Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)
2003-04-01 / 76. szám, kedd
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 1. KOMMENTÁR Gyanakvó adófizető PÁKOZDI GERTRUD Sok adófizető talán még nem is tudatosította, hogy a sokat ígért adóreform-javaslat napvilágot látott változata mennyiben érinti jövőbeni gazdálkodását, életét, családja mindennapjait. De azért a javaslatra vonatkozó első, persze, reprezentatívnak korántsem nevezhető „napi- lapankétok” keretében adott válaszok igeneinek és nemeinek arányából kitűnik, hogy a közvélemény zöme nem fogadja majd ujjongással az adófizetés új szabályait, ha azokat a minap ismertetett formában hagyja jóvá a kormány, majd a parlament. A bűvös szám a 20 százalék lenne; egyenlő, 20 százalékos jövedelemadót fizetne gazdag és szegény, és egységesen, 20 százalékban határoznák meg a hozzáadottér- ték-adót is. Ivan Miklós tárcavezető kilátásba helyezte, hogy nem enged a pénzügyminisztériumban kidolgozott javaslatból. Ugyanakkor azt is közölte, hogy a parlament elé a népszerűségre nem számítható törvénymódosításokkal (például a hozzáadottérték-adó alsó határának eltörlése, a fogyasztási adók módosítása) kezdené, és ezek függvényében szorgalmazná, illetve nem, az egyenadó bevezetését. Ha ugyanis sokat változtatnának javaslatán, már nem lenne sok értelme a további reformlépéseknek. Márpedig szükség van adórendszerünk megreformálására. Szükség van az egész rendszer egyszerűsítésére, áttekinthetőbbé, az adóbehajtás hatékonyabbá tételére. És csökkenteni kell az adóterheket is. Az átlagjövedelemnél kevesebből élők esetében talán megoldás lenne az adózadan jövedelem összegének emelése, de a középrétegek részére a 20 százalékos jövedelemadó bevezetése szinte semmüyen előnnyel nem járna. A hozzáadottérték-adó, a fogyasztási adó emelkedését, illetve az energia még várható drágulását a középréteg érezné meg a leginkább, vagyis ahelyett, hogy mind több lenne a szolid színvonalon élő ember, növekedne a leszakadók hányada. Az egyenlő adó népszerűsítőinek körében divattá vált az észtországi, oroszországi, lettországi példa emlegetése. Ez az összehasonlítha- tadan összehasonlítása. Az egyenlő adó bevezetésének gondolata azért hódít a volt keleti blokk országaiban, mert olyan adórendszereket szeretnének meghonosítani, amelyek egyszerűségük mellett a gazdasági növekedést is ösztönzik. Tény, Szlovákiának nagy szüksége van a gazdasági növekedésre, de korántsem biztos, hogy nálunk is egy az egyben beválna bármely e adóztatási módszert már alkalmazó ország gyakorlata. A szlovákiai javaslat szerzői azzal érvelnek, a hozzáadottérték-adó és a fogyasztási adó növelése csak átmeneti időre érezteti majd árdrágító hatását, néhány év múlva pedig már éppen az új adórendszernek köszönhetően érezhetően emelkedne a lakosság életszínvonala. Sajnos, még hozzávetőlegesen sem hallottuk, mennyi lenne ez a néhány év. A lakosságnak pedig már kezd elege lenni az ideiglenes megszorítások állandósulásából. JEGYZET Rügyek háborúja SZÁSZI ZOLTÁN Böjti szelek szárítják a szundikáló mezőket. Egy eltévedt tulipán szélvédett sarkát vigyázva a régi háznak egyszerre virít a hóvirággal. Alig tíz napja még kemény fagyokkal jött a reggel. Alig tíz napja háborúznak a téllel a rügyek. Valami ősi, valami kimondhatatlan és végtelen erő ébredése zajlik pillanatok alatt. Rohanunk a