Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-07 / 55. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 7. Gondolat Az állam megalakulásának tizedik évfordulója alkalmából mint a parlament elnöke kérem önöket, továbbra is az új politikai kultúrához tartsuk magunkat. Nézeteink különbözhetnek, de egy hazában élünk, és az ország építése mindnyájunk kötelessége. Mindenben sohasem vallhatunk azonos nézeteket, politikai vitáink nem szűnnek meg, de minőségükön javíthatunk - ha fegyvertárunkból kihagyjuk a személyes antagoniz- must és a gyűlölködést, ha érveket fogunk használni és nem demagóg szólamokat, ha politikai partnerként - emberként tisztelni fogjuk egymást. A Bibliában az arc az egyik leggyakrabban használt kifejezés. Saját arcunk keresése nehéz folyamat, tele szenvedéssel és reménytelenséggel. Ahogyan az Jób könyvében meg van írva. Tíz kemény éve keressük saját arcunkat. Jób könyvében felmerül a kérdés: „Ha eltakarja arcát, ki látja meg?” Ez használati utasítás arra vonatkozóan, hogyan őrizzük meg identitásunkat, amikor egy ötmilliós ország az európai nemzetek néhány százmilliós közösségébe készül. Jób üzenete így szól: „Mutassátok meg arcotokat!” A kereszténység révén arcunk más európai országok arcáéhoz hasonló. Magyarország történelme által közép-európai lett. A nemzeti felvilágosodás sajátossá formálta arcunkat Közép-Európában. Ezek a vonások határozták meg arcunkat. A holokauszt olyan sebhelyet égetett arcunkra, amely hosszú évekig gyógyul. A történelmi megosztottság véste barázdákkal csak fokozatosan tudunk megbékélni. Ne féljünk tükörbe nézni - arcunkra évszázadok nyomai vésődtek: jóságé és gonoszságé, sikereké és vereségeké, hősiességé és gyávaságé. Fogadjuk el olyannak, amilyen. Ne szégyelljük. Mutassuk meg a világnak annak tudatában, hogy a mi nemzedékünk is fontos nyomot hagy rajta. Államiságunk második évtizedébe' léptünk. Történelmi mérföldkő előtt állunk. Ha belépünk az Európai Unióba, lemondunk önállóságunk egy részéről. Ez után a lépés után soha többé nem leszünk olyanok, amilyenek korábban voltunk. Ám emiatt ne legyünk se könnyelműek, se kis- hitűek, ne veszítsük el bátorságunkat, ne zárkózzunk magunkba. Tisztában kell lennünk lehetőségeinkkel. Csak akkor lesz erőnk ahhoz, hogy öntudatosan alakítsuk történelmünket, és nem azt fogjuk érezni, hogy külső hatások és az események alakítanak bennünket. A jövő olyan mértékben lesz a miénk, amennyire fontos lesz számunkra saját arcunk megőrzése és alakítása. Államiságunk második évtizedében ez az égjük legfontosabb feladatunk - ehhez pedig igazságosnak és bölcsnek kell lennünk, az alapvető kérdésekben egységesen kell fellépnünk. Csak így őrizzük meg hazánk arculatát, csak így őrizzük meg identitásunkat az európai közösségben. Fogadjuk el ezt a kihívást. Együtt sikerül. A szlovák parlament elnökének 2003. január elsején elhangzott beszéde MEGKÉRDEZTÜK Győrffy Csabát, a Magyar Köztársaság pozsonyi nagykövetét Nagykövet úr, hogyan fogadta Magyarország a szlovák parlament elnökének, Pavol Hrusovskynak az újévi beszédét? Ez nagyon fontos kérdés, érdemes vele foglalkozni. Természetes, hogy Pavol Hrusovsky házelnök úr január elsejei beszéde érdeklődést váltott ki Magyarországon. Nem csupán a politikai tényezők figyeltek rá, hanem a közvélemény és a magyar