Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)
2003-04-19 / 91. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 19. MINDENNAPI KENYERÜNK A váratlan feltámadás HALKO JÓZSEF A nézőtér felmorajlott, s a színházteremben kigyúltak a fények. Az Urunk Jézus Krisztus kínzattatásának előadása hirtelen megszakadt. A színészek kővé meredtek a színpadon, még az is, áld Jézust alakította, kíváncsian tekintett fel a keresztről. Mert valami nem várt dolog történt. Éppen amikor a katona Jézus fölé hajolt, hogy a keresztfához szögezze kezét, a nézőtérről hirtelen felfutott a lépcsőn egy kislány. S még mielőtt bárki is észbe kaphatott volna, átszaladt a színpadon, egyenesen a római katonához, s teljes erejéből kitépte kezéből a kalapácsot: „Mit csinálsz? Hagyd őt békén, hiszen ez a Jézuska!” Olyan lebilincselő meggyőzőerővel tette mindezt, hogy a nézőseregnek eltartott egy ideig, míg fölfogta, ez nem egy kissé talán sajátságos rendezői megoldás része. Hogy a jelenés legalább annyira megdöbbentő a színészek számára is. A függöny legördült. A színpadnál megjelent az anya, s ingerülten rángatta kezénél fogva a kislányt: „Mit csináltál, te szerencsétlen? No válj csak, éljünk haza!” Akkor a függöny mögül előlépett a pap, aki az előadást szervezte, s megfogta a kislány másik kezét: „Ne, kérem, ne büntesse! Kedves nézőink, nem folytathatjuk a keresztre feszítés jelenetét, amikor már láttuk a feltámadást... Holnap magyarázatot adok a templomban. Az előadás véget ért.” Vasárnap a templom úgy megtelt, mijit még talán soha. Mindenki kíváncsi volt rá, hogy függ össze az előző napi közjáték a feltámadással. Prédikációja elején a pap Jézust idézte: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). „Nem azt mondom, hogy előadás közben ugráljanak fel a színpadra - folytatta a pap -, de nézzék azt a gyermeket: nem hitte el, hogy játékról van szó, elszántan belevetette magái a Cselekménybe, Hogy éiéjér vegye a tragédiának. Mi felnőttek viszont a lelkiismeretünket kérdezzük: hányszor látunk magunk előtt nem színházi, hanem nagyon is valós történéseket? Hányszor tapasztaljuk, látjuk saját szemeinkkel a hozzánk közel állók valódi fájdalmát, a szenvedéssel, magánnyal, elutasítással vagy épp gúnnyal megfeszítését? És mindezek ellenére passzív nézői maradunk egy színházterem kényelmes félhomályában. Gyávák vagyunk kilépni névtelenségünkből, restek arra, hogy valami kézzelfoghatót tegyünk akár annak a kockázatával, hogy nevetség tárgyává válunk. Mint Szent Pál, aki szintén úgy érezte magát olykor, mint aki színpadon áll: „mert látványossága lettünk a világnak (...) mi oktalanok vagyunk Krisztusért” (1 Kor 4,9-10). „Az, amit tegnap láttunk - folytatta a pap nemcsak hogy büntetést nem érdemel, ellenkezőleg, hatalmas dicséretjár érte. Mert persze, a ke- resztút folyamán nagy áhítattal csodáljuk Veronikát, aki kilépett a tömegből, s megtörölte Jézus arcát... S hogy tetszik nekünk a cirenei Simon, mikor segít Jézusnak vinni a keresztjét! Miért csodáljuk annyira a múltbeli bibliai személyeket, ugyanakkor miért ítéljük el azt az egyet közülünk, aki a maga természetességével megpróbálta megmenteni Jézust?” Aztán a pap kifejtette, a tegnapi esemény miért is a feltámadást jelképezte: lelki holtak ugyanis mindazok, akik Isten dolgaira úgy tekintenek, mint szép, megható színházi jelenetre, a cselekménybe belépni viszont nincs merszük. „így a hit is, ha tettei nincsenek - állapítja meg Jakab apostol -, halott önmagában” (Jak 2,17). Éppen ezért halottaikból azok támadtak fel, lelkileg azok születtek újjá, akik vették végre a bátorságot, s küéptek az élet színpadára, hogy aktívan is bekapcsolódjanak valós drámájába. „Legyünk elszántak, mint kis húgunk tegnap a színházban - zárta prédikációját a pap -, hiszen Istennek a történelem színpadán valóban szüksége van aktív részvételünkre!” A mise után három asszony kereste fel a sekrestyében a papot. Szégyenkezve vallották meg neki, hogy a gyermek ma