Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)

2003-04-22 / 92. szám, kedd

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 22. KOMMENTÁR Ha van gyermeked... SZILVÁSSY JÓZSEF Tulajdonképpen jó hírnek számít, hogy kudarcot vallott Ján Carnogursky és a hozzá csapódott gyülevész társaság politikai kalandorkodása. Mint kiderült, sem riogatással, sem pedig nacio­nalista vagy szélsőbalos szólamokkal nem sikerült maguk mellé állítaniuk jelentős számú tömeget. Pedig a szövetségesek iraki ka­tonai akciója látszólag az ő malmukra hajtotta a vizet. Mégsem tudták összegyűjteni azt a háromszázötvenezer támogató aláírást, amellyel kikényszeríthették volna a Szlovákia NATO-csatlakozásá- ról döntő népszavazást. Főleg azért, mert hat parlamenti párt programjával szemben nem kínáltak életrevaló alternatívát, s erre a közvélemény elsöprő többsége bölcsen ráérzett. Nem a referen­dum intézményének a jogállamban betöltött szerepét kérdőjele­zem meg. Csupán annak örülök, hogy populista és nacionalista szólamoknak most alig kétszázezren dőltek be. Mégsem lehet fel­hőtlen az öröm, hiszen mértékadó közvélemény-kutatók felméré­se szerint elsősorban az iraki válság miatt egyre kevesebb és foko­zatosan csökken azoknak a polgároknak a száma, akik támogat­ják Szlovákia belépését az észak-atlanti katonai szövetségbe. Mindannyian irtózunk háborútól, értelmetlen vérontásoktól, ám a két tény közötti ellentmondást nem lehet csupán ezzel a termé­szetes aggodalommal magyarázni. Sokkal bonyolultabb jelenség­gel állunk szembe, amire többek között a magyarországi választá­sok váratlanul alacsony részvételi aránya kapcsán neves politoló­gusok is felhívták a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy több mint egy évtizeddel a rendszerváltás után is nagyon sokan ódzkodnak egyértelmű véleményt nyilvánítani még sorsdöntő társadalmi kér­désekről is. Mintha még ott lappangana bennünk az a félelem, amely egykor abban a viccben fogalmazódott meg, hogy termé­szetesen mindenről van véleményem, de azzal hivatalosan nem értek egyet. S mintha még mindig nem tudatosítanánk, hogy or­szágunk, nemzeti közösségünk sorskérdéseibe a szavazatainkkal nekünk is van beleszólásunk, döntési jogunk. Például az európai uniós csatlakozásunkról május közepére kiírt népszavazás sikere vagy sikertelensége közvetlenül befolyásolja a mi életünket is, va­gyis ezen a szinten a politika ma már valóban nem úri huncutság, hanem mindannyiunk ügye. Sokan jogosan keseregnek mai súlyos megélhetési gondjaik miatt, s úgy gondolják, ez a kormány nem érdemel meg semminemű tá­mogatást. Csakhogy most nem a Dzurinda-kabinetről, hanem Szlovákia jövőjéről voksolunk. Helmut Kohl német exkancellár a minap azt nyilatkozta, hogy a kétkedőktől és az euroszkeptikusoktól csak annyit kérdezne, vajon vannak-e gyer­mekeik, unokáik. Ha most nemmel voksolnak vagy el sem mennek szavazni, akkor öt év múlva a szemükbe mernek-e majd nézni. Amikor a szomszédos országok - a kimaradó Ukrajnát kivéve - már túljutottak a csatlakozás nehézségein. Szlovákia pedig az újabb csatlakozók, Románia és Bulgária társaságában készülhetne pótvizsgára. Nem földi paradicsomot, nem felhőtlen jólétet ígér az Európai Unió. Emberibb megélhetést, méghozzá már középtávon. S ezt a lehetőséget elsősorban utódaink, de nemzeti közösségünk boldogulása érdekében is súlyos vétek lenne elszalasztani. Tű