Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

2003-02-08 / 32. szám, szombat

Családi kör ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 8. MINDENNAPI KENYERÜNK Hirosima fölött HALKO JÓZSEF Egy éwel ezelőtt Londonban ha­talmas pénzekért árverezték el annak a Robert Lewis kapitány­nak a naplóját, aki 1945. augusz­tus 6-án ledobta Hirosimára az első atombombát. „Szörnyű villa­nás volt - emlékezik Lewis a nap­lóban aztán úgy fordítottuk a repülőt, hogy figyelhessük az eredményt.” És amikor a kapi­tány az eredményt meglátta, ak­kor jegyezte le a mai napig leg­gyakrabban idézett gondolatait: „Istenem, mit tettünk...?” Azóta a Föld felett helyi háborúk, sót vi­lágháború Damoklesz-kardja függ. „Nem tudom, milyen fegy­vereket vetnek majd be a harma­dik világháborúban - mondja Einstein -, de azt tudom, hogy a negyedikben köveket...” Mindnyájan sejtjük, hogy a prob­lémát nem lehet teljesen megol­dani a legmagasabb szinten kerek asztalok mögött, sem pedig az úgynevezett erőegyensúllyal. Mindnyájan sejtjük, hogy e világ­méretű probléma végül is valahol az „alacsonyabb szin­teken” rejlik, a csalá­dok, az.egyének szintjén. S természe­tesen a legalacso­nyabb szinten, ahol változatlanul érvé­nyes, amit a szaleziá- nusok alapítója, Don Bosco mondott egy­szer: „Aki nincs meg­békélve az Istennel - nincs megbékélve sem sajátmagával, sem a többiek­kel.” Ahhoz, hogy megelőzhessük a kétségbeesett „mit tettünk?” kér­dést, mindenkinek magának kell megkérdeznie: „Istenem, mit kell tennünk?” Isten egyik válaszának tekinthetjük az e vasárnapi evan­géliumijelenetet. Jézus ugyanis egy olyan személyt gyógyít meg, aki a világ kezdete óta úgy szere­pel, mint fő konfliktusokozó azon az „alacsonyabb”, családi szinten: anyóst gyógyít meg! Nincs em­ber, aki annyi vicc, rosszindulatú aforizma és cinikus anekdota cél­pontja volna, mint az ANYÓS. Terentius például azt állítja, hogy „minden anyós tökéletes egyetér­tésben gyűlöli a menyét”’, amit egy spanyol szólás úgy egészít ki, hogy „a menyecske az anyós mel­lett olyan, mint magocska a szél­viharban”. Giulio Andreotti olasz politikus pedig nem vonakodott ironizálni éppen ezen a mostani evangéliumon. Szerinte Jézus „tudván, hogy Péter háromszor fogja őt elárulni, meggyógyította neki az anyósát”. Ostobaság, természetesen! Isten fiának nem állt szándékában a megtorlás, épp ellenkezőleg: egy anyósellenes légkörben határo­zottan megrajzolja Péter anyósá­nak pozitív képét. Sőt mi több, a gyógyítás lefolyása válasz a kér­désünkre, hogy mit tegyünk. Ál­talános használati utasítás ez az emberi kapcsolatok meggyógyí- tására, ami nélkül végeredmény­ben lehetetlen a világbéke is. A gyógyítás kéréssel kezdődik: az anyósnak,,... magas láza volt. Kérték őt az érdekében” (Lk 4, 38). S valóban, meggyógyulhat­nak-e akár azok a hosszú-hosszú ideje feszült kapcsolataink is anélkül, hogy elhívnánk Jézust, hogy kérnénk őt ennek érdeké­ben? Elmúlhat-e a lelki láz - a go­nosz lélek jelképe - Krisztus nél­kül, aki „még a tisztátalan lelkek- nek is parancsol, és azok engedel­meskednek neki”? (Mk 1,27) És soha nem sikerülhet elegendő bi­zalommal imádkoznunk máso­kért, ha előtte nem hittük el, hogy a gyógyító isteni érintés va­lóban lehetséges: „Odament hoz­zá, és felsegítette a kezénél fog1 va” (Mk, 1,31). Micsoda ellentét feszül itt az odanyújtott, felsegítő, gyógyító kéz és a között, amelyik az atombomba kioldóját tartja. „Azért küldtek, hogy megöljek százezer fivért és nővért - konsta­tálta Lewis kapitány -, elég volt a háborúból! A világ békéjéért aka­rok dolgozni.” És állítólag pap lett, hogy szolgáljon Annak, aki felemelt és gyógyított. A gyógyítás gyümölcse az lett, hogy az anyóst „rögtön elhagyta a láz, és felszolgált nekik” (Mk 1,31). A kör tehát bezárul: a jóakarat gesztusa a rokonok részéről utat nyit az isteni beavatkozásnak, mely meggyógyítja az anyóst és szere­tetteljes szolgálatra ösztönzi. A sikeres