valószínűleg azért nincs jelen a templomban, mert tegnap szigorúan megrótták, amiért mindent elrontott. „A színtéren már nem a megfeszített Jézus áll, hanem egy sebzett gyermek-jegyezte meg titokzatosan a pap. - Vajon mit tesznek most önök...?” Az asszonyok megértették, s elmentek a kislányhoz. A „kapcsolatok feltámasztása” nagyon nehéz. A riadt gyermek először nem akart beszélni senkivel, félve a további szemrehányásoktól. Ám amikor megtudta, hogy a lelki atya nyilvánosan megdicsérte őt, s hogy a kritikát valamennyien visszavonták, minden megváltozott. A húsvéti szentmiséről megint nem hiányzott senki, S az arcokról béke és öröm sugárzott. „Köszönöm - búcsúzott a pap az ünnep végén -, hogy valóban mind összegyűltünk itt most. Talán többen is érezzük, hogy ezen a húsvéton történt valami új. Már nem úgy tekintünk Jézus feltámadására, mint valami színházra, Ő maga kelt életre köztünk...” A szerző római katolikus pap Miért a nyuszi hozza a húsvéti tojást? A tojást az ősi hiedelem, a mágikus világkép az élet, a lélek székhelyének tartotta, az örök megújulás, az elpusztíthatatlan élet szimbólumának. A görög-római mitológia szerint a tojásból istenek születnek. A finnek nemzeti eposza, a Kalevala szerint pedig tojásból lett az egész világ. Az Éj leányának térdére rakta le tojásait egy kacsa. A régi hiedelmek szerint tehát a tojás az élet jelképe. Innen ered, hogy tavasszal, a természet újjászületésekor különös jelentőséget kap a húsvéti tojás. Hogy miért éppen a nyuszi hozza? Ä néprajztudósok szerint a húsvéti nyuszi egy véletlen félreértés következtében jutott tojásosztogató szerepéhez. Ez Németországban történt, ahol egyes vidékeken húsvétkor gyöngytyúkkal és annak tojásával ajándékozták meg egymást az emberek. A gyöngytyúk német neve: Haselhuhn. Ezt a szót hozták aztán tévesen összefüggésbe a nyulat jelentő Hase szóval. így lett tehát a gyöngytyúkból nyúl, s ezért hozza a húsvéti tojást a nyuszi. A ferences atya s az igazhitű kis muzulmán igazi húsvéti üzenete Felejthetetlen élmények KOHÁN ISTVÁN A húsvét előtti időszakban, nevezetesen pedig a nagyhéten gyakran gondolok vissza egy régi-régi eseményre, amely még a második világháború után, a negyvenes évek végén történt. Az említett időben Szlovákiában magyar nyelvű iskolák nem léteztek, így hát gimnáziumi tanulmányaimat a magyarországi Nyíregyházán végeztem. Tekintettel arra, hogy szüleim a Bodrogközben éltek, csak nagy nehézségek árán, többnyire illegálisan, az éj leple alatt tudtam hozzájuk eljutni. Még idejében elhatároztam, hogy szokásomhoz híven, s a már említett nehézségek ellenére a húsvéti ünnepeket szeretteim körében töltöm el. Szerény kis batyuval a hátamon már a nagyhét első napján - ekkor kezdődött ugyanis iskolánkban a húsvéti szünet - a vasútállomásra siettem, hogy menetjegyet vásároljak a záhonyi állomásra, ahonnan aztán tervem szerint az éjszaka folyamán folytathattam gyalogszerrel a mintegy harminc kilométernyi utat. Mi- Vei azonban a menetjegy megvásárlásához nem volt elég pénzem, a pénztárosnő azt ajánlotta, adhat jegyet Kisvárdáig, ahonnan aztán, ha szerencsém lesz, tovább utazhatok potyautasként. Az elhangzott javaslat esetleges kellemetlen következményeiről tárgyaltam vele, amikor mögöttem a jegyre váró utasok hangos szóval türelmetlenkedni kezdtek. Ekkor azonban egy váratlan fordulat következett be. A mögöttem várakozó Ferenc-rendi atya, akit egyébként csak a rendi templomban végzett szertartásokból ismertem, reverendájának zsebéből előkotorászta, majd pedig kezembe számolta az egész menetjegy megvásárlásához szükséges összeget, ami bizony eléggé meglepett. Zavaromban azt hebegtem, hogy ezt talán el sem fogadhatom, mire azt a megnyugtató választ kaptam, hogy szerzetesi küldetése végeztével, ami lelkigyakorlatok vezetésében nyüvánult meg az egyik plébánián, majd csak összegyűlik annyi pénze, hogy idejében visszatérhet a kolostorba. Mint mondta, jelenleg az a fontos, hogy a húsvéti ünnepeket szüleim