a bársonyszékben TÓTH MIHÁLY Fogas kérdés, hogy az élet miért cáfolt rá az EU-taggá válást egy­értelműen szorgalmazó budapesti politikusok merész előrejelzé­seire. Ezek értelmében a csatlakozás kérdésében a szavazásra jo­gosultak több mint 60 százalékának kellett volna véleményt nyil­vánítania. Kevesebb mint 50 százalékos volt a részvételi arány. A 25 százalékos részvételi küszöb „mentette meg” a helyzetet, így az EU-barát magyar politikusok bársonyszékükben hanyatt dőlve ma már gondtalanul találgathatják, az időjárás játszott-e szere­pet a meglehetős mértékű közömbösségben, vagy az euro- szkeptikusok se hús, se hal kampánya, netán az, hogy a lakosság Európába kívánkozó része túlságosan biztos volt a jó eredmény­ben. Az EU-elkötelezett pozsonyi politikusok zöme is bársonyszékben ül, ebben az ülőalkalmatosságban azonban egy méretes tű van el­helyezve. Ennek egyetlen oka, hogy a közelgő népszavazás érvé­nyességének alkotmányos feltétele: az 50 százalékos részvétel. Politikai pikantéria, sőt, gyalázat, hogy a népszavazás érvényte­lenségének aknájából Vladimír Meciar készül kicsavarni a gyuta­csot. Nem a koalíció kezdeményezte az érvényességi küszöb ala­csonyabbá tételét, nem is valamelyik koalíciós párt állt elő az öt­lettel, hanem az a politikus, akit Szlovákia európai szervezetekbe való beágyazódása ellenzőjeként ismert meg a világ. Túlságosan nagy a tét, semhogy a kezdeményezés elbírálásában illetékesek a kérdést azzal söpörhetnék szőnyeg alá, hogy: amit Meciar mond, azt eleve nem szabad komolyan venni; egy csődközeibe került politikus ilyen hajtűkanyarba motorozva próbálja magát szalon­képessé tenni; ez már az elnökválasztási kampány kezdete stb., stb. Ilyen helyzetben a kormánykoalíció csak egyet tehet: szé­gyen, nem szégyen, „kölcsönveszi” az ötletet, és sajátjaként pró­bálja értékesíteni a politikai nagypiacon. Az már a taktikusok és a stratégák rátermettségén múlik, hogy a voksolók számára a kisa­játítás mennyire lesz hihető. Talán a küszöb magasságának mérséklése nélkül is érvényes lesz a népszavazás. Úgyszólván biztosra vehető, hogy a voksoláson résztvevők többsége a csatlakozásra szavaz. De az ország olyan helyzetben van, amelyben semennyit se szabad kockáztatni. Ha azt mondjuk, hogy blamázs lenne az érvénytelenség, nagyon mér­sékelten fejezzük ki magunkat. A magyarországi népszavazáson tapasztalt részvételi arányt kom­mentálva akadtak elemzők, akik kínjukban még a tájainkon honos nemzeti karakánkodást is bekalkulálták az EU-csatlakozásnál vár­ható fejleményekbe. Demokratikus értékrendben a nemzeti karakánkodás valami korszerűtlent, naftalinszagút, surmóságtól bűzlőt jelent. Ha viszont annak lehetőségére gondolok, hogy a magyarországit követő szlovákiai népszavazáson némely lelkes hazafiak esetleg csak azért mennek el voksolni, hogy bizonygas­sák, européerebbek a déli szomszédnál, vagy arra, hogy a csehek­nek legalább egy része azért nem marad otthon, mert, ugye, „köz­tudott hogy mindig is fejlettebb gondolkodásúak voltak a szlová­koknál”, fogcsikorgatva azt mondom: éljen a nemzeti karakánkodás. Nem jó, hogy a demokrácia tizennegyedik évében ilyen fogódzko­dóink vannak... TALLÓZÓ Az Egyesült Államok olyan hosszú távú katonai kapcsolatokra törek­szik Irak majdani új kormányával, amely a Pentagon számára lehetővé tenné négy katonai támaszpont fenntartását a térségben. A tekinté­lyes lap katonai forrásokra hivatkoz­va arról írt: az amerikai katonai ve­zetés reméli, hogy négy támaszpon­tot tarthat fenn Irakban, egyet a Bag­dad közvetlen közelében lévő nem­zetközi repülőtéren, egyet Násziríja közelében, Tallfl városában, a har­madikat az ország nyugati, sivata­gos részén, egy repülőtérnél, a ne­gyediket pedig az ország északi, kur- dok lakta területén, a basuri légiki­kötőnél. Az amerikai haderő már használja ezeket a bázisokat, még­pedig a megbuktatott Szaddám-re- zsim maradványai elleni harc támo­gatására, utánpótlás és élelmiszer­segélyek biztosítására, valamint fel­derítő repülésekre. Az amerikai vé­delmi minisztérium azt reméli, hogy az új iraki vezetéssel olyan katonai együttműködés valósulhat meg, amelyhez hasonló Washington és Afganisztán között áll fenn. Amíg a világ Irakra figyelt, addig Fidel Castro gondolt egyet és megpróbált végezni a kubai rendszer ellenségeivel Izmosodik a kubai ellenzék Az egyik szlovák mobilszol­gáltatónál vezető pozíció­ban dolgozó barátom nem­régjött haza Kubából. Lel­kendezve mesélt a gyönyörű országról, a mesés tenger­partokról, a csodálatos Ha­vannáról, ahol megállt az idő valahol a 19. és a 20. század között. JARÁBIK BALÁZS Pontosabban, a 20. századot jobbá­ra a kubai forradalom előtti idők­ből visszamarad veterán amerikai autók jelentik. A valóságot pedig az orosz Ladák, amelyeken jobbára a „Policia” felirat díszeleg. Pontosan jelzik, hogy Kuba a kommunizmus egyik utolsó és öregedő bástyája. Ráadásul nem is akármilyen kom­munizmusé. A szólásszabadság ha­tára ott ér véget, ahol az emberek esetleg a rendszert kezdenék szid­ni. Nem is nagyon teszik. Kubában ráadásul teljesen elfogadott tény, hogy az országban uralkodó sze­génység forrása nem a központilag irányított gazdaság, hanem az amerikai szankciók. Politikai alter­natívák szóba sem jöhetnek. Kö­szönhető ez részben azért annak a militáns hangú amerikai kubai emigrációnak is, amely a kubai par­toktól mindössze 80 mérföldnyire lévő Floridából követelik az ameri­kai kormánytól, hogy fegyverrel Quo vadis, Jókai Színház? A színház szeretete, a művészet iránt érzett tisztelet íratja velem e pár sort. A színház körüli viaskodás egyáltalán nem kedvez a jó művé­szi munkának, s ennek egyik kár­vallottja mi vagyunk, a KÖZÖN­SÉG. Ólyanokat olvasok, hogy új irányzat kell, az idősebb színészek­ben nem lehet gondolkodni, válta­ni kell! Jó! - de ki, mi a biztosíték arra, hogy ez az „új” jobb színvona­lú és tartalmasabb, mint a régi. Egyet értek azon véleménnyel, hogy a Matesz és a későbbi Jókai Színház előadásai (eltekintve egy­két kötelező darabtól) telt házzal mentek, sőt többször még a lép­csők is foglaltak voltak. Ezek sem voltak haknizások. Az ún. „Beke- időszak”-ban ki nem hagytam vol­na egy előadást sem. Az előadások- bemutatók (nem két-három éven­te) mennyisége egyáltalán nem ment a színvonal kárára. Bárme­lyik előadás megállta volna a he­lyét a budapesti színházakban is. Színház volt a javából! Kár, hogy már csak múlt időben írhatok róla. Nemrég pályázatot írtak ki az igaz­gatói állás betöltésére. Városszerte vessen véget Castro rezsimjének. Vannak, akik máshogy gondolják. A decemberben az Európa Parla­ment Szaharov-díjával kitüntetett, ez év januárjában két nem kor­mányzati szervezet meghívására Pozsonyba látogató Oswaldo Paya és az általa fémjelzett Varela- projekt nem óhajt