Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

2003-02-21 / 43. szám, péntek

Gondolat

mentették meg. (Félreértés ne essék, arról a Toyotáról van szó, amely időközben a világ harmadik legnagyobb autógyárává vált.) Japán az amerikai katonai védőernyő árnyékában lett gazdag és demokratikus ország, a világ második, és Ázsia első számú gazdasági hatalma. Dél-Koreát (amely egyébként a Koreai-félsziget elmaradottabb része volt) jórészt az amerikai csapatok mentették meg az északi kommunista rendszer támadásától. Dél- Korea azóta Ázsia harmadik gazdasági hatalma, jómódú demokratikus állam. (Eközben a legalább tízszer szegényebb, kommunista Észak-Koreában éheznek az emberek. Ez persze nem zavarja Kim Dzsong II rezsimjét abban, hogy atomfegyverek és hordozórakéták kifejlesztésével foglalkozzon...) Tajvan szintén az amerikai biztonsági garanciáknak köszönhetően kerülte el, hogy a kommunista Kína elfoglalja. Mondani sem kell, hogy ma gazdag és demokratikus ország. (Jellemző, hogy az 1 milliárdnál is népesebb Kína gazdasági termelése csak az 1990-es évek elején haladta meg a kis, 20 milliós Tajvanét. Ez egyben jól jelzi a különbséget a kapitalista és a kommunista gazdaságpolitika eredményessége között.) Hongkong 1997-ig angol gyarmat volt. A mindössze 1077 négyzetkilométeres (ez kb. két Budapestnek felel meg) városállam területén 5,5 millió ember zsúfolódott össze (ebből 3 millió nincstelen bevándorlóként érkezett a kínai kommunizmusból menekülve). Ennek ellenére pár évtized alatt a világ egyik legfejlettebb területévé küzdötte fel magát. (Biztosan azért, mert a gonosz, imperialista brit gyarmatosítók kizsákmányolták...) A mérleg tehát a következő: Ázsia 5 legfejlettebb országából 4 amerikai vagy brit katonai jelenlét, illetve megszállás alatt fejlődött (legtöbbször nagyon gyorsan) gazdag és demokratikus állammá. Ehhez nem szükséges kommentár. (A legszegényebb 5-10 ország kategóriájában nagy a tülekedés a kommunista és a „harmadik úton” járó diktatúrák között.)

5. Egy hordó olaj kitermelésének a költsége az arab olajállamokban 8- 12 amerikai dollár között mozog. Akkor hogyan lehetséges az, hogy a

Az OPEC-tagállamok tehát mesterségesen magasan tartják az olaj árát, és extra profitot zsebelnek be. Nem árt elgondolkodni azon, hogy mire költik a csillagászati összegű jövedelmeket.

világpiacon a kőolaj ára évek óta 20-35 dollár között ingázik? A válasz egyszerű: az arab olajállamok eldöntötték, hogy a kőolaj árát mesterségesen magasra tornásszák fel, visszafogva olajtermelésüket. Az „olajfegyvert” - a Szovjetunió sugallatára - 1973-ban, a IV.

arab-izraeli háború után vetették be. Ekkor egyoldalúan a négyszeresére emelték a kőolaj árát. (Az 1979-es iráni iszlám forradalom után az ár újra megduplázódott.) A kőolajár-robbanás súlyos gazdasági válságot okozott a nyugati demokráciákban, a kapitalista világrend- szer azonban nem omlott össze (a moszkvai elvtársak és arab szövetségeseik nagy bánatára). Az Olajexportáló Államok Szervezete (OPEC) jelenleg is mesterségesen magasan tartja a kőolaj árát. Az OPEC tagállamainak (Algéria, Ecuador, Gabon, Indonézia, Irak, Irán, Katar, Kuvait, Líbia, Nigéria, Szaúd- Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Venezuela) deklarált célja, hogy az olaj hordónkénti világpiaci ára 22- 28 dollár között - tehát minimum a reális ár kétszeresén - mozogjon. Ezt úgy érik el, hogy termelési kvótákat állapítanak meg a tagállamok számára - tehát visszafogják á termelést, hogy felverjék az árakat. Az efféle piaci magatartás természetesen törvényellenes bármely piac- gazdaságban. Ha vállalatok egy csoportja valamely kapitalista államban (Szlovákiában is) az OPEC- hez hasonló árkartellbe tömörülne,

akkor nem kerülné el a gazdasági versenyt felügyelő állami szervek súlyos büntetéseit. Csakhogy nem létezik világméretű nemzetközi versenyhivatal, amely az egész világ- gazdaságot felügyelné. (Ha létezne, első feladata az OPEC szétverése lenne.) Jogosan merül fel a kérdés, hogy az OPEC - ha megteheti - miért nem veri fel még jobban az olaj árát. Nos, ez nem az OPEC tagállamainak jóindulatától függ. Először is az Egyesült Államokban számos olyan olajkút található, amely 25- 26 dollár hordónkénti olajár felett már nyereségesen termel. Ameny- nyiben az olaj ára tartósan magas, ezeket a kutakat beindítják, és így több olaj kerül a piacra. Másodszor a fejlett országok tanultak az 1973- as olajárrobbanás okozta sokkból, és jelentős (az Egyesült Államokban például három hónapra elegendő) stratégiai olajtartalékot halmoztak fel, így kevésbé vannak kitéve az olajtermelő államok szeszélyeinek. Harmadszor, számos olajatermelő állam (például Oroszország), amely nem tagja az OPEC-nek, nem mindig játszik össze a szervezettel, sőt az is gyakran megesik, hogy maguk az OPEC-tagok lépik túl azokat a termelési kvótákat, amelyekben korábban megegyeztek. így több olaj kerülhet a piacra, ami lefelé nyomja az árakat. Negyedszer, ha az olajárak tartósan 30-35 dollár felett vannak, akkor a nyugati országok gazdasági teljesítménye gyengülhet, sőt visszaeshet, így csökkenhet az olaj iránti kereslet, s így végső soron az olajatermelő államok kevesebb olajat adnak el és kisebb hasznot zsebelnek be. így a túlságosan magas olajár az OPEC-nak sem érdeke. Az OPEC-tagállamok tehát mesterségesen magasan tartják az olaj árát, és extra profitot zsebelnek be. Nem árt elgondolkodni azon, hogy mire költik a csillagászati ösz- szegű jövedelmeket. Tipikus példa a legnagyobb olajexportáló állam, Szaúd-Arábia esete. Jellemző, hogy a szaúdi költségvetés tartósan deficites, magyarán az állam többet költ, mint amennyi a bevétele, és így sikerült egy jókora adóssághegyet felhalmoznia. Tehát a fekete arany jóvoltából elért óriási bevételek sem elegendőek, és a szaúdi vezetés (ez gyakorlatilag egyet jelent a királyi családdal) adósságokba veri magát. Mire megy el a rengeteg pénz? Először is a szaúdi állampolgárok jó része számunkra elképzelhetetlen fényűzésben él. Sokan teszik ezt munka nélkül, hisz a becslések szerint a férfiak 30-40 százaléka munkanélküli (a nők túlnyomó többsége a hagyománynak megfelelően otthon neveli a gyerekeket) - ennek ellenére havonta több ezer dollárnak megfelelő összeget kapnak az államtól! Helyettük a több millió külföldi vendégmunkás dolgozik, természetesen jóval kisebb bért kapnak, mint a szaúdiak segélye... Emellett jut az olajdollárokból egy hatalmas bürokratikus gépezetre, a legkorszerűbb fegyverekkel (egyebek mellett F-15-ös amerikai vadászgépekkel) felszerelt hadseregre. Az iszlámon belül is radikálisnak számító vahábita szektához tartozó szaúdi vezetés emellett több milliárd dollárral támogatja világszerte eszméinek terjesztését. Pakisztánban például több száz madrasza, iszlám iskola működik, többek közt szaúdi támogatással. Ezen iskolák tanulóiból kerültek ki az Afganisztánban szélsőséges vallási önkényuralmat bevezető tálibok. Nem túlzás azt állítani, hogy a szaúdiak által támogatott iskolák jó részében fanatikus vallási tanokat terjesztenek. Emellett gyaníthatóan szaúdi pénzek is áramlanak számos közel-keleti terrorista szérvezethez. Ennek ellenére a szaúdiak egy része elégedeüen a kormányával. Nézetük szerint a szaúdi vezetés túlságosan Amerika-barát (!). Ezen csoportok eszmei vezére a szintén szaúdi származású Oszama bin Láden. (Egyébként az Amerika- ellenes, 2001. szeptember 11-i merényletek 19 elkövetője közül 15 szintén szaúdi állampolgár volt...) Tény továbbá, hogy az arab államok között nincs egyetlen demokratikus ország sem, hogy sehol nem létezik sajtószabadság (talán részben kivétel a katari Al-Dzsazíra műholdas hírtelevízió, amelyet arab CNN- ként is emlegetnek), és hogy a térség sajtója és médiái tele vannak zsidó- és keresztényellenes (főleg Amerika-ellenes) cikkekkel és hírműsorokkal.

Röviden összefoglalva: a föld könnyen kitermelhető olajkészletének felét birtokló arab olaj államok (és Irán) az OPEC-en keresztül, mesterségesen a reális ár minimum kétszeresén tartják az olaj árát, miközben a hatalmas bevételeket az elmaradott társadalmi rendszer és az uralkodó elit hatalmának, önkényuralmának bebetonozására használják fel. Eközben aktívan támogatják vagy legalábbis eltűrik a Nyugat-ellenes propagandát és a terrorista szervezetek pénzelését.

6. Bush elnök óriási kockázatot vállal a háborúval. Emlékezetes, hogy az apja Kuvait felszabadítása után (1991-ben) valóságos nemzeti hős volt, bő egy év múlva mégis elvesztette az elnökválasztásokat. A kőolaj világpiaci ára ugyanis a II. öbölháború miatt nagyot ugrott, s ez recesszióba taszította az amerikai gazdaságot. Bili Clinton a választási kampányban folyton a nehéz gazdasági helyzettel hozakodott elő, és nyert. Nos, ez a helyzet könnyen megismétlődhet az ifjabb Bush esetében is. Bush érdeke tehát az, hogy egy viszonylag gyors háború után (amely alatt elkerülhetetlenül felszöknek az olajárak) a kőolaj világpiaci értéke gyorsan egy elfogadható szintre süllyedjen. Ellenkező esetben az amerikai gazdaság teljesítménye visszaeshet, ó pedig elvesztheti a választásokat. (Egyébként, ha Bush-t tényleg csak saját olajcégei érdekelnék - ahogy azt sokan állítják, akkor az lenne az érdeke, hogy az olaj ára tartósan magas legyen, hisz így több profitot zsebelhetne be.)

AMERIKA A SAJÁT TÁRSADALMI RENDSZERÉT AKARJA RÁKÉNYSZERÍTENI IRAKRA, S EBBŐL OTT SENKI SEM KÉR 1

Ezen gyakran hangoztatott érv több feltételezést is takar:

1. Az irakiak elégedettek a jelenlegi vezetéssel.

2. Irak lakosai nem akarnak nyugati típusú demokráciában élni.

1. Irakban gyakran látni hatalmas tüntetéseket Szaddám Húszéin mellett, amelyeket az ottani rezsim előszeretettel mutogat világszerte. Ráadásul nemrég Irak lakossága újra megválasztotta Szaddámot egy következő ötéves periódusra az ország elnökének. Sokatmondó, hogy a szavazáson minden voksolásra jogosult állampolgár megjelent, és 100% választotta újra a szeretett nagy vezért. Ilyen választási eredményt csak egy totális diktatúrában sínylődő, rettegő lakossággal lehet produkálni. Magyarán, aki nem ment volna el szavazni, vagy nemmel szavaz, az életét kockáztatja, akárcsak az iraki állambiztonságnak az a tisztje, aki egyedenegy „nem” szavazatot is mert volna találni. A totális diktatúráknak sohasem okozott problémát,

hogy tömegfelvonulásokat rendezzenek. A kommunizmusban sem volt probléma, hogy százezer ember vonuljon Marx, Lenin és Sztálin képei alatt, hogy „a párt” fölényesen nyelje a választásokat (igaz, ők „csak” 99,9%-os eredményt tudtak produkálni), és még az éhező Romániában is éljenző és virágokat dobáló tömeg fogadta Nicolae Ceausescut. Ezek közül az emberek közül vajon hányán értettek egyet a kommunista tanokkal? Vajon hányán szavaztak volna a kommunistákra egy szabad választáson, ahol más pártot is lehet választani? És vajon a virágokat dobáló tömegből hányán imádták Ceausescut? Es vajon most az Irakban tüntető emberek közül hányán szeretik Szaddámot, és a híres száz százalékból mennyien szavaznának rá egy valóban szabad választáson? Ezekre a kérdésekre aligha kapunk pontos választ, hisz Irakban se szabad választás, se szabad sajtó, se szabad közvélemény-kutatás nincs. Sejteni azért lehet a választ. Irak lakosságának nagy része az iszlám síita ágához tartozó arab vagy szunnita kurd. Ennek ellenére Szaddám vezetésével egy, az iszlám szunnita ágához tartozó arab klikk uralkodik az országban. Ráadásul Húszéin előszeretettel ültet minden vezető pozícióba a szülővárosából, Takritból származó embereket. Emellett Szaddám az arab szocialista Baath párt vezetőjeként ragadta magához a hatalmat Irakban. (A marxista-szocialista eszméknek nem sok közük van a helyi moszlim hagyományhoz, bár az is igaz, hogy mióta a szocialista világrendszemek leáldozott, Húszéin egyre többször jelenik meg a mecsetekben, hadd lássa a nép és a világ, milyen hithű moszlim.) Tény, hogy mind a síiták, mind a kurdok fellázadtak már Szaddám ellen, és ő mindkét felkelést brutálisan - vegyi fegyverek bevetésével - leverte. Irak lakosságának a túlnyomó többsége ezért valószínűleg a pokolba kívánja az őt három évtizede sanyargató diktátort.

2. Sokan állítják, hogy a nyugati típusú demokrácia nem összeegyeztethető az iraki moszlim hagyományokkal, az irakiak nem akarnak demokráciát, illetve hogy az amerikaiak által rájuk erőltetett rendszer nem lesz életképes. Nos, hányán fogadtak volna arra mondjuk 1944- ben, hogy a 6 millió zsidót kiirtó hitleri Németországban vagy a fél Ázsiát lerohanó militarista Japánban valaha stabil demokrácia lesz? Való igaz, hogy sok időt vett igénybe ezekben az országokban a stabil demokrácia kialakulása (és a kezdetekkor a helyi lakosság aligha szerette a megszálló amerikai csapatokat), a japán és a német példa mégis sikersztori lett. (Akárcsak Tajvan, Hongkong, Dél-Korea és Olaszország példája.) Egy esetleges

iraki háború után valóban számos probléma fenyeget: etnikai konfliktusok törhetnek ki a különböző nemzetiségű lakosok közt, megerősödhet az Irán által is szított síita fundamentalizmus, egyszóval a helyzet könnyen kicsúszhat az amerikai megszálló erők vagy az általuk átmenetileg hatalomba ültetett iraki ellenzékiek kezéből. A kérdés azonban az, hogy kaphat-e Irak népe legalább egy lehetőséget, hogy hosszabb távon egy demokratikus rendszert építhessen ki és maga dönthessen sorsáról? Ehhez ugyanis nélkülözhetetlen Szaddám diktatúrájának a megbuktatása, a sajtó- szabadság valamilyen szintű bevezetése és az emigráns ellenzékiek hazatérése.

AZ IRAKI NÉP AZ AMERIKAI GAZDASÁGI EMBARGÓ MIATT ÉHEZIK ÉS NYOMOROG

Az elmúlt évtizedben Bagdad utcáin gyakran vonultak fel meghalt gyermekeik koporsóival iraki asz- szonyok, és a gazdasági szankciókat átkozó férjeik és rokonaik. Szaddám Húszéin bizonyára nagy megelégedéssel konstatálta, hogy a nyugati hírtelevíziók világgá röpítik a hírt: Irakban nincs elegendő gyógyszer és élelmiszer a gazdasági embargó miatt. íme a bizonyíték: az iraki gyerekek az amerikai embargó miatt halnak meg. Nos, nem árt tisztázni néhány dolgot. A gazdasági embargót az ENSZ vezette be, hogy nyomást gyakoroljon Irakra, miután az sorozatosan megsértette az ENSZ Biztonsági Tanácsa 687-es számú határozatának leszerelésre vonatkozó részeit, és folyamatosan akadályozta az ENSZ-fegyverzetel- lenőrök munkáját. 1996-ban (három hónappal azután, hogy Szaddám csapatai népirtást rendeztek a kurdok között) az ENSZ az ún. „olajat az élelmiszerért” program keretében megengedte Iraknak, hogy 2 milliárd dollár értékben olajat adjon el, amelyért gyógyszert és élelmiszert vásárolhatott. Később ezt az összeget 6 milliárd dollárra emelték, majd nem szabtak felső határt. 2000-ben Irak már 16 müli- árd dollár értékben exportált olajat. (Ez a program elégséges pénzt biztosított a gyógyszerek és élelmiszerek beszerzésére.) Történt mindez annak ellenére, hogy Szaddám továbbra is sorozatosan megsértette az ENSZ-határozatokat, és 1998- ban végleg eltávolította az országból a fegyverzetellenőröket! Ha Szaddám Huszeint valaha is érdekelte volna népe sorsa, akkor Irak (olajkincse révén) jelenleg a térség egyik leggazdagabb országa lehetne. Ha nem robbantott volna ki két háborút, ha nem pazarolta volna a pénzét fegyverkezésre és hatalmas hadseregére, ha... Szaddám tipikus paranoiás diktátor, aki senkiben

ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 21.

sem bízik, állandóan merénylettől retteg, legalább három hasonmást tart fenn, folyton vándorol hatalmas palotái közt, úgy, hogy még legközelebbi munkatársai sem tudják, aznap hol alszik az igazi Szaddám. Képes Irak népét tömegesen legyilkoltatok de megöletted saját hivatalnokait, katonáit, sőt családtagjait is, ha úgy érzi, veszélyt jelenthetnek a hatalmára. Egy ilyen őrült diktátort a legkevésbé sem érdekel az, hogy mi történik a néppel. (Jellemző, hogy Szaddám hatalmas - több hektáros - palotakomplexumok egész sorát birtokolja, miközben népe állítólag az embargótól szenved.)

A elkövetkező másfél hónapban az Egyesült Államok és szövetségesei valószínűleg támadást indítanak Irak ellen. E támadás kapcsán a világ lakosai és a kedves olvasó lényegében három álláspontra helyezkedhet:

1. Támogatja az USA és szövetségesei hadjáratát, Szaddám rezsimjé- nek megdöntését (miközben számol azzal, hogy mindkét oldalon lesznek áldozatok, és Irakban sok civil is meghalhat, akiket Szaddám megpróbál majd élő pajzsként felhasználni).

2. Ellenzi az USA és szövetségesei hadjáratát, mivel véleménye szerint nincs elég bizonyíték Irak ellen, il- letve/vagy az USA-nak és támogatóinak (esetleg a nemzetközi közösségnek) nincs joga arra, hogy megtámadja Irakot, és Szaddám Huszeint elmozdítsa a hatalmából.

3. Szívesen látná Szaddám Húszéin bukását, de úgy véli, a háború nem lehet megoldás (esetleg csak a legvégső esetben, megdönthetetlen bizonyítékok esetén lehet az), ezért folytatni kell a tárgyalásokat, a fegyverzetellenőrök munkáját, és politikai rendezésre kell törekedni, illetve Irakra nem háborús eszközökkel kell nyomást gyakorolni.

A szerzők nem tagadják, hogy az első pontban vázolt nézetet vallják. Azzal is tisztában vagyunk, hogy az európai közvélemény többsége, és valószínűleg számos olvasó is inkább a harmadik változathoz húz. Ezen választásukat teljes mértékben respektáljuk, csak arra akaijuk felhívni a figyelmüket, hogy a háború ellenzése révén akarva-akaratia- nul is hozzájárulnak ahhoz, hogy fennmaradjon egy paranoiás, őrült és tömeggyilkos diktátor rémuralma Irakban. (Szaddámmal nem lehet tárgyalni, éppúgy, ahogy Hitlerrel vagy Sztálinnal sem lehetett. Az üyen diktátorok csak az erőszak nyelvén értenek. Szaddám aligha fog „tárgyalásos folyamat” eredményeként lemondani, sőt, a hazai ellenzék is gyenge ahhoz, hogy egyedül megbuktassa. Egyetlen szerződést sem fog betartani, ha az nem áll érdekében - kivéve, ha azt erőszakkal nem kényszerítik ki.) A háborúellenes álláspont azt is kockáztatja, hogy Szaddám tömegpusztító fegyverekkel (5-10 éven belül akár atombombával is), illetve ezek célba juttatására alkalmas nagy ható- távolságú rakétákkal zsarolhatja majd a világ közvéleményét (amennyiben atombombához jut, gyakorlatilag már lehetetlen lesz megtámadni), illetve ezeket a fegyvereket átadhatja terrorista szervezeteknek. Egyben, ha nem sikerül megdönteni Szaddám uralmát, akkor ez egy újabb precedens lesz a világ többi diktatúrája számára, akik azt a következtetést fogják levonni, hogy büntetlenül lehet tömegpusztító fegyvereket előállítani és használni, háborús bűnöket elkövetni, fittyet hányni a nemzetközi közösségre és az ENSZ határozataira, és terroristákat támogatni.

A háborúellenesség az európai demokráciák szép hagyománya. A túlzott pacifizmus azonban könnyen megbosszulhatja magát. Az angol háborúellenes közvélemény nagy megkönnyebbüléssel és örömujjongással fogadta Chamberlain brit miniszterelnököt, aki a müncheni szerződést (1938. szeptember 30.) meglobogtatva hangoztatta, ez az a papír, amely egy emberöltőre garantálja a békét Európában. (Winston Churchillt ekkor sokan háborús uszítónak tekintették.) Állítólag Chamberlain halkan csak ennyit jegyzett meg az ünneplő tömeg láttán: „nem tudják a hülyék, hogy minek örülnek”. Kevesebb mint egy évvel ezután a hitleri Németország megtámadta Lengyelországot, kitört a második világháború...

Nagy József grafikája