsorra tűzött Kodály-művekhez is. Meglátogatott Moyzes zeneszerző, a SĽUK akkori igazgatója és sokan mások. Mi is felléptünk Oroszváron: (a SĽUK székhelyén) a parkban... A magyarországiak közül járt nálunk Ferencsík János Kossuth-díjas kar­mester és Sugár Rezső zeneszerző.” Ferencsík, aki akkor éppen Prágá­ban vendégkarmesterkeden, eljött az együttes ősbemutatójára is. A felkészülés hajrájában megnyúlt a munkaidő, gyakran késő délután és este is próbáltak az egyes művészeti részlegek. A nők szabad idejükben Bočekné vezetésével a népviselete­ket varrták, hímezték, díszítették. Az ősbemutatóra 1954. április 24-én került sor Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban- zsúfolt néző­tér előtt. Szinte az egész felvidéki magyarság képviseltette magát. Az előadás forró hangulatban zajlott: sok számot meg kellett ismételni, gyakori volt a nyíltszíni taps. A befe­jező szám után a közönség hosszú percekig felállva, tapsolva ünnepelt. Nemzetiségi ünnepséggé magaszto­sult a bemutató. A műsor magvát öt tánckompozíció: Vetélkedő, Sárdózás, Verbunkos, Üvegestánc, Kukoricafosztás, önálló zenekari számok, továbbá Kodály Zoltán, Vass Lajos, Bárdos Lajos, Szíjjártó Jenő, Eugen Suchoň á capella és ének-zenekari művei al­kották. A tánckompozíciókhoz a ze­nét Jankó Matuška, Németh Šamo­rínsky István és Rajter Lajos, a kore­ográfiát Hemerka Olga, Kvočák Jó­zsef és e sorok írója készítette. A műsor óriási sikert aratott. A szo­kásos tudósítások mellett komoly szakkritikák is megjelentek: Fellegi István, a Magyar Területi Színház igazgatója: „... Április 24-én avattuk a Nemzeti Színházban a Csehszlovákiai Magyar Népművé­szeti Együttest, a Népest... három órán át mindinkább felszabaduló ér­zésekkel fogadtuk a derűs hatást, amely a színpadon lüktetett, s a táncból, dalból, színpompából áradt felénk... Őszintén átélik mindazt, amit nekünk dalban és táncban nyújtottak, s ebben van sikerük tu­lajdonképpeni titka... kétségtelen, hogy a táncegyüttes színvonala meghaladja az énekkar egyébként fejlett színvonalát, különösen ami a táncegyüttes »alapanyagát«, a tán­cokat illeti... Szembeötlő a lendüle­tük, életteliségük és a meggyőző alakításra való készségük.” A nyár folyamán a bemutató kap­csán minden jelentősebb magyar nemzetiségi sajtóorgánum írt az együttesről. Örömmel üdvözölték és nagy jövőt jósoltak neki. 1954. május 30-án avatták újra Ko­máromban az 1945-ben eltávolított Jókai-szobrot az ünnepségen jelen­tős cseh, szlovák és magyar (Veres Péter, Szabó Pál, Illyés Gyula, Urbán Ernő) íróküldöttség is részt vett. A szoboravatáson fellépő Népes sza­badtéri előadását mintegy háromez­ren nézték. A Fáklya című havüap rögzítette a magyar írók nyilatkoza­tait: Veres Péter: „... Én elég sok műsort láttam már a felszabadulás előtt is, de különösen 1945 óta, és azt hit­tem, már nem sok újat látok. Hogy valóban újak, soha nem látottak vol­nának a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes énekei, da­lai és táncai, azt persze nem lehet mondani, de hogy az előadás az én számomra üdítően tiszta volt, azt meg kell mondanom... mind a mu­zsika, mind az ének kedves, egészsé­ges hatást ad. A táncok meglepően tiszták, finomak, változatosak. Ä né­pi