terápia első ismerte­tőjele: az anyós újra másokért él. Egy jó, közkedvelt anyós ő. Esete arra tanít bennün­ket, hogy a valódi lelki béke, akárcsak az emberek és a nemze­tek közti, három pilléren nyug­szik: ima a hozzátartozókért, az emberek szolgálata és az Isten­ben való hit, aki egyetlen forrása az egyetértésnek s az egységnek. A Chrisitie’s aukciós házban Lewis naplóját szédületes össze­gért árverezték el, 215 ezer fon­tért (kb. 14 millió korona). Már csak azért is érdekes, mert erede­tileg a megfelelő szervek „titkosítottnak és szigorúan bi­zalmas körülmények között meg­semmisítendőnek” nyilvánítot­ták. Mit kellett eltitkolni? A há­ború borzalmait és a pilóta élmé­nyeit, aki tettét mélyen megbán­ta? Mit kellett volna megsemmi­síteni? A leírt tapasztalatot, mely határozott ellenállást ébreszt bárminemű háborúval szemben? Ám ha a naplót sikerült volna is „titkon likvidálni”, itt marad egy másik Könyv, a könyvek könyve, melynek társszerzője, Szent Ja­kab soha nem szűnik meg ostro­molni bennünket: „Honnan a há­borúság és a civakodás köztetek? Nemde bensőtökből, a kívánsá­gaitokból, amelyek tagjaitokban háborognak?... öldököltök és versengtek..., civakodtok és tusa- kodtok, és nincs semmitek- azért, mert nem kértek. (...) En­gedelmeskedjetek tehát Isten­nek. (...) Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.” (Jak 4,1-8) A szerző római katolikus pap Élt egyszer egy Valentinus nevű pap, aki összeadta a szerelmeseket a császár határozott tilalma ellenére A hatalmas szerelemnek BÁLINT-NAP lyenek a szerelmesek! Kevésnek találták a má­just, amikor 31 napig övék a világ, kicsikar­tak még egyet - február 14-ét. Mert a szerelem nemcsak májusban dúl - és hol van még a május! Hozzánk is elért a szívecsketúlten- gésben szenvedő Bálint-napi őrü­let, és aki szerelmes, az minden le­hetőséget megragad érzelmei ki­nyilvánítására, lett légyen az egy szál virág vagy két összefonódó szív alakú duplabögre... Miközben a kávét kortyolgatja a piros pettyes szívből, és üti a szíve a tizenkettőt, minthogy fülig szerelmes, eszébe jut a szép legenda... Marcus Aurelius Claudius uralko­dása alatt, 1900 évvel ezelőtt élt egy Valentinus nevű pap, aki mel­lesleg gyógyított is. Sokakat ke­resztény hitre térített, minek okán nem tartozott a császár kegyeltjei közé. Más bűnért is lakolt: titokban összeadta a szerelmeseket, s tette ezt a császár határozott tilalma el­lenére. A császár megtiltotta kato­náinak a nősülést, azt hirdette: a nős katona nem jó harcos, nem a fegyverforgatáson jár az esze. yalentinus megszegte a parancsot. Áldott jó szíve a sírba vitte. Töm­lőébe vetették. S mivel a baj ritkán jár egyedül, a szerelem sötét ver­mébe is belesétált. Beleszeretett a börtönőr vak lányába. Lévén Valentinus nemcsak tiszteletre méltó pap, hanem kiváló orvostu­dor is, gyógyítani kezdte a leány­zót, méghozzá oly eredményesen, hogy az visszanyerte a látását. (Cá­folva a mondást, mely szerint a szerelem vak.) Asteria - így hívták a szépséges hajadont - visszanyer­te szeme világát, Valentinus elve­szítette a fejét. Nemcsak képlete­sen. Fővesztése előtt (az Úr 269-ik évében) egy levélkét küldött imá- dottjának, s így írta alá: a Te Valen­tinod. Ennyit a legendáról. Az utolsó levél keltezése egyes források szerint 269- re datálódik, más források 270- re teszik, de a nap, minden forrás szerint ugyanaz: február 14- e. Az első szerelmes Bálint-napi üze­netet állítólag egy londoni börtön­ben raboskodó orleans-i fejedelem küldte a feleségének, valamikor a 15. században. Angliában egyéb­ként február 14-ike a fiatalok leg­kedvesebb ünnepe. Ezen a napon képeslapot küldenek egymásnak a szerelmesek. (Szégyelli is magát az a lány, aki egy üdvözletét sem kap.) Minden zsák megtalálja a foltját Minden Valentin megtalálja a ma­ga Valentináját, azt a lányt, akit Bálint-nap előestéjén először meg­pillant, s akit köteles (legalább) egy évig hűséges lovagként