télből a nyárba. Télikabátból rövid ujjúba, gyapjúharisnyából miniszoknyába. Mindig a rohanás. Minden átmenet, minden csendes belső felkészülés nélkül. Mi hajt, mi az az ismeretlen vad energia, ami harcba állít embert idővel? Minden az embert szolgálja. Automata mosógép, mosogatógép, mikrohullámú sütő, gőzfúvós vasaló, meg mindent kiszippantó porszívó, és valahogy mégis egyre kevesebb az idő. Mire? A pillanat megfigyelésére, a mosolyokra, a simogatásra. Az omladozó csűrök pókhálóit seprő szél figyelésére. Magunkra. Családra, gyerekre, barátra. Háborúzó rügyek harcát figyelni inkább, mint az egyenes adásban vetekedő haditudósítók versengését az aktuális helyzetről. Rohanunk a télből a nyárba s majd onnan megint vissza. Megbolondult időjárásban, egyszer télikabátban, másszor rövidnadrágban futjuk a napokat, az űzött vad rémületével véve észre, hogy megint nem történt semmi lényeges. Csak halnak és születnek ezrek percenként, csak két centit nőtt a csalán az árokparton, csak éppen megint elfogyott itthon a kávé, még be kell menni a városba, jaj, megint elfelejtettük a gyerek születésnapját, és most duzzog, mert semmit nem kapott. A rügyek bölcsességét kéne megtanulni. Azt, hogy mindenre van idő. Azt, hogy az első napsugár csiklandozása még nem csalhat ki minden virágot a földből. A pillanatok gyöngysorát felszabdaló órát figyeljük inkább, mert annyi mindent meg kellene csinálni. Mert rohanni a télből a nyárba felkészületlen szívvel és lélekkel csatavesztést jelenthet. Saját magunkkal és az idővel szemben. Rügyek háborúja a téllel. Háború, ahol van igazságos győzelem, ahol a feltámadás szomorúságát oldó boldog pacsirtaének emlékeztet, nincs hatalma az időnek felettünk. Ha megtaláljuk a felismerés józanságát. Két családi órafelelős SZÁZ ILDIKÓ Amikor a tizedik menetben a brazil Santos kibukfencezett Madár ütésétől a hamburgi szorítóból, Jani bá’ kikapcsolta a tévét, és pihenőre tért. Két sör után, elnehezülő fejjel úgy érezte, elég sokat mutat az óra, negyed egy felé járt. Nem csoda, hogy elfelejtette előrepergetni az idő kerekét és felhúzni a vekkert, ahogy megígérte. Pedig felesége a reggeli hét órai szentmisére készült, hogy időben megfőzhesse a vasárnapi ebédet, melyre meghívta a gyerekeket. Amikor ébredéskor neje első pillantása az órára esett, ijedtében még a hajcsavarókat is elfelejtette kiszedni a hajából, háromnegyed hét volt! Lekapta az ünneplőt a ruhafogasról és felpattant a biciklijére. A templom előtt érte a legnagyobb meglepetés, a tömeg - lévén nyolc óra - tódult kifelé a miséről, ő meg ott állt borzas hajjal, és nem hitt a szemének. Máskor is megesett már, hogy kicsit elkésett, na de ennyire?! Otthon Jani bá’ bűnbánó ábrázat- tal fogadta: „Feltettem már főni a húst, a zöldséget is kockára vágtam, igyál egy jó kávét, anyjukom!” Gyerekeik jót nevettek a történteken, a legnagyobb hahota azonban akkor tört ki, amikor - a nyári időszámításnak megfelelő - délidőben egy órát mutatott a sokat emlegetett vekker. Jani bá’ reggel beállította, de a biztonság kedvéért délelőtt még a felesége is csavarintott egyet a mutatókon, végül két órával húzták előbbre az időt.