Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

2003-03-14 / 61. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 14. Kosztolányi Dezső Omelette ä Woburn E sti Kornél Párizsból igyekezett hazafelé a tanulmányéve után. j|f Mihelyt azonban be aiMM. szállt a harmadosztá­lyos fülkébe, a magyar kocsiba, s megcsapta orrát az isme­rős, áporodott szag, szegény hazájá­nak nyomorúsága, úgy érezte, hogy otthon van. Estefelé lábak, fejek hevertek szerte­szét a piszkos padlón, mint valami csatatéren. Amint az ámyékszékbe botorkált, óvatosan kerülgette a szét­szórt lábakat, az elgurult fejeket, me­lyeknek tulajdonosai a fáradtságtól feldöntve horkoltak. Vigyáznia kel­lett, hogy rá ne lépjen egy szájra, egy orra. Az alvók olykor fészkelődtek, meg­keresték elkallódott tagjaikat vala­hol a falóca alatt vagy egyebütt, mint majd az utolsó ítélet napján, egy kis­sé feltápászkodtak, dörzsölgették szemüket, aztán visszasüppedtek ab­ba az elcsigázottságba, melyet még a tengerentúlról hoztak magukkal. Többnyire visszavándorlók voltak, cifra rongyokba bugyolálva, zsákok­kal, párnákkal, dunyhákkal. Egy kendős szegény asszony, aki Brazíliá­ból jött, ölében altatta kislányát. A diák az alkony homályában búsan gondolt arra, hogy ebben a büdös ál­latseregletben kell töltenie egy éjsza­kát, aztán még egy napot, míg Buda­pestre nem ér. Egész úton állt. Lába reszketett. Gyomra émelygett a ru­hák kigőzölgésétől, a savanyú kő­szénfüsttől. Este nyolckor berobogott vonatja a zürichi állomásra. Kikönyökölt az ablakon, magafeledten szemlélte a hegyeken elszórt várost, a játékhá­zaknak rémlő villákat, melyeknek ablakjaiban idilli, fényes lángocskák lobogtak. Délután esett az eső. A le­vegő tiszta volt, páratlan, áttetsző, mint az üveg. Egyszerre ellenállha­tatlan vágy fogta el, hogy leszálljon, s csak holnap reggel utazzék tovább. Eredetileg úgy tervezte, hogy egy­folytában teszi meg az utat, már csak a takarékosság kedvéért is. Megta­pogatta zsebét. Tizenegy svájci fran­kot lelt benne, egész vagyonát, me­lyet még a határnál váltott át. Hirte­len megragadta csomagját, leugrott a vonatról. Jegyét lebélyegeztette, vékony, hek- tikás diákbőröndjét a vasúti ruhatár­ba adta, s beballagott a városba. Nem bánta meg. Csakugyan nagy­szerű volt kószáim ezeken az isme­retlen utcákon, melyekhez semmi emlék se kötözte, bekukkantani elő­ször, talán utoljára egy ablakon, fi­gyelni az embereket, akik csukott er­nyőjükkel nyugodtan, elégedetten sétálgattak. Maga se tudta, miért, de legkisebb mozdulatuk is varázsos erővel hatott rá. Megállított min­dent. Az ódon kastélyokban, a fabur­kolatos udvarházakban szállók intet­tek feléje. Hamarosan talált egy diákszállót, ott három frankért egy udvari szobács- kát. Megmosakodott, aztán lesietett a tóhoz. A tó a cölöpépítmények, vé­dőgátak keretében porcelán tintatar­tóhoz hasonlított, melyben világos­kék tinta hullámzik. Egyetlen csónak imbolygott rajta a túlsó part környé­kén, regényes lámpásával. Egy dara­big merengett ezen. Akkor vette ész­re, hogy éhes. Nagyon éhes volt. Kopogott a szeme. Nem is csoda. Egész nap két almát evett. Gondolta, minekelőtte vissza­megy szállójába, bekap valamit egy tejcsarnokban. Egyik utcából a má­sikba ténfergett, kereste a tejcsarno­kot egyre dühösebben. Csakhogy a szorgalmas, józan svájciak már lefe­küdtek. A lombok közt fényt pillan­tott meg. Valami takaros kis kerti