kísérni. Vannak ma gavallérok? Hol vannak a régi gavallérok? A fi­atalok udvariatlanok, hangoztat­ják az idősebbek. A nagymamák átszellemült arccal emlékeznek azokra az időkre, amikor a fiatal­emberek még szerenádot adtak imádottjuknak, cigánybandával húzatták az ablaka alatt, hogy „csak egy kislány van a világon”. Á leányzó pedig elhitte... De a mai nagymamák csak a nagymamájuk­tól (esetleg a mamájuktól) szerez­ték értesüléseiket szerenádügy­ben, mert az ő fiatalságuk a hábo­rú alatti vagy utáni évekre esett, s az a kor nem kedvezett a szerená­doknak. A mai lányoknak legkevésbé talán a szerenád hiányzik. Ha egy szerel­mes ifjú ma mégis úgy döntene, hogy dalban adná tudtára az imá­dott leányzónak, hogy ,jó vagy ná­lam”, nem cigányzenészek segítsé­gével tenné, hanem rock-zenekart szerződtetne, hangfalakkal, mikro­fonokkal, síppal-dobbal kiegészít­ve, hogy a hatodikon leselkedő kis­lány biztosan meghallja. Azt viszont a mai lányok is szívesen veszik, ha a fiúk udvariasak, előzé­kenyek, lovagiasak. De mi az, hogy lovagiasak? Egyáltalán vannak-e lovagias, udvarias fiúk? Majdhogy­nem szégyellnivaló az udvarias vi­selkedés. Nemcsak a lányokkal (nőkkel) szemben. Az udvariasság tízparancsolata Ez elsősorban fiatalembereknek szól, de a lányoknak, sőt az idő­sebbeknek sem árt, ha elolvas­sák. 1. Viselkedj másokkal úgy, aho­gyan azt másoktól elvárod, hogy veled viselkedjenek. 2. Minden helyzetben tartsd meg az illemszabályokat. 3. A diszkrét elegancia több, mint a feltűnő drága cucc. 4. Jobban figyelj másokra, mint önmagadra, környezetedhez és a társasághoz igyekezz alkalmaz­kodni. 5. Légy tapintatos, pontos, becsü­letes és szavahihető. 6. Társaságban nyerd meg a be­szélgetőpartnered bizalmát. Ha a számládra viccelődnek, ne sértődj meg, inkább nevess velük. Vedd a lapot! 7. Gyakrabban mondd azt, hogy TE (ÖN), mint azt, hogy ÉN. 8. A társaság minden tagjához légy figyelmes (nemre és korra való te­kintet nélkül). 9. Partnered sokkal jobban örül a figyelmességnek, ha az személyre szóló, mint a drága ajándéknak, amelyet szív nélkül nyújtasz át, csakhogy letudd a kötelességet. 10. A nehéz táskát mindig vedd el a nőktől - akkor is, ha az ideálod cipeli, akkor is, ha a szomszéd né­ni. (köp) Mást mond és mást gondol? Sok nő esküszik rá, hogy a férfiak mást mondanak és mást gondol­nak. Valahogy így, mint alább látni. De azért ne vegyék komo­lyan, mert van sok nő, aki meg másra esküszik. „Ó, ez semmiség, csak megvág­tam az ujjam...” Valószínű amputáltam az egész kezem, de inkább kivérzek, mint­hogy beismerjem, hogy iszonyato­san fáj. „Nekem teljesen mindegy, mi­lyen színűre festeted a konyhát.” Csak ne legyen világoskék, rózsa­szín, sárga, szürke, türkizkék meg akármilyen, kivéve a fehéret. „Ez férfiügy!” Ezt úgysem értheted, mert valójá­ban teljesen értelmetlen dolog. „Segíthetek neked a főzésben?” Még nincs készen az ebéd? „A feleségem nem ért meg en­gem!” Az a nő nem hajlandó végighall­gatni a mondókámat. „Nincs mit felvenned, és valami új ruha kell?” És hol az a gönc, amit három éve vettél? „Nagyon hosszan tartana, amíg elmagyaráznám...” Ugyanis halvány fogalmam sincs róla, hogyan működik ez a vacak. „Roppant érdekes, amit mon­dasz!” Meddig akarsz még locsogni? ,;A házimunkát megosztjuk.” Én mindent összekoszolok, te meg majd takarítasz. „Biztos lehetsz benne, hogy megvan rá a jó okom, miért te­szem, amit teszek!” Remélem, kitalálom, mi legyen az. „A szerelmet nem mérheted anyagiakkal!” A keservét! Megint megfeled­keztem a házassági évfordu­lónkról! „Semmit se találok!” Muszáj neked örökké rendet raknod? „Nekem arra nincs szüksé­gem, hogy elolvassam a hasz­nálati utasítást!” Elrontom én azt anélkül is. „Beülünk a fiúkkal egy sörre!” Ne várj rám. Hajnali ötnél ha­marabb úgyse érek haza. Négy­kézláb tovább tart az út. „Minden koronát megfogok!” Az üvegbetétekből könnyen kifi­zethetném a villanyszámlát, (k)

Next

/
Thumbnails
Contents