sokat. Mindösz- sze az alapvető szabadságjogokat tűzték ki zászlajukra, pontosabban fogalmazva petíciójukra. Ráadásul nem fegyverrel, hanem tollal pró­bálkoznak. Kivívták ezzel a miami kubai emigráció nemtetszését, de közel két év alatt 20 ezer aláírást si­került összegyűjteniük. A kubai al­kotmány 11 ezret irányoz elő az al­kotmány betűjének megváltoztatá­sát célzó kezdeményezéshez. A tel­jesítményjobb felméréséhez persze illő tudatosítani, hogy az aláírók rögvest számíthattak egy azonnali rendőrségi kihallgatásra. Jobb esetben. A rosszabb eset most jött el. Amíg a világ Irakra figyelt, addig Fidel Castro gondolt egyet és megpróbált végezni a gyerekcipőben járó, de egyre izmosodó ellenzékkel. Bár a rezsim nyolcmillió aláírást gyűjtött össze nagyhirtelen egy ellenpetíci­óra, a korábbi kommunista rezsi- mek álmoskönyveiből alighanem kiolvasták, hogy ez nem sok jóra vezet. így egy hónappal ezelőtt le­tartóztattak hetvenöt emberjogi aktivistát és újságírót. Két hét múl­va a havannai bíróság nem bizo­hallom, hogy az egész csak porhin­tés, már el van döntve, ki lesz az új igazgató. Hát?! - nem tudom. Az új­ságban megjelent cikk alapján há­rom ember képviseli az államhatal­mat, kettő pedig a művészszakma vüágát. A három bármikor leszavaz­hatja a kettőt, ez még a matemati­kában is az egyszerű feladatokhoz tartozik. A mindenféle találgatások visszaszorítására miért nem szavaz­hat az egész társulat? Gondolom, szívesen végighallgatná, melyik je­lölt terve a meghatározóbb és ki méltó az igazgatói poszt betöltésé­re. Hogy a döntés ne a pártszimpáti­át tükrözze, hanem a színházigaz­gatásra való rátermettséget. Egy- egy szavazat erejéig esélyt kellene adni, hogy színházunk újra megta­lálja a régi-új arculatát az „öreg” és új tagokkal együtt. Az „öreg” és új tagok szavazatával. A közönség a színvonalas előadásokért hálás lesz. Mészáros Márta Komárom Réges rég üres a zsebünk! Az állampolgár azt tapasztalja, hogy a szlovák kormány és a parlament sorra olyan törvényeket terjeszt elő nyúlt szűkmarkúnak: 6 és 28 év kö­zött osztott ki börtönbüntetéseket, átlagban 19 évet szabva ki az elítél­teknek a „szocialista rendszer elle­ni tevékenység” vádjával. Castrót vénülő fejjel sem hagyta cserben taktikai érzéke, hiszen nem került erre a sorsra a Varela- projekt vezéralakja, maga Oswaldo Paya és két másik prominens disszi- dens sem. Elemzők szerint a fő ok Paya Szaharov-díja lehetett, hiszen a kubai kormány most tárgyal az Európai Unióval egy nagyszabású befektetési projektumról (ún. Cotonou-terv). Az meg kicsit hü­lyén nézne ki, ha közben figyelem­re se méltatnák a rezsim demokrá­ciaellenes megmozdulását, ugye. Múlt hét csütörtökön - több napos A rezsim kivégeztette az Amerikába kívánkozó túszejtőket. vita után - végre az ENSZ Emberjo­gi Bizottsága is megemberelte ma­gát. 24:20 arányban, kilenc hiány­zó mellett elfogadott egy határoza­tot, amelyben sürgette Kubát, hogy engedje meg egy ENSZ emberjogi, tényfeltáró misszió tevékenységét az országban. A határozat - tekint­ve a kubai diplomaták ellene tett erőfeszítéseit - akár győzelemmel is felér, főleg ha figyelembe vesz- szük, hogy az USA mellett az EU és és fogad el, amelyek nincsenek kellőképpen átgondolva. Például a nyugdíjkorhatár 62 évre való eme­lése. Kérdem én, hol és ki fogja al­kalmazni a 60 évnél idősebb embe­reket. Amikor már 40 év felett sem akarnak