Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-15 / 38. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2003..FEBRUÁR 15. MINDENNAPI KENYERÜNK Gazul vagy igazul ÉDES ÁRPÁD Ige: „ Kölcsönt kér a bűnös, és nem adja vissza, de az igaz könyörületes és adakozó. Láttam egy erőszakos bűnöst: olyan volt, mint egy terebélyes zöldellő fa, de egyszer csak eltűnt (...) Vigyázz, hogy fedhetetlen légy, ügyelj, hogy becsületes maradj, mert a jövő a béke emberéé! De a vétkesek mind megsemmisülnek, a bűnösök vége pusztulás. Az igazak segítséget kapnak az Úrtól, erőt a szükség idején.” (Zsoltárok könyve 37,21,35-39) Szüléink még fújták a „regulákat”, s ezáltal valahol a tudatukba vésődött, hogy hogyan is kell viselkedni az utcán, az iskolában, az idősebbekkel vagy a templomban. Biztos, hogy ők sem voltak mindig makulátlanok, de azért egy-egy élethelyzetben mégis eszükbejuthatott a régen és jól megtanult illemszabály, és biztos vagyok benne, hogy cselekvéseiket is befolyásolta. Az „Arany ABC”-ben még mi is tanultuk, hogy pl: „Atyádat, anyádat tiszteld, hogy Isten áldását megnyerd!” Vagy: „Becsüld meg az embereket, úgy nyersz te is becsületet!” Gyermekeink viszont egyre kevesebb ilyen és ehhez hasonló erkölcsi intést jegyeznek meg. Mert teletömjük őket fontos vagy annak tűnő dolgokkal, ők maguk pedig rengeteg hiábavaló, sőt sokszor rontó információt szívnak magukba a környezetükből és a médiákból. A rosszul értelmezett szabadság így válik aztán szabadossággá, túlzott lazasággá. Vagy ha már ettől megcsö- mörlöttek, jöhet a ló másik oldala, s ezzel még kevésbé tudunk mit kezdeni, mikor gyermekeink valamilyen szekta, keleti misztika, vagy ezekhez hasonló csoport hálójába kerülnek. Döbbenten hallgattam egy tévgs beszélgetésben, hogy azért nem vállalnak gyermekeket, mert mi lesz, ha nem tudnak mindent megadni nekik. Ilyenkor csak azt szoktuk elfelejteni, hogy nem akkor adjuk fiainknak a legtöbbet és legjobbat, ha legalább négy számjegyes ifjúsági számlát adunk a kezükbe, és ellátjuk minden földi jóval, hanem akkor, ha istenfélelmet, emberbecsü- lést, erkölcsi tartást, és főleg követendő és követhető életpéldát hagyunk rájuk. Mert felelősek vagyunk értük! A Zsoltárok könyvének legnagyobb része imádság, különböző élethelyzetekben felhangzó könyörgés vagy hálaadás. Van azonban néhány fejezet, amelyik már a kezdetén jelzi, hogy tanító költemény. Ilyen ez a mostani 37. zsoltárunk is, mely tanulság, de egyben iránytű is az élet labirintusában. És hogy még könnyebb legyen megjegyezni, egy-egy következő intelem, tanítás a héber ábécé következő betűjével kezdődik. Ez sajnos a fordítások során a legtöbbször elveszik (Szenei Molnár Albertnak a 119. zsoltár fordítása alkalmával sikerült megtartania!), de a tanítás értékén és lényegén mit sem változtat. Mai tanításunkban szembe állítja egymással a zsoltáros a bűn és a kapzsiság útját az igazság és a jogosság útjával, a világ útját az Isten szerinti úttal, egyben a következményeket sem hallgatja el előlünk. Két történet kívánkozik ide. Az egyikkel az elmúlt hetekben volt tele a sajtó. A multimilliomos Jozef Majsky tündöklése és bukása. Volt olyan fénykép, ahol még egy életerős férfi feszít afrikai vadászzsákmánya mellett, a másikon meg egy lefogyott test, és egy elfogyott szabadság. A zsoltárversünket látjuk beteljesedve: „Kölcsönt kér a bűnös, és nem adja vissza.” De mindjárt ott a folytatás is: „olyan volt, mint egy terebélyes zöldellő fa, de egyszer csak eltűnt, nem volt többé.” A több ezer becsapott embert bizonnyal nem vigasztalja ez a tény, mégsem gondolom, hogy bárki közülük szívesen cserélne vele, vagy őt állítaná példaképül gyermeke elé. A másik történet egy árvaházról szól. Ahol emberi odaadással, szeretettel és áldozatvállalással nagy dolgok történnek. Megépülő romok, megszépülő környezet és a legfontosabb a gyógyuló gyermeki lelkek. És ahogy arról a Németországból nálunk szolgálatot vállaló missziós lelkész beszámolt: nem az előbbi példánk szerinti dúsgazdagok fölöslegéből, hanem a buzgó szegények szeretetadományá- val és az Isten áldásával lehetséges mindez. Vagy ahogy a zsoltárunkban olvashattuk: „de az igaz könyörületes és adakozó (...) segítséget kapnak az Úrtól, erőt a szükség idején.” Tanuljuk, tanítsuk, tapasztaljuk ezt az isteni igazságot! S megérezzük, hogy van békességünk... És jövőnk. A szerző református lelkész Az utóbbi időben nehéz kiigazodni az évszakokon Építsünk „jóembert"! SZÁZ ILDIKÓ olondját járatja velünk az időjárás. Mire két és fél éves csemetém megszokta, hogy tél van, és hogy overall meg hócsizma nélkül ki sem mozdulhat a lakásból, máris locs- poccsá változott minden. Anya, építsünk jóembert! - kérlel, mert még nem tudja kiejteni a „h” (A szerző felvétele) hangot. Magyarázom neki, hogy az nem jóember, de akkor nagyot nyelve megismétli, hogy: jó, akkor építsünk óembert! Mivel a jóember sokkal kedvesebbnek tűnik, annál maradunk. Az udvaron, ahol állunk, foltokban hever a sáros, lucskos hó. Gyúrunk egy kis, majd egy még kisebb golyót. Kis embernek, kis jóember jár - nyugtázzuk. A szeme két kis fenyőgally, mert a kavics leesik a már most olvadozó hógolyóbisról. A keze két száraz ág, ezzel mankósze- rűen megtámogatjuk egy kicsikét. A jóembernek orr is kéne, meg nevetős száj, de honnan szedjünk most répát itt a városi kórház udvarán? Csipke! - hozza apró kezében az összeaszott gyümölcsöt. Arról már tudja, hogy akkor érik, amikor „őszi éjjel izzik a galagonya”. Nem érti hát, honnan kerül ide a csipke, amikor azt állítom, hogy tél van. Keresgélünk tovább, ha csipkére akadtunk, a bokrok tövében talán lesz még valami növényféle, amivel jobban kidíszíthetjük ezt a mi kis jóemberünket. Találunk. A hó alatt, egy aprócska tövön, vagy három ibolyát! Ezt tesszük a mi jóemberünk kezébe. Csak azt nem tudom, hogy ezek után mit meséljek neki a tavaszról? 170 évvel ezelőtt vitték színre a Bánk bánt A lélek tragédiája HAJTMAN BÉLA 1833. február 15-én vitték színpadra első ízben Kassán a Bánk bánt. Ekkor már három éve halott volt a magyar nemzeti dráma megteremtője. Igaz, az irodalmi elismerés még váratott magára. Több kudarc érte a kecskeméti születésű ügyvédet. Döbrentey Gábor folyóirata, az Erdélyi Múzeum 1815-ben hirdette meg a magyar drámapályázatot azzal a céllal, hogy majdan a pályanyertes darabbal nyitják meg a kolozsvári kőszínházat. Négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy eredményt hirdessenek. Katona József drámája nem volt a díjazottak között. Végül is a székesfehérvári színészek pesti szereplése jelentős változást hozott a Bánk bán sorsában. A korszak legtekintélyesebb drámaírójának, Bárány Boldizsárnak adja át a kéziratot Katona véleményezésre. Őt kéri meg, hogy írjon a Bánk bánról hozzáértő kritikát. 