táncnak a titka a spontaneitás, a szinte révülésig menő elmélyedés, ezért minden koreográfia és minden rendezés csak addig jó, amíg ezt szolgálja.” Szabó Pál: „... A Csehszlovákiai Ma­gyar Népművészeti Együttes bemu­tatkozása részemre meghatóan szép volt. A hazulról hozott abszolút tisz­taságot éreztem legkiváltképpen a táncaikban. Pompás volt. A félő csak az, hogy az idő múlásával és a sike­rek hatalmasodásával foltokat kap ez a nagy tisztaság. Ha meg tudnák őrizni, s úgy a táncművészet szinte végtelen skáláját megszólaltatni: példát tudnának adni a budapesti, vagyis a mi népművészeinknek is.” Illyés Gyula: „...A népi együttesek legnagyobb veszedelme, ha elsza­kadnak a nép előadásmódjától, ha a művészetük »művi«, akrobatikus vagy operettszerű lesz. A Csehszlo­vákiai Magyar Népművészeti Együt­tes egészében megfelelő úton jár. (Nem szólva a műdalokról.) Az üvegestánc előadása volt ennek egyik legszebb bizonyítéka. Szívem­ből gratulálok a sikerhez, és további eredményt kívánok.” Őszinte és meleg szavak ezek, mint amilyen bátorítóan méltatok voltak a bemutató után elhangzottak is. Az elismerés mellett a féltést is tolmá­csolják. A gondolatok nagy része ér­vényes a mai együttesek munkájára is. Ákkor az együttes vezetői megfo­gadták a tanácsokat, és a bemutató utáni nyári-őszi időszakot újabb néprajzi gyűjtésekre is felhasznál­ták. Ez is bizonyítja, hogy a megkez­dett úton szándékoztak tovább ha­ladni. Az együttes két-három hetes turnékat szervezve járta az orszá­got, főleg a magyarlakta vidékeket. Béres József igazgató erre így em­lékszik: „... A premier után a nagy műsorral kb. hatvanszor léptünk fel, többnyire szabadtéri előadásokon, előadásonként 2-3000 néző volt je­len. Nagy előadásaink voltak Füle­ken, Rozsnyón, Rimaszombatban, Léván, Kassán, Királyhelmecen, Nagykaposon, Tornaiján, Nagymegyeren, Dunaszerdahelyen, Galántán, Iglón, Nagymihályon, Bánfán, Somorján stb. Kiemelkedő­en nagy sikerünk volt Kassán, a vá­rosligeti szabadtéri színpadon lép­tünk fel, és sikeresen szerepeltünk Pozsonyban a vár szabadtéri színpa­dán. Voltak el nem felejthető események is, pl. Nagykaposon felállították a szabadtéri színpadot, mire meg­kezdtük a műsort, eleredt az eső. A rendezők kihirdették, hogy a színpa­dot átviszik a Gép- és Traktorállo­másra. Két óra múlva ott folytattuk az előadást. A résztvevők, a nézők ünnepi ruhában kitolták a gépeket a gépszínből, mert ez volt a legtága­sabb »helyiség«. Az ácsok és az asz­talosok felállították a színpadot, és késő éjszakáig tartott a műsor. Utá­na az együttes tagjait házakhoz vit­ték el szállásra és ott is kosztolták őket. Ahová már nem jutott táncos, zenész vagy énekes, megsértődtek. Két vagy három napig vendégesked­tünk ott, amíg a környéket jártuk. Királyhelmecen a Csonka-várnál ha­sonló nagy sikerünk volt. Ott szo­rongott az egész környék lakossága. Szép sikerünk volt Ágcsernyőn, Szi- nán és más községekben. Ha nem volt szabadtéri színpad, négy trak­tor-pótkocsit toltak össze, hátteret rögtönöztek szép díszítéssel - igaz, mulatságos volt, amikor i- táncosok alatt »dübörgött a föld«, mozgott a rögtönzött tákolmány. Nem ismer­tünk lehetetlent ezekben a »for­radalmi« időkben. Voltak olyan elő­adásaink