Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-15 / 38. szám, szombat
CSALÁDI KÖR HÉTVÉGI MAGAZIN! 2003. február 15., szombat 7. évfolyam, 6. szám „Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondiiző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti.” (Arany János) Évről évre több az emlőrákban szenvedő nő, a legtöbbjük mégsem meri felkeresni a szakorvost - az írisz önsegélyező csoport sokat tehet a betegek testi és lelki felépüléséért Az írisz olyannak mutatja a világot, amilyennek lennie kellene SZÁZ ILDIKÓ | udom, mit kutatsz, azt is, hogy mi buktat, az úton miért nincs erőd, erőd, mely körülvesz a zajos világban, hol az I alázat már nem kincs, feledjük a nyugalmat, feledjük Istent is, feledjük önmagunkat... - hömpölyögnek, hullámzanak át a patológiai osztály hosszú fehér folyosóján Vera verssorai, és a nagyteremben ülő közel húsz nő behunyt szemmel engedi, hogy behegessze sérült lelkűket, a betegségük óta átélt időszak tépelődéseit. Valamennyien ugyanazzal a diagnózissal kerültek nőgyógyászuktól a sebészetre, majd a műtőbe. Emlőrákjuk volt. Hosszadalmas és hányatott útjukon azonban megismerkedtek Istenes Mária doktornővel, aki patológusként a rosszindulatú daganatok szövettani vizsgálatát végzi. Ennél is többet szeretett volna tenni a rászorulókért, és idén tavasszal lesz öt éve, hogy létrehozta az írisz néven ismertté vált önsegélyező csoportot. A kilencvenes évek elején alakultak hasonló csoportok a Rákellenes Liga kezdeményezésére a fővárosban, Pöstyénben, Bazinban, Eperjesen és Kassán, az érsekújvári azonban magyar nyelven is tartja a találkozóit, hiszen a széles régió magyarlakta községeiből érkeznek közéjük a klubtagok. A legtöbben már Danica Horvátho- vá onkológus rendelőjében értesülnek a klub létezéséről. Az érsekújvári kórház és rendelőintézet korszerű, diagnosztikai, illetve terápiás berendezésekkel ellátott szakrendelőt nyitott 1997-ben, mivel a járásban a daganatos betegségek okozta elhalálozás egyharmaddal meghaladta a szlovákiai áüagot. Az onkológustól tudom, hogy e régióban az első helyen a béldaganatos megbetegedések, második helyen az emlőrák, harmadikon a tüdőrákos megbetegedések állnak. A két-öt órás citosztatikus kezelések alatt a betegek zenét hallgatnak, olvasnak, vagy a nővérkével beszélgetnek. Az írisz önsegélyező csoport legutóbbi találkozóján már ő is részt vett, hogy még szorosabbá váljon a kapcsolata a betegekkel, jobban megismerje a problémáikat. A találkozó vendége, Vera Cemusková a klubtagok kérésére már másodszor látogatott el Pozsonyból Érsekújvárra. „Húsz évvel ezelőtt, két kicsi gyermek édesanyjaként tudtam meg, hogy a betegségem gyógyíthatatlan, az orvosok szerint már csak néhány hónapom volt hátra. Összeomlottam, az égieket faggattam arról, hogy miért éppen én. A műtétet követően egy évig voltam betegszabadságon, majd elutasítva a további sugárkezelést, újra munkába álltam. Röntgenológus voltam a pozsonyi gyermekkórházban, tehát mindvégig tisztában voltam az állapotommal, de nem adtam fel a küzdelmet. Ma már a hivatalos gyógyászat is egészségesnek tekint. Mégis, úgy Az írisz klub albumából, a közös tátrai kirándulásról éreztem, továbbra sem hagyhatom el ezt a területet, nem szabad megfutamodnom. A pozsonyi onkológiai intézetben látogatom a betegeket, mesélek a saját tapasztalataimról, az én erőmet és kitartásomat öntöm beléjük, ha kell. Ma már tudom, és igyekszem minél több embernek elmondani, sosem szabad, még végső elkeseredésünkben sem magunk, vagy mások ellen irányítani a haragunkat. A sérelmek számontartása és dédelgetése elsősorban bennünk tesz kárt. Nekem is változtatni kellett az élethez való hozzáállásomon. A daganatos betegségek hátterében gyakran a szeretet hiánya