- Megyünk az unióba, ezért én is kipufálódtam! Mától nem két feles barackpálinkát, hanem kétszer fél deci hungaricumot kérek! (Lehoczki István rajza) VISSZHANG Szentségtörés történt? Meglepődve olvastam Berényi József minapi nyilatkozatát az Új Szóban, hogy bocsánatot kért Eduard Kukán külügyminisztertől, mivel tévedésből magyar nyelvű üzenetet hagyott a külügyminiszter mobiltelefonjának postaládájában. Most nem is az a kérdés, hogy tévedésből küldte-e el az üzenetet, magyar nyelvű volt-e a szöveg vagy hagyott-e egyáltalán üzenetet. A kérdés az, hogy miért kell a sajtóban egy ilyen esettel foglalkozni. Vagy olyan nagy szentségtörésnek számít Szlovákiában az, ha véletlenül ilyen dolog megtörtént? Biztos vagyok benne, ha a külügyminiszter úr történetesen svéd, portugál vagy olasz nyelvű üzenetet kap, annak fordítása nem ütközik akadályba. Gondolom, Pozsonyban egy magyar nyelvű szöveg fordítása sem okoz különösebb gondot a külügyminisztériumban. Vagy itt valami másról van szó? Jalsovszky Vilmos Marcelháza Volt idő, amikor az a tréfa járta Pintér Lajosról, hogy amikor elhagyja Bukarestet, a hangversenyeket elhalasztják A legidősebb magyar hírlapíró Pintér Lajos januárban ünnepelte 93. születésnapját. Tizenkilenc esztendősen lépett be szülővárosa, Arad egyik redakciójába; „sakálként”, ahogyan akkortájt a gyakornokokat nevezték. 1949 óta Bukarestben él. Tudomásom szerint ő a legöregebb magyar hírlapíró. E. FEHÉR PÁL Ahogyan az ántivilágban szokás volt, Pintér Lajos is csinált mindenfélét: városházi, törvényszéki és rendőrségi hírek gyűjtésével kezdte pályafutását, s rangos zenekritikusként, több, manapság már nélkülözhetetlen forrásmunkának számító könyv szerzőjeként ismert, akinek munkásságát nemzetközi zenei lexikonok is jegyzik, éspedig mint olyan írástudóét, aki nélkülözhetetlen dokumentumokat tett közzé Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő, George Enescu életéről és munkásságáról. Mielőtt nem mindennapi életútját jellemezném, Szász Jánost kell idéznem, az írót, a romániai magyar szellemi élet mindenesét, aki idestova negyedszázada minden héten közzéteszi naplójegyzeteit az egyik legrangosabb magyar kulturális lapban, a Bukarestben megjelenő A hét hasábjain. „Életkora már önmagában is tiszteletet parancsol, de róla azt is tudni kell, hogy azokat a rövid, de valós koncertkritikákat egyenes derékkal írta. A zsurnalizmus is ismeri a szakmai parcellázást, Pintér Lajos pedig a maga pár négyzetcentiméterén intenzíven gazdálkodott. Volt idő, amikor az a tréfa járta, hogy amikor elhagyja Bukarestet, a hangversenyeket elhalasztják. Hosszú évekig jártunk a szerkesztőségből menet a minisztertanács közelében levő »önkisz« vendéglőbe, mely az Aleea Alexandra utcában fungált, azt Pintér elnevezte Alea iacta Tízesztendős volt, amikor a trianoni béke- szerződést aláírták. estnek. Sokszor elvetődött a kocka, amióta Pintér Lajost ismerem, de ő nyugodt maradt, nem mintha nem érdekelte volna az emberiség minden lélegzetvétele. Ő végezte nyugodtan a dolgát, úgy látszik, ez a hosszú élet titka.” Emlékezéseiből a hosszú élet titkát nem tudtam meg, viszont azt részletesen megismerhettem, hogy mit jelent csaknem háromnegyed évszázadot pályánkon eltölteni, nemzetiségi sorssal súlyosbítva. Pedig hát Pintér Lajos voltaképpen „megúszta” néhány kirúgással, egy-két kemény összecsapással a cenzúra hatalmával, amely, persze, szükségszerűen az ő vereségével végződött, de túlélt mindent, és most már derűsen emlékezik egyáltalán nem derűs ügyekre. Tízéves volt, amikor a trianoni békeszerződést aláírták, attól kezdve román állampolgár. Megélte, hogy hajdan virágzó vidéki magyar szellemi központok - mint például Arad, ahová Bartók és Kodály járt koncertezni - hogyan süllyedtek provinciává és miként tűnt el mára magyar jellegük is. És hogy egy Kodály-koncert, például a Psalmus Hungaricus, aradi bemutatója 1934-ben, milyen botrányos körülmények ellenére valósulhatott meg. A helyi román fasiszta sajtó azzal a rágalommal igyekezett a koncertet megtorpedózni, hogy a műből süvölt a magyar irredentizmus, mire a bemutatót kezdeményező román karmester, Radu Urlatianu közölte, hogy a zenemű szövege Dávid király 55. zsoltára, tehát az acsarkodó nacionalizmus az Ószövetséget vádolja magyar nacionalizmussal. A Psalmus Hungaricust bemutatták, Pintér írhatott is róla. Sokkal kevésbé szerencsésen alakult A Petőfi-legendakör című könyvének, pontosabban szólva a mű kéziratának a sorsa, amely a mai napig nem látott napvilágot, annak dacára, hogy nem kisebb személyiség ajánlotta kiadásra, mint Sütő András. Pintér Lajos annak idején, még a negyvenes évek végén a bukaresti Előre munkatársaként tudósított azokról a fehéregyházi és segesvári ásatásokról, amelyeket a budapesti Petőfi-ku- tató, Dienes András, illetve a román Alexandra Culcer végzett: ez volt az első tudományos kísérlet arra, hogy megtalálják azt a tömegsírt, ahová a költő földi maradványai kerültek, a csata többi hősi halottjával együtt. Mint tudjuk, a földi maradványok azóta sem kerültek elő, viszont Pintér Lajos ettől az élménytől indíttatva kezdte gyűjteni a Petőfi-legendá- kat. 1972-ben az egyik romániai kiadó el is fogadta a művet, majd a nyomást leállították, a szedést szétdobták a bukaresti központi bizottság propagandaosztálya vezetőjének személyes telefonutasítására. A rendszerváltás után pedig - a jelek szerint - senkit nem érdekelt Petőfi. Egy másik könyve 1973-ban viszont ugyancsak körmönfont módon jelent meg, holott a témája még jobban szúrhatta volna a Ce- ausescu-rendszer ügyeletes ébereinek a szemét, mint a Petőfiről szóló legendák. Az aradi tizenhárom utóéletéről szóló dokumentumokat gyűjtötte össze. Arról szól ez a valóban izgalmas dokumentumkötet, hogy miként exhumálták a tizenhárom tábornok holttestét a kivégzés után 18 évvel, az 1867-es kiegyezés idején, merthogy addig még beszélni sem lehetett róluk; hogyan alakultak az emlékezések, és például az sem érdektelen, hogy a gyászos esemény századik évfordulóján, 1949-ben közös román-magyar állami megemlékezés zajlott le Aradon. Persze, akkor még Petru Groza volt a bukaresti miniszter- elnök. A kézirat elkészült, és a bukaresti Politikai Kiadó magyar lektora - személyes kapcsolatait És milyen frissen tudósít a nemzetiségi újságíróiét köznapjairól! felhasználva - meggyőzte a cenzort, hogy üsse rá a sorsdöntő Bún de tipar (Nyomtatható) pecsétet. A lektor azonban tudta, hogy ezzel az ügy még koránt sincs lezárva, mivel a kiadó igazgatója kiválóan tud magyarul, azaz nem lehet ködösítő jelentésekkel ámítani, és ha történetesen belepülant a műbe, akkor nincsen pardon... Viszont tudta azt is, hogy az igazgató sűrűn utazik hosszabb időre külföldre a pártközpont megbízásából. Nos, egy ilyen periódust választott ki, és a könyv megjelenhetett, méghozzá 16 ezer példányban, az igazgató pedig - kerülni akarván a feltűnést - hazatérése után hallgatott. És milyen frissen tudósít Pintér Lajos a nemzetiségi újságíróiét köznapjairól! Nem hinném, hogy akadna mai pályatárs, aki ne irigykedve olvasná, hogy - mondjuk - Pintér Lajos ugyanúgy, mint bármelyik romániai kollégája, a harmincas években miként utazott Magyarországra. Vette útlevelét és újságíró-igazolványát, amely első osztályú szabadjegyre jogosította a MÁV vonalain. (Megjegyzem: nem volt kedvezménytörvény, viszont az újságíróknak voltak kedvezményeik.) Budapesten pedig nem rokonoknál, ismerősöknél húzták meg magukat. Noha pénzük azért nem volt, de szállodában laktak, mivel egyes budapesti hoteltulajdonosok úgy hirdettek romániai lapokban, hogy a reklám árát le lehetett lakni. Igaz, a reklámnak olykor szokatlan formája volt: például a keresztrejtvények megfejtéseként jött ki a szálloda vagy a vendéglő neve, meg címe, ám ezért - ma úgy mondanánk - rejtett hirdetésért külön fizettek. És élénk volt a sajtóélet. Aradon például 1919 és 1940 között 146 magyar újság jelent meg (Kolozsvárott 475!), igaz, ezeknek döntő többsége ugyancsak kérészéletű volt. Viszont három lap, az Aradi Friss Újság, az Aradi Közlöny, illetve az Erdélyi Hírlap végig és folyamatosan életben tudott maradni. Ebben az időben Aradnak körülbelül negyvenezer lakosából 25 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Mielőtt még teljesen idillinek vélnénk az akkori időket, hadd említsem meg, hogy előfordult az is, hogy a sajtópolémiákat sajátos módon zárták le. Ugye, a múlt század húszas éveiben még nem létezett központi bizottság, ahová el lehetett futni panaszra, mint ahogyan már ma sincs ilyen szerv, viszont az, akinek pénze volt, szinte bármit megtehetett. Mint az az aradi magyar főszerkesztő, aki a konkurens lap valamely közleményét sérelmesnek tartotta, tehát egyszerűen megvette a nyomdát, és másnap a kellemetlenkedő lap már nem jelent meg, munkatársai pedig az utcán találták magukat. És a hírekért valóságos versenyfutás folyt. A főszerkesztők rendszerint azzal kezdték napjukat, hogy - természetesen a kávéházban - végigolvasták a konkurenciát, és ellenőrizték, hogy saját lapjuk nem maradt-e le valamilyen eseményről. Ha lemaradtak valamiről és ez többször megismétlődött - nem volt kegyelem, a munkatárs kereshetett új redakciót. Pintér Lajos emlékeiről eszembe jut, hogy mennyire hiányzik - egyetemes magyar vonatkozásban éppen úgy, mint nemzetiségi részletekben - egy jó és használható sajtótörténet. A minap, a „legöregebb” magyar politikai Az első negyven esztendőről még készült összefoglaló áttekintés. lap, a Népszava 130 éves históriájából kellett néhány epizódot felelevenítenem az érintett szerkesztőség felkérésére. Az első negyven esztendőről még készült összefoglaló áttekintés, mégpedig a Népszava egyik történész munkatársának tollából a Szociáldemokrata Párt támogatásával, de a többi kilencven évet sűrű köd takarja. És miközben másod-, harmadrangú írókról komoly vagy inkább komolykodó tanulmányok jelennek meg, egy újságírónak, legyen bármilyen tehetséges és rangos, csak valami csoda eredményeként juthat múltját feldolgozó értékelés. Vagy akkor, ha megéri kilencvenharmadik születésnapját, mint a bukaresti Pintér Lajos. Viszont egy UNESCO-felmérés szerint nemzetközi viszonylatban az újságírás nemcsak életveszélyes foglalkozás, hanem művelői még az igazán gazdag országokban is ritkán élik meg a lakosság átlagéletkorát.