vendéglőnek látszott. Ide tért be. Gyanútlanul lépegetett előre a kék hortenziák sorfala között egy sarok­asztal felé. Mire odaért, négy frakkos pincér vette körül, oly gyorsan, mint betörőt a titkosrendőrök. Egy kissé riadtan tekintett rájuk, ta­lán némi szemrehányással is, hogy egy védtelen emberre négyen jön­nek. Mindenesetre sokallta őket. A pincérek gépiesen, némi kimért­séggel teljesítették kötelességüket. Kinek-kinek megvolt a maga szere­pe. Az első elvette a kalapját, a másik lesegítette válláról vásott, viharvert esőköpenyét, a harmadik fölakasz­totta egy vascsacsira, a negyedik pe­dig, a legmagasabb közöttük, egy jéghideg, közönyös úr, aki középütt választotta el gyérülő fekete haját, s merev volt és méltóságos, mint egy majordómusz, szertartásos mozdu­lattal egy vékony, bőrbe kötött, aranynyomással díszített könyvet nyújtott át, melyről azt lehetett hin­ni, hogy valami incunabulum-ot tar­talmaz, egy olyan ősnyomtatványt, amelyből csak egyetlen példány van az egész világon. De ez a könyv min­den asztalon ott hevert. Az édap volt. Kornél tétován, már rosszat sejtve le­ült, kinyitotta a pompás könyvet. Látta a vendéglő nevét, alapítási év­számát - 1739 -, egy piros címert, s alatta az ételek végeérheteüen jegy­zékét, kemény papíron, kifogástalan gépírással. Szórakozottan lapozgat­ta, anélkül hogy el tudott volna ben­ne igazodni. A négy pincér a türel­metlenség legkisebb jele nélkül vára­kozott könnyed vigyázz-állásban vagy inkább bálilovag-készséggel, hittel és bizalommal telve. Ettől a je­lenettől nem lehetett eltagadni bizo­nyos ünnepélyességet. Most a majordómusz a fejét kissé fél­rebillentve a legfuvalmasabb franci- asággal megkérdezte, hogy vacso­rázni óhajt-e? A vendég bólintott. Rántottát rendelt, három tojásból. Ezt a kijelentést a majordómusz illő tisztelettel ismételte, hangsúlyozta, hogy „előételül” tojásétket paran­csol, de arcán ezalatt álomszerű mo­soly futott át, s még mindig az asztal­nál maradt, mintha nem egészen jól értette volna a rendelést. Tudvalevő­leg háromféle omelette van: omelet­te ä Napoléon, omelette alia zinga- rella és omelette ä Woburn. Az a kér­dés, melyiket méltóztatik szeretni. Döntenie kellett. Napóleon iránt világhódító tervei miatt idegenkedéssel viseltetett; a zingarella se igen tetszett neki. Woburnról viszont nem tudta, hogy mi fán terem. Voltaképp mindegy, a fontos az, hogy mennél gyorsabban itt legyen, mennél több és mennél ol­csóbb legyen; mert cudarul éhes. Ezt így nyersen nem közölhette. Hallot­ta, hogy a pincérek egymás közt ola­szul társalognak. Ezért a beszédet olaszra fordította Erre a majordó­musz - hűvösen - németül felede­tett, mintegy visszautasítva a bizal­maskodást. Előkelő ember csak egy nyelven beszéljen. Zavartan az omelette ä Woburn mel­lett foglalt állást. A majordómusz főbólintással tudo­másulvette, eltáncolgott, mire a töb­bi pincér különböző borlajstromokat tett eléje, készen arra, hogy hűtőved­rekben pezsgőket hozzon, édes-fran­ciát, fanyar-angolt, aszút, palackos asztalit. A vendég vizet kért. Ásvány­vizet? Nem, egyszerű vizet, kútvizet, vízvezetéki vizet. Igen, igen. Végre magára maradt. Figyelmét először is az étterem köze­pén lévő tálalóasztalka kötötte le, melyen lila láng lobogott ismeretlen rendeltetéssel. Később látta, a sze­mélyzet ezen a sajátos örökmécsen melegíti a tányérokat, hogy míg a vendég elé kerülnek, ki ne hűljenek. Egyébként