Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-15 / 38. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 15. Szombati vendég Lázár Ervin, akinek egyetlen múzsái a gyerekek voltak, állítja, a meseíró egy kicsit mindig a valóság és a természetfölötti határán él, függetlenül attól, melyik melyik Igaz mese egy letűnt világ tanújáról Nem tudom, ki hogy van vele, de én kedvelem a különös találkozásokat. Azokat, amelyeket előre elképzelek, megálmodok magamnak, és - valamilyen különös oknál fogva - általában egész másképp sülnek el. Mondjuk, egy meseíróval; Lázár Ervinnel, valahol Pesten, a hagyomány, a mese és a mindennapi szürke valóság határmezsgyéjén. LŐRINCZ ADRIÁN Lázár Ervin - mint mondja - rácpá- cegresi. De ugyanúgy lehetne a Négyszögletű Kerek Erdő lakója is, hiszen novellái, meséi mind a gyermekkor élményeiből táplálkoznak. Meddő próbálkozás a térképen keresni az említett földrajzi neveket. Az egyik ugyanis sosem létezett, a másikat meg felemésztette az idő. Történeteik azonban a Mesemondónak köszönhetően sokunknak szereztek és szereznek ma is derűs perceket, órákat. Régóta kikívánkozik belőlem a kérdés: hol terem manapság a meseíró? Hogy manapság hol terem, azt nem tudom megmondani, mert én még „tegnapi” vagyok. Minden, amit állítok, leírok, kizárólag magamra vonatkoztatva érvényes; úgy is mondhatnám, hogy nem tudok közreadni nagy, átfogó igazságokat vagy szentenciákat, a magam kis világában élek. A gyökerei azonban - ha jól tudom - nem a fővároshoz kötik. így igaz. Bár harmincnégyben Budapesten hozott világra édesanyám, ez csupán véleüen volt - tudniillik éppen erre járt. A szülőfalum azonban Tolna megyében van, illetve volt. Mert az a Ids település - vagy nevezzem inkább tanyának-, szóval Alsó-Rácegrespuszta ma már a térképen sincs feltüntetve. Az én időmben azonban még ott volt a helyén, szerényen meghúzódva Felső- Rácegrespuszta szomszédságában. Irodalmi környezet, hiszen Felső- Rácegresen született Illyés Gyula. Igen, és én pontosan abban a tanyavilágban éltem le életem első tizennégy évét, amelyről a Puszták népe című munkájában oly élethű képet fest. De más irodalmi vonatkozások is megemlíthetők. Ő nem fest erről a vüágról túl szívderítő képet. Hogyan őrizte meg ön az emlékezetében? Tényleg szegény világ volt az, már ami az anyagi javakat illeti. Nem vetett fel a jólét, ahogy mondani szokás, de ezt mi, gyerekek, természetesen másképp éltük meg. Villany, kövezett út, üzlet ugyan nem volt, de ott volt a természet körülöttünk. Édesapám akkoriban a Cecey-uradalom gazdaságának vezetője volt, amolyan jó- szágkormányzó-féle. Az egész, nyolcvan-száz lelket számláló település életének ritmusát a mezőgazdasági munkák határozták meg. A természet diktálta a tempót, mi pedig hozzá igazítottuk a magunkét, és ebből egy szinte tökéletesnek mondható együttélés alakult ki; olyan, amüyen a mai vüágban már ritkaság. Meddig tartott ez az idillikus állapot? Ötvenegyig. Negyvennégyben ugyanis bejöttek az oroszok, és a pusztán az élet gyökeresen megváltozott. Feloszlatták a birtokot, a puszták népe mozgásba lendült, és más megélhetés után nézett. Apám egy ideig még bérelt földet művelt, de aztán ő is feladta. Az egykori cselédek pedig nem akartak a szövetkezet cselédjeivé válni, inkább szétszéledtek. Gondolom, emlékek sokaságát hozta magával a pusztáról. Ez természetes. Szíwel-lélekkel oda kötődöm ma is. Az volt a szép a dologban, hogy történhetett bármi, feje tetejére állhatott a világ, mi, gyerekek akkor is „teljes gőzzel” éltük és élveztük az életet. Ott, abban a környezetben lehetett is, hiszen minden zugnak