Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

2003-03-14 / 61. szám, péntek

14 Ízvilág ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 14. ÍZLET Omelette ä... N. TÓTH ANIKÓ Sült tojásnak hívtuk egyik kedvenc gyerekkori ételemet. Felvert tojás egy kis zsíron hagyma­alap nélkül (az tovább tart, nehezebb a gyo­mornak... indoklással), viszonylag lágyra sütve (ha a figyelem egy kicsit lankadt, a fele ráta­padt az edény aljára-falára, lehetett vakargatni villával - desszertnek; ám mosogatáskor ki­mondottan bosszantó volt). Bizalom- és étvágygerjesztőek és nagyon vidámak voltak a sárga habok a tányéron, kifejezetten gyönyörű­séget okoztak: esztétikai és gasztronómiai örö­möt. Ecetes uborkát és friss kenyeret haraptunk mellé. Ez volt az első étel, amit felnőtt segítsége nélkül is el tudtam készíteni, viszonylag korán. Bár ebben öcsém lekörözött: ő már négyéves korában sütö- (get)tte a maga rántottáját (ha késett netán az ebéd, a vacsora, vagy éppen a két étkezés között lopva, mert állandó éhség gyötörte, ponto­sabban motiválta) egyenesen a tyúk alól kiszedett (kirántott) tojásból, vállalva a csőr okozta kellemetlenségeket, sőt fájdalmakat, s nagy­anyánk dorgáló pillantását és szavait (mért pont a legfrissebből...) Az omlett szóval (illetve annak szlovákos változatával) étlapon talál­koztam először, a kassai vasútállomás restijében. A nyolcvanas évek művelődésitábor-hangulatában egy váróteremben átvirrasztott éjsza­ka után, ahogy illik, villásreggeliztünk egy-két barátommal, mielőtt folytattuk volna kalandos utunkat Poprád felé. Talán háromféle omletát is kínált a kissé megviselt étlap. Nekem a zöldborsós volt ro­konszenves (alighanem a kötelező nyári építőtábor még hátra volt az oroszkai konzervgyárban, ahol lejárt szavatosságú zöldborsókonzer- veket kellett rozsdamentesíteni és új papírba öltöztetni, hogy piacké­pesek legyenek, miközben néhány fel is robbant, mi pedig fejvesztve menekültünk a raktárból a szag - mit szag! bűz!! - elől, aminek követ­keztében évekig nem ettem gyári, főleg oroszkai konzervet). Kínosan sokáig tartott, amíg végre megjelent a pincér kifogástalan fehér ken­dővel és a feltornyozott tányérokkal (ez amolyan Kosztolányi-előérzet is volt), nemcsak éhség marta gyomrunk miatt, hanem azért is, mert vonatunk indulási ideje vészesen közeledett. Szertartásos reggelire nem volt hát esélyünk. Csalódnom kellett már a látványban is: a jól ismert (és némi honvággyal várt) sárga habok helyett a hatalmas tá­nyéron egy szánalmasan vékony és kicsi és sápadt lepényféleséget raktak elém, félbe hajtva. Hogy ne lássam a borsót, gondoltam. Mi­csoda meglepetés lesz a két íz! Amit külön-külön szeretek, együtt hat­ványozott élményt jelent majd. A lepénynek nem volt tojás íze, a bor­sónak nem volt borsó íze, ráadásul szétrágása meglehetősen nagy erőfeszítést igényelt. Néztük egymás arcát a különböző omleták fö­lött. Valószínűleg mintha tükörbe néztünk volna. Talán másfél falatot gyűrtünk le. Távozásunk körülményeire már nem emlékszem, csak ar­ra, hogy elértük a vonatot, s jobb híján és az előző napok bevált szoká­sához hűen pástétomot reggeliztünk - akadt még a hátizsákban. Aztán évekig hagyományos sült tojás. Mígnem egyszer - tavaszi dél­után volt - valahogy nagyon megéheztünk - a család három különbö­ző generációhoz tartozó négy férfi tagja meg én. Gyors és kiadós étel kellett, hamarjában a rántotta jutott eszembe. Öcsém meg - az ízeket bizarrabbnál