senkit felvenni, mert már öregnek tartják? Ezek az emberek mind egytől egyig munkanélküliek lesznek. Ez a munkanélküliségi ráta emelkedésével fog járni. Azonkívül sok ember a nyugdíjkorhatárt el sem fogja érni, mert elég sokan meghalnak 60 éves koruk után. A nyugdíjkorhatár egységes lesz, a családos nők is akkor fognak nyug­díjba menni, mint a férfiak. Ezzel csak még jobban elveszik a nők gyermekvállalási kedvét, holott már most is túl kevés gyerek születik. Mindig azt halljuk, hogy sok az idős ember. Holott nem annyira az idő­sek vannak sokan, hanem a fiatalok túl kevesen. Évről évre többen hal­nak meg, mint születnek. De hát mi­nek is születne több gyerek, amikor a fiatalok jelentős részének nincs munkája. Még ezt a kevés fiatalt sem képesek alkalmazni. Nem len­ne itt kérem semmi baj a nyugdíja­sokkal, és jól működne a jelenlegi nyugdíjrendszer, ha kevés lenne a munkanélküli. A kormánynak azon kellene igyekeznie, hogy minél több Mexikó egy erősebb nyelvezetet használó határozat mellett emelte fel szavát. Kuba mellett pedig az Emberjogi Bizottság oszlopos és ki­érdemesült tagjai, Szíria, Kína, Lí­bia, Zimbabwe, vagy Szudán. Eny- nyit az ENSZ-ről. Castro terve azonban korántsem jött be. Köszönhető ez nem utolsó­sorban a Kubát figyelő emberjogi szervezeteknek, de akár a túlontúl aktív kubai rezsim számlájára is ír­ható. A múlt héten ugyanis egy má­sik ügy is alaposan felborzolta a nemzetközi közvéleményt. Történt ugyanis, hogy három kubai túszul ejtett és megpróbált Floridába térí­teni egy kis személyszállító hajót. Miután a hajóból kifogyott az üzemanyag, kénytelenek voltak ku­bai kikötőbe visszatérni. A kubai rendőrség akciója során ellenállás nélkül adták meg magukat anélkül, hogy a túszoknak bántódása esett volna. Mindössze pár nappal a rendőrségi akció után a túszejtőket a kubai hatóságok kivégezték, mondván: példát szeretnének mu­tatni mindazoknak, akik illegális úton szeretnének búcsút mondani a forradalom szigetének. Kubából nemrég hazatért barátom nevetve mesélte, hogy az ország­ban mindenütt Fidel fiatalkori ké­pével lehet találkozni. Az egykori playboy a helyiek szerint nem akar szembesülni öregedő önmagával. Meglehet, a tükörbe sem nagyon néz már... munkahelyet teremtsen. És nem csak azt várni, hogy majd jönnek a nagy multinacionális vállalatok. Ez nem más, mint a sült galamb várá- sa. Szlovákiának saját magának kel­lene tartós, stabü munkahelyeket teremteni, a munkanélküliség radi­kális csökkentése csak így valósítha­tó meg. Ehhez viszont a kormány­nak egy kicsit meg kell magát erőltetnie. Hogy ne csak a külföld legyen megelégedve, hanem az ál­lampolgárok is. Megszorító intézke­déseket könnyen hoznak, azzal ke­vesebb a kormány dolga. Vegyék végre tudomásul, hogy polgárok nagy részének réges régen üres a zsebe. Legyen végre vége a megszo­rító intézkedéseknek. Ha több em­bernek lesz munkája, többen fog­nak adót fizetni, betegbiztosítást és nyugdíjbiztosítást, és akkor jobban jut mindenre. A polgárok, főként az idős, beteg emberek miből fizesse­nek az egészségügyi ellátásért, gyógyszerekért, rádióért, tévéért és szinte az égvilágon mindenért? Azért szavaztunk bizalmat ennek a kormánynak, hogy a polgárok érde­kében tevékenykedjenek, és min­denki, ne csak egy szűk réteg érde­kében. Vass Tibor Köbölkút LEVÉLBONTÁS Hímestolás (Lubomír Kotrha karikatúrája)

Next

/
Thumbnails
Contents