áll. Ma egyre többen vannak, akik az el- anyagiasodott világban nem tudnak szeretetet adni, sem elfogadni. Én megtanultam hálásnak lenni még a betegségemért is, mert mondanivalója volt a számomra. Sajnos, megeshet, hogy a betegségünk hátterében a környezetünk, a mindennapi vívódásaink állnak. Ha ezt felismerjük, a csatát nem veszíthetjük el” - magyarázza Vera, aki ma már a küldetésének tarija, hogy felkeresse a sorstársait, és nyíltan beszélgessen velük a gondjaikról. Irodájának asztalán hófehér gyertya ég, egyfajta békét teremtve az oly sok borzalmat feltáró mikroszkóp mellett. Istenes Mária doktornő évek óta próbál utat nyitni a fájIstenes Mária, az írisz önsegélyező csoport megalapítója (A szerző felvétele) dalmukba zárkózott nők felé, ugyanakkor igyekszik meggyőzni a probléma csupán orvosi részét felvállaló kollégákat arról, hogy az önsegélyező csoport sokat tehet a betegek testi és lelki felépüléséért egyaránt. Ma már néhány megértő szakember jóvoltából a műtétet követően is meglátogathatja a betegeket, majd a felépülésüket követően személyre szóló meghívóban tájékoztatja őket a klub aktuális rendezvényéről. „Erős, barátságban összekovácsolódott kis csapatunk van ma már. A tagjaink nagy része munkanélküli, fél-, illetve teljes rokkantnyugdíjas, szükségük van arra, hogy emberek, sorstársak közé járjanak. Csak itt tudják levezetni a bennük rejlő számos feszültséget, ahol még azokat az aggodalmaikat is meg tudják nevezni, amelyeket odahaza, családon belül talán nem mondanának el a szeretteiknek. Nagy örömömre szolgál, hogy aktívan bekapcsolódnak a csoportunk munkájába. Veszik a fáradságot, szervezik a közös programokat, holott a sugárkezelések mellékhatásaként rosszullétek, vagy a mell eltávolítását követő gyakori hátfájás, a kezek feldagadása miatt néha a legnagyobb igyekezetük ellenére sem tudnak közösségi életet élni” - tájékoztat Istenes Mária, tőle megtudom, hogy a karácsonyi összejövetelre már nem a patológián került sor, hanem egy hangulatos vendéglőben. Az elmúlt évben közülük nyolcán a Vénusz önsegélyező klub meghívására Kovácspatakon üdültek, heten a Tátrába kirándultak. „Sajnos, az utóbbi időben jelentős mértékben nőtt a betegek száma. Elárulom, egyre rosszabb, egyre el- hanyagoltabb állapotban kerülnek hozzám a betegek, gondolom, a félelem az, ami visszatartja őket attól, hogy felkeressék a szakorvost. Az írisz klubban szeretnénk felkarolni mindazokat a betegeket, akik hajlandók felvenni a kapcsolatot sorstársaikkal. Véleményem szerint nagyon fontos, hogy dolgozzanak és tervezzenek, csak így tudjuk őket arra biztatni: ne a betegségükkel legyenek elfoglalva” - mondja el beszélgetésünk során a doktornő. A klubot olyan magyar és szlovák fórumként is ajánlja valamennyi, eddig még bátortalan és otthonülő betegnek az érsekújvári régióból, ahol az érdekes előadások mellett igény szerint szaktanácsadásra is mód van. Szlovákiai* viszonylatban évente 1700 mellrákos megbetegedést tartanak nyilván, és az utóbbi húsz évben harminc százalékkal nőtt azok aránya, akik életük 25-45. évében betegszenek meg. Magyarországon évente több mint hatezer megbetegedést diagnosztizáltak, és több mint kétezer halálesetet regisztráltak. Európában a gyógyulási arány azonban ma már nyolcvanszázalékos, és az orvosok azzal biztatják a betegeket, hogy az egy centiméternél kisebb daganat kilencven százaléka nagy eséllyel gyógyítható. A mellben felfedezett csomók nyolcvan százaléka általában nem rákos eredetű. A szakorvosok azonban nem győzik eleget hangsúlyozni, hogy a legfontosabb a megelőzés szempontjából a daganat korai felismerése, amiben segítségünkre lehet a rendszeres mellvizsgálat. Az időben felfedezett daganat jó esély- lyel gyógyítható. Korombeliek