bizarrabb ötletekkel vegyítő gourmand - előjött azzal, hogy újítsunk, meg egy kis zöld se ártana a hosszú tél után, vitaminhi­ányban... Nem nőtt még hagymaszár a kertben, volt viszont friss, sőt zsenge csalán. Pontosabban csóvány. Kesztyűs kézzel bántunk vele, de pillanatok alatt konyhakész állapotba került a kerítés tövéből. Ola­jon fonnyasztottam, rácsusszantottam a (valószínűleg rengeteg - móriczos mennyiség!) felvert tojást. Az étel színe nem volt valami megnyerő (libazöld - állapítottuk meg magunkban, aztán fennhan­gon egyeztettük benyomásainkat mély egyetértésben), mindannyian vonakodtunk kissé, nyelvünk hegyét is féltve az esetleges csípéstől. Az első falat azonban eloszlatta a kétségeket, és ebben igazán kicsi szere­pet játszott az éhség. Ezután úgy ettünk, megadva a módját, mintha vasárnapi ebéd mellett üldögélnénk. Ejtőzés közben még az emléke­zésfolyam is megindult: nagyapám a háborús kosztról beszélt (neki volt már csóványélménye...), apukám meg mindenféle gyerekkori ét­kekről. Aztán meg fantáziáltunk, különböző növényekből (elsősorban gazokból) milyen ételt lehetne előállítani - az abszurd határán jócs­kán átlépve persze, és ebben öcsém járt elöl. A következő rántottakísérletem kevésbé jött be. Kezdő házitündérként a változatosságra törekedtem, ráadásul a főzési hagyományokat igye­keztem a háttérbe szorítani, s minél több újdonságot kipróbálni. Kap­tam egy gyönyörű szakácskönyvet is elszántságom mellé. Zöldséges ételek elkészítési módját ajánlgatta ez a könyv, csodálatos színes fo­tókkal serkentve konyhai tettekre. Szerepelt egy izgalmasnak ígérkező vacsora is vadfűszeres omlett fedőnéven. Töltöttünk párommal két csodálatos órát a természetben, hogy beszerezzük az alapanyagot, mármint a vadfűszereket. A felsorolt hét (burkolt boszorkányság!) nö­vény helyett ugyan csak hármat találtunk, de ez nem szegte kedve­met. Került pitypanglevél, feketenadálytő-levél, sőt pásztortáska is a kosárkámba. A pásztortáska kedvelt árokparti játékunk volt egykor. Ha kicsit meghúztuk az apró, kemény leveleket, szelíden rázogatva kellemes zizegő hangot adtak, tündércsörgő gyanánt. A természetjáró szellőzködés jót tett, nagy lendülettel láttam neki a vadfűszeres om­lettnek. Úgy, ahogy az a nagy (szakács)könyvben meg volt írva. A rán­tották természetéhez hűen gyorsan elkészültem vele, nagy műgond­dal terítettem, ez valami nagyon különös kell, hogy legyen, benne a természet üde ízei, gyógyereje... Aztán nekifogtunk. Ünnepélyesen emeltük szánkhoz a villára tűzött első falatot. ízre nem volt rossz, csak... Hát igen, a pásztortáskát az előírásnak megfelelően felaprítot­tam ugyan, de meg sem fordult a fejemben, hogy a szára bizony ke­mény (ez a háziasszonyi gyakorlatlanság számlájára is írható, ha szé­píteni akarnám a dolgot). A vadfűszeres omlettben pedig ezek a szár­darabkák teljesen úgy viselkedtek, mint a halcsont, pontosabban szál­ka. (Alighanem halkéssel kellett volna kezdenem a terítést, hogy stí­lusos legyek...) Eszegettük azért, nagyon-nagyon lassan. Kicsit keser­ves arcot vágva. Az elszántság következtében el is fogyott, nagyon-na­gyon lassan, a tányér szélén a bűnös pásztortáska-maradványokkal. Nem volt olyan rossz, mondta udvarias biztatással párom, de azért a hangszínéből árulkodóan kihallatszott az is, hogy lehetőleg ne ismé­teljem meg. Még az oldalt is messze kerülöm a szakácskönyvben az­óta, úgyhogy nincs esélye a pikáns sóskakrémnek posírozott