1819. július 2-ára elkészült a dráma végleges változata, a cenzúra azonban a színházi előadást megtiltotta. Mindezek ellenére 1821-es évszámmal 1820- ban napvilágot látott nyomtatásban a dráma. A rengeteg kudarc - beleértve a Széppataki Rózához fűződő reménytelen szerelmet is - azt eredményezte, hogy Katona végképp visszavonult, s Pestről visszatért Kecskemétre városi tisztviselőnek. A Tudományos Gyűjtemény 1821. évi 4. számában számol be drámaírói pályájának keserű tanulságairól Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? címmel. Abban az évben, mikor a cenzor elzárta Bánk bán elől a színpadra vezető utat, Kisfaludy Károly első drámái aratták legnagyobb sikereiket, melyekről maga a szerző is elismeri, hogy a „sok haza-puffogtatás” mellett mily „szörnyű magyarsággal” íródtak e „bundás indulatokkal” túlfűtött „tatári” művek. Mi más vigasztalása maradhatott a Bánk bán szegény „auctor”-jának, mint az a száz forint, mellyel szülővárosa megjutalmazta „a magyar nyelv pallé- rozhatására törekvő dicséretes igyekezetéért”, bár ez a kitüntetés nem annyira az írónak és drámájának, mint inkább a város derék tisztviselőjének szólt. A Bánk bánnak még várnia kellett: a vidéki színtársulatok bemutatói után 1839-ben adták elő a Nemzeti Színházban, várni kellett arra, míg Arany és Gyulai Pál a legkisebb részletekbe menő elemzéssel nem igazolták, hogy a legkiválóbb drámák egyike a Bánk bán, és csak ekkor tárta föl a mű értékeit az irodalomtörténet. A szellemi zárkózottságban élő főügyész végelkeseredésében nemet mondott az irodalmi közszereplésnek, szófukar különcként tartották számon. A benne lévő író már nem várhatott az őt megillető elismerésre, az őt és művét igazoló irodalmi, színházi sikerekre. Bánk kegyetlen vívódása, Petur komor dühe, Melinda ájult tehetetlensége, Tiborc zokogó keserve egy magányos ember szívét emésztették fel, felőrlődött a saját magával való meddő tusában. A megviselt szív 1830. április 16-án egy hirtelen végső dobbanással fölmondta a szolgálatot, még mielőtt a drámaíró megérte volna életének negyvenedik esztendejét. Sokféle értelmezését olvashattuk már a műnek. Mindig az adott kornak tetsző magyarázatokkal, eseüeg kiigazításokkal, vagy épp a történelmi szerep, a nemzeti karakter túlhangsúlyozásával próbálták megközelíteni a drámát. A különböző rendezői értelmezések, felfogások és intenciók mellett elengedheteüen szüksége van a befogadónak az eredeti szöveg figyelmes olvasására, megértésére. Olvassuk el újra, s ha tehetjük, nézzük meg színpadon is a kassai ősbemutató után 170 évvel a Bánk bánt, akár az Egressy-Erkel- féle operaváltozatát is! S túl a különféle értelmezői megközelítéseken talán a maga tömörségében Sőtér Istváné a legkomplexebb, legátfogóbb értékelés, mely szerint a Bánk bán „a nemzeti harc és a szerelem drámája, és ugyanakkor a lélek tragédiája is.” Az utókor is szolgáltat bizonyságot afelől, hogy nem minden esetben az irodalmi pályázatokon díjazott művek lesznek az érték- és mértékadók. Az Erdélyi Múzeum pályázatát Tokody János főszolgabíró úr nyerte meg a Pártosság tüzével. Vajon hányán ismerik ma ezt a művet? Talán még az irodalomtörténetben jártas „bennfentes” olvasók sem. Szép földeinkből vadászni berkeket csinálnak, a- hová nekünk belépni sem szabad; s ha egy beteg feleség, vagy egy szegény himlős gyerek megkívánván, lesújtunk egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek; és aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kénszerített. (Katona József: Bánk bán) , CSALÁDI KÖNYVESPOLC Tulipánok ma is égnek TALLÓSI BÉLA Megégett. tulipánok BODNÁR GYULA destova másfél évtizede közveden tanúja lehettem annak a rokonszenves, nem kevésbé tiszteletet érdemlő küzdelemnek, melyet egy fiatal pályakezdő újságíró folytatott a nyelvvel, hogy világosan, szabatosan, magyarosan tudja kifejezni közlendőjét. Kevesekről mondható el az, ami róla: kitartó fegyelemmel, türelemmel, elszántsággal csatát nyert, sőt elérte, hogy egyetien mondatba képes tömöríteni annyi tartalmat, amennyinek a leírásához másnak egész bekezdésre van szüksége. Zajlott ez a küzdelem leggyakrabban a képzőművészet tartományában, ahol ráadásul - mint a művészetek esetében általában - hatalmas távolságokat kell bejárni, hogy hazatérvén több legyen a tarisznyában holmi hírecskéknél, a legabszurdabb tájak sem maradhatnak ki. Tallósi Bélá, merthogy ő volna az a tulajdonképpen még ma is fiatalember, miközben újságíróként természetszerűleg ki-kirándult más területekre, a film világába, gyermekversekkel megérintette az irodalmat, mintha nagyobb, igényesebb próba elé akarná állítani nyelvi arzenálját, tehetségét. Talán ennek köszönhető, vagy ennek is, a Megégett tulipánok című kötete, mely fél tucat elbeszélést tartalmaz, valójában egy hangulat- és jelentéstartományba sorolható címekkel: Vonatra várók, Megégett tulipánok, Pénz a kupertában, Elmenőben, Nyitott sírbolt, Kígyóláng. Mit mondjak, Tallósi Béla meglepett - történeteinek tematikájával, főszereplőivel, helyszíneivel, idejével. Amikor még egy rovatban dolgoztunk, semmi nem utalt rá, legalábbis én nem vettem észre, hogy kollégám akár csupán képzeletben is visszavisszajárna egykori falusi közösségekbe, ahol az emberi viszonyokat ősi nyers törvények alakították; olyan nők és férfiak világába, akik származásuk, szellemi vagy testi fogyatékosságuk, röviden, másságuk következtében az élet perifériájára sodródtak, és a beteljesült szerelem, a lelki béke, az örömérzés helyett szexuális kínok, gyötrő víziók, képzelgések elszenvedői, álmokba, vágyakba kapaszkodnak csupán, kirekesztve, kiközösítve. Olvasva a kötet darabjait, figyelmem szegélyén többek között Móricz Zsigmond történetei elevenedtek meg, közülük is a szomorúbbak, kegyetlenebbek, főként a parasztábrázolás nagymesterének első írói korszakából. Tallósi a szó szoros értelmében elbeszél, kellő távolságot tartva valamennyi szereplőjétől, ritkán alkalmazza a párbeszédes formát, olykor inkább a szövegbe helyezi el, dőlt betűkkel megkülönböztetve a személytől személynek címzett hosszabb-rövi- debb monológok különféle fajtáit. Tudatos szerkezetépítésre vall, hogy egyik-másik elbeszélés lineáris folyamába szervesen épülnek be az előzmények, a „közjátékok”, megfelelő pontokon váltakoznak az idősíkok. A nyelvezet gazdag, gördülékeny, nem nélkülözi a tájnyelvi elemeket, de helyenként a túlzónak ható nyerseséget, erőlte- tettnek tetsző hasonlatokat sem (helyszűke miatt a példáktól kénytelen vagyok eltekinteni), és egészében véve mind hangulatában, mind stílusában hitelesen tükrözi azt a közeget, melyben tragikus magányra ítélt emberi sorsok elevenednek meg előttünk. Hogy a múltból? Legfeljebb a közeg rekvizitumai sugallhatják ezt. Mert bizony Miffkák, Nyúlik Ibolyák és Talpa Ferencek, Kozma Alfonzinok és Kandikánék, Szekeres Örzsék és együgyű néma Jánosok ma is élnek. Tallósi Béla tudja ezt, sőt ismeri őket, így írhatta meg a Megégett tulipánokat, a magány és az idegenség érzetének könyvét. (Madách- Posonium, 2002)