lehettek, túl az ötvenen, mégis: a fiatalságuk varázsa legyintett meg, talán az, ahogy a nő, amint helyet foglalt, kezét a férfi tenyerébe csúsztatta A szerelem szerencsére nem korfüggő PETERFI SZONYA N agyon megörültem, amikor Prágában a Károly híd tövében megpillantottam az üres padot. Mert vágytam arra, hogy a hosszúra nyúlt séta után végre nekidőljek a pad támlájának, s lehunyt szemmel élvezzem a lebukó nap kissé foghíjas melegét. Ám a padot nemcsak én néztem ki és cé- íoztam meg, valahonnan egy pár is előbukkant. Egyszerre értünk eléje, s a férfi ahelyett, hogy átengedte volna, kézmozdulattal jelezte, van itt hely bőven, hárman is elférünk. Bólintottam, hisz mi mást tehet az ember ilyenkor? A napszemüvegem mögé rejtőzve alaposan szemügyre vettem a „betolakodókat.” Korombeliek lehettek, túl az ötvenen, mégis: a fiatalságuk varázsa legyintett meg. Talán az, ahogy a nő, amint helyet foglalt, kezét a férfi tenyerébe csúsztatta, s ősz fejét a válíára hajtotta. Hosszan, némán nézték a Moldva áramlását, majd a férfi megszólalt. Magyarul. - Azt fogod mondani, hogy ismétlem magam, mégis kikívánkozik belőlem. Szeretlek. Ma jobban mint tegnap, holnap pedig egészen biztosan jobban, mint ma - hallgattam beíe a másnak szóló vallomásba. Hiába próbáltam nem oda nézni, szemem sarkából láttam, amint tenyerébe fogta párja arcát és csókolgatni kezdte. Élőbb a szemét, a homlokát, majd a szájára tapadt. Nem zavarta, hogy ott ülök a pad másik végében, vagy hogy a járókelők arcán mosoly jelent meg a nem mindennapos látványtól. Amely, kár tagadni, lenyűgöző volt. Ki tudja, miért szoktunk el, mi korosabbak, az érzések e fajta kinyilvánításától? - nyilallt belém a fájdalmas felismerés, amely nyomban örömmé változott, hiszen éreztem: a mellettem ülők számára megszűnt a világ. - Egek, de jó veled - sóhajtotta a nő felocsúdva, lélegzethez jutva, önkéntelen mozdulattal a férfi kezét simogatva. Aztán hirtelen kuncogni kezdett. - Nem gondolod, életem, hogy világos nappal, de főleg ebben a korban nyilvánosan nem illik csókolózni? - kérdezte, majd sugárzó arccal hallgatta, amit a férfi kisfiús mosollyal arról győzködte, hogy a szerelem nem korfüggő, tehát a csókolózás igénye sem lehet az. Elhallgattak, némán élvezték egymás közelségét. A férfi törte meg a csendet. - Figyeled, szívem, mekkora fecskeraj köröz a folyó felett? - mutatott a Moldva irányába, mire a nő prüszkölni kezdett a nevetéstől. - Drágám, bolond vagy, éppen olyan, mint iskolás korunkban - mondta fuldokolva -, hisz sirályok ezek, nem fecskék. Nézd csak testük nagyságát, a röptűk is nehézkesebb - hadonászott. De a férfi csak erőskö- dött, és miközben be kellett látnia, mekkorát tévedett, makacsul ragaszkodott a villás farkú fecskékhez. - Kérdezzük meg a járókelőktől - javasolta, s amikor látta, párja cseppet sem ellenkezik, gyorsan visszahőkölt. - Tudod, nem értenék, mit kérdezel - állította szíve hölgyének, s hogy maradásra bírja, csókolgatni kezdte a tenyerét. Majd rám sem hederítve, olyan szépeket mondott az ősz hajú, csillogó szemű nőnek, hogy még én is beleremegtem. Jobbnak láttam gyorsan lelépni, miközben eszembe jutott: vajon hogyan fogadnák, ha magyarul köszönnék el tőlük? Vajon nekem szegeznék-e a kérdést: fecskék, vagy sirályok röpködnek a folyó felett? Persze, nem adtam jelét annak, hogy bár akaratlanul, de kihallgattam őket. Távozóban motyogtam valami köszönésfélét, miközben ők egymással voltak elfoglalva. Hogy mindez miért most jutott eszembe? Talán azért, mert a Du- na-parton sétálva csupa morcos emberrel találkoztam, és hiányoltam a pádon összebújó szerelmeseket. Aztán lenyűgözött a folyó felett köröző madarak látványa, és hirtelen nem tudtam eldönteni, fecskék-e vagy sirályok.