körében tölthessem el, majd arra kért, imádkozzam, hogy előrehaladott kora ellenére továbbra is teljesíthesse szerzetesi kötelességeit. Boldog húsvéti ünnepeket kívánva még arra kért, hogy miután visszatérek Nyíregyházára, keressem fel a kolostorban, s számoljak be húsvéti élményeimről. Természetes, hogy megígértem, s elbúcsúztunk, nem sejtve, hogy soha többé nem találkozunk. Amikor aztán a húsvéti ünnepek eltelte után visszatértem Nyíregyházára, az első napokban nem volt alkalmam ellátogatni a kolostorba. Néhány nap múlva, miután teljesítettem tanulmányi kötelességeimet, erre is sor került. Sajnos, a kolostorban egy nem várt hír fogadott. Az egyik szerzetes testvértől megtudtam, hogy az atyát időközben felettesei az ország egy távolabbi kolostorába helyezték át. További kérdésemre azt a választ kaptam, hogy a rendi szabályok értelmében ebben az ügyben részletekkel nem szolgálhat, s így szomorúan tértem visz- sza szálláshelyemre. Szinte biztos vagyok benne, hogy az atya korára való tekintettel már régen nem él, s az e világi életben már soha többé nem látjuk egymást. Most már csak abban reménykedem, hogy halálom után, a soha el nem múló életben ismét találkozunk. Remélem, alkalmam adódik majd megköszönni egykori atyai segítségét, és kérésének megfelelően részletesen beszámolni régmúlt, ám feledésbe nem merült húsvéti élményeimről. Allah oltalmában Miután jeruzsálemi látogatásom során megtekintettem azokat a szent helyeket, ahol Jézus Krisztus ténykedett, szenvedett, meghalt és föltámadott, nevezetesen az Olajfák hegyének templomait és kápolnáit, az utolsó vacsora termét a Via doloro- sát és a Szentsír-bazüikát, a szerzett élmények és benyomások testileg is, érzelmileg is megfárasztottak kissé. Megpihentem hát a Szentsír-bazili- ka közelében egy téren, egy fa árnyékában meghúzódó kis pádon. Kisvártatva arra lettem figyelmes, hogy a tér túlsó oldalán egy idős arab férfi kínálgatja hangos szóval az előtte leterített gyékényről rendkívül szerény, talán saját készítmé- nyű portékáját. Ottlétem alatt egyetlen vevője sem akadt. További elmélkedésemet egy hirtelen elém toppant fiúcska hangja zavarta meg, áld szentföldi képeslapokat és apró emléktárgyakat kínált, miközben arról igyekezett meggyőzni, hogy rendkívül előnyös áron értékesíti őket. Mikor tudattam vele, hogy mindezeket már korábban beszereztem, a nem éppen kedvező hír hallatán kissé bizony elszomorodott. Vigasztalásul megkínáltam cukorkával, mire sűrű hajlandozások közepette a már említett idős arab árus felé sietett. Ekkor aztán egy olyan esemény történt, amire mind ez ideig sem hazai, sem pedig külföldi utazásaim során nem volt példa, s amire a mai napig csak meghatódva tudok visszaemlékezni. A fiúcska ugyanis a tőlem kapott egyetlen szem cukorkát az arab árus kezébe nyomta, miközben valamit a fülébe súgott, majd pedig képeslapjaival és emléktárgyaival együtt távozni készült. Meghatódottságomat leplezve utána siettem, majd pedig tovább kísértem, miközben kérdésemre elmagyarázta megható tettének indítékát, valamint néhány további ismertetéssel szolgált. Elbeszéléséből megtudtam, hogy igazhitű muzulmán, egy sokgyermekes család tagja, apja alkalmi munkásként biztosítja a szerény megélhetést, míg édesanyja a gyer(Somogyi Tibor illusztrációs felvétele) is mekeket neveli. Mivel rendkívül ne- d héz körülmények között élnek, I- igyekszik maga is hozzájárulni a családi költségvetéshez. A cukorról t- pedig az iszlám vallás előírásainak megfelelően mondott le, a még ná- :- Iánál is szegényebbnek adta, hogy i- örömet szerezzen neki. Utána eí- )- mondta, hogy a muzulmán vallás öt r, parancsot, illetve kötelességet ír elő híveinek, nevezetesen: Allaímak (az r- egy igaz Istennek) és prófétájának, :, Mohamednek elismerését, a napi öt- :- szőri imát; a szegények részére közír adó megfizetését; a ramadán havi )- böjtöt; és a mekkai zarándoklatot i- (aki megteheti). Bár ő még közadó k fizetésére nein kötelezhető, leg- b alább jelképesen igyekezett a szegé- y nyékén segíteni. A továbbiakban el- d mondta, hogy bár a muzulmán val- l- lás ősi arab elképzelésekre épül, elis- I- mer két zsidó, valamint egy keresz- i- tény szent könyvet, míg Mohame- i- det, a vallásalapítót a negyedik pró- t- fétának tekinti Ábrahám, Mózes és Jézus Krisztus után. Szent könyvük a Korán, amely főként vallási előírá- il sokat és tételeket tartalmaz, vala- ú mint a Szunna, amely a Mohamed- >- nek tulajdonított mondásokat és i- cselekedeteket foglalja magában, i- Ezek után ismételten megköszönve k szívességemet elbúcsúzott, s Allah >i oltalmába ajánlott. Bár az elmondottakról volt némi tudomásom, y úgy éreztem, kissé közelebbről is '- megismerhettem a muzulmán vallás ú lényegét, amelyről hazai körülmé- y nyeink között bizony eléggé egyoldalú képet kapunk. EMBERNEVELŐ Kisfiam, többet vártunk tőled! VEKERDY TAMÁS G ondoljuk el: egy kiemelkedően jó képességű kisfiú bekerül az iskolába. Az első egy- két év, amikor a készségtárgyak vannak túlsúlyban, képességeinek megfelelően jól megy neki. Az első megbicsaklás a harmadik, a második az ötödik osztályban várható, amikor hirtelen aránytalan túlsúlyba kerül mindaz, amihez fejlett - illetve túlfejlett - verbalitás kell, és ilyenkor a gyerek háttérbe szorul.- Kisfiam, többet vártunk tőled! Küldd be édesapádat, én nem is értem, hogy mi lehet veled - hangzik el esetleg a jóakaraté osztálytanító vagy netán az iskolavezetőség valamelyik tagja részéről. De az apa hiába megy be, a gyerek a következőkben feltehetőleg a saját színvonala alatt fog teljesíteni, miközben érzi saját képességeit, és a feszültség esetleg dacba fogja kergetni. Hasonló dolog történhet azzal az érzelmileg intelligens kislánnyal, aki nagyon okosnak számított már az óvodában is, aki kitűnően tájékozódik az emberi viszonylatokban, színes, fantáziadús személyiség, jól indul az iskolában - különösen, ha szeretik, és ő viszontszerethet -, aztán egyszerre csak valahol a nyelvtan vagy a gazdasági földrajz vagy a fizika vagy - esetleg egy tanárváltás következtében - a matematika terén „leromlik”, „nem hozza a formáját”, és esetleg nem jut be olyan iskolákba, ahonnan nyitva az út előtte a különböző, emberekkel foglalkozó pályákig, melyekben ő jól helytállna, és bejut helyette a „hideg fej”, aki „viszi a pontszámot”, csak majd ha a gyerekek vagy páciensek közé kerül, derül ki, hogy milyen alkalmatlan, és ettől szenvedni fog ő is és a környezete is. Ebben az értelemben folyamatos kontraszelekció folyik iskoláinkban. Nálunk jó néhány évtizeden át Einstein nem került volna be a gimnáziumokba. (Aztán a gyerekszám fogyni kezdett, és ma már előfordul, hogy a szigorú felvételiztetek is minden jelentkezőt felvesznek, nem lévén elég gyerek.) Az osztályzat tehát nem minősíti sem az érzelmi, sem az értelmi intelligenciát, hanem csak valami nagyon szűk értelemben vett verbális készséget és az ahhoz tartozó családi hátteret. Karácsony Sándor a két világháború között arról beszélt, hogy kétféle észjárás van. Az egyik a felületen siklik, könnyedén és elegánsan, mint a borotva. De csak a felszínt érinti. Ma iskoláinkban övé minden érdem. A másik mélyen szánt, mint az eke, ha valami elébe kerül, megáll, visszahúzódik, újra próbálkozik, ha nem tudja átvágni, megvizsgálja, mi lehet az, és újra dönt, hogy megint csak nekilendül, vagy kiemeli, vagy megkerüli... Ez a kreatív észjárás, ezt a mai iskola bünteti. Az osztályzat - hiába mutatkozik objektív mérést tükrözni látszó számokban - a legteljesebb mértékben ki van szolgáltatva a tanári beállítódásnak, elfogultságnak, netán önkénynek. Tehát a lehető legnagyobb mértékben szubjektív. Tudjuk, hogy jóról dicséretesre javítani összehasonlíthatatlanul nehezebb az esetek jelentős részében, mint egy jelest megtartani. (Még a feladatlapok pontozási technikáiba is nem egyszer csusz- szannak erőteljesen szubjektív elemek, „tévedések”.) (Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)