megvolt a maga varázsa, amelyet csak mi ismertünk, és titokként őriztünk. Eszményi környezet ahhoz, hogy legendákat, mítoszokat, meséket teremjen. Igen. Ez utóbbit, a meséket vállalom. A mi tanyánkon ugyanis - nekem legalábbis úgy tűnt - minden felnőtt egy-egy mesekönyvet hordozott a fejében. Hogy a fantáziájuk, vagy az élettapasztalatuk tette-e, nem tudom, de mesékből szinte kifogyhatatlanok voltak. Sosem történt meg, hogy ne tudtak volna egy új történetet, vagy a régit, a jól ismertet még színesebben adták elő. Ki-ki a maga ízlésének megfelelően csiszolta, alakította ezeket. Netán a környezet inspirálta őket? Bizonyára az is. Mindenesetre úgy tudták előadni a megtörtént eseteket, hogy mi, gyerekek, soha nem tudtuk megállapítani, mikor csúsznak át a valóságból a mese világába, mi az, ami valóban megtörténhetett, és mikor lép működésbe a mesélő fantáziája. De ez akkor nem is volt lényeges; mi szájtátva hallgattuk őket, ők pedig szívesen és sokat meséltek. Mit csempészett át a gyermekéveiből meséibe? Azt hiszem, minden tapasztalat, amit a pusztán szereztem, örökre elraktározódott bennem, és időnként egyikük-másikuk az inspiráció szintjén felbukkan. Konkrétan nem tudnám megmondani, mit is hoztam én onnan - valahogy úgy vagyok én ezzel, mint gyerekkorom nagy me- sélői, amikor kilépnek a valóságból, anélkül, hogyészrevennék. Volt más is a tarisznyájában, amikor elhagyta a pusztát? Persze - például ott tanultam meg a nyelvet, ami egy életre szól. A múlt század derekán a puszták népe még úgy beszélt magyarul, ahogy ma már csak nagyon kevesen tudnak. Ezeknek az embereknek önmagu- kon kívül semmi szórakozási lehetőségük nem volt, szinte teljesen el voltak vágva a világtól; maguknak zenéltek, maguknak meséltek, mindezt egy nagyon bensőséges nyelven, mely a kívülállók számára olykor érthetetlen is volt, ám mindent gyönyörűen kifejezett, örömöt és bánatot egyaránt. Illyés Gyulán kívül irodalmunk más személyiségei is megfordultak e tájon. Igen. A szülőfalumtól mindössze öt kilométerre fekvő Sárszentlőrincen tanult 1833-ban Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály neve pedig Görgő kapcsán merül fel, hiszen ott kezdte el írni a Zalán futását. Ez miránk, gyerekekre persze nagy hatással volt, hiszen a felső-ráceg- respusztai iskolában sokkal több szó esett róluk, mint mondjuk talán olyan helyeken, ahol tényleg csak hírből ismerték őket. A száj- hagyomány ugyanis nagyon hosszú évek távlatából is sok mindent megőriz róluk, úgy is mondhatnám, hogy az itt élő népek egy kicsit sajátjuknak tekintik őket. Visszatérve Illyés Gyulához: milyen érzés volt az embernek a Puszták népén keresztül szembesülnie önmagával, illetve a környező valósággal? Ez volt az egyike azoknak az irodalmi élményeknek, amelyek révén világosság gyúlt bennem. Amikor arról a tájról, azokról az emberekről, élethelyzetekről olvastam, amelyekben én is ott voltam egy kicsit, jöttem rá, hogy nem lehet behunyt szemmel botorkálni a világban. Azóta tapasztalatból tudom: az irodalom olyan dolgokban világosítja meg az embert, amelyeket ő csak felületesen ismer, bár mindennapi részese. Mivel természetesnek veszi, soha nem fáradozik azon, hogy a dolgok mélyére hatoljon; és ekkor jön az irodalom, a megvilágosodás. Amit az író közöl vele, a felismerés erejével hat. A gyermekkor meghatározó írói, költői? Elsőként Tamási Áront említeném meg, akire teljesen véletlenül bukkantam rá apám könyvespolcán. Ő nagy könyvvásárló volt, én meg élveztem a helyzetet, hogy mindig tudok újat találni a családi könyvtárban. Aztán meg kell említenem Fekete Istvánt, akinek a művei már csak témájuknál fogva is közel álltak a tanyai gyerekhez, nem beszélve arról, hogy kevesen tudnak úgy írni a természetről, mint éppen ő. Végezetül pedig hadd említsem meg Tömörkény Istvánt, akire szintén véletlenül bukkantam rá, és nagyon „megfogott”. Valójában azonban e téren „mindenevő” voltam, a ponyvaregénytől a Forsyte Saga-ig mindent elolvastam. Ennek megvolt az a varázsa, hogy később megtanultam válogatni, kiszűrni azt, amit érdemes elolvasni, és félretenni azt, ami várhat... Aki maga is „szóval él”, abban nyomot hagynak az egyes írók és stílusok. Nem okozott ez később gondot? Pontosan az volt a haszna, hogy a későbbiek során le kellett vetkőznöm mindazt, ami rám ragadt. Ahogy elér az ember az irodalmi érés bizonyos fokozataira, úgy rakódik le rajta minden rétegekben. Ettől kell később megszabadulnia, hogy egyéni hangon mondhassa el, amit el kell mondania. Árulja el: a meseírást úgy kell elképzelnünk, hogy egyszer csak jön, és megszállja az embert? Nehéz megmondani. Ismétlem: én kizárólag a saját nevemben beszélhetek; de gondolom, mint minden, ez is egyénenként változik. Nos, az én esetemben minden Alsó-Ráceg- respusztára nyúlik vissza. Ott az emberek számára teljesen természetes volt, hogy mesélnek, mint ahogy az is, hogy a valóság határait bármikor áthághatták. Tehették is, hiszen egy másik valóságban éltek. A gyakorlatban ezt úgy képzeljük el, hogy a gyereksereg - köztük jómagam is - közrefogtuk a kocsist, aki nagy mesélő hírében állt, és megkértük, mondja el, merre járt, mit látott. Ő pedig belekezdett egy történetbe, amely egyre magasabban szárnyalt, és a végén már olyan helyzetek álltak elő, amelyek csak a mesében történhettek meg. Nekünk azonban eszünk ágába sem jutott megkérdőjelezni, kétségbe vonni állításai igaz voltát. Leszűrték a tanulságot, és odébb álltak? Nem. Inkább tovább álmodtuk a történetet, mindaddig, amíg mi is megalkottuk a saját változatunkat, amelyet majd tovább lehet adni. Nem csupán mesével, hanem mesében nőttem fel. Első meséje? Igazi, hamisítatlan népmeseutánzat volt. Tehát az erre jellemző népmeséi elemekkel, szerkezettel, sőt a szereplők sem voltak „mai gyerekek”. Csak jóval később jutottam el odáig, hogy a saját belátásom szerint szőjem a történetek fonalát. A pusztai környezet szülte különös mesefiguráit is? Például a sokak által ismert Négyszögletű Kerek Erdő hőseit? Nem. Az egy egészen más történet. Alsó-Rácegrespusztáról csupán az indíttatást, a mesélőkedvet hoztam magammal, illetve azt a nagy igazságot, hogy a mesék nélkül sokkal szegényebb volna ez az amúgy sem túl vidám világ. Ők tehát honnan kerültek elő? Megint csak azt kell mondanom, hogy az élet hozta őket. Ha most azt állítanám, hogy leültem és hosszas töprengés után a homlokomra csapva felkiáltottam, hogy „Megvan!”, nem mondanék igazat. Vannak az életben dolgok, amelyekre a felnőttek nem képesek; ezek egyike a mesefigurák kitalálása. Ez az, amit a gyerekek oly könnyedén, játszva megoldanak. Ott van például Ber- zsián és Dideki. Mindkét nevet a lányom mondta ki először. Dideki például úgy született, hogy az ismert gyermekvers végét kissé átköltötte, mégpedig így: „Csiga-biga, gyere ki, ég a háza dideki”. így teljesen érthető... Igen, és mindkét figura a legjobb pillanatban jött. Bekopogtak, beengedtük őket, és itt ragadtak. Már csak a megfelelő történetet kellett rájuk szabni. Múzsák voltak az életében? Igen - a gyerekek. Ahhoz, hogy jó mesét újon az ember, tökéletes lelki derűre van szüksége. Anélkül is lehet persze, de akkor valószínűleg döcögős, vontatott, esetleg erőltetett lesz. Bár tudományos alapossággal sosem elemeztem, azért ki merem jelenteni: a meseíráshoz az kell, hogy az ember a gyerekek lelkivilágára, a belőlük áradó természetes nyugalomra hangolódjon. A nevelői célzatot tudatosan alkalmazza? Nem. Sosem törekedtem arra, hogy tanmeséket írjak. Minden úgy történik, mint az életben, ami azt jelenti, hogy minden cselekedetünkből, minden történésből levonható a tanulság - persze csak kellő figyelemmel. Céltudatosan azonban sosem alkalmazok ilyen elemeket. Még a Hétfejű tündérben sem? Nem, ott sein. Ezzel kapcsolatosan van egy kis történetem. Az egyik összejövetelen, melyre hivatalos voltam, megszólított egy fiatalember, mégpedig a következőképpen: „Ön, Lázár úr, ugye, természetvédő?” Nagyot csodálkoztam, mire kifejtette, hogy az említett mese elolvasása után neki az volt a benyomása, hogy csakis természetvédő írhat így az erdőről. Nos, én tényleg szeretem a természetet, és drukkolok is neki, hogy az emberrel folytatott harcot megússza, de nem volt bennem olyan szándék, hogy én ezt ország- vüág elé tátjám. Mindenesetre örülök neki, és jólesik, ha az olvasó ehhez hasonló, önkéntelen üzenetet fedez fel benne. Az, hogy több olvasata van a meséimnek, jó, hiszen kiki a maga számára fontos dolgokat fogja megtartani belőlük. Más találkozások? Az egyik lelkész ismerősöm tette fel nekem a kérdést, hogy szándékosan formáltam-e úgy a történeteket, hogy azokból egy-egy vallási tételre lehet következtetni. Eszemben sem volt, válaszoltam neki, és csak aztán gondolkodtam el azon, hogy lám, ha már ad valamit az ember a világnak, akkor törekednie kellene, hogy a jobbik feléből adjon. A rosszabbikat pedig tartsa meg magának. A Négyszögletű Kerek Erdő hősei kivonulnak a világból. Mennyire valósult meg az ön életében ez a kivonulás? Épp minap meséltem a családomnak, milyen, semmi máshoz nem fogható élmény volt az a gyerekkoromban, amikor Alsó-Rácegres- pusztán derékig érő hó hullott. Akkor teljesen el voltunk vágva a külvilágtól, és ez egyfajta leírhatatlan biztonságérzetettel töltött el. Az a tudat, hogy nem jöhet be senki és a kis közösség megóv a külvilág atrocitásaitól, törhet fel bennem, amikor mesealakjaimnak egy külön kis világot teremtek. Az életemet kivonulásban kezdtem el. Ez az érzés jelenik meg novellás- kötetében, a Csillagmajorban is - jó adag „angyali realizmussal” körítve. A Csillagmajor anyagát régóta hordozom itt, belül. Évtizedeken át szerettem volna megírni az emlékeimet, úgy, ahogy ott és akkor a dolgok megtörténtek; azaz függetlenül attól, hogy mi a mese, és mi a valóság. Sokáig nem találtam meg a formát ahhoz, hogy mindent papírra vessek. Aztán mégis hozzáfogtam, és lett belőle egy novellás- kötet, amelyet - remélem - egy másik követ majd. Az élmények megvannak - mi hiányzik még? Az egy dolog, hogy megvan az élmény, a vélemény, amit közölni szeretnék. Szükség van azonban a világ felől érkező impulzusra is, amely általában motívum formájában jelentkezik. Felsejlik előttem valami, aminek még nincs végleges formája. Ilyenkor ki kell várni azt a pillanatot, amelyben a dolog megérik, magától alakulni kezd. Ez az én munkamódszerem. Ezt nevezik ihletnek? Nem tudom, de én nem hiszek abban, hogy egyszer csak jön az ihlet, és attól kezdve minden megy magától. Mindig keményen meg kellett dolgoznom azért, hogy amit leírok, azzal elégedett lehessek. Milyen meglepetést tartogat az olvasók számára? Szeretném megírni a rácpácegresi novelláimat, és remélem, idővel újabb mesék is tiszteletüket teszik nálam, és itt maradnak. Én majd papírra vetem őket, hogy hadd olvassák el mindazok, akik még hisznek léleképítő és világszépítő erejében.