sajtó jelentőségéhez mérten foglalkozott vele. Reakcióikban Hrusovsky házelnök beszédét igazi államférfihoz méltó megnyilatkozásként jellemezték. Úgy utaltak rá, hogy ez egy tiszta, őszinte hang, amelyre Magyarországnak oda kell figyelnie. Elsősorban azért, mert olyan témát ragadott meg, amely régóta napirenden szerepel, ez egy olyan kérdéskör, amely foglalkoztatja a közvéleményt és a politikusokat egyaránt. Ennek tükrében érthető Magyarország érdeklődése. Emellett nagyon jó visszhangot keltett, hogy ezúttal szlovák részről történt kezdeményezés. Hasonló kezdeményezések történtek már korábban is különböző megközelítésben, a magyar-szlovák alapszerződés keretében létrehozott illetékes vegyes bizottságban történéSomogyi Tibor felvétele szék foglalkoztak a kérdéssel. Sajnos nem igazán sok eredménnyel. Voltak-e a beszédnek konkrét, Magyarország és Szlovákia viszonya szempontjából is figyelemreméltó fejleményei az azóta eltelt időszakban? Röviddel a beszéd elhangzása után, január 13-án Hrusovsky házelnök úr Magyarországon járt a V4-es házelnökök találkozójának keretében. Szili Katalin, a magyar parlament házelnöke az újévi beszédre való tekintettel külön is tárgyalt Hrusovsky elnök úrral, és pozitívan méltatta azt. A megbeszélés keretében Hrusovsky elnök úr javaslatával kapcsolatban már konkrét, esetleg a gyakorlatba átültethető javaslatokat is tett. A másik esemény, amiről szót ejtenék, február közepén a parlamentben történt. Mécs Imre parlamenti képviselő interpellált a kérdésben. Interpellációjában konkrétan fölvetette Hrusovsky házelnök úr január elsejei beszédét. Nagyon nagy elismeréssel nyilatkozott annak megközelítéséről, nyíltságáról, őszinteségéről, és feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy magyar részről ezzel kapcsolatban egy pozitív állásfoglalás, visszajelzés vagy reagálás történjen. A parlamenti képviselő felvetésére Kovács László külügyminiszter válaszolt. Teljes mértékben egyetértett azzal, hogy Mécs Imre képviselő ezt a kérdést a parlament fórumán előhozta. Kitért arra, hogy a szomszédos országok között szinte természetesnek tekinthető, hogy a történelem során konfliktusok, nézeteltérések, ellentétek keletkeznek. Európában talán nincs is két olyan szomszédos ország, amelynek a történelem folyamán ne lett volna a másikkal valamilyen jellegű problémája. Ebben a tekintetben ennek a kérdésnek a fölvetése Magyarország és Szlovákia viszonylatában valóban nem egyedi. Számos példa található rá Európában. Kovács László üdvözölte Hrusovsky házelnök január elsejei beszédét, és támogatta Mécs Imre javaslatát, hogy Magyarország részéről pozitív visszajelzés történjen javaslatára. Ezzel a magunk részéről nem tartjuk lezártnak a kérdést. Továbbra is folyik Magyarországon különböző berkekben - az országgyűlésben, akadémiai körökben, a külügyminisztériumban - egyfajta műhelymunka, és figyelemmel kísérjük, hogyan alakul a kezdeményezés a továbbiakban. Nagykövet úr, Ön a közelmúltban személyesen is találkozott Pavol Hrusovsky házelnökkel. Valóban látogatást tettem nála, és természetesen ez a kérdés is szerepelt a beszélgetésünkben. Tájékoztattam Hrusovsky elnök urat a magyar parlamentben elhangzott interpellációról és az arra adott válaszról, átadtam neki az interpelláció és a külügyminiszteri válasz