is, amikor kettéválasztot­tuk az együttest, főleg a kisebb kul- túrházakban, ahol kicsinyek voltak a színpadok.” Az együttes mintegy száz alkalom­mal lépett közönség elé, és műsorát 150-200 ezer ember látta; kamera sajnos nem rögzítette. Sikerei ellenére a Népes állandó lét­bizonytalanságban élt. A fenntartó­nál és a politikai felügyeleti szervnél állandó vita tárgya volt az együttes létszáma, volt, amikor 70, volt, ami­kor 110 volt a jóváhagyott létszám, sőt egy dokumentumban, az 1954- es jóváhagyott költségvetési tervben 140 fővel szerepel az együttes. En­nek ellenére állandóan pénzhiány­nyal küzdött, Volt két hónap, amikor a fizetés is -bizonytalanná vált. A Csemadok vezetésében is vitákat váltott ki: „... a Népest el kell válasz­tani a Csemadoktól, mert felemészti az összes költségvetést.” (Kugler Já­nos elnökségi tag); „... az együttes legyen olyan, mint a színház, vagyis területi, és a Kultúrügyi Megbízotti Hivatalhoz tartozzon” (Lőrincz Gyula a Csemadok országos el­nöke). Egy hónappal a nagy sikerű ősbemutató után ezek a gondok már nagy feszültség forrásává vál- ták, pl. az 1954. május 22-én tartott elnökségi ülésen Lőrincz Gyula, a szövetség elnöke kijelenti: „A nép- művészeti együttes sorsát most már minden körülmények között el kell dönteni, leghelyesebb lenne, ha mind anyagilag, mind művészeti szempontból a Povereníctvo kultú- ryhoz (KMH) tartozna, mert így biz­tosítva lenne anyagi és művészi szempontból is.” A rendezetlen ügyeket a Csemadok vezetésén be­lüli politikai és nézetellentétek is szülték, meg a tehetetlenség. A leg­egyszerűbb megoldásnak tűnt, ha megszabadulnak az együttestől. Hiába voltak sikeresek az együttes körútjai, hiába várta a társulatot nyitott szívvel és nagy érdeklődés­sel a nemzetiségileg vegyes telepü­lések lakossága is, a feladatok megoldásában a Csemadok mint fenntartó képtelen volt előrelépni. Talán nem is nagyon igyekezett, mert Lőrincz Gyula elképzelése - átadni az együttes a KMH-nak - a vezetés számára mind vonzóbbá vált. így jelenthette be az elnök a Csemadok V. Országos Közgyűlés­ének központi beszámolójában, hogy „... 1955. január 1. óta a népi együttes már nem tartozik a Cse­madok hatáskörébe, hanem a Kultúrmegbízotti Hivatalhoz, ahol éppen most vannak átszervezés alatt ezek a népi együttesek, mind a SĽUK, mind az ukrán és a magyar népi együttes”, majd kitér a leendő közös együttes feladatkörének fel­vázolására: „...A SĽUK név alatt egy szlovákiai népi együttes lesz, mely hívatva lesz az összes etnog­ráfiai területek népdalait, táncait, népviseletét művészi színvonalon megőrizni és reprodukálni, így a magyar jellegű etnográfiai terület hagyományait is”, aztán még „poli­tikailag is megmagyarázza” példá­ul azt, hogy mióta csak etnográfiai jellegű kultúra a Szlovákiában, ősi szülőföldjén élő magyar nemzeti­ség kultúrája... „Együtt élünk, egy a célunk, és ennek a testvéri együttélésnek megfelelő kifejező­je, himnusza lesz a közös népi együttes magas színvonalú művé­szete. A Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes, valamint az Ukrán Népművészeti Együttes legkiválóbb, tehetséges tagjai át­mennek ebbe a népművészeti együttesbe”. Ebből a beszámoló­részből világosan kitűnik, hogy