Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-29 / 122. szám, csütörtök
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 29. KOMMENTÁR Katedráról - tüntetésre RÁCZ VINCE Ideje már, hogy a mindenkori kormány és parlament ráébredjen: az ország és polgárainak hosszú távú érdekeit más egyéb mellett leginkább az oktatásügy kiemelt támogatása jelentené. Tanúsítja ezt több távol-keleti ország példája is. Ezzel szemben a hazai politikai döntéshozók intézkedéseinek következményeként az oktatásügy és - főként - a pedagógusok mind kilátástalanabb és sanyarúbb helyzetbe kerülnek. Az ország lakosságának jobb sorsáért felelős és munkálkodni hivatott politikusok többsége nagy valószínűséggel identitászavarban szenved, talán ezért is kérik folyton a polgárok, így a pedagógusok türelmét és megértését az állam minden egyes megszorító intézkedése és a már akut pénzhiány kapcsán, ahelyett, hogy döntéseik meghozatalakor ők tanúsítanának nagyobb megértést a választóikkal szemben. Az oktatásügy egészének pozitív irányba ható reformjával, a pedagógusok életkörülményeinek javításával és helyzetük jobbra fordításával kapcsolatban a kormányzat részéről számtalan ígéret elhangzott már, mégsem indult be az olyannyira áhított átalakulási folyamat. Sőt: egyre inkább a megoldadan gondok és a politikusi szószegések száma napról napra gyarapszik; gondoljunk csak a hatáskörök átruházásából fakadó gondokra és pénzhiányra. Az állam kimondatlanul is a nemzet napszámosainak tekinti a pedagógusokat, akik tiszteletet parancsoló türelemmel viseltetnek sorsuk iránt. Elválja tőlük, hogy merő hivatás- tudatból a pályán maradjanak, és sok esetben méltaüan körülmények között, alacsony bér mellett álljanak ki naponta felkészülten és kellő munkakedvvel a katedrára. Tegnap délután a fővárosban és valamennyijárási székhelyen az utcára vonultak a pedagógusok, egyebek között a jövő évi, oktatásra szánt költségvetési tétel mintegy kilencmilliárdos bővítését követelve. A kormány által 2004-re előirányzott 46 milliárd korona a bruttó hazai össztermék (GDP) csupán 3,5 százalékának felel meg. Összehasonlításképpen érdemes megjegyezni, és a honi oktatásügy helyzetéért komolyan aggódók érveinek jobb megértése céljából nem árt, ha elgondolkodunk azon, hogy az Európai Unió tagországaiban ez az összeg átlagosan csaknem hat százalékot teszi ki. Ehhez még hozzájárul, hogy a hazai pedagógusok havi járandósága mintegy háromnegyede a szlovákiai nemzetgazdaságban kifizetett átlagbéreknek. A pedagógusok tiltakozása másodsorban a közalkalmazotti törvény tervezett módosítása ellen irányult, a jogszabály-módosításnak köszönhetően ugyanis a tanítók jogosulatlanná válnának az idei fél 13., valamint a jövő évi 13. és 14. havi bérük kifizetésére. Damoklész kardjaként lebeg a tanárok felett a pedagógusi bértábla egyelőre csak beharangozott, de nagy valószínűséggel bekövetkező megszüntetése is. Ez ugyanis a gyakorlatban annyit jelentene, hogy az alkalmazott, jelen esetben a pedagógus a jelenlegi bérének pusztán a töredékére lenne jogosult, fizetésének fennmaradó hányadáról a munkaadóval kötött szerződése rendelkezne, tekintet nélkül a pályán eltöltött éveinek számára, illetve képesítésére. Ezzel a pedagógusok karrierlehetősége jelentősen lecsökkenne. A tanítók tegnapi tiltakozó megmozdulásukkal valóban felhívták a nyilvánosság figyelmét helyzetük tarthatatlanságára. Még kér a pedagógus... Sör- és borivóknak való SIDÓ H. ZOLTÁN A trafikokban máris drágul a cigaretta - ez a legbiztosabb jele annak, hogy a kormánykoalíciós pártok által kedden elfogadott, a kabinet által pedig tegnap szentesített gazdasági döntéseket a parlamenti rábó- lintás hiányában is már készpénznek vehetjük. A döntés előzménye, hogy a pénzügyminisztérium - szokás szerint - alulbecsülte a bevételeket, ezért évközben kénytelen kiigazítást tenni. Akiigazítás szó természetesen azt jelenti, hogy a polgároktól adók formájában még többet préselnek ki. A helyzet súlyosságát jól jelzi a pénzügyi tárcának az a kétségbeesett terve, hogy Svejk közismert mondását mellőzve a sört minden korábbinál jelentősebben, palackonként 4-5 koronával akarta drágítani, a borra pedig megsemmisítő hatású, literenkénti 25 koronás adót rótt volna ki. A józan gondolkodású, ám a sör- és borivókkal együtt érző politikusok végül nemet mondtak az absztinensek leghar- cosabbjaival vetekedő Ivan Miklósnak, s végül a jóval mérsékeltebb tervezet diadalmaskodott. A cigaretta árugrásának mértéke Változatlan maradt, ám a dohánytermékek forgalmazásának többletbevételéből - a csempészek miatt - máris jelentős pénzt csoportosíthatnak a szlovák-ukrán államhatár vám- és határőrségének megerősítésére. Az alkohol terén mutatkozó engedékenységnek persze ára van, ez pedig a vártnál is magasabb üzemanyagadóban, na meg a magasabb költség- vetési hiányban csapódik majd le. Tudnivaló, ha a benzin drágul, akkor mindennek feljebb kúszik az ára. A literenként 3 koronával emelkedő üzemanyagár az inflációgerjesztő hatása mellett meggátolhatja a reálbér-növekedést, behúzhatja a gazdasági növekedés fékjét, összességében komoly szociális utóhatásai lehetnek, a munkanélküliség növekedését is beleértve. A döntéseket követően a látványosan lelkendező politikusoknak talán nem ártana tudatosítaniuk: az áremelések szokványos megoldása helyett az olcsóbb és karcsúbb államgépezet megvalósítása volna igazán az üdvözítő. Az igazi bátorság nem a polgárok újabb kifacsarásához kell, hanem az államapparátus karcsúsításához, ahhoz, hogy megállapítsák, az idei költségvetés kidolgozói közül kik követték el az áremeléseket geijesztő hibát, s felelősségre is vonják őket. És akkor még nem említettük, hogy a kabinet kegyelméből 2004januárjától nem 20, hanem „csak” 19 százalék lesz az egységes hozzáadottérték-adó. E lépés eredményeként az alapvető élelmiszerek ára ismét meglódul, így legalább elmondhatjuk magunkról, hogy ha az életszínvonal terén még nem is értük utol a Nyugatot, az árak terén viszont már alig van elmaradásunk. FIGYELŐ OLASZ SAJTÓ Gianfranco Fini olasz miniszterelnök-helyettes, a Nemzeti Szövetség (AN) főtitkára ragaszkodik ahhoz, hogy a június 8-i pótválasztások után a jobbközép kormánykoalíció pártjai komolyan tisztázzák egymás közötti viszonyukat a Róma megyében elszenvedett választási vereség után - írja az olasz sajtó. A vasárnap és hétfőn rendezett helyhatósági választásokon Róma megyében a balközép ellenzék képviselője győzött a Szabadságjogok Háza (CDL) nevű jobbközép kormánykoalíciójelöltjével szemben. Mivel ebben a körzetben összpontosult a mostam választásokon szavazásra jogosultak egynegyede, valóságos erődítmény maradt a baloldal kezén (a főváros polgár- mestere is baloldali).- Fogalmam sincs arról, hogy mekkora terhet jelent majd a háromkoronás benzináremelés, mert én már hat éve szolgálati gépkocsival járok... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ SME Magyarország legdemokratikusabb lépése a kedvezménytörvénnyel kapcsolatban az lenne, ha a jogszabályt visszavonnák, írja kommentárjában Peter Schutz. A törvény konfliktust hordoz magában, függedenül attól, hogy Orbán Viktorék első verziójáról vagy Medgyessy Péterek javított verziójáról van szó. Magyarország még mindig úgy érzi, törődnie kell a határon túli magyarokkal, függetlenül attól, hogy a szomszédok ehhez mit szólnak. Másrészt Szlovákia is akkor viselkedne a legeurópai- abban, ha egyáltalán nem érdekelné, ki mennyi pénzt fizet ki állampolgárainak, hiszen attól, hogy Budapest az itteni magyaroknak évente 20 ezer forintot ad, egyetlen szlovák egyetlen haja szála sem görbül meg. Szlovákia legeurópaibb lépése az lenne, ha felszólítaná Medgyessyt, szponzorálja a szlovákiai állampolgárokat, amíg csak bírja. A státustörvény az egyik legértelmetlenebb vita, hiszen nem szól másról, mint az ösztönökről és a vér szaváról. A bánásmód embertelen volt: az internált németek között tífusz pusztított, s a veszteséglista 13 500 áldozatról tud Dániai szembenézés a múlttal A legrégibb dán napilapot, a Berlingske Tidendét egyik tulajdonosa, Maerska Mc-Kinny Moeller azonnal eladta, mikor cikksorozatot közöltek arról, hogy a tulajdonos édesapja által vezetett fegyvergyárnak mekkora szerepe volt a Wehrmacht ellátásában a náci megszállás idején. E. FEHÉR PÁL 1940. április 9-én hajnalban a koppenhágai német követ az ágyából ugrasztottá ki a dán királyt, és közölte vele: a Wehrmacht megszállja az országot. A hatékony ellenállásra semmi esély nem volt, ezért az ultimátumot elfogadták, melynek fejében a dánok megőrizhették függetlenségük maradványait. Ennek köszönhetően mentették meg a mintegy nyolcezer dániai zsidó életét, akiket a deportálás elől egyetlen éjszaka halászhajókon Svédországba menekítettek. Ez a dán ellenállás egyik legfényesebb fejezete. Kevéssé ismert tény viszont, hogy 1941 áprilisában a washingtoni dán követ megállapodást írt alá az Egyesült Államokkal, melynek értelmében az amerikai hadiflotta támaszpontot építhetett ki a dán fennhatóság alatt álló Grönland szigetén, amely közvetlenül hatott a német tengeralattjárók elleni küzdelemben. A dán diplomata kétségtelenül kormánya felhatalmazásával rendelkezett (Dánia még a németekkel hadiállapotban álló országokban is fenntarthatott képviseleteket: ez sajátos helyzetéből következett), ám a németek már erélyesen tiltakoztak és megszigorodott a dániai megszállási rendszer. A dánokkal szembeni engedékenység német magyarázata csak részben felel meg az igazságnak, hogy tudniillik a dánok ugyanúgy germánok, mint a németek, tehát helyük lesz az új, szerencsére meg nem valósult hitleri világrendben. Ez nem vonatkozott a norvégokra, akik ugyanolyan germánok voltak, mint a dánok, ott viszont a legkegyetlenebb módszerekkel nyomták el a lakosságot, amikor kiderült, hogy a helyi fasiszta vezér, akinek neve a kollaborálás dicstelen jelképe lett, Vidkun Quisling nem képes a norvég ellenállás letörésére. Az igazi ok persze az volt, hogy a német haderőnek szüksége volt a dán hadiiparra és mezőgazdaságra. Érdekes szám, hogy a háborús Harmadik Birodalom közellátásának 15 százalékát a kicsiny Dánia biztosította. A német hadiipar része lett a cseh-morva protektorátus is, de egészen más feltételekkel, mint ezt a dán nagyiparosok tették. Ez utóbbiak helyzete inkább hasonlítható a semleges svédek ipari együttműködésére a nácikkal: visszautasítani a kollaborációt még a svédek sem merték, viszont a németek világpiaci áron fizettek, amely óriási hasznot hozott az érintett üzemek tulajdonosainak. Idetartozik az is, hogy a német háborús közellátásban komoly szerepet vállalt a dánok mellett Tiso Szlovákiája, a Horthy-Magyaror- szág, ületve Antonescu Romániája. Ezek a tények többé-kevésbé ismertek voltak. Legfeljebb arról volt szó, hogy míg a közép-európai országok hajdani fél- vagy egészen fasiszta vezetésének felelősségét mindig hangsúlyozták, a skandináv államok és Németország együttműködését inkább csak hallgatólag vették tudomásul. Az ismeretlenség homálya fedte viszont a dán-német viszonyt a háború befejezése után. Dán újságírók és történészek igyekeznek újabban erre is fényt deríteni. Valósággal sokkolva a dán közvéleményt, amelynek idősebbik része igyekezett elfelejteni az 1945 és 1949 között történteket, a fiatalabb nemzedékek pedig egyszerűen nem tudtak semmit. Ismeri a világ közvéleménye, hogy a Benes-dekrétumok következményeként kitelepítették a háború előtti csehszlovák állam német nemzetiségű lakosságának döntő többségét, kitelepítettek csaknem százezer szlovákiai magyart, illetve a nemzetiségünket kollektív bűnösként évekre megfosztották állampolgári jogaiktól. Legutóbb a Danzigban-Gdanskban született baloldali német Nobel-dí- jas író, Günter Grass Ráklépésben című regénye hívta fel a világon az elsőként a figyelmet a mai Lengyelország nyugati területeiről elmenekült és kitelepített németek sorsára. A hajdani Szovjetunióban pedig a népes, volgai német kisebbség sorsa már a háború alatt megpecsételődött: őket Kazahsztánba deportálták. A dániai eseményekről azonban semmit nem tudott a világ, s mint írtam volt, a dánok maguk is aligA dániai eseményekről azonban semmit nem tudott a világ... alig. A háborús események következtében, amikor a Vörös Hadsereg előnyomulása elérte a Baltikumot, illetve a porosz területeket - megindult a menekültáradat. 1945 februárjától csaknem kétmillió német (a Wehrmacht egyes egységei, sebesültek, civilek) érkezett az alig ötmilliós országba. Egyedül a koppenhágai kikötőbe 370 ezer katonát és menekültet irányítottak. A helyzet tarthatatlanságát jelezte, hogy Dánia „birodalmi protektora”, azaz helytartója (mert addigra a németek már nem bíztak a dánokban, és leváltották a dán kormányt), W. Best is interveniált Berlinbe, és ennek nyomán a menekültek többségét továbbszállították. A Wehrmacht kórházai képtelenek voltak a sebesültek ellátására, ezért segítséget kértek a dánoktól. A dánok feltétele az volt, hogy engedjék szabadon azokat a dán politikai foglyokat, akik német koncentrációs táborokban raboskodtak. Tekintettel arra, hogy ezek kevesen voltak, a sebesültek pedig rengetegen - a németek eleget tettek a dán óhajnak. A dán orvosi kamara azonban nyilatkozatot adott ki, amely szerint a német menekültek szervezett orvosi ellátását nem fogja a dán lakosság rovására biztosítani. A németek ekkor már nem voltak abban a szituációban, hogy erőszakot alkalmazzanak. A háború befejezésekor 250 ezer német maradt dán területen, többségük öreg, nő és 15 év alatti gyerek. A dán hatóságok azonnali hatállyal internálták őket, és a munkaképes embereket kényszermunkára fogták. A bánásmód embertelen volt: az internáltak között tífusz pusztított. A hivatalos veszteséglista 13 500 áldozatról tud. Ám ebből 7 ezer ötödik életévét meg nem ért gyermek! Ez volt a bosszú az elmúlt több mint négy háborús év minden megaláztatásáért. Ezt a bosszút azonban nem a tettesek szenvedték végig, hanem ártatlan emberek. A szörnyűség 1949-ben ért véget, amikor a németek internálótáborait felszámolták, és a menekültek Nyugat-Németországba távozhattak. A dán lelkiismeretet a Berlingske Tidende munkatársai és Soeren Lindbjerg tévérendező Csak német című dokumentumfilmje ébreszti. És ahogyan lenni szokott: a dokumentumok közlését indulatos vita követte, sőt az újság esetében gazdasági retorzió is, hiszen a haragvó dán tulajdonostól egy norvég cég mentette meg a lapot. Megdöbbentő, hogy a múlttal való szembenézés nemcsak a mi térségünkben, a cseheknél, a szlovákoknál, a magyaroknál, a románoknál, a horvátoknál vált ki nehezen magyarázható indulatokat, hanem olyan nemzeteknél is, amelyeknek történelmét mi, balga és tájékozatlan közép-európaiak jóval szerencsésebbnek gondoltuk a miénkénél, ezért, mondjuk, a dánok erkölcsi erejét is erősebbnek gondoltuk. Vagy mégis Günter Grassnak lenne igaza, aki a tragédiákat felidéző és a német bűnöket sem elhallgató regényét így fejezte be: „Ennek nincs vége. Nem lesz vége sohasem?” ÉVFORDULÓ Moszkva baráti jobbot nyúj tott Ankarának PIRITYI SÁNDOR Ötven évvel ezelőtt, 1953. május 30-án szovjet kormánynyilatkozat tudatta az akkor már NATO-tag Törökországgal: Moszkvának nincsenek többé területi követelései Ankarával szemben, és lemond arról az igényéről, hogy Törökországgal közösen gondoskodjék a Dardanellák és a Boszporusz biztonságáról. Pontosabban: az 1953- as kormánynyilatkozat azt a megfogalmazást használta, hogy „a jószomszédi kapcsolatok megőrzése, a béke és a biztonság megszilárdítása érdekében Örményország és Grúzia kormánya lehetségesnek tartja, hogy lemondjon területi igényeiről Törökországgal szemben”. Sztálin 1953. március 5-én hunyt el, és alig negyed évvel a „generalisszimusz” halála után Georgij Malenkov kormánya deklarálta, hogy felülvizsgálva a korábbi álláspontot, a Szovjetunió lehetségesnek tartja biztonságának biztosítását a tengerszorosok felől olyan feltételek mellett, amelyek egyaránt megfelelnek mind a Szovjetunió, mind Törökország érdekeinek. Az ankarai kormány szavakban - megelégedéssel vette tudomásul a szovjet kormánynyilatkozatot, egyben arra emlékeztetett, hogy a fekete-tengeri tengerszorosok kérdését a montreux-i egyezmény rendelkezései szabályozzák. Á második világháborúban Törökország lényegében Hitler nem harcoló szövetségese volt. Az ország vezető körei nem titkolt terveket szövögettek elég jelentős szovjet területek megkaparintásá- ra a Kaukázusban, Közép-Ázsiá- ban, a Volga mellékén és a Krímben. Ankara ugyanakkor szívélyes kapcsolatokat ápolt az Egyesült Államokkal és Angliával. A háború vége felé különösen Londonnal barátkozott, amellyel 1945. május 4-én jelentős kereskedelmi szerződést kötött. Az 1947-es angliai pénzügyi válság azonban az amerikaiak kezére játszotta át a törökországi angol pozíciókat. Különösen a térségnek a Szovjetunióhoz való közelsége erősítette az amerikai érdeklődést. Az Egyesült Államok az 1947-1950 közötti időszakban félmilliárd akkori dollárt fordított a török hadsereg felfegyverzésére és törökországi stratégiai építkezésekre.
