Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)

2003-05-31 / 124. szám, szombat

2 Vélemény és háttér T ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 31. VENDÉGKOMMENTÁR Nincs mese BODNÁR GYULA Egyszer egy esztendőben eljön a te napod is, gyermek. Amikor rád irányul a közfigyelem, legalább. Igaz, mire mégy vele? Jó, akadnak itt-ott szülők, akik szponzorokat hajtanak fel, legyen mégis közösségben termő gyermeknapi hangulat, hullhasson rád cukorkaeső valamelyik panellakás erkélyéről, zsetonokért csoko­ládét, nápolyit, üdítőt vehess át, mint fődíjat, lelkesen. Nem szá­mít, hogy te futottál-e leggyorsabban zsákban, te haraptál-e rá elsőnek a spárgára akasztott lekváros lepény közepébe sütött pénzdarabra, te dekáztál-e legtovább a labdával, ezen a napon mindenki nyertes. De mi van ezen a napon túl? Hová lesz a közfi­gyelem? Sok-sok gyermek sorsát látva benned, tudom, tapaszta­lom, több kellene és más itt nektek. Dehogy is gyermeknap, egy­szerű hétköznapok csupán, hétköznapi játékokkal, örömökkel, si­kerélményekkel, türelmes anyával, apával, beszélgető iskolával, nem pedig olyannal, amely sarokba szorít, agyonnyom bennete­ket a rengeteg tananyaggal, az örökös feleltetéssel-faggatással- teszteléssel, és ahol nem lehettek elég nyugodtak, bátrak, felké­szültek ahhoz, hogy ne görcsölje gyomrotokat félelem. Melyből némelyeteknek otthon is kijut, s amelyet - felbomolván a család körüli évszázados védő-korlátozó struktúrák, erkölcsi hagyomá­nyok, szokások - ti már másként, veszélyesebb, szabadosabb, egészségromboló formákban próbáltok oldani, mint akár a mi nemzedékünk a saját gyermek- és serdülőkori szorongásait an­nak idején, abban a még televíziótlan, viszont a természethez kö­zelebbi közegben. Hallom, olvasom, el is szemtelenedtetek, s ugyancsak látni a tévében rémes képeket a környéketekről. Fog­juk rá, hogy világjelenség ez? Hogy a globalizáció, a jó ízléstől, moráltól, józan észtől elkötött, bizniszre épülő média, szórakoz­tatóipar, plázakultúra káros hatásai köszönnek vissza viselkedé­setekben, illetve a következményeiben? Mondjuk, is. Ám a gon­dok, a sokszor veszélyes pótcselekvések irányába hajtó hiányér­zetetek, fogódzókat jelentő értékeket nélkülöző helyzetetek ve­zérgyökere másutt keresendő. A fennebb említetteken kívül bi­zony a felnőttek társadalmában, a mindenkori hatalom háza tá­ján, ahol mellesleg nem ritka például az elszemtelenedés, a csa­lád rovására. Amelyben tíz perc jut egy gyerekre naponta, mint egy felmérésben olvasom. No, itt kezdődnek a bajok. Nincs mese. A nagymamát kirúgtuk, helyébe a televíziót ültettük, apu hajt, anyu műszakra jár, ha éppen nem váltak el, ami már önmagában öröm, no meg az, hogy legalább nem kell fizetéstől fizetésig élni, de olyan is előfordul, hogy a válás hozna nyugalmat a házba. Azonban mese, együttlét, közös játék se így, se úgy nincs. Szó szót legfeljebb családi viharban követ, csakhogy az mind fáj. Kez­detben voltak más szavak is körülötted, gyermek, melyekből a lé­lek melege, a szeretet sugárzott, de aztán szép lassan elfogytak, pedig belőlük kellene több ma is, hatévesen, tízévesen is, nem a magányból. Bármennyit elbírnál. S akkor a gyermeknap már csak megkoronázása lenne háromszázhatvannégy hétköznapnak. JEGYZET volt, amelynek következmé­nyeként a felkapott ifjú színész egyszer csak kikopott a ké­pernyőről. Az ifjú hév, az újítás szándéka nem volt nyerő. Nem úgy, mint azt követően, miután fordult a föld, s demokráciaé- pítés-tapasztalat nélkül bele­csöppentünk abba a vadvilág­ba, amelyben nem az átfogó szakmai tudást megalapozó jártasság elérése a siker zálo­ga, hanem az önbizalomtól túl­buzgó fellépés. S amely vadvi­lágban mintha újfent valamifé­le törzsi viszonyok érvényesü­lése körvonalazódna. Annak a barbár szokásnak a jelképes ki­bontakozása, mely alapján a család az öreget, aki már csak a terhére és nem a hasznára volt, kitette egy úszó jégtáblá­ra, s hagyta hogy elsodorja a zajló folyó. Mert mi más szimbólumaként értelmezzek olyanféle intézke­déseket, amelyek minden bi­zonnyal majd azokra a valami­lyen módon peremre sodródot- takra rója a legnagyobb terhet, akiket amúgy is húz az ág. Azokra, akik a leginkább rászo­rulnak majd kórházi ellátásra, orvosi kezelésre, gyógyszerek­re. Kezdve a nyugdíjasokkal, folytatva a sort - de nem befe­jezve - azzal a munkaerővel, aki az ötödik X-szel a nyakában próbál boldogulni, de csak tengődik, mert túlságosan is amortizálódott (megkopott, tönkrement) a stressz alatt, amellyel ez az utóbbi, századot s ezredévet fordító évtized úgy megtelt, mint fojtó gázzal a pince borforráskor. Uram bo- csá, de én ebbe az eutanáziá­nak azt a formáját is belelá­tom, amellyel megszakítják a gyógyíthatatlan beteg kezelé­sét, azaz nem gyógyszerezik tovább. Mert meggondolja majd a sze­rény bérből, nyugdíjból tengődő, akinek anyagi szük­séghelyzetét nem igazolja ilyen-olyan hivatal, hogy gyógyszert vagy kenyeret ve- gyen-e. Kenyeret? Gyógyszert? TALLÓSI BÉLA Pályakezdőként sok érdekes helyen megfordultam újság­írók számára szervezett cso­portos utakon: börtöntől kezd­ve fafeldolgozón és gyufagyá­ron keresztül vasolvasztóban. Semmit sem bántam meg, azt sem, hogy annak idején min­den egyes ilyen riportút után újabb és újabb szakirodalom alapjait kellett elsajátítanom, hogy valamelyest hozzá­értőnek látszódjam az olvasó szemében. Elfogadtam és alkalmazkod­tam ahhoz, hogy ez a szakmai érés alapja és igaz útja. Az, hogy a munkatárs - bármely pályán - a mesterség minden fogását megismerje, mert a szakmát teljességében csak így sajátíthatja el. Persze azért piszkálta a csőrömet, hogy egy ideig szinte hallgass volt a ne­vem, s ha nem is a virslihordás­sal kezdtem a pályát, mint egy­kor a színinövendékek, tűrni kényszerültem az élet rendjé­nek azt az archaikus trendjét, amely valahogy átörökítette ci­vilizált időkbe a törzsi viszo­nyok közt megalapozott igaz­gatásformát: a vének tanácsá­nak uralmát. Hogyne lelkesül­tem volna fel az egyik ifjú, so­kat foglalkoztatott szlovák szí­nész nagy tapssal jutalmazott vérpezsdítő felszólalásán, amely a szocialista ifjúsági szervezet (akkor ezt csupa nagy kezdőbetűvel kellett írni) pozsonyi konferenciáján hang­zott el, s azt nehezményezte, hogy miért kap kevesebb gázsit a fiatal színész, mint idősebb kollégája, hiszen a fiatal figura életre keltését ugyanúgy tehet­séggel kell megoldani: színpa­don vagy filmen a szerepet tö­kéletesen kell kiviteleznie kezdő vagy idős színésznek egyaránt. Merész felszólalás TALLÓZÓ USA TODAY Az iraki békefenntartásba bekapcso­lódó országok kevesebb katonát ígérnek erre a misszióra, mint amennyit az amerikai védelmi mi­nisztérium várt - közölte az ameri­kai napilap. Amerika több tízezer ka­tona kiküldését remélte, ám eddig csak 13 ezer katonára kapott ígére­tet két tucatnyi országtól. A lap pél­daként említi, hogy például Dániától az amerikaiak 5000 katona kiküldé­sét kérték, ám Koppenhága csak 380-ra tett ígéretet. Az első jelentő­sebb külföldi alakulatok júliusban érkezhetnek a térségbe, miközben az amerikai katonai vezetés már jú­niusban számított a váltásra, hogy megkezdhesse az iraki háborúban kulcsszerepet játszó 3. lövészhad­osztály hazatelepítését. Végül is a lö­vészhadosztály többsége a helyszí­nen marad. Ennek a helyzetnek több oka is van a lap szerint: így például a NATO 5500 embert akar küldeni Af­ganisztánba, az ottani békefenntar­tásra, s ez „elszívja” a lehetséges ala­kulatok egy részét. Emellett az iraki biztonsági helyzet miatt jó néhány ország nem akarja kitenni katonáit a veszélyeknek, ületve nincs elég pén­ze, alakulata az ilyen feladatokra. Önök kérték? Mert én nem Megint szegényebb lett az ország egy kiadós káromko­dással. A kormánynak sike­rült meghiúsítania, hogy hu­szonöt koronával felemelje a bor adóját. Zseniális húzás volt, valahogy így kell ezt csinálni. HOLOP ZSOLT Az emberek önkéntelenül is rögtön a pohár után nyúltak, üveges lett minden tekintet, a borászok szeme előtt megjelent a sok költői bor (megtörve bár, de fogyva nem!), de aztán elpárolgott ez a józan vízió. A kormánykoalíciónak ki kellene dol­goznia egy harmonogramot, hogy melyik héten ki minek az árát, adó­ját szeretné felemelni, és ki lesz az, aki ezt keserves harcban megakadá­lyozza. A következő héten csere, így aztán mindenki fel tud mutatni va­lamit a választóinak, akiknek persze azt is meg kell érteniük, hogy min­dent azért mégsem lehet elintézni, meg azt is, hogy a költségvetés elké­szítésénél valakik elszámolták ma­gukat, ezért most év közben is emel­kedik a benzin adója, és ezáltal mindennek felmegy az ára. Az ilyen álcsatáknak köszönhetően gyorsab­ban telne az idő, egy-kettő elszalad­na az a négy év és kezdődhetne műi­den elölről. Még azt kellene kisor­solniuk, a jövő héten ki menjen el Brüsszelbe meghallgatni egy kis le- tolást, hogy aztán itthon megnyug­tatóan közölje, hát ezek semmi újat nem mondtak, mindig ugyanazt hajtogatják, szinte már fárasztó. Én csak egy dolgot kérnék már a kormánytól: ha bejelenti, hogy vala­minek elsejével emelkedik az adója, azt harmincadikán tegye, harminc- egyedikén fogadja el a parlament. Ne másfél hónappal korábban kö­zöljék, mert a kereskedők ezt azon­nal bekalkulálják az áraikba, és nem másfél hónap múlva elsején van ár­emelés, hanem tegnaptól. De per­sze, tudom, akkor meg azon fanya­lognék, hogy nem szóltak előre, megoldás nincs, inkább nem is ké­rek semmit, ki mondta egyáltalán, hogy ez kívánságműsor. Tegnap mindenesetre nem dolgo­zott a kormány, mert fertőtlenítet­ték a hivatalt. A héten viszont fény derült az eddigi legnagyobb szlovákiai választási csalásra. A decemberi önkormány­zati választásokon Pozsonyban való­színűleg addig karikázott az egyik szavazóbizottság, amíg sikerült két indulót (egyikük az MKP jelöltje) ki­szavaznia a befutó helyről, kettőt be, szóval helyet cseréltek. Kit száz­ötven vokssal hizlaltak fel, kinek meg levontak harmincat, ennyi kel­lett a helycseréhez. Pedig a választá­si bizottságokba az induló pártok je­lölnek tagokat, akik aztán árgus sze­mekkel figyelik egymást. Te jó isten, mi lehetett itt a népszavazás után, szombaton kettőkor? Nem is értet­tem azokat, akik különösebben iz­gultak a részvétel miatt. A héten jubilált a Markíza tévé két terméke, kétéves lett az ANO, Pavol Rusko kijelentette, hogy pártja leve­tette a liberót és rögtön a pubertás korba lépett. Rudolf Schuster pedig éppen négy éve van hivatalban, még egy van hátra, ezalatt nem kell mást tennie már, csak összegyűjtenie ed­digi nagy mondásait és aranyköpé­Ezek semmi újat nem mondtak Brüsszelben, ugyanazt hajtogatják. seit, mielőtt még más adná ki és na­gyot kaszálna vele. Az elnök ezt úgy tudja megakadályozni, hogy az el­következő egy évben magába fojtja legszebb gondolatait, és egyszerre közli őket, könyv alakban. Sivárabb lesz az életünk, de aztán egyszerre jön a jó. A hét hőse lehetne az a rendőr is, aki fejére húzott alsónadrággal ra­bolt ki egy benzinkutat (találta-e, sajátja volt, nem tudni, a rendőrség nyomoz), vagy a SIS két titkos­ügynöke, akik magukat buktatták le, mert vizelés közben Rusko le­hallgatásáról beszélgettek, ahelyett hogy a csempemintát nézték volna. És ha már ennél a témánál va­gyunk, a hét hőse lehet még Ján Slota is, akit ma valószínűleg az új­raegyesített SNS elnökévé válasz­tanak. De hogy ne csak itthon né­zelődjünk, óvodások terjesztették el egy újságírónő (vagy inkább sms-t író nő) segítségével, hogy Pakson atomrobbanás történt, ezért be kell csukni az ablakokat, lezuhanyozni, háromszor, és nem szabad zöldséget enni, csak sms- ben küldeni. Valamint egy ausztrál akadémikus kiderítette, konkrétan a csillagokból és a bibliából olvasta ki, hogy Jézus meleg volt, és még legalább három tanítványa, csak a KDH meg ne tudja. Továbbá le­mondott a cseh védelmi miniszter, de ettől maga is úgy megijedt, hogy gyorsan visszavonta az egészet. Az Egyesült Államok pedig kijelentet­te, hogy nem térhetnek vissza Irak­ba a fegyverzetellenőrök, amíg nem kapnak új ENSZ-felhatalma- zást, enélkül csak az Egyesült Álla­mok lehet jelen Irakban. Szóval pompás hetünk volt. Csáky Pált pedig hagyják végre bé­kén. Mindenki. Az uniós alapokkal meg majdcsak lesz valami. HETI GAZDA(G)SÁG Dicsérik a fogcsikorgató reformunkat TUBA LAJOS A legrosszabbak vagytok - közölték Csáky Pállal a héten Brüsszelben. Tudjuk - nyugtázták itthon, és majd jobban igyekszünk - tették hozzá. Az európai léptékű regioná­lis fejlesztés (beleértve a mezőgaz­daságot) nálunk sokszorosan hát­rányos helyzetű gyermek, Mecia- réknak csak az volt érdekes belőle, ahol pénzt lehetett juttatni a klien­túrának, az első Dzurinda-kor- mánynak csak a tűzoltásra futotta és a mostani is távol van a példa­mutató állapottól. Az utóbbi évek­ben azért el kell ismernünk az igye­kezetét, de ez még nem az igazi. Ha nem lennénk szenvedő alanyok, elégedetten figyelnénk, a sok hűhó után miként közeledik az igazság pillanata, amikor befizetjük 10 mil­liárd koronás tagdíjunkat az Unió­ba, de felkészületlen rendszerünk és lakosságunk nem tudja lehívni a nekünk járó 17 milliárdot. Indok persze sok lesz, ebben nagy tehet­ségek vagyunk, mérce viszont csak kettő: mire képes mellettünk Ma­gyarország és Csehország. Ha ők jobbak lesznek, akkor a hiba ben­nünk van. A héten mindenesetre a kormányban nagy volt a pánik és sok új jelentés megírását határoz­ták el. Ä változáshoz azonban más­ra is szükség van, jövő ilyenkorra kiderül, mire voltak képesek. Meg talán sikerül beindítaniuk a struk­turális alapokhoz képest aprócska idei Phare pályázati programokat is, amelyek meghirdetése szintén nagy csúszásban van. De van olyan területe is a gazdasági reformnak, amelyen lassan már pél­damutatóvá válunk. A kormány a héten jóváhagyta a luxusadó-eme­Az idei Phare programok meghirdetése szintén nagy csúszásban van. léseket és az egyenadót. A változá­sok nem annyira meredekek, mint azt tervezték: a dohányosokat nem sajnálta senki, az alkoholt viszont nem emelték az egekbe, kompen­zálva ezt a benzin háborús árával. Az egyenadóból is lejjebb engedtek egy százalékocskát. Meglehetősen szerény engedmény ez, de azért két dolog a javukra szól. Továbbra is ér­vényes az ígéret, ha többet hoz az államkonyhára az új rendszer, mint a mostani, lejjebb viszik a terheket, ismert a cél is: 15-16 százalékos egyenadó és kb. 17 százalékos hoz- záadottérték-adó. Másrészt pedig a héten újabb lépést tettek az állami kiadások lefaragásának útján és bár ez nem halad rakétaütemmel, talán veszélyes késedelmet sem szenved még. Az adóreform kapcsán fura helyzetbe kerültünk. Éveken át iri­gyeltük Csehországot és Magyaror­szágot az ottani reformokért, mi­közben az ott élő átlagpolgárokkal találkozva meglehetősen cifra véle­ményeket hallhattunk. Most, leg­alábbis Csehország viszonylatában mi kerültünk hasonló helyzetbe. A szlovák adóreform arrafelé hatal­mas politikai vihart váltott ki, a kor­mányon lévő szociáldemokraták túlzottan radikálisnak tartják, de közben nincs receptjük a romlás megállítására. A kormányra ké­szülő jobboldal viszont példaként állítja az ország elé a szlovák mo­dellt, ilyen is először történik meg az elmúlt tíz év alatt. Ezt a véle­ményt különféle fontos külföldi in­tézmények is osztják. így most mi kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy külföldön esetleg dicsérettel emle­getik a szlovák reformot, miközben mi hangosan, vagy csak magunk­ban, cifrákat fogunk mondani. Júniusban ráadásul várhatóan be­kerülünk a szociális ellátó rendszer reformjának a sűrűjébe, ott is lesz miért kapkodnunk a fejünket. A héten a szociális minisztérium erősítette meg, hogy kitart a beteg­segély rendszerének átalakítása mellett. Ezzel a betegsegély várha­tóan véget ér szociális intézmény­ként működni és arra szolgál majd, amire létrehozták - a valóban bete­gek fizetéskiesésének pótlására. Ä változás kellemes oldalát a társa­dalombiztosítási elvonások régen aktuális csökkenésében érezzük meg. Az átlagembert ugyan első hallásra közvetlenül nem érinti, de talán eljutunk oda, hogy egy-egy konszernen belül Szlovákiában nem lesz négyszer magasabb a megbetegedések aránya, mint mondjuk Tunéziában. Ez pedig mindenkinek érdeke, hiszen minél több helyen tömik el a közpénzek még mindig sok lyukból folyó zsák­ját, annál kevesebbet kell elvenni azoktól, akik ebben az országban a rendszerből nem csak kapni szeret­nének, de fizetnek is bele.- Még jó, hogy ma jött, mert holnap talán már maga is kérne legalább húsz koronát az orvosi ellátásért... (Peter Gossányi rajza)

Next

/
Thumbnails
Contents