a Népest a Csemadok Központi Bi­zottsága 1955. január elsejével minden vagyonával, szervezeti egységként átadta Szlovákia Kultúrügyi Megbízotti Hivatalá­nak. A Hivatal - kitalálva a Szlová­kiai Központi Népművészeti Együttes szépen hangzó gondola­tát - még az év elején a SĽUK veze­tőivel közösen lebonyolította a „te­hetségvizsgákat” az ukrán és a ma­gyar népművészeti együtteseknél. Azokat a zenészeket, táncosokat, énekeseket, akik a vizsgákon meg­feleltek és hajlandók voltak átlépni a szlovák együttesbe, felvette tag­sága soraiba. így töltötte fel saját tagságát tehetséges, képzett zené­szekkel, táncosokkal, énekesekkel. A tagoknak más lehetőségük nem volt a pályán maradáshoz. A Népesből átment a SĽUK-ba Csá­kányi Klára, Drdos Tibor, Fekete Éva, Halász András, Halászná Mó­ricz Ilona, Kvočák András, Nagy Sándor, Tóth András, Varró Irén. Ä VUS-ba igazolt Csikós István és Kvočák József és az egy év múlva újraalakult hivatásos Kárpátaljai Ükrán Népművészeti Együttesbe Marcin Pál. A zenészek javát is át­vette a SĽUK, a szakvezetők közül egyre sem tartott igényt. Az új központi együttestől az ígéret megvalósítását sohasem kérte szá­mon a Csemadok Központi Bizott­sága, de a nemzetiségi együttese­ket feloszlató Szlovákiai Kultúrügyi Megbízotti Hivatal sem. A SĽUK nem is teljesítette az új elképzelések alapján reá háruló feladatokat. Az Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetsége - ez volt a PULS fenntartója - ezt látva, együttesük beolvasztása után egy évvel újra megalakította hivatásos népművészeti együttesét. A ma­gyarok részére 1957-ben csak fél­hivatásos együttes jött létre. EPILÓGUS A Csemadok KB Elnöksége - azu­tán, hogy megvált az együttestől - még három alkalommal foglalko­zott a Népes kérdésével. A viselet- és vagyontárgy tette ezt szükséges­sé. 1955. március 21-én tartott ülé­sének határozata leszögezi, hogy „... az Elnökség egyetért azzaí, hogyha megkapjuk a Népes ruhatá­rát, azt előzetes megegyezés után kerületekre szétosztjuk”. Itt még feltételes módban fogalmaz a szö­vetség. Béres erre így emlékezik: „A ruhákat és minden ingóságainkat a SĽUK-nak kellett átadnunk. Úgy diszponálhatott vele aztán a Cse- madok-központ, hogy az ő művé­szeti vezetői azt mondták, hogy ők nem tudnak mit kezdeni ezekkel a dolgokkal és visszaadták a Csema- doknak”. A Csemadok KB Elnöksé­ge akkor sem figyelt fel a viselettár visszaszolgáltatása mögött meghú­zódó veszélyre,, ahogyan nem fi­gyelt fel a szakemberek mellőzésé­nél sem, hanem boldogan eljátszot­ta a gazdag nagybácsi szerepét, és 1955. május 21-én határozatilag döntött a népviseletek ügyében. „A volt Népes viseletéit gondozás céljá­ból átadjuk azoknak a szervezetek­nek, amelyeknek tánccsoportjuk van, és megvan az előfeltétel a ru­hák karbantartására. A ruhák to­vábbra is a Csemadok tulajdonát képezik, és az adott csoport meg­szűnése esetén a Központi Bizottság működő csoportnak adja tovább.” És végül 1955. június 18-án határo­zatot hoz: „...Az Elnökség megbízza a Titkárságot, hogy adjon Béres Jó­zsef elvtársnak, az együttes volt igazgatójának igazolást, hogy a Né­pest rendben átadta.” A titkárság az igazolást kiadta.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents