Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-31 / 124. szám, szombat
2 Vélemény és háttér T ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 31. VENDÉGKOMMENTÁR Nincs mese BODNÁR GYULA Egyszer egy esztendőben eljön a te napod is, gyermek. Amikor rád irányul a közfigyelem, legalább. Igaz, mire mégy vele? Jó, akadnak itt-ott szülők, akik szponzorokat hajtanak fel, legyen mégis közösségben termő gyermeknapi hangulat, hullhasson rád cukorkaeső valamelyik panellakás erkélyéről, zsetonokért csokoládét, nápolyit, üdítőt vehess át, mint fődíjat, lelkesen. Nem számít, hogy te futottál-e leggyorsabban zsákban, te haraptál-e rá elsőnek a spárgára akasztott lekváros lepény közepébe sütött pénzdarabra, te dekáztál-e legtovább a labdával, ezen a napon mindenki nyertes. De mi van ezen a napon túl? Hová lesz a közfigyelem? Sok-sok gyermek sorsát látva benned, tudom, tapasztalom, több kellene és más itt nektek. Dehogy is gyermeknap, egyszerű hétköznapok csupán, hétköznapi játékokkal, örömökkel, sikerélményekkel, türelmes anyával, apával, beszélgető iskolával, nem pedig olyannal, amely sarokba szorít, agyonnyom benneteket a rengeteg tananyaggal, az örökös feleltetéssel-faggatással- teszteléssel, és ahol nem lehettek elég nyugodtak, bátrak, felkészültek ahhoz, hogy ne görcsölje gyomrotokat félelem. Melyből némelyeteknek otthon is kijut, s amelyet - felbomolván a család körüli évszázados védő-korlátozó struktúrák, erkölcsi hagyományok, szokások - ti már másként, veszélyesebb, szabadosabb, egészségromboló formákban próbáltok oldani, mint akár a mi nemzedékünk a saját gyermek- és serdülőkori szorongásait annak idején, abban a még televíziótlan, viszont a természethez közelebbi közegben. Hallom, olvasom, el is szemtelenedtetek, s ugyancsak látni a tévében rémes képeket a környéketekről. Fogjuk rá, hogy világjelenség ez? Hogy a globalizáció, a jó ízléstől, moráltól, józan észtől elkötött, bizniszre épülő média, szórakoztatóipar, plázakultúra káros hatásai köszönnek vissza viselkedésetekben, illetve a következményeiben? Mondjuk, is. Ám a gondok, a sokszor veszélyes pótcselekvések irányába hajtó hiányérzetetek, fogódzókat jelentő értékeket nélkülöző helyzetetek vezérgyökere másutt keresendő. A fennebb említetteken kívül bizony a felnőttek társadalmában, a mindenkori hatalom háza táján, ahol mellesleg nem ritka például az elszemtelenedés, a család rovására. Amelyben tíz perc jut egy gyerekre naponta, mint egy felmérésben olvasom. No, itt kezdődnek a bajok. Nincs mese. A nagymamát kirúgtuk, helyébe a televíziót ültettük, apu hajt, anyu műszakra jár, ha éppen nem váltak el, ami már önmagában öröm, no meg az, hogy legalább nem kell fizetéstől fizetésig élni, de olyan is előfordul, hogy a válás hozna nyugalmat a házba. Azonban mese, együttlét, közös játék se így, se úgy nincs. Szó szót legfeljebb családi viharban követ, csakhogy az mind fáj. Kezdetben voltak más szavak is körülötted, gyermek, melyekből a lélek melege, a szeretet sugárzott, de aztán szép lassan elfogytak, pedig belőlük kellene több ma is, hatévesen, tízévesen is, nem a magányból. Bármennyit elbírnál. S akkor a gyermeknap már csak megkoronázása lenne háromszázhatvannégy hétköznapnak. JEGYZET volt, amelynek következményeként a felkapott ifjú színész egyszer csak kikopott a képernyőről. Az ifjú hév, az újítás szándéka nem volt nyerő. Nem úgy, mint azt követően, miután fordult a föld, s demokráciaé- pítés-tapasztalat nélkül belecsöppentünk abba a vadvilágba, amelyben nem az átfogó szakmai tudást megalapozó jártasság elérése a siker záloga, hanem az önbizalomtól túlbuzgó fellépés. S amely vadvilágban mintha újfent valamiféle törzsi viszonyok érvényesülése körvonalazódna. Annak a barbár szokásnak a jelképes kibontakozása, mely alapján a család az öreget, aki már csak a terhére és nem a hasznára volt, kitette egy úszó jégtáblára, s hagyta hogy elsodorja a zajló folyó. Mert mi más szimbólumaként értelmezzek olyanféle intézkedéseket, amelyek minden bizonnyal majd azokra a valamilyen módon peremre sodródot- takra rója a legnagyobb terhet, akiket amúgy is húz az ág. Azokra, akik a leginkább rászorulnak majd kórházi ellátásra, orvosi kezelésre, gyógyszerekre. Kezdve a nyugdíjasokkal, folytatva a sort - de nem befejezve - azzal a munkaerővel, aki az ötödik X-szel a nyakában próbál boldogulni, de csak tengődik, mert túlságosan is amortizálódott (megkopott, tönkrement) a stressz alatt, amellyel ez az utóbbi, századot s ezredévet fordító évtized úgy megtelt, mint fojtó gázzal a pince borforráskor. Uram bo- csá, de én ebbe az eutanáziának azt a formáját is belelátom, amellyel megszakítják a gyógyíthatatlan beteg kezelését, azaz nem gyógyszerezik tovább. Mert meggondolja majd a szerény bérből, nyugdíjból tengődő, akinek anyagi szükséghelyzetét nem igazolja ilyen-olyan hivatal, hogy gyógyszert vagy kenyeret ve- gyen-e. Kenyeret? Gyógyszert? TALLÓSI BÉLA Pályakezdőként sok érdekes helyen megfordultam újságírók számára szervezett csoportos utakon: börtöntől kezdve fafeldolgozón és gyufagyáron keresztül vasolvasztóban. Semmit sem bántam meg, azt sem, hogy annak idején minden egyes ilyen riportút után újabb és újabb szakirodalom alapjait kellett elsajátítanom, hogy valamelyest hozzáértőnek látszódjam az olvasó szemében. Elfogadtam és alkalmazkodtam ahhoz, hogy ez a szakmai érés alapja és igaz útja. Az, hogy a munkatárs - bármely pályán - a mesterség minden fogását megismerje, mert a szakmát teljességében csak így sajátíthatja el. Persze azért piszkálta a csőrömet, hogy egy ideig szinte hallgass volt a nevem, s ha nem is a virslihordással kezdtem a pályát, mint egykor a színinövendékek, tűrni kényszerültem az élet rendjének azt az archaikus trendjét, amely valahogy átörökítette civilizált időkbe a törzsi viszonyok közt megalapozott igazgatásformát: a vének tanácsának uralmát. Hogyne lelkesültem volna fel az egyik ifjú, sokat foglalkoztatott szlovák színész nagy tapssal jutalmazott vérpezsdítő felszólalásán, amely a szocialista ifjúsági szervezet (akkor ezt csupa nagy kezdőbetűvel kellett írni) pozsonyi konferenciáján hangzott el, s azt nehezményezte, hogy miért kap kevesebb gázsit a fiatal színész, mint idősebb kollégája, hiszen a fiatal figura életre keltését ugyanúgy tehetséggel kell megoldani: színpadon vagy filmen a szerepet tökéletesen kell kiviteleznie kezdő vagy idős színésznek egyaránt. Merész felszólalás TALLÓZÓ USA TODAY Az iraki békefenntartásba bekapcsolódó országok kevesebb katonát ígérnek erre a misszióra, mint amennyit az amerikai védelmi minisztérium várt - közölte az amerikai napilap. Amerika több tízezer katona kiküldését remélte, ám eddig csak 13 ezer katonára kapott ígéretet két tucatnyi országtól. A lap példaként említi, hogy például Dániától az amerikaiak 5000 katona kiküldését kérték, ám Koppenhága csak 380-ra tett ígéretet. Az első jelentősebb külföldi alakulatok júliusban érkezhetnek a térségbe, miközben az amerikai katonai vezetés már júniusban számított a váltásra, hogy megkezdhesse az iraki háborúban kulcsszerepet játszó 3. lövészhadosztály hazatelepítését. Végül is a lövészhadosztály többsége a helyszínen marad. Ennek a helyzetnek több oka is van a lap szerint: így például a NATO 5500 embert akar küldeni Afganisztánba, az ottani békefenntartásra, s ez „elszívja” a lehetséges alakulatok egy részét. Emellett az iraki biztonsági helyzet miatt jó néhány ország nem akarja kitenni katonáit a veszélyeknek, ületve nincs elég pénze, alakulata az ilyen feladatokra. Önök kérték? Mert én nem Megint szegényebb lett az ország egy kiadós káromkodással. A kormánynak sikerült meghiúsítania, hogy huszonöt koronával felemelje a bor adóját. Zseniális húzás volt, valahogy így kell ezt csinálni. HOLOP ZSOLT Az emberek önkéntelenül is rögtön a pohár után nyúltak, üveges lett minden tekintet, a borászok szeme előtt megjelent a sok költői bor (megtörve bár, de fogyva nem!), de aztán elpárolgott ez a józan vízió. A kormánykoalíciónak ki kellene dolgoznia egy harmonogramot, hogy melyik héten ki minek az árát, adóját szeretné felemelni, és ki lesz az, aki ezt keserves harcban megakadályozza. A következő héten csere, így aztán mindenki fel tud mutatni valamit a választóinak, akiknek persze azt is meg kell érteniük, hogy mindent azért mégsem lehet elintézni, meg azt is, hogy a költségvetés elkészítésénél valakik elszámolták magukat, ezért most év közben is emelkedik a benzin adója, és ezáltal mindennek felmegy az ára. Az ilyen álcsatáknak köszönhetően gyorsabban telne az idő, egy-kettő elszaladna az a négy év és kezdődhetne műiden elölről. Még azt kellene kisorsolniuk, a jövő héten ki menjen el Brüsszelbe meghallgatni egy kis le- tolást, hogy aztán itthon megnyugtatóan közölje, hát ezek semmi újat nem mondtak, mindig ugyanazt hajtogatják, szinte már fárasztó. Én csak egy dolgot kérnék már a kormánytól: ha bejelenti, hogy valaminek elsejével emelkedik az adója, azt harmincadikán tegye, harminc- egyedikén fogadja el a parlament. Ne másfél hónappal korábban közöljék, mert a kereskedők ezt azonnal bekalkulálják az áraikba, és nem másfél hónap múlva elsején van áremelés, hanem tegnaptól. De persze, tudom, akkor meg azon fanyalognék, hogy nem szóltak előre, megoldás nincs, inkább nem is kérek semmit, ki mondta egyáltalán, hogy ez kívánságműsor. Tegnap mindenesetre nem dolgozott a kormány, mert fertőtlenítették a hivatalt. A héten viszont fény derült az eddigi legnagyobb szlovákiai választási csalásra. A decemberi önkormányzati választásokon Pozsonyban valószínűleg addig karikázott az egyik szavazóbizottság, amíg sikerült két indulót (egyikük az MKP jelöltje) kiszavaznia a befutó helyről, kettőt be, szóval helyet cseréltek. Kit százötven vokssal hizlaltak fel, kinek meg levontak harmincat, ennyi kellett a helycseréhez. Pedig a választási bizottságokba az induló pártok jelölnek tagokat, akik aztán árgus szemekkel figyelik egymást. Te jó isten, mi lehetett itt a népszavazás után, szombaton kettőkor? Nem is értettem azokat, akik különösebben izgultak a részvétel miatt. A héten jubilált a Markíza tévé két terméke, kétéves lett az ANO, Pavol Rusko kijelentette, hogy pártja levetette a liberót és rögtön a pubertás korba lépett. Rudolf Schuster pedig éppen négy éve van hivatalban, még egy van hátra, ezalatt nem kell mást tennie már, csak összegyűjtenie eddigi nagy mondásait és aranyköpéEzek semmi újat nem mondtak Brüsszelben, ugyanazt hajtogatják. seit, mielőtt még más adná ki és nagyot kaszálna vele. Az elnök ezt úgy tudja megakadályozni, hogy az elkövetkező egy évben magába fojtja legszebb gondolatait, és egyszerre közli őket, könyv alakban. Sivárabb lesz az életünk, de aztán egyszerre jön a jó. A hét hőse lehetne az a rendőr is, aki fejére húzott alsónadrággal rabolt ki egy benzinkutat (találta-e, sajátja volt, nem tudni, a rendőrség nyomoz), vagy a SIS két titkosügynöke, akik magukat buktatták le, mert vizelés közben Rusko lehallgatásáról beszélgettek, ahelyett hogy a csempemintát nézték volna. És ha már ennél a témánál vagyunk, a hét hőse lehet még Ján Slota is, akit ma valószínűleg az újraegyesített SNS elnökévé választanak. De hogy ne csak itthon nézelődjünk, óvodások terjesztették el egy újságírónő (vagy inkább sms-t író nő) segítségével, hogy Pakson atomrobbanás történt, ezért be kell csukni az ablakokat, lezuhanyozni, háromszor, és nem szabad zöldséget enni, csak sms- ben küldeni. Valamint egy ausztrál akadémikus kiderítette, konkrétan a csillagokból és a bibliából olvasta ki, hogy Jézus meleg volt, és még legalább három tanítványa, csak a KDH meg ne tudja. Továbbá lemondott a cseh védelmi miniszter, de ettől maga is úgy megijedt, hogy gyorsan visszavonta az egészet. Az Egyesült Államok pedig kijelentette, hogy nem térhetnek vissza Irakba a fegyverzetellenőrök, amíg nem kapnak új ENSZ-felhatalma- zást, enélkül csak az Egyesült Államok lehet jelen Irakban. Szóval pompás hetünk volt. Csáky Pált pedig hagyják végre békén. Mindenki. Az uniós alapokkal meg majdcsak lesz valami. HETI GAZDA(G)SÁG Dicsérik a fogcsikorgató reformunkat TUBA LAJOS A legrosszabbak vagytok - közölték Csáky Pállal a héten Brüsszelben. Tudjuk - nyugtázták itthon, és majd jobban igyekszünk - tették hozzá. Az európai léptékű regionális fejlesztés (beleértve a mezőgazdaságot) nálunk sokszorosan hátrányos helyzetű gyermek, Mecia- réknak csak az volt érdekes belőle, ahol pénzt lehetett juttatni a klientúrának, az első Dzurinda-kor- mánynak csak a tűzoltásra futotta és a mostani is távol van a példamutató állapottól. Az utóbbi években azért el kell ismernünk az igyekezetét, de ez még nem az igazi. Ha nem lennénk szenvedő alanyok, elégedetten figyelnénk, a sok hűhó után miként közeledik az igazság pillanata, amikor befizetjük 10 milliárd koronás tagdíjunkat az Unióba, de felkészületlen rendszerünk és lakosságunk nem tudja lehívni a nekünk járó 17 milliárdot. Indok persze sok lesz, ebben nagy tehetségek vagyunk, mérce viszont csak kettő: mire képes mellettünk Magyarország és Csehország. Ha ők jobbak lesznek, akkor a hiba bennünk van. A héten mindenesetre a kormányban nagy volt a pánik és sok új jelentés megírását határozták el. Ä változáshoz azonban másra is szükség van, jövő ilyenkorra kiderül, mire voltak képesek. Meg talán sikerül beindítaniuk a strukturális alapokhoz képest aprócska idei Phare pályázati programokat is, amelyek meghirdetése szintén nagy csúszásban van. De van olyan területe is a gazdasági reformnak, amelyen lassan már példamutatóvá válunk. A kormány a héten jóváhagyta a luxusadó-emeAz idei Phare programok meghirdetése szintén nagy csúszásban van. léseket és az egyenadót. A változások nem annyira meredekek, mint azt tervezték: a dohányosokat nem sajnálta senki, az alkoholt viszont nem emelték az egekbe, kompenzálva ezt a benzin háborús árával. Az egyenadóból is lejjebb engedtek egy százalékocskát. Meglehetősen szerény engedmény ez, de azért két dolog a javukra szól. Továbbra is érvényes az ígéret, ha többet hoz az államkonyhára az új rendszer, mint a mostani, lejjebb viszik a terheket, ismert a cél is: 15-16 százalékos egyenadó és kb. 17 százalékos hoz- záadottérték-adó. Másrészt pedig a héten újabb lépést tettek az állami kiadások lefaragásának útján és bár ez nem halad rakétaütemmel, talán veszélyes késedelmet sem szenved még. Az adóreform kapcsán fura helyzetbe kerültünk. Éveken át irigyeltük Csehországot és Magyarországot az ottani reformokért, miközben az ott élő átlagpolgárokkal találkozva meglehetősen cifra véleményeket hallhattunk. Most, legalábbis Csehország viszonylatában mi kerültünk hasonló helyzetbe. A szlovák adóreform arrafelé hatalmas politikai vihart váltott ki, a kormányon lévő szociáldemokraták túlzottan radikálisnak tartják, de közben nincs receptjük a romlás megállítására. A kormányra készülő jobboldal viszont példaként állítja az ország elé a szlovák modellt, ilyen is először történik meg az elmúlt tíz év alatt. Ezt a véleményt különféle fontos külföldi intézmények is osztják. így most mi kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy külföldön esetleg dicsérettel emlegetik a szlovák reformot, miközben mi hangosan, vagy csak magunkban, cifrákat fogunk mondani. Júniusban ráadásul várhatóan bekerülünk a szociális ellátó rendszer reformjának a sűrűjébe, ott is lesz miért kapkodnunk a fejünket. A héten a szociális minisztérium erősítette meg, hogy kitart a betegsegély rendszerének átalakítása mellett. Ezzel a betegsegély várhatóan véget ér szociális intézményként működni és arra szolgál majd, amire létrehozták - a valóban betegek fizetéskiesésének pótlására. Ä változás kellemes oldalát a társadalombiztosítási elvonások régen aktuális csökkenésében érezzük meg. Az átlagembert ugyan első hallásra közvetlenül nem érinti, de talán eljutunk oda, hogy egy-egy konszernen belül Szlovákiában nem lesz négyszer magasabb a megbetegedések aránya, mint mondjuk Tunéziában. Ez pedig mindenkinek érdeke, hiszen minél több helyen tömik el a közpénzek még mindig sok lyukból folyó zsákját, annál kevesebbet kell elvenni azoktól, akik ebben az országban a rendszerből nem csak kapni szeretnének, de fizetnek is bele.- Még jó, hogy ma jött, mert holnap talán már maga is kérne legalább húsz koronát az orvosi ellátásért... (Peter Gossányi rajza)
