Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-17 / 112. szám, szombat
Szombati vendég ÚJ SZÓ 2003. MÁJÚ: Beszélgetés Tóth Tiborral, a komáromi Jókai Színház új igazgatójával, aki zenés darabbal indítja az új évadot, és vallja: színész színészt nem gyűlölhet „Mi itt nem esünk naponta egymás torkának” A szlovákiai magyar kultúra jelenlegi legnagyobb darázsfészkében kezdi meg igazgatói munkáját Tóth Tibor, akit eddig elsősorban színművészként ismert a közönség. Sokéves kassai ténykedés után a közelmúltban szabadúszó lett, tavaly pedig a soproni színházhoz került. Innen érkezett a komáromi Jókai Színházba. JUHÁSZ KATALIN Az igazgatói posztra kiírt pályázati munkájában ön célként fogalmazta meg a fiatal, diplomás színészek megtartását. Gondolom, tudja, miért mennek sokan Magyarországa, hiszen ön is fiatal, diplomás színészként szerződött Sopronba... Az én helyzetem azért egy kicsit más volt. A főiskola befejezése után, 1995 táján több átszerződési ajánlatot kaptam magyarországi színházaktól, ám akkor komoly lehetőségeket láttam a kassai Thália Színházban, és nem éreztem szükségét a vendégjátékoknak. Később, amikor szabadúszó lettem, kénytelen voltam szétnézni a terepen, és eleget tenni a külföldi meghívásoknak. Sopronba nem akárki hívott, hanem Valló Péter igazgató, akit rendkívüli módon tisztelek, ezért eszembe sem jutott, hogy visszautasítsam. Aztán Valló Péter egy politikai manőver - ha úgy tetszik puccs - áldozata lett, és a társulat több tagjával együtt úgy döntöttem, augusztus elsejével így is, úgy is távozom. Ezzel párhuzamosan alakult ki a komáromi Jókai Színházban az a helyzet, amelyet a sajtónak hála mára már mindenki ismer. Most elsősorban azt kell megakadályoznom, hogy a társulat „szétszaladjon”. Hogyan? Az elmúlt években kialakult művészi igényességet fontosnak tartom, de van néhány változtatási javaslatom. Tudom, hogy a fiatalokat elsősorban a művészszínház érdekli, mert ez kínál nekik komoly feladatokat és teljes körű kibontakozási lehetőséget. Komáromban jelenleg nagyon színvonalas alkotóközösség működik, és nem akarom szárnyukat szegni. Ha megkapják a képességeikhez méltó szerepeket, ha jól érzik itt magukat, nem fognak más színházaknál kilincselni. Természetesen nincs kizárva, hogy elvállaljanak vendégszereplést, ha a felkérés és az egyeztetés időben történik. Gondolom, nem szükséges ecsetelni a színészek anyagi helyzetét, a mai világban ki-ki úgy boldogul, ahogy tud. A Jókai Színházban generációs ellentétek dúlnak, fiatalok és idősebbek alkotják a két szemben álló tábort. Ön több magyarországi vidéki színházban megfordult. Odaát is ilyen markáns különbséget tapasztalt a színházi felfogásban, vagy ott az idősebbek is - csúnya kifejezéssel élve - jobban haladnak a korral? Az anyaországban nem fedeztem fel ekkora nemzedéki különbségeket. Felfogásbeli, színházról alkotott szemléletbeli eltérések azért voltak, a munkához való hozzáállásban is észrevettem különbséget, de azt hiszem, mi itt, Komáromban specifikus helyzetben vagyunk. Ha Magyarországon egy színész nem vívja ki a vezetés szimpátiáját, nem hívja fel magára a figyelmet, nincs esélye bekerülni egy társulatba. Sok a színész, évente változnak a társulatok, komoly harc folyik a státuszokért. Rengeteg kollégám nem kap munkát, illetve minden évad végén rettegve várja, maradhat-e jövőre is, vagy mennie kell, mert elégedetlenek vele. A komáromi színészek tehát afféle védett vadak? Elvannak a társulatban, mint a befőtt, és nem érzik az állandó bizonyítás szükségességét? Igen. Persze nemcsak az idősebbekről van szó, azok a fiatalok is stabilnak érzik a státuszukat, akik már öt-hat éve Komáromban vanTóth Tibor: „Nem hiszem, hogy ötven-hatvanéves emberek ízlésvilágát mindenáron meg kellene változtatni" (Dömötör Ede felvétele) nak, és volt néhány komolyabb szerepük. Ennek az az oka, hogy nálunk kevés a magyar színész, nagy vándorlásra nincs lehetőség. Előfordul, hogy valaki a kassai Tháliából a Jókai Színházba szerződik, vagy fordítva, esetleg Magyarországon próbál szerencsét, de az már országos téma, sokszor árulónak kiáltják ki anélkül, hogy vizsgálnák a döntés okait. Lehet, hogy az illető egyszerűen rosszul érezte magát abban a közegben, nem tudott kibontakozni, és kapott egy jobb lehetőséget. Ettől még nem hagyta cserben a színházat. Térjünk vissza azokhoz, akik évtizedek óta a komáromi színháznál vannak, kialakult a játékstílusuk, ízlésviláguk, és lassan „kinevelték” saját közönségüket. Ezek a mai stabil, bérletes nézők, akikre a színház bizonyos értelemben támaszkodik, és akik az utóbbi időben elutasítják, sőt bojkottálják az előadásokat. Úgy tűnik, nem csak társulaton belül kell megvívni a harcot. Merre vezet a kiút ebből a helyzetből? Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ötven-hatvanéves emberek ízlésvilágát, szemléletét mindenáron meg kellene változtatni. Ha azonban a vezetés ügyesen, és okosabb taktikával közelíti meg a problémát, a tehetséges idős kollégáknak is talál megfelelő feladatokat. A mostani színházi profilban is van erre példa, Ropog József például be tudott illeszkedni ebbe a színházi szemléletbe. Én azonban ennek az irányzatnak sem vagyok teljes mértékben híve, egyik tábornak sem adok száz százalékban igazat. Megpróbálom úgy közelíteni a kétfajta elvárást, hogy az érdekek találkozzanak. Azaz kompromisszumot keres? Igen. Nem ígérem, hogy olcsó szerzők rossz vígjátékai, egyszerű, zenés bohózatok lesznek műsoron, csak azért, hogy a közönségnek kedvében járjunk. Ezzel lebecsülném a nézőket. Ám azt sem ígérem, hogy kísérleti műhellyé alakul át a színház. Megpróbálok színes repertoárt ösz- szeálh'tani, szeretnék a közönségre támaszkodni, még akkor is, ha nem minden darab az én szemléletemet, ízlésvilágomat fogja tükrözni. Ha tudom, hogy kétévente ülik bemutatni egy operettet, mert a közönség igényli, eleget teszek ennek az igénynek, hiszen a színház a közönségért van. Nem célom a polgárpuk- kasztás, valamiféle szórakoztató jellegű művészszínházi arculatot szeretnék kialakítani, amibe többfajta stílus belefér. A vidám, zenés darabokat is komoly rendezővel, színvonalas közreműködőkkel akarom színre vinni, mert látom a különbséget. Tudom, milyen az, amikor egy „könnyű műfajú” előadást félgőzzel hoznak létre, és az, amikor ugyanebbe komoly energiákat fektetnek. Biztos vagyok benne, hogy egy színes, gazdag repertoárban az idősebb kollégák is megtalálják a helyüket. Egy híres orosz rendezőtől egyszer egy hatalmas sikerű bemutató után megkérdezték, mi kell ahhoz, hogy így sikerüljön egy előadás. Azt válaszolta, elsősorban szándék kell. Szerintem is ez a kulcsszó. A szándék és az őszinte hozzáállás. Csak olyanokkal tudok együttműködni, akik akarnak valamit. Nem szeretem az alibizmust. Mit szól ahhoz, hogy a társulat egyes tagjai - némi túlzással - két hakni között járnak be próbára? Bizony, van ilyen. Nem akarok beleszólni abba, mivel töltik szabadidejüket a színészek, ám nem szeretném, ha ezek a fellépések a színházi alkotómunka rovására mennének. Találkoztam már nagyon fáradt színészekkel, akik „hakniból” estek be a próbára, vagy éppen hajnalig szinkronizáltak, és használhatada- nok voltak. Ezt szóvá is tettem. Szeretném, ha ezek a mellékkeresetet biztosító műsorok is színvonalasak lennének, és a színháznak nem kellene szégyenkeznie amiatt, hogy a társulat tagjai pocsék produkciókat árulnak. A nézők sok esetben azonosítják a Jókai Színházzal ezeket a fellépéseket. Jómagam is rengeteg színházon kívüli műsort hoztam létre, általában irodalmi esteket, de megpróbáltam ezeket is nívósán előadni. Eközben soha nem éltem vissza a színházam nevével. Egyébként itt a stúdiószínpad, ha valaki meri vállalni a „hakniját”, mutassa be in, és vállalja a kollégák előtt is a megmérettetést. Ha már szóba került a stúdiószínpad, van-e terve arra nézve, hogyan lehetne a mostaninál jobban kihasználni? Természetesen, hiszen ez a színpad sok mindenre alkalmas lehet. Két- három évvel ezelőtt valóságos pánikhangulat alakult ki a társulaton belül amiatt, hogy nincs stúdió. Aztán lett, ám a nyitóelőadás óta szinte semmi sem történt benne. Mivel még nincs betekintésem a színház gazdasági helyzetébe, nem tudom, mennyi pénz szorítható ki a költségvetéshői a stúdióra. Valamiféle tevékenység mindenképpen elindul, ha az első időszakban nem is lesznek ott bérletes előadások. Irodalmi jellegű produkciókhoz, önálló estekhez, beszélgetésekhez nem kell sok pénz. Ezúton szeretnék megszólítani mindenkit, akinek van ötlete, a stúdióprogram ugyanis arról szól, hogy kísérletezünk, megvalósítjuk ötleteinket. Ezen kívül szeretnék meghívni mobüis, két-három szereplős, megfizethető stúdió-előadásokat Magyarországról, illetve itthonról. Úgy tudom, ön főállásban akar foglalkoztatni egy PR-mened- zsert, azaz olyan gazdasági szakembert, akinek fő feladata a pályázatírás, a működéshez szükséges anyagiak gyarapítása lenne. Van már valaki a láthatáron? Van, a nevét azonban még nem szeretném elárulni. Rajta kívül a szervezési osztályra is felveszünk még egy embert, aki a színház népszerűsítését, reklámtevékenységét végezné. Kevésnek tartom a jelenlegi propagációt, mert csupán plakátokkal ma már nem lehet becsábítani a közönséget. A városi tévé és a rádió nyújtotta lehetőségeket is jobban ki kellene használni, nem beszélve a szórólapokról és a színház internetes honlapjáról. A „szájbarágós” reklámban hiszek. Ha tálcán kínáljuk a színházat az embereknek, a postaládájukban a hipermarketek hirdetései mellett a miénket is megtalálják, talán többet érünk el. Mi a helyzet a tájolással? A keleti végeken sokan hiányolják a Jókai Színház előadásait. Már Beke Sándor idejében félig- meddig kőszínházzá alakult át a színház. Ez nem kényelmi okokból történt, hanem a költségek emelkedésével járt együtt. Előbb a kisebb falvakat kellett kiiktatni a menetrendből, aztán a nagyobbakat is, mert nem tudták megfizetni a komoly díszlettel és apparatúrával készült előadásokat. Inkább a vidéki közönséget próbálták meg behozni Komáromba. A színház tudvalévőén veszteséges vállalkozás, már az is siker, ha nullszaldósra tudunk kihozni egy-egy előadást. A legújabb statisztikák szerint az előadások 75 százalékát helyben, 25 százalékát kiutazással játsszuk. Ezt az arányt a továbbiakban is nagyon óvatosan akarom kezelni, mert tudom, milyen katasztrofális a fogadó felek anyagi helyzete. Ennek ellenére megpróbálnám 35 százalékra emelni a kiutazások számát, hogy olyan helyeken is láthassanak bennünket, ahonnan problematikus a közönség beutazása. Az igazgatói posztra kiírt pályázat miatt a jövő évi dramaturgiai terv még nincs sehol, annyi azonban már kiszivárgott, hogy ön zenés darabbal akarja indítani a következő évadot. Igen, mert egyrészt azt gondolom, hogy a szezonnyitó előadásnak lazábbnak, könnyedebbnek kell lennie, másrészt pedig, ha Komáromban szórakoztató jellegű művészszínházat akarunk létrehozni, akkor a repertoárt is ehhez az elgondoláshoz kell igazítani. Ez azt jelenti, hogy a színház repertoárjának műfajilag széles skálán kell mozognia, és ezen a skálán bizony a komédia, a színmű, a népszínmű, a tragédia mellett ott van a zenés műfaj is, ami, ha nagy művészi igényességgel, szakmailag magasan képzett rendező, koreográfus, zenei munkatárs közreműködésével készül, és ez a szándékom, miért ne lehetne akár szezonnyitó előadás is. Gondolom, elsősorban Magyarországról szándékozik vendégművészeket hívni. A magyarországi színházi közegben otthonosabban mozgok, de a hazai színházi életre is van rálátásom, szlovák alkotókkal is kapcsolatban állok« A pozsonyi színművészeti főiskolán megismertem rendezőket, szakembereket, a kortársaim szlovák színházaknál dolgoznak. Nem véleden, hogy egykori osztályfőnököm, Martin Huba jelenleg Komáromban rendezi az Imposztort. Ebben nem kis érdemem van nekem is. Úgy értsem, ha ön kiszemel egy darabot, máris tudja, kiknek érdemes „felkínálni”? Nem árt ismerni a rendezőket, azt, hogy kinek müyen a stílusa, ízlésvilága, mihez van kedve. Akadnak, akik már majdhogynem szakosodtak egy-egy műfajra. Hivatalosan persze eddig még nem szólíthattam meg senkit, előzetes megbeszéléseim azonban már voltak. A pályázati bizottságnak például tizenvalahány szándéknyflatkozatot mutattam fel rendezőktől és színházigazgatóktól, akik készek együttműködni a Jókai Színházzal, akár közös produkciók létrehozásában. De félek, hogy kifutunk az időből, és a legkeresettebb alkotók közben már másnak mondanak igent. A szabadúszók egy-két évre előre gondolkodnak, Vid- nyánszky Attila határidőnaplójában például legjobb esetben is másfélkét év múlva lesz hely, akkor rendezhet Komáromban. Nem várnak ölbe tett kézzel a Jókai Színház ajánlatára, annak ellenére, hogy most jó híre van a színháznak a magyarországi szakmán belül. Sokan viszont inkább elfogadnak egy kevésbé hízelgő budapesti ajánlatot, mint a kényelmetlenséggel, utazásokkal járó határon túli vendégrendezést. Szerencsére ellenpélda is van, At Árpád annak idején egy pesti f< rést utasított el, és nekem, a k; Thália Színház akkori művészet zetőjének mondott igent. Az ügj halálát rendezte meg, szerir emlékezetesen. Állandó főrendezőt találni lenne rossz, akár úgy is, h Magyarországról csábítana! valakit. Ez valószínűleg a következő éva ső felében fog kikristályosodni, kor már több idő lesz arra, 1 menjek, lássak, tapogatózzam, r szólítsak embereket, felvázolja lehetőségeket. Ismerni kell a s; jöhető rendezők pillanatnyi hel tét, és ki kell használni a véletler rűen adódó alkalmakat. Előfot hogy valaki hirtelen felmond színházban, szabaddá válik. II kor kell lecsapni rá. Az értékes bereket nekünk is úgy kell mej reznünk, ahogyan a multicégei vadászai csinálják. A szakmába: landó mozgás van, és az is elkéj hető, hogy valakit megnyerünk rendezésre, megtetszik neki az ii közeg, és hirtelen azt mondja: r ben van, vágjunk bele! Telihay I is így került a színházhoz művé vezetőnek. Ő ugyan most táv( de később eseüeg vendégként szajön rendezni. Mivel tartozik a színház a fenr tónak, azaz a megyei önkorm; zatnak? A gazdasági követel nyékén kívül müyen igények kéréseknek kell eleget tennii igazgatónak? Jónak kell lenn politikusoknál? Beleszólh bármibe a fenntartó szerv, az politika? Szerintem nem. Egyébként a r hallgatáson is történt erre utalá: mondták, hogy sem a műsorpoli ba, sem pedig perszonális ügyi nem szándékoznak beleszólni. I váiják el, hogy az ember hajbókc előttük. A színházon belüli helyz is csak azért kezdtek foglalki mert az ügy elhatalmasodott, és nem bíztak a színház vezetési problémamegoldó készségében, dig nem töltöttem be vezető fűn] ebben a színházban, nem volt kapcsolatom a Nyitra megyei f tartóval, ám azt gondolom, lesznek üyen politikai jellegű eh saik. Az igazgatói posztra kiírt p; zat eredménye is ezt igazolja. M pályázati meghallgatás előtt ha tam olyan pletykákat, hogy polit lag már el van döntve a játszin, sokan tudni vélték: nem az éi vamra. A pályázatot megnyer így csak azt tudom mondani, ho döntésben egészen biztosan volt politikum. Kellemesen mi pődtem, bár hangsúlyozom, hittem el, és nem is feltételei hogy a döntést valakik megprc ták politikaüag manipulálni. Müyen volt a hangulat a színi ban a döntés után? Hogyan főj ta a hírt a két szembenálló tál A végeredmény kihirdetésénél szakáján érkeztem vissza Magyt szágról, csak néhány emberrel t koztam, ők valamennyien a párl im, reakciójuk egyértelmű volt szont el kell mondanom, hogy gyón jólesett Boráros Imre gratu ója és biztatása. Eljutnak hozzár formációk rosszindulatú intrika is, de ezzel nem akarok foglalkc hacsak rajtam keresztül nem éri a színházat is. Megpróbálom o solni a problémákat, és minda kai együtt dolgozni, akikkel szó dók érteni. Szeretem a színészi hiszen én is közülük való vágyó! érzem a gondjaikat. A sajtóban r jelent írások ellenére ne gönc senki, hogy mi itt naponta egy torkának esünk, hogy gyűlölet n kál bennünk. Színész színészt i gyűlölhet. Molnár Ferenc erről i vetkezőt írja: „Csak aki színészei zött él, az tudja, mennyi megnyu tó van egy hiéna tekintetében, ilyen szelíden néz egy tigris.” Ai szont Latinovits Zoltánnal eg vallom, hogy nincs jó színész \ rossz színész, csak jó színész \ nem színész van. Ugyanúgy nini asztalos és rossz asztalos, me rossz asztalos munkáját, egy bil asztalt nem vesz meg senki.,