tojással, hogy asztalunkra varázsolódjon... Konyhai kísérletező kedvemet ezentúl a rántottákról elirányítottam. Ha mégis rávisz a kényszer, hát marad az Omelette ä Woburn. Ez is in­kább olvasmányélménynek: megszakított utazás közben elköltött- anyagiak híján előétel helyett főételként - omlett, mely kínosan hosz- szú idő után kerül az asztalra, a neve alapján túlzott várakozást kelt­ve, ám csalódást okozva, közönséges rántottaként elegánsan halfor­mára (!) sütve. Hát az én omlettélményeim morzsái mintha ebből a Kosztolányi-novellából gurultak volna ki. Pénzes Tímea Gyermekkorom ízvilága V adásznak rám az ízek, farkukat csóválják, sün­dörögnek körülöttem. Kacérkodnak velem nap- MHMRNM hosszat. Képtelen va­gyok diétára, önmegtar­tóztatásra, fegyelemre - újra és újra eszem. Imádok falatozni, rágni, nyelni bármit: gyümölcsöt, húst, ha­lat. Az ízek számomra Casanova bű­bája, csábos tündérek, játszi boszor­kányok - vergődöm rút kelepcéjük­ben, aranyketrecükben. Önkéntes és tehetetlen foglyuk vagyok. Egykor természetes dolognak vet­tem, hogy étkezem, nem foglalkoz­tatott különösképpen étel-ital, mivel a nagyik és anyu konyháján nőttem fel: mást nem ismertem. Befaltam mindent, amit elém tettek, és mind­máig imádom a családi konyhát. Vi­lágjárásom során sem változott meg róla a véleményem, sőt felértékelőd­tek szememben, számban a hazai, otthoni ízek. Nemcsak az ízek, a konyhában folyó hétvégi vagy esti sürgés-forgás is le­nyűgöz. Szeretem a gyerekszobába bekúszó illatokat. És szeretek kot- nyeleskedni, megkóstolni, belenyal­ni a készülő finomságokba. Igazi ínyencségnek számítanak anyu gesztenyebarna, zsíros pörköltjei, paníros húsos palacsintája, sűrű bablevese, rezgő kocsonyája. Nem és nem megy, nem tudok nemet mondani csábításuknak. Talán a pesti hamburgerek, hot-do- gok és gyrosok egyenízében kere­sendők mohó étvágyam okai. Ro­hangálva a kolesz és az egyetem kü­lönböző épületei között utcai áruso­kat, gyorsbüféket részesítettem előnyben. Időmből és csekély zseb­pénzemből erre futotta, miközben vágyakozva gondoltam a hétvégi hazaruccanásra. Hét közben ízsze­génységben szenvedtem, de való­ban. ízlelőmirigyeimet csak a csalá­di látogatások élesztették fel, pofoz­ták helyre. Főként levesek rajongója voltam és vagyok. Legyen az borsó­vagy bableves, kínai édes-savanyú, füstölt húsos vagy zöldséges. Anyu ebben az időben gyakran mondo­gatta, hogy lassabban, nem veszi el előled senld. Tudtam, hogy a tányér csak az enyém, de türelmeden vol­tam, mielőbb érezni akartam az ízpompát. Persze azután következ­tek az ínyencebbnél ínyencebb fogá­sok. Ilyenkor már eszembe sem ju­tottak a pesti könyvbemutatók, kiállításmegnyitók, ahol pogácsát majszoltunk, és reméltük, koccint­hatunk a neves művészek kedves egészségére. Apu csak és kizárólag halászlét főz, abban azonban profi. Megveszi a pi­acon a halat, megpucolja, kibelezi, felszeleteli és rengeteg piros-, édes és csípős paprikával fűszerezi. Apu­nak a főzés egész napos elfoglaltsá­got jelent. Ilyenkor kapcsolódik ki, negyedévente. Falatozás után az egész család sárkányosdit játszik, tü­zet okád, annyira magyarosra, fű­szeresre sikeredik az étéi. Egyébként apu még a borízekben is otthonosan mozog: a hűs kürti bo­rospince jelent számára kikapcsoló­dást. Üldögél ott, öreg, szőlőléről ál­modozó boroshordók társaságában. Jómagam is szeretem a borkészítést megelőző szüreteket, amikor pisz- kos-ragacsosan, szőlőszemekkel telt hassal nyisszantjuk le a duzzadt vagy aszadt fürtöket, hogy már fáj az ujjam az olló gyakori mozgatásá­tól, és csak a munka mámort aján­dékozó eredménye tartja bennünk a lelket... Apuhoz társultam gyakran a kony­hában, amikor megjöttem a nagyvá­rosból. Ott folytak a beszélgetések a szűkebb-távolibb rokonságban tör­tént apró-cseprő dolgokról, aktuál- poli ti káról, rendezvényekről. Nagy­szerűen kente meg ugyanis a zsíros kenyeret, csábítóan szeletelte a házi szalonnánkat és a hagymát. Vagy te­pertőt - amit mindmáig töpörtyű- nek hívunk - eszegettünk. Felváltva vágtuk a húsos-hájas-paprikás sza­lonnát, és közben a mindennapjaim­ról faggatott. A rezgő testű kocsonyát évekig biriz­gáltam és zselés levesnek hívtam, míg megszerettem. Ma már nem to­lom le a tetejéről a zsírt, és nem pisz­kálok a tányér szélére semmit. Sok étel ízét fokozatosan szoktam és sze­rettem meg, mondjuk, az olívabo- gyóét is. Amikor először toltam fo­gaim közé kemény és sós sajttal, fi­nom borocskával leöblítve, még nem ízlett. Manapság meg már én ajánlom fel, hogy üljünk ki az er­kélyre és sznekkeljünk. A disznótort követően tele a mély­hűtőnk, én lopkodom a hurkát, kol­bászt és mindenféle ínycsiklandó husikát, hogy ne csak otthon tölt­hessen! meg családi ízekkel a gyom­rom. Disznóvágásokkor csak a hur­katöltésnél segédkezem. Viszont a csirke megkopasztásához és felbon­tásához nagyszerűen értek, akár­csak elfogyasztásához, de a húsfélék közül a fokhagymás, lágy, omlós nyúlhús a kedvencem. Húshoz min­denféle mártást, köretet szívesen fo­gyasztok: frissen reszelt tormát, ola­jos paprikát, savanyú uborkát, majo­nézt, mustárt, amit éppen a hűtőben találok. Régen, amikor még falun laktunk, gyakran jártunk kecsketejért öcsémnek a szomszédba, és sokszor volt otthon aludttejünk. Húgommal cipeltük apró kezünkben a kannát, és bökdösődtünk. Persze, ügyel­nünk kellett, ki ne lötyögtessük. Volt fedele az edénynek, hát nem féltünk, hogy kicsordul, csak attól, le ne essünk, ki ne dőljön. Amikor otthon megráztam kezemben a fa­zekat, amelyben tároltuk, egy tömbként rezgeti a tej, néha be is re­pedezett. Ha egy kanálnyit kivettem belőle, megmaradt a kanál nyoma. Amikor öcsém kissé felcseperedett, eladták a kecskét, és mi is városra költöztünk. Abbamaradt a tejhor­dás. Azt követően nem is fogyasz­tottam aludttejet, pedig hogy sze­rettem! De tejet sem ittam, sem ka­kaót, sem tejeskávét alsó tagozatos korom után. Egyszerűen nem ízlett a tej. Csak sajtot, vajat fogyasztot­tam, néha belenyaltam az ínyenc­ségnek számító milácikba és a cso­kis vagy vaníliás termixbe. Anyu szerette a kefirt, én is megkóstoltam párszor. Gimis éveim alatt divatba jött a joghurt. Akkoriban főként saj­tos, vajas-mézes és szalámis kenye­ret hordtam az iskolába tízóraira, és ritkán került a hűtőnkbe krémes, gyümölcsös joghurt, de nem is igé­nyeltük. Az a hír is járta később, hogy a tej nem egészséges, csak az anyai emlőből, de abból jó sokáig, mert ellenállóvá tesz. Persze, ez idő tájt mindenféle egészségügyi és egyéb álhíreszteléseket hallott az ember. Egy éve viszont újra örömet okoz a reggeli, gőzölgő kakaó. Való­di kakaóporból, egy szelet vajat, kis cukrot hozzáadva. A tejszínhab so­sem izgatott, bár fagyipoharakon, jeges kávékon jól mutat, bámulom is az embereket, ahogy összekeverik a lével, vagy magában fogyasztják. A kávét sem szeretem. A darakása azonban az egyik kedvenc ételem. Még a koleszon is készítettem. Nem tartott sokáig, míg rájöttem a tej és a dara helyes arányára, és büszke is voltam magamra. Tejberizst véletle­nül tanultam meg készíteni, amikor túl sok rizst főztem, és nem volt, aki megegye. Tettem hozzá tejet, cuk­rot és szétfőztem. Aztán vaníliás cu­korral, lekvárral, kakaóval tálal­tam, és elfogyott a gyorsan kiötlött finomság. A madártej is a kedven­cem, talán mert ritkán van benne részem. A koloni mama «várt nagy ritkán vele. Imádtam a sárga, dara­bos, sűrű lét, és nyomogattam alá a könnyű, felvert fehér habot, ami folyton felbukott kanalam valame­lyik oldalán. Szóval a tejet édesen szeretem csak, meg a sütik is a ked­venceim. A kürti mamával rétest ké- szítgettünk, túrósat, mákos-lekvá­rosat, meggyes-darásat. Meg ezer­nyi sütit. Mosolyogva megrótt, ha krémkeverés közben nyalakodtunk. A végén a tiétek a tál, mondogatta. De mi nem bírtuk kivárni a végét. Egyszer egyedül kellett befejeznem a lekváros dedellét. Én nem tudtam, hogy a forró vízből kiszedett tésztá­ra a tálban cukrot kell szórni s ös­szerázni, egybe ne ragadjanak. Egy tömbből álló massza lett. Amikor megpróbáltuk szétszakítani őket, több helyen kicsordult a nagy rakás tésztamasszából a lekvár. Finom volt, csak hát nem esztétikus. Nem bántuk. Leggyakrabban kiskukta voltam a konyhában, nekem jutott a zöldsé­gek megpucolásának művelete vagy a krém kikeverése. Azóta viszont egyre csillapíthatatlanabb az étvá­gyam, megkóstolnék kígyót, békát, teknőst, krokodüt... így aztán nem tudom, mi várhat rám. Talán göm- bölyded, mosolygó körte leszek, vagy édes görögdinnye. Nem bá­nom. A böjt, a biokaja, a reform­konyha nem nekem való. Nekem kellenek az ízek. ÍZLIK - NEM ÍZLIK Vannak emlékezetes evésze- tek, ételek. Nagyon-nagyon jók és borzalmasan rosszak. Rovatunkban ismert szemé­lyiségeket kérdezünk arról, mely ízekre emlékeznek a leg­szívesebben, s mi az, amit na­gyon gyorsan elfelejtené­nek..., ha tudnák. Petr Novotny humorista: A Markíza televízió-csatorna jj Főzőcske című műsorának M egyik vendége volt Marcela Molnárová éne- kesnó. Az ő receptje az •HUPP epres mártásban készí­tett lazac. Ez annyira finom íz volt, hogy még mindig érzem, be kell vallanom, azóta sem mertem nekiállni az elkészítésé­nek, mert attól féltem, hogy má­sodszor már nem lenne annyira finom. Ez talán az utolsó né­hány éve fogyasztott ízek közül a legtökéletesebb, legharmoni- kusabb, egészen elkábított, ami kor a számba vettem. Ugyanebben a műsorban készített egyszer Marián Labuda egy ételt, ennek az volt a neve, hogy sár- garéjpa csabai kolbász mód­ra. Úgy kellett csinálni, hogy egy nagy sárgarépa belse­jét ki kellett kaparni, majd to­jásrántotta és párolt zöldség ke­verékével megtölteni. Abszolút szörnyű íz volt. Labuda úr egyébként rendkívül kiváló sza­kács, meg kell mondanom, hogy valószínűleg diétás kedvé­ben volt, amikor ezt a vegetári­ánus ételt készítette a stúdió­ban. (malév) KUKTASAROK Szia, Kiskukta! Ha szereted a rántot­tét, akkor ez most egy Neked való re­cept. Olasz rántotta Hozzávalók: 6 tojás, 5-5 dkg vaj és parme- zán sajt, 10 dkg sonka, 4 dl tejföl, 1 kávéskanál zsemlemorzsa, só. Hints be egy tűzálló tálat a reszelt parmezán és az apróra vágott sonka fe­lével. Öntsd rá a tejfölt, az olvasztott vajat és a villával felvert tojáso­kat. Ismét szórj rá sajtot és sonkát, hintsd be a morzsával. Süsd közepes hőmérsékletű sütőben addig, míg a morzsa megpirul a tetején. Jó étvágyat! (szh)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents