Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

2003-02-21 / 43. szám, péntek

2003. február 21., péntek

3. évfolyam, 4. szám

Szaddámmal nem lehet tárgyalni, éppúgy, ahogy Hitlerrel vagy Sztálinnal sem lehetett. Az ilyen diktátorok csak az erőszak nyelvén értenek

Gondolatok az Amerika-ellenességről

GÁL ZSOLT - ONDREJCSÁK RÓBERT

A

küszöbön álló Irak elleni háború kapcsán számos, az Amerikai Egyesült Államokat ért vád kering a világsajtóban és a hazai médiákban. Ezen vádak jó része véleményünk szerint megalapozadan, és figyelmen kívül hagy számos tényt. A „hallgattassák meg a másik fél is” elv alapján szeretnénk eloszlatni számos téveszmét, állításainkat megpróbáljuk érvekkel és tényekkel alátámasztani.

SZADDÁM RENDSZERE ÉS MÓDSZEREI, AVAGY NINCS ELÉG BIZONYÍTÉK IRAK ELLEN

Azzal valószínűleg mindenki egyetért, hogy Szaddám Húszéin rendszerének semmi köze nincs a demokráciához. Ami a térség stabilitása - illetve instabilitása - szempontjából még fontosabb, hogy az iraki vezető a háborúra mint hatalmi és külpolitikai céljainak megvalósítására szolgáló teljesen természetes eszközre tekint. Bizonyítékul szolgáljanak a puszta tények:

• Irak az elmúlt két évtizedben négy régióbéli országot támadott meg, mindezt azért, hogy biztosítsa dominanciáját a térségben, illetve hogy - taktikai okokból - leválassza az arab országokat az ellene irányuló koalícióból a második Öböl-háború idején. Konkrétan: 1980-ban megtámadta Iránt, amellyel nyolc évig tartó kimerítő háborút folytatott (egyébként ennek a következménye, hogy Irak viszonylag gazdag országból szegénnyé vált). A gyakorlatilag eredménytelen - és több mint egymillió áldozatot követelő - háborúfolyam után két év szünetet tartott, és 1990. augusztus 2-án lerohanta Kuvaitot. Mint ismeretes, a kis sejkséget az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció szabadította fel a következő év elején. Ez alatt a második öbölháború alatt Irak Scud típusú rakétáival támadást intézett Izrael és Szaúd- Arábia ellen. Az izraeli válaszcsapást csak az USA nyomásgyakorlására sikerült elhárítani, hiszen Washington szerette volna saját - és a nemzetközi koalíció - oldalán tudni a vezető arab országokat, így Egyiptomot és Szíriát.

• Szaddám Huszeintől nem idegen a tömegpusztító fegyverek bevetése sem. Nagyon fontos, hogy ezekkel a fegyverekkel nem mint utolsó lehetőséggel számolnak - mint például az amerikai, brit, francia vagy az orosz stratégiák -, hanem mint reális alternatívával egy hagyományos, konvencionális háború esetén. Irak már az Irán elleni háború alatt kidolgozta a vegyi fegyverek harctéri alkalmazásának módszereit, majd - „természetesen” - be is vetette ezeket a fegyvereket, elsősorban yperi- tet és tabunt. És ami még szörnyűbb, az iraki vezetés nem habozott vegyi fegyvereket bevetni saját, polgári lakossága ellen sem. Ez a tragikus eset 1988-ban és 1989-ben történt, mégpedig az észak-iraki kurd lakossággal szemben, amely nagyobb önállóságot követelve lázadt Szaddám Húszéin rendszere ellen.

• 1995-ben, az ENSZ fegyverzetellenőreinek négyévi vizsgálódása után, Irak elismerte, hogy 8500 liter antraxszal rendelkezik (az ENSZ 20 ezer literre becsülte Irak antraxkészleteit). Ezzel az anyaggal Irak máig nem tudott elszámolni, nem tudni, hol van, és Bagdad csak annyit mond, hogy már nincsenek a birtokában.

• Annak ellenére, hogy Irak azt állítja, nincs tömegpusztító fegyvere, valójában semmit nem lehet tudni

az elmúlt években zajlott iraki fejlesztésekről. Bagdad ugyanis 1998- ban kiutasította az ENSZ fegyverzetellenőreit, miután azok rájöttek, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Ezt követően mindennemű nemzetközi ellenőrzés nélkül folytak az iraki fegyverprogramok. Márpedig a tömegpusztító fegyverek hatásait laboratóriumi körülmények között is lehet tesztelni, nem kell hozzá olyan területigényes infrastruktúra, mint például a rakétatechnológiai fejlesztésekhez.

AMERIKÁT CSAK AZ OLAJ ÉRDEKLI, EZÉRT MINDEN ÁRON HÁBORÚT PROVOKÁL * 1

Ezen nézet szerint az Egyesült Államok csak azért szít háborút Irak ellen, hogy megszerezze a mesés iraki olajmezők feletti ellenőrzést, és így kielégíthesse túlméretezett hazai fogyasztását. Ráadásul George W. Bush elnök is jelentős olajérdekeltségekkel rendelkezik, így a háborúval két legyet üt egy csapásra: kielégítheti a hatalmas benzinfaló autókkal közlekedő lakosokat, és a saját olajcégeinek, illetve a választási kampányban őt támogató olajlobbinak is passzolhat valamit a nyereségből. Ez a leegyszerűsített nézőpont figyelmen kívül hagy néhány tényt:

1. Az Egyesült Államok még egy győztes háború után sem sajátíthatja ki az iraki olajmezőket.

2. Az USA olajbehozatalának csak egy részét fedezi a Közel-Kelet államaiból.

3. Az elmúlt 60 évben az amerikai részvétellel zajló számos háborús konfliktusban mindössze egyetlenegyszer játszott fontos szerepet a kőolaj.

4. Az USA által vezetett háborúk nem arról szólnak, hogy az Egyesült Államok az általa elfoglalt országokat kirabolta vagy gazdaságilag kizsigerelte volna, a történelem épp ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

5. Épp az arab országok azok, amelyek mesterségesen a reális ár kétszeresén tartják a kőolaj világpiaci árát, miközben a mesés bevételeket gyakran fegyverkezésre, radikális szervezetek, sokszor terroristák támogatására költik.

6. Bush elnök a háborúval óriásit kockáztat, egyebek között egy amerikai gazdasági válság és saját újraválasztása forog kockán. .

1. Egyszerűen elképzelhetetlen az, hogy az USA Irak elfoglalása után kisajátítsa az olajmezőket, és szétossza őket saját vállalatai között. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a majdani új iraki kormány esetleg privatizálja az olajmezők/olajvállalatok egy részét, és azt pénzért megveszik az amerikai cégek. A másik lehetőség az, hogy az amerikai vállalatok az olajfúrásoknál, kutatásoknál stb. kapnának állami megrendeléseket Iraktól. Meg kell jegyezni, hogy ebből a folyamatból valószínűleg aligha lehetne teljesen kizárni a többi olajtársaságot, például az oroszokat, a franciákat. Ráadásul Irak épp e két országnak tartozik tetemes összegekkel, több milliárd dollárral. Ezért lehetséges az is, hogy az új iraki kormány (amely valószínűleg kénytelen lesz átvállalni Irak jelenlegi államadósságát) csak úgy tudja kifizetni tartozásait, hogy cserébe olajérdekeltségeket ad át a francia vagy az orosz államnak. Azt is fontos leszögezni, hogy az iraki olajvezetékek és fúrótornyok nagy része mára elöregedett, műszaki állapotuk gyenge. Éppen ezért a jövőben nagy beruházásokat igényelnek. Az amerikai vállalatoknak tehát vállalniuk kellene e nagy befektetéseket, és emellett jelentős politikai kockázatokat is. A Szaddám utáni Irak jövője ugyanis fölöttébb bizonytalan, márpedig a tapasztalatok azt igazolják, hogy a befektetők nem tolakodnak a kiszámíthatatlan jövőjű országokba. (Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy amennyiben Szaddám az 1991-es kuvaiti háborúhoz hasonlóan felrobbantatja az olajkuta- kat, akkor rövid távon egyből befellegzett az amerikai olajbiznisznek, hisz csak a lángoló kutak eloltása hónapokat vehet igénybe, nem beszélve költséges helyreállításukról.) Az sem elhanyagolható tényező, hogy az „amerikai” olajvállalatok részvényeinek jó része az USA tőzsdéin forog, ahol bárki megveheti őket. Ezért az amerikaiaknak tulajdonított haszon egy része (ami a részvények árnövekedéséből és az

osztalékokból adódhat) valószínűleg e részvények japán, arab vagy európai tulajdonosainál landolna... És végül az arab olajállamokban a kőolajtermelés túlnyomó részét hazai, sokszor állami tulajdonú cégek végzik, és nem a nagy nyugati (köztük az „amerikai”) olajtársaságok.

2. A fentieken kívül még fontos megemlíteni néhány tényt. Először is, igaz, hogy Irak rendelkezik - Szaúd-Arábia után - a világ második legnagyobb kőolajkészletével, de az Egyesült Államok koránt sincs olyan mértékben ráutalva a térségben kőolajra, mint azt sokszor az „Amerika csak az iraki olajért háborúzik” kezdetű és témájú írásokból sejteni lehet. Jelenleg az USA teljes kőolajkészletének körülbelül a felét importálja, másik felét saját belső forrásokból, tehát amerikai olajmezőkről fedezi. Ezenkívül az amerikai olajimport összetétele sem utal egyértelműen a Közel-Kelet dominanciájára, hiszen az USA-ba behozott kőolajnak csak kb. a 40-45 százaléka származik ebből a régióból (érdekes megemlíteni, hogy jelenleg az Egyesült Államok több kőolajat importál például Angolából, mint a szövetséges és „csak az olaj miatt felszabadított” Kuvaitból). Összesen tehát az amerikai kőolajfogyasztásnak nem egészen a negyede származik az egész Közel-Keletről. Legalább olyan fontos kőolaj- exportáló országok, illetve régiók az USA szempontjából Kanada, Mexikó, Venezuela és a Guineai-öböl mentén fekvő kőolajatermelő afrikai országok, például Nigéria, Angola és Gabon. Igaz, az előrejelzések szerint hosszabb távon növekedni fog a Közel-Keletről az USA- ba importált kőolaj mennyisége és aránya is, ezt azonban nagymértékben ki lehet egyensúlyozni más forrásokból. Ide tartoznak elsősorban azok a régiók, amelyek kőolaj- és földgázlelőhelyekben rendkívül gazdagok, de eddig nem tartoztak az Egyesült Államok fontos kőolajforrásai közé. Ide sorolhatók például a Kaszpi-tenger melléki és a közép-ázsiai kőolaj- és földgázlelőhelyek, amelyeknek feltárása nagyrészt még csak most folyik, de az már biztos, hogy az egyik legnagyobb forrással állúnk szemben egyes becslések szerint a régió a világ összes ilyen jellegű lelőhelyének majdnem egyötödét, esetleg 16 százalékát rejti. A másik forrás, amely szinte még újabbnak számít, Oroszország. Az elmúlt években számos olyan fejlesztés történt, amely lehetővé teszi, illetve a jövőben lehetővé fogja tenni, hogy kőolajszükségletének egy részét az USA Oroszországból fedezze. Ide tartozik például az orosz területről jövő kőolajvezetékek „rákötése” az Adria kőolajvezetékre, amelynek segítségével Oroszországból Közép-Európán és Horvátországon keresztül az adriai kiIgaz, hogy Irak rendelkezik - Szaúd-Arábia után - a világ második legnagyobb kőolaj- készletével, de az Egyesült Államok koránt sincs olyan mértékben ráutalva a térségbeli kőolajra, mint azt sokszor az „Amerika csak az iraki olajért háborúzik" kezdetű és témájú írásokból sejteni lehet.

kötőkbe lehet szállítani a kőolajat, majd onnan aztán tengeri úton tankerek segítségével akár amerikai kikötőkbe is. Továbbá ide tartozik még az Északi-tenger felé vezető kőolajvezeték kérdése vagy egy potenciális szibériai vezeték is.

3. Annak, hogy az USA háborúit az olaj feletti ellenőrzés megszerzése motiválná, nem sok nyoma van az ország elmúlt hat évtizednyi történetében. Az Egyesült Államok a II. világháborúban (1941 és 1945 között) 15 millió katonával vett részt, és közülük 260 ezret vesztett el, hogy megtörje a tengelyhatalmak vüáguralmi törekvéseit. Olaszország, Németország és Japán legyőzésével és elfoglalásával nem jutott

olajhoz, sem más ásványi nyersanyaghoz. A hidegháború idején (1947-1989) a fő cél a világméretű kommunista terjeszkedés feltartóztatása volt. A koreai háborúban (1950-1953) az amerikai csapatok alkották az ENSZ-erők gerincét, amelyek felszabadították az északkoreai kommunista rendszer által elfoglalt Dél-Koreát. Az USA egymaga több mint 50 ezer katonát vesztett. Dél-Vietnam, Laosz és Kambodzsa kommunista kézre kerülését (1975) már nem sikerült megakadályozni, pedig 1964 és 1973 között 57 ezer amerikai katona esett el az indokínai harcokban. Sem Koreában, sem Vietnamban nem voltak jelentősebb kőolajlelőhelyek, vagy más számottevő nyersanyagbázisok. Az 1990-es években számos humanitárius jellegű béketeremtő és békefenntartó akciókban újra az amerikai csapatok vállalták magukra a feladatok oroszlánrészét. A háború azonban megint nem az olajért folyt, sem Szomáliában, sem Boszniában, sem pedig Koszovóban. Az afganisztáni tálib rendszer megbuktatása a terrorellenes háború keretében (2001-2002) sem az olajlelőhelyek miatt történt (ezek természetesen ott sem találhatók). Bár Afganisztánban sok ásványi nyersanyag van, és távlatilag az amerikaiaknak érdeke lehet egy, az országon átvezető kőolajvezeték megépítése, eddig a nyugati multik nem tolakodnak befektetni a rendkívül bizonytalan jövőjű országba. (Ez valószínűleg a közeljövőben is így marad.) Az egyetlen, olajjal kapcsolatba hozható jelentős konfliktus így a második öbölháború (1990-1991) marad. Jellemző, hogy épp Szaddám Húszéin robbantotta ki, akinek a csapatai elfoglalták, majd egyoldalúan Irakhoz csatolták Kuvaitot. Az Irak elleni fellépést az ENSZ határozta el, és Kuvait felszabadításában az amerikaiakon kívül (akik 532 ezer katonával álltak a hadművelet élére) részt vettek a nyugati országok (Nagy-Britannia, Francia- ország) és az arab államok (Szaúd- Arábia, Szíria, Jordánia, Egyiptom, Egyesült Arab Emírségek, Katar, Omán, Marokkó) csapatai is. (Még Csehszlovákia is küldött 520 katonát, és Magyarország is beszállt egy 50 fős egészségügyi alakulattal.)

4. A történelem azt bizonyítja, hogy az amerikaiak az általuk felszabadított vagy megszállt országokban a piacgazdaság és a demokrácia kiépítésére törekedtek. A legyőzött Olaszországot, Németországot és Japánt nem rabolták ki, ellenkezőleg, gazdasági segítséget nyújtottak nekik a talpra álláshoz. Nem véletlen, hogy ezek az országok rövidesen gyors fejlődésnek indultak, ezért beszélhetünk ma német, olasz vagy japán gazdasági csodáról. A második világháború és a hidegháború alatt az Egyesült Államok megmentette Nyugat-Európát Hitler Németországának és Sztálin Szovjetuniójának a rémuralmától. Az amerikai katonai jelenlét, a Marshall-segély, a NATO létrehozása mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy Nyugat-Európa államai soha nem látott békés fejlődésnek indultak. Hasonló a helyzet Ázsiában is. A kontinens öt legfejlettebb országa a következő: Japán, Tajvan, Dél-Ko- rea, Hongkong (1997-től Kína része), Szingapúr. Japánt az USA győzte le és szállta meg 1945-ben. A megszálló csapatok vezére, Douglas McArthur tábornok szó szerint tollba mondta a japán alkotmányt a helyi politikusoknak. A halódó japán ipart a koreai háború idején az amerikai megrendelések húzták ki a csávából. A Toyota például már majdnem csődbe ment, az amerikai hadsereg teherautó-megrendelései

Lipcsey György: Elememlékek