szövegének szlovák nyelvű fordítását, amit Hrusovsky úr nagyra értékelt. Úgy emlékszem, hogy az Új Szó is közölt egy rövid hírt erről az eseményről, (mislay) Ha egy történelmi eseményt meg tudunk magyarázni egy másikból, az még korántsem jelenti azt, hogy ezzel igazoltuk is volna Cseh-szudétanémet sztereotípiák BOHUMIL DOLEZAL Szkukálek Lajos grafikája A legutóbbi időkben - mindenekelőtt Václav Havel beszédének, továbbá a Legfelsőbb Bí- gpmmmm róság Benes dekrétumokról hozott határozatának, valamint a „Megbékélés ‘95” petíció hatására - valósággal túlcsordult a pohár, mármint ami a „szudétanémetek és mi” témával foglalkozó cikkeket és megnyilvánulásokat illeti. A vitában makacs következetességgel térnek vissza bizonyos gondolati sztereotípiák, amelyek első pillantásra meglehetősen hihetőnek tűnnek. Mindenekelőtt négy, újra és újra ismételgetett tézisről van szó. ELSŐ TÉZIS: A politikában a mora- lizálás sehova sem vezet. Az általános emberi gesztusoknál és felhívásoknál célravezetőbb egy olyan politikai álláspont kialakítása, amely hűvös és realisztikus elemzésen nyugszik. Áz effajta mérlegeléseknél (kivált, ha rossz lelkiismeretünk is nyomaszt bennünket) az a képzet áll az előtérben, hogy a politikának megvannak a maga technikái és törvény- szerűségei, amelyeknek semmi közük nincs az erkölcs fogalmaihoz, vagy legalábbis bizonyos esetekben nem kellene, hogy közük legyen hozzájuk. Annak a mifelénk zömmel a kommunizmus időszakában elterjedt meggyőződésnek bizonyos értelemben intellektualizált változatával van itt dolgunk, miszerint a „politika valami disznóság”. A cseh politikai életben már a 19. század vége felé utat tört magának az a meggyőződés, hogy „a humanista taktika mindenütt, tehát a politikában is számunkra, emberek számára nagyon jól hasznosítható, mivel gyakorlati, ennélfogva hasznos és előnyös.” (T. G. Masaryk). Magától értetődően a politika, bármely más emberi tevékenységhez hasonlóan, lehet erkölcsös és erkölcstelen. És pontosan erről van szó, erkölcsös politikáról a szudéta- németekkel kialakítandó kapcsolatainkban. Képzeljük csak el: a németek hasonló érvekkel hozakodnának elő (ha a nácik rémuralmára terelődik a szó), vagy ha ezt tennék a kommunisták (ha a beszéd témája az ő rémuralmuk); MÁSODIK TÉZIS: Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. A múltból tanulhatunk, nehogy még egyszer elkövessük ugyanazokat a hibákat. Ámde a múltat nem játszhatjuk el még egyszer, s így nem is igazíthatjuk ki. Első hallásra mindez logikusan hangzik, a történelmet valóban nem pergethetjük újból le. A probléma persze abban rejlik, hogy bizonyos körülmények között egy ilyen érvelés olyan, mintha valamiféle kínos kitérési manőver lenne. (Képzeljék csak el megint, hogy a németek a háborút követően, a kommunisták pedig napjainkban hasonló módon érveltek volna.) Valójában a múlt hibáival és bűneivel csak egyvalamit tehetünk: az igazságtalanság bizonyos következményeit megpróbáljuk enyhíteni, mint mi is megpróbálkozunk ezzel kommunista múltunk tekintetében. Hogy ezek az enyhítést célzó intézkedések milyen jellegűek legyenek, és mit öleljenek fel, az természetesen vita tárgyát képezi. Hasonlóan tévesek az ok-okozati összefüggésekkel és azok időbeli egymásutánjával összefonódó érvek. Annak bizonygatása, hogy a náci agresszió nélkül nem került volna sor a németek kitelepítésére, emlékeztet annak a diáknak a mentegetőzésére, akit verekedésen kapnak: „tanár úr, kérem, nem én kezdtem!” Alapvető tévedés, hogy egy alávaló- ság igazolja a másikat. Ha egy történelmi eseményt meg tudunk magyarázni egy másikból, az még korántsem jelenti azt, hogy ezzel igazoltuk is volna. Ha a politika belemenne ebbe az érvelésbe, a rossz a földön egyre csak tovább sokasodna, hiszen a jogtalanságra a válasz minden alkalommal egy másik jogtalanság lenne. Valójában egy politi- kaüag hatékony cselekedet ok és okozat mechanikus egymásutánjának megtörésében áll, azaz abban, hogy valamilyen kiengesztelő, lefegyverző gesztust teszünk. így a politika az emberek, illetve egyes csoportjaik közötti kapcsolatalakítás művészetének bizonyul, aminek folytán az élet a földön élhetővé válik. HARMADIK TÉZIS: Az emberi jogok jelenre vonatoztatott értelmezése szerint, hogy az elmúlt korok valamennyi eseményét mai szemmel és mai kritériumok szűrőjén át látjuk. Ez esetben természetesen minden, ami megelőzte a jelenkort, sötét korszaknak mutatkozik. Egy üyen szemléletmódnak a haszna csekély. A németek kitelepítése kevéssel fél évszázaddal ezelőtt zajlott. Csak be kell bizonyítani: akkoriban általánosságban más felfogás uralkodott az emberi jogokat illetően, mint napjainkban. Ez persze nehéz lesz, mert az emberi jogok mai felfogása a felvüágosodás korában keletkezett, ennek a felfogásnak a gyökerei pedig visszanyúlnak az evangéliumokig. Ha végiggondoljuk, egyfajta science fiction-jellegű időeltolódással van dolgunk: míg a csehekre az 1938-1945 közötti időszakban az emberi jogoknak az akkori időkre vonatkoztatott értelmezése volt mérvadó, ez a németekre 1945-öt követően már nem volt érvényes. Ez esetben szerfölött hasznos, ha elképzeljük, hogy például az elhunyt Pich-Tuma1 vagy Karl Hermann Frank1 2 miként magyarázkodik Isten ítélőszéke előtt az emberi jogok jelenből kiinduló felfogásának alapvető tévességére hivatkozva. Rövidre fogva a szót: Azzal, amivel nem akarod, hogy mások érveljenek, te se érvelj! NEGYEDIK TÉZIS: A cseh kormány nem tárgyalhat csak úgy, valamiféle egylettel. A cseh kormány a nemzetközi jog alanya, ennélfogva igényt formálhat egy olyan partnerre, aki hasonló jellemzőkkel bír. Ellenkező esetben semmilyen értelmes, mindenekelőtt azonban semmilyen, mindkét fél számára kötelező érvényű megállapodásra nem juthatunk. A nemzetközi politika kérdéseiben a jogi formaságokon való lovaglás leggyakrabban a politikai akarat hiányáról tanúskodik. A jogi normákra történő hivatkozás következésképpen csak azután jut szóhoz - akárcsak magánügyekben -, ha a politika mint a megegyezés és a kölcsönös engedmények művészete kudarcot vallott. Ez a csehekre éppúgy vonatkozik, mint a szudétanémetek- re. Továbbmenve: a szudétanémet szervezetek mégiscsak mások, mint kiskerttulajdonosok valamiféle egyletei. Politikai szervezetként egy népcsoportot képviselnek, amelyet cseh részről nagyon is ebbéli minőségében fogtak fel és ismertek el, amikor az utolsó szálig kiűzték őket Csehországból. Azzal az érvvel kapcsolatban, miszerint a szudétanémet képviseletet - ellentétben a cseh kormánnyal - nem törvényesítik választások, megjegyezhetjük: a szudétanémet szervezetek vezetését nagyon is választották (ha nem is hárommillió szudétanémet), ennyiben felelősséggel tartoznak választóiknak. Ezzel szemben a német kormányt, a cseh politikai képviselet kívánatos partnerét, választották ugyan, de ez hetvenhétmillió német választó akaratát tükrözi (beleértve természetesen a hárommillió szudétanémetet is). A szövetségi német kormánynak tárgyalópartnerként történő elismerésével így a hetvenhétmillió német választó képviseletének - akiknek semmi közük sincs a cseh ügyekhez, és nem is szabadna, hogy legyen - jogot adnak arra, hogy beavatkozzanak ezekbe az ügyekbe. És ez némiképp abszurd. Minden problémát ott kell megoldani, ahol keletkezett, és azokkal a résztvevőkkel, akik a problémát okozták. A „szudétanémet kérdés” Csehországban keletkezett, a csehek és a szudétanémetek (nem pedig a csehek és a németek) között. A csehek és a szudétanémetek közötti tárgyalások érthető módon nem zárhatók le, valamennyi következményeiket ideértve, államközi egyezménnyel. Torkollhatnak ugyanakkor egy írásban rögzített egyezségbe, amelynek betartása jogi ütőn nem követelhető ugyan meg, ami azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy politikai értelemben ne lenne kötelező ereje. Hogy a „szudétanémet politikai képviselet” valóban reprezentatív- e, az maguknak a szudétanémetek- nek az ügye, nem a miénk. Számunkra csak az a fontos, hogy egyetlen politikailag számottevő csoportot se zárjanak ki. Cseh oldalon naiv mindenki, aki azt hiszi, hogy a Szudétanémet Honfitársi Közösségeket vagy azok elnökeit „kirekeszthetjük”. Ugyanilyen naiv mindenki, aki azt képzeli, hogy ezt vagy azt a témát kizárhatjuk a megbeszélésekből. Tárgyalni mindenről kell, tehát a visszaszolgáltatásokról és a kártérítésekről is. Ezzel kapcsolatban persze le kell szögeznünk: egyvalami a tárgyalás, és megint más a megegyezés. Hogy tárgyalásokba bocsátkozik, az egy józan politikus számára még távolról sem jelenti a feltétel nélküli fegyverletételt a partner előtt, mint azt mifelénk rendszerint értelmezni szokás. Valójában alapos mérlegelést követően egyes pontokban csatlakozni lehet a partner álláspontjához, más pontokban kölcsönös engedményeket lehet tenni, és akadnak majd olyan pontok is, amelyek esetében ésszerű magyarázat adható arra, miért kell kitartanunk saját álláspontunk mellett. A tulajdon visszaszolgáltatása nyilvánvalóan ebbe a harmadik kategóriába tartozik, nem mondható azonban ugyanez el a Benes- dekrétumokról. Ez utóbbiak esetében egyedül arról van szó, hogy formálisan ne vonjunk kétségbe olyan (kisajátítási - a német ford, megj.) eljárásokat, amelyeket az 1945 és 1947 közötti időszakban e dekrétumok alapján indítottak. Amikor Patocka professzor3 évekkel ezelőtt megpróbált választ kapni arra a kérdésre, hogy „kik is a csehek”, ehhez egy egész könyvre volt szükség. Nekünk ellenben, ha felhagyunk az afféle kifogások keresésével, amilyenekről az imént szó esett, ennek megválaszolására egy napon majd elegendő lesz egyetlen szó. 1 Miroslav Pich-TUma 1948 után a csehszlovák állambiztonsági szolgálat egyik munkatársa, különösen brutális kegyetlenségéről elhíresült verőember. 21943 és 1945 között cseh és morva ügyekben illetékes német államminiszter. 3 Jan Patocka, cseh filozófus és másképp gondolkodó, egy rendőrségi kihallgatást követően szívelégtelenségben halt meg.