a késő éjszakai órán már csak kevesen ültek az étteremben. Messze tőle egy szőke, diplomataféle ficsúr, frakkban, szemben vele két német polgárlány, ősz atyjával, aki valami nehéziparos lehetett, régi svájci patrícius, s legközelebb hozzá egy nagyobb, nyolc-tíz tagból álló társaság, hölgyek és urak, mind esté­lyi öltözetben. Ezek már egy hosszú vacsora közepén tarthattak. Pezsgőt ittak vörös borral. A majordómusz egy szemrebbenésére a pincérek egymás után hozták nekik a külön­böző poharakat és kupákat, az ezüst­tálakat, melyeket ezüstfödők borítot­tak, körülhordozták, ők pedig nem sietve, inkább a társalgás fordulatai­ra figyelve, vettek egy-egy halszele­tet, egy rákollót, vagy megízlelték azokat a ragyogó, testszínű húsokat, melyeket ilyen vendéglőkben még festeni is szoktak, mint a nők arcát. De nem egy hölgy csak épp belepil­lantott a tálba, s máris intett, hogy tovább lehet vinni. Kornél gyanakodva nézett körül. Minden asztalon kristálypoharak vil­logtak, középütt pedig egy üvegcsil­lár hintette szét tündérien tompa fé­nyét az ingmellekre, a nők gyémánt­jaira, fejékeire. Őszintén szólva nem­igen bánta volna, ha a vendéglő nem ennyire fényes. Nemsokára egyéb fölfedezéseket is tett. Közvetlen lába alatt a tó csobogott, hullámos lükte­téssel. Egyenesen a vízbe építették ezt a kiugró, kies nyári lakot. Fönn a dobogón szakállas cigányok játszot­tak, csak klasszikusokat, szemüveg­gel és hangjegyekből. Mindezek fölöttébb rossz jelek vol­tak, s arra bírták, hogy tüzetesen át­tanulmányozza az étlapot. Az árak átlag tizenöt és harmincöt svájci frank között ingadoztak. Akadtak azonban olyan fogások is, melyek mellett nem szerepeltek tételek, csak kérdőjelek, mintha az előkelő tulaj­donos évszázados vagyoni körülbás- tyázottságában gúnyosan a vállát vonná, fittyet hányva minden kicsi­nyes kíváncsiságnak. Általában itt se a pincérek, de a vendégek sem be­széltek ilyesmiről, gondosan kerül­tek minden célzást, mely a pénzre vonatkozik, arra a megvetendő, szennyes, szégyenletes valamire, amiből természetszerűleg annyi van mindenkinek. Ó most összeráncolta szemöldökét, s elkomolyodott, mint aki hirtelen rá­ébredt, hogy kelepcébe került. Ke­reste az omelette á Wobum-t, mely- lyel egy könnyelmű pillanatában oly közeli kapcsolatba jutott. Meg is ta­lálta, igaz, csak az előételek között, sommásan említve, minden közeleb­bi ár nélkül. Szorozni és osztani kez­dett, hogy különböző európai pénz­egységekre számítsa át a nála levő ti­zenegy svájci frankot, de az a szám­tani művelet során se lett több. Bo­rostás állát tapogatta izzadt tenyeré­vel. Nagyon rosszul érezte magát. Ha valaki azt ajánlja neki, hogy bal kezé­nek kisujját levágva szabadulhat in­nen, okvedenül belemegy az üzlet­be. Mind gyakrabban a kijárat felé sandított. Minthogy már egy félórája nem szol­gálták ki, s úgy látszott, egészen megfeledkeztek róla, kereket akart oldani. Csöngetett. A pincérek abban a pillanatban ott termettek asztalánál. Annyian vol­tak, hogy minden vendégre jutott kettő-három. Szapora bocsánatkérések közepette megnyugtatták, hogy étele azonnal elkészül. Addig kenyeret rendelt, mert már nem bírta tovább az éhsé­get. Egy pincér csinos kristálytálkán hoz­ta. Pirított kenyérszeletke volt, hár­tyavékony, ostyaszerű, legföljebb ar­ra alkalmas, hogy úrvacsorakor jel­képezze az égi kenyeret, amely lel­künket élteti, s előkészíti az örök életre. Lassan elropogtatta. Körülbelül egy negyedóra múlva a tálalóasztalka körül titokzatos sür­gés-forgás támadt. Odavonult az egész személyzet, mint egy oltárhoz. Az étekfogó ezüstfödővei borított óriási tálat hozott ki, néhány pillana­tig babrált a lila láng körül, aztán csakugyan feléje közeledett, melegí­tett tányért rakott asztalára, s a többi pincér segédletével, a majordómusz személyes felügyelete alatt megkez­dődött maga a tálalás művelete. Amint a födőt levették a tálról, Kor­nél nem mindjárt mert belenézni, csak később. A történtek után azon se csodálkozott volna, ha a rántotta közepébe egy dió nagyságú gyémán­tot sütnek, oldalt egy rubinnal meg egy zafírral, s így csalódottan állapí­totta meg, hogy az omelette ä Wo­burn szakasztott olyan, mint az a rántotta, melyet édesanyja szokott készíteni. Ott nyugodott az ezüsttál közepén, mintegy elveszve a végte­len térben, hal alakúra sütve. Az étekfogó késsel-villával megragadta, de minekelőtte tányérjába tette vol­na, talán a vendéglő hagyományai­tól, talán attól a hasonlatosságtól ve­zettetve, hogy az omelette ä Woburn külsejében valóban a halra emlékez­tetett, villámgyorsan lenyisszantotta a két végét, akár a hal élvezhetetlen fejét és farkát, s ezeket a sárga, fölöt­tébb kívánatos darabkákat, melyek­kel a fogás kétségtelenül kisebb lett, hanyagul, semmire se gondolva, egy másik ezüsttálba vetette, melyet a se­gédpincér tartott magasra. Kornél ezt határozottan rosszallotta. Utána is pillantott sóvár, szomorú tekintet­tel. Egykettőre bekapta a rántottát. Az bizony még kisebb volt, mint sejtette, a fél fogára se elég. Kenyerét már megette. Újat rendelni nem lett vol­na bátorsága. Hát inkább két pohár vizet ivott. Csevegtek a tó hullámai, a zenekar a wartburgi dalnokversenyt játszotta, az előtte ülő társaság még mindig nem tudott a vacsora végére jutni, de őt mindez vajmi kevéssé érdekelte. Azon töprengett, hogy mi fog most történni. Mindenre elszántan fize­tett. Amíg a majordómusz töltő- ironjával számlált, ő lehunyta sze­mét. Botrányokat képzelt el, külön­féle kínos jeleneteket, előbb ámuló arcokat, aztán fojtott, izgatott szó­váltást, melynek során ajtót mutat­nak neki, verekedést is, rendőröket, igazoltatást. Szíve torkában dobo­gott. Most kinyitotta szemét. A szá­molócédula már előtte hevert egy tálcán. Mindössze négy frankot tün­tetett föl. Elővette tárcáját, lassan, kéjelgő élvezettel kotorászott benne, mintha bankókötegei közül csak üggyel-bajjal tudná kikeresni ama tízfrankost. Fölényesen az asztalra dobta. Hat frankot kapott vissza. Ezt megcsörgette kezében, mint a nyert pénzt, s nábobi örömében egy-egy frankot nyomott a pincérek kezébe. A majordómusznak kettőt. Minthogy a borravaló túlságosan nagy volt, a pincérek egymásra pil­lantottak, meghajoltak, de nyomban faképnél hagyták. Maga vette föl esőköpenyét. Kimenet még egyszer találkozott a majordómusszal, aki kaiját fölemel­ve valami rendkívüli fontos intézke­dést tehetett. Kornél mereven sze­mébe nézett. Köszönésre akarta in­gerelni. De az annyira el volt foglal­va, hogy nem köszönt. Erre ő emelte meg előtte a kalapját. Ez is hiba volt. Pirulva, a szégyenérzet viszkető, orr­facsaró undorával ért ki az utcára. Föllélegzett és futni kezdett. A Zwingli-szoborig rohant. Itt nagyjá­ban tisztázta helyzetét. Nem mehet vissza a szállójába, csak annyi pénze maradt, hogy holnap kiválthatja poggyászát, s tovább utazhat. Mégis boldog volt, mintha rettenetes ka­land után a halál torkából menekül­ne. Hajadonfőtt kóborolt a csillagos nyári éjszakában. Céltalan sétáival újból és újból a vendéglő elé ért, mely már sötét volt. A tó partján leült egy pádra. Mindenféle szamárságról gondolkozott. Eszébe jutott a diplo- mataficsúr, a nehéziparos két jól ne­velt leányával, az a társaság, mely vörös borral keverte a pezsgőt, a majordómusz, aki nem köszönt visz- sza, az omelette ä Wobum is, mely­nek két végét a pincér oly szívtelenül vágta le és dobta az ezüsttálba. Egyszerre, mintha álomtól nehezül­ne el, lehajtotta fejét a pad karfájára. De nem aludt. Halkan és gyorsan sírt. (1927) TIK/WONY Friss tojással teli kosár ÍZ-TÁJÉKOZTATÓ A tyúktojás jellemzői sokban függ­nek a tyúk fajtájától, keletkezésük évszakától, a költés időtartamától, valamint a tyúk táplálékától. Általá­nosságban nézve a tojás nagyszerű élelmiszer, melynek előnyeit a sár­gája képviseli, a fehérje víz és fehér­jék keveréke. A tojás sokféle vita­mint és ásványi sót juttat a szerve­zetbe, biológiailag magas értékű (13%, a legjellemzőbb az albumin, mely vízben oldható fehérjék egy csoportja), jól emészthető (a lágy tojás egy és háromnegyed óra, a főtt tojás két óra, míg a kemény tojás és az omlett - a húshoz hasonlóan - három óra alatt ürül ki a gyomor­ból), fehérjékben, vitaminokban (A-, B-, D- és E-), valamint vasban és más ásványi anyagokban gazdag (fosz­for, réz, nátrium, kén és cink). Külö­nösen sok benne a B12-vitamin, mely erősíti az idegrendszert, a vegetáriá­nusok számára pedig egyenesen nélkülözhetetlen. Ezenkívül cukrot (1%) is tartalmaz és lipideket (11%), egyúttal koleszterint (500 mg/100g). A tojássárgájában levő lecitin bőségesen tartalmaz kolint; ennek az anyagnak a koleszterin vérben való szállításában és a zsír- anyagcserében van szerepe. A sejt­hártyának és az idegszövetnek is lé­nyeges alkotóeleme. Noha a szerve­zet elegendő kolint termel általános igényei kielégítésére, a táplálékkal bevitt további mennyiség csökkent- heti a zsír felhalmozódását a máj­ban, és megelőzhet bizonyos ideg- rendszeri károsodásokat. Ä közhie­delemmel ellentétben, a tojásban nem sok a koleszterin: szervezetünk maga többet termel. Akinek problé­mája van az epehólyagjával, annak vigyáznia kell, mert a tojás lipidjei olyan hormont tartalmaznak, amely görcsöt okozhat. A koleszterin hatása Hány tojást fogyaszthatunk bizton­sággal, hogy a sárgájában levő ko­leszterin ne károsítsa egészségün­ket? A Brit Szívalapítvány például nem ajánl heti 4 tojásnál többet, az Egészségügyi Vüágszervezet (WHO) pedig heti 10 darabban állapítja meg a felső határt, de ebbe beszá­mítja a tojás feldolgozott formáit (pl. majonéz, torták, krémek) is. Egy nagyobb tojás 6-8 g fehérjét és 5-7 g zsírt tartalmaz, s ebből nem egészen 2 g a telített zsírsav. Egyet­len tojás sárgájában mintegy 450 mg koleszterin van, ami igen sok, de az egészségre a táplálékkal fölvett koleszterin kevésbé veszélyes, mint a máj által előállított vérkoleszterin. A tojás nagy koleszterintartalma el­sősorban azoknál jelent kockázatot, akiknek eleve magas a koleszterin­szintjük. Miért félünk a szalmonellától? A tojást rakó állatok ennek termé­szetes hordozói, mégis hétezer tojás­ból mindössze egyben tenyészik szalmonellabaktérium. Ennek elle­nére nyers tojást nem ajánlatos fo­gyasztani. A fertőzés veszélye külö­nösen akkor állhat fenn, ha a tojás nincs kellően megfőzve, ha idősek, betegek, kisgyermekek, terhes nők, AIDS-fertőzöttek vagy más immun­betegségben szenvedő, s így a bakté­riumfertőzésnek kevésbé ellenálló személyek fogyasztják. A szakács­könyvek nyers tojást írnak elő példá­ul a majonézhez, a kristálycukorral kikevert tojássárgájához, valamint sok krémhez és habhoz. A tojást egyéb esetekben alaposan meg kell főzni, másképp nem pusztulnak el a benne levő baktériumok. A bizton­ság kedvéért a főtt tojásnak legalább 7, a posírozott (buggyantott) tojás­nak 5, a (mindkét oldalán megsü­tendő!) tükörtojásnak 3-3 percet ad­junk: ennyi idő alatt mind a fehérje, mind a sárgája megszilárdul. Az om­lettet és a rántottát is addig kell süt­ni, amíg egészen át nem sül. A ka­csatojást (amely sokkal gyakrabban fertőzött) 5 percnél hamarabb ne vegyük le a tűzről, és inkább csak sü­téshez használjuk. Zavaró minősítések A különböző tojásminősítések nem­egyszer félrevezetők. Előfordulhat például, hogy a „tanyasi” tojás kel­tetőtelepről származik, a „nem nagyüzemi” pedig olyan baromfite­lep terméke is lehet, ahol nappal ki­engedik az állatokat a szabadba. Ugyancsak megtévesztő lehet a „háztáji” megjelölés. Az ilyen tojá­sok gyakran a nagyüzemi keltetők­nél kevésbé zsúfolt szövetkezeti tele­pekről származnak, ahol azonban nem engedik ki a baromfit a szabad­ba. A minősítéstől függetlenül ne vá­sároljunk olyan tojást, amelynek hé­ja repedt vagy szennyes. Álaptalan hiedelem, hogy a barna héjú tojás jobb, mint a fehér héjú - tápértékük azonos. Tárolás A tojást érdemes a hűtőszekrény bel­sejében, s nem az ajtajában tárolni, méghozzá jól szellőző tartóedény­ben. Ha olyan tojást vásárolunk, amelyre nem bélyegezték rá az el­tarthatóság időpontját, őrizzük meg a dobozát, különben nem fogjuk tudni, milyen régi. A hűtőben a to­jást a hegyes végével lefelé helyez­zük el, mert így a sárgája középen marad, és nem kerül a tompa végén levő légkamrához. Az így tárolt tojás általában 3 hétig áll el. Hogyan együk a tojást? A tojást különböző módon lehet el­készíteni: kérdés, hogy a héjával vagy anélkül főzött tojásnak hódo­lunk-e, illetve a legnépszerűbb elké­szítési módozatoknak. A bevert to­jást héj nélkül, sóval és csepp ecettel elkevert forró vízbe pottyantjuk, le­vesszük a lángot, és 3 percig főzzük óvatosan meg-megforgatva, amíg a fehérje - mint egy köpeny - be nem fedi a sárgáját. A héjukban főzött to­jások közül a lágy tojást forrástól szá­mított 3, illetve 5 percig kell főzni (az utóbbinál a sárgája krémes állagú), a kemény tojást pedig 7 percig. Eddig nem tűnik bonyolultnak, de létezik egy nehezebb elkészítési mód is: a tükörtojáshoz mérsékelt lángon ol­vasztott vajra öntjük a fehérjét, majd ha összesűrűsödött, a közepébe a só­zott, borsozott sárgáját. Azonnal fo­gyasszuk, nehogy összeessen. Régen, amikor valaki meg akart bi­zonyosodni arról, hogy a tojás még jó, hideg sós vízbe tette (kb. 10 dkg só kell egy liter vízhez): ha lesüly- lyedt az aljára, friss volt, ha feljött, mondhatni öregecske, és ha lebegett a vízen, akkor egyből mehetett a sze­métbe. Manapság ez nem akkora je­lentőségű, hiszen a bolti tojás általá­ban nem hagy kívánnivalót maga után. A főtt és nyers tojást úgy külön­böztetjük meg, hogy sima felszínen megforgatjuk: ha gyorsan pörög, főtt, ha lassan, nyers.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents