Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-08 / 32. szám, szombat
„Nyitva áll 02 ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) CSALÁDI KÖR HÉTVÉGI MAGAZIN! „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2003. február 8., szombat 7. évfolyam, 6. szám Az egészségügyi intézetekben is különbséget tesznek a látó és a vak alkalmazott között Bizonyítani szeretne a vak pszichológus ban panaszai megszűntek. Újult erővel nekilátott a számítógépek tanulmányozásának, négy nyelven olvasni, három nyelven beszélni tudó számítógép, kiváló minőségű jegyzetelőgép beszerzésével majdani hivatására készült. Mert- gyakorolni akarta, ám kis hazánkban az egészségkárosodottak elhelyezése korlátokba ütközik. Főleg az emberi gondolkodás okozta korlátokba. így aztán ifj. Csépi László hiába végezte el az egyetemet, é? vette át 2001. szeptember 17-én a diplomáját, nem bír elhelyezkedni. Pedig ahhoz, hogy megszerezze a szakvizsgát, három évet kórházi pszichológus vezetése mellett kell dolgoznia. - Nagyon igyekeztem munkát találni, s amíg telefonon érdeklődtem, lett is volna állásom, ám amikor személyesen megjelentem, és látták, hogy vak vagyok, sajnálattal közölték: betöltötték a helyet - magyarázza. Végül a legnagyobb pozsonyi kórházban mégis alkalmazták, de nem pszichológusként, hanem masszőrként. Bérének megállapításánál nem vették figyelembe egyetemi végzettségét, de még a szakérettségijét sem, a bruttó havi 5180 koronából kézhez 3847 koro(Somogyi Tibor felvételei) nát kapott. Három hónap múlva bére 300 koronás személyi pótlékkal emelkedett. Mivel ígéretet kapott, hogy munkaideje felét pszichológus mellett töltheti, vállalta ezt a felemás megoldást. - Sajnos, néhány hét alatt megfeledkeztek rólam, munkaidőben csak masszíroztam. Május 1-jén felmondtam, mert ennyi pénzből megélni sem lehet, illetve nem ezért tanultam. Igaz az is, hogy a bal oldali bénulás következtében gyengébb a kezem - mondja őszintén. Laci reálisan gondolkodik, ha sikerülne szakvizsgáznia, klinikai pszichológusként akár gyógymasszázs bevetésével is segíthetne betegein. Az egészségügyi intézetekben szükséges adminisztrációtól sem tart, saját beszélő számítógépe képes a legbonyolultabb műveletekre, az iktatás, az elszámolás csak program kérdése. - Valaha én szolgáltam a számítógépet, most viszont a műszerek szolgálnak engem. Dolgozni szeretnék, persze a szakmán belül. Nem hiszem, hogy különbség volna a látó és a világtalan pszichológus tudása, szakmai rátermettsége között. Bizonyítani akarok, de hogyan, ha nincs, aki lehetőséget adna?! Csépi László saját számítógéppel dolgozna, ha volna hol A szülők nem világtalanként bánnak vele már nem jelentett akkora gondot, nem kellett magnóról tanulnom, mert szüleim beszerezték nekem a beszélő számítógépet - ismerteti pályafutását ifj. Csépi László. Derűsen számol be a kezdeti nehézségekről, amikor a lefagyott géppel a hazai szakemberek sem tudtak mit kezdeni. - Ez főleg a későbbiekben, egyetemista koromban a vizsgaidőszak alatt volt nagyon kellemetlen. Tanulmányaimat ugyanis folytattam, felvettek a brünni és a pozsonyi egyetem pszichológia karára. A fővárost választottam, kollégiumban laktam, öt évig ugyanabban az egyágyas szobában. Rövid időn belül megtanultam közlekedni, és a fővárosban székelő, egészségkárosultakat támogató központ segítségével megismerkedtem a legkorszerűbb segédeszközökkel, és használhattam is őket: a beszélő számítógép mellett a beszélő jegyzetelőgépet is. Előfordult persze, hogy eltévedtem, de a szüleim felszereltek maroktelefonnal, segítséget kérhettem bárkitől. Laci nem tagadja, egyetemistaként nem a tanulás, a szemfájdalom okozta kínok nehezítették az életét. Harmadéves volt, amikor a nyári szakgyakorlaton az egyik nappali szanatórium orvosa olyan gyógyszer-kombinációt ajánlott neki, amelytől negyedéves koráPÉTERFI SZONYA oraszülöttként, hat hónapra jött a világra, születési súlya alig haladta meg az egy kilót. A csöppnyi emberkét a nyitrai kórház szakosztályára szállították, mert 1976-ban a csecsemő túlélését segítő inkubátorral csak ők rendelkeztek. A szülőkkel majd hét hónap elteltével közölték, hogy gyermekük vak. A kétségbeesett Csépi házaspárnak az orvosok azt tanácsolták, adják intézetbe a kisfiút. - Eszünkbe nem jutott sem akkor, sem később. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy visz- szafordítsuk a gyerek látáskárosodását. Nemcsak a hazai szakorvosok vizsgálták, hanem a külföldiek is. Kár azon filozofálni, miképp alakult volna az élete, ha észbe kaptak volna az orvosok, és a leszakadt vagy levált retinát nyomban visszavarrták volna - eleveníti fel a történteket Csépi Veronika, a ma már 27 éves Laci édesanyja. A fiatal szülők érzéseikre hallgatva nem világtalanként nevelték a kis Lacit. Hatéves kora előtt másfél évig a gelléri óvodába járt, a látó gyerekekkel töltötte napjait. Kerékpározott, később ekeli házuk udvarán ráült a motorbiciklire is. Más lehetőség híján, a lőcsei bentlakásos iskola következett. - Nem volt könnyű sem neki, sem nekünk - veszi át a szót az édesapa, id. Csépi László. - A kisfiam nem tudott jól szlovákul, a környezet is idegen volt számára. Eleinte péntekenként mentünk érte, később két-három hetente töltötte a hétvégéket odahaza. Amikor a negyedik osztályban gyengébb lett matekból, a feleségem is Lőcsére költözött. Mintha sejtettük volna, hogy a gyerek többre akarja majd vinni. A szülők pedig mindent vállaltak, időt, fáradságot, anyagiakat, mert nem akarták, hogy gyermekük valamiben is hiányt érezzen. Az apának sokáig két teljes állása volt. - A férjem kereste meg a pénzt ahhoz, hogy én, amikor szükség volt rá, a fiam mellett lehessek. A köztes időben viszont én is dolgoztam - mondja Veronika asszony. - A lőcsei intézetben nem nagyon lehetett válogatni a továbbtanulási lehetőségek között. Azt tudtam, hogy nem akarok kosárfonó lenni. Elvégeztem a hároméves masszőriskolát, majd annak ellenére, hogy súlyosan megbetegedtem, fél oldalam le is bénult, tanulmányaimat Brünnben folytattam. Leérettségiztem a kétéves szakosító iskolában, ugyancsak masszőr szakon. Nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre az évekre, nemcsak az osztálytársakat szerettem, hanem a tanáraimat is. A tananyag elsajátítása Sorra járta az intézményeket, mindenáron el akart helyezkedni, de mindenütt azt mondták: hagyja itt az életrajzát, majd értesítjük - jobb esetben meg is kapta az elutasító választ A cél szentesíti az eszközt, avagy a hazugság is lehet életmentő FIALA ILONA I hazugság a legrondább dolog a világon. I Soha ne hazudjatok! Hányszor hallottam ezt gyermekkoromI ________I ban szüleimtől! S a szülői intelem mélyen megfogan a gyermeki elmében. Szegény nagyanyám azonban, aki okosabb paraszti ésszel szemlélte a világot, kicsit korrigálta a gyermeknevelést: „Csak akkor hazudjatok, ha feltétlenül szükséges.” Megértettem tehát, hogy néha azért szabad hazudni, csak hát gyerekként nem tudtam, mikor és miért „feltétlenül szükséges” a hazugsághoz folyamodni. Nem tudtam például, letagadhatom-e otthon, hogy én dézsmáltam meg a karácsonyra vett szaloncukrot még jóval karácsony előtt. Tehát én, a hatéves lurkó, akit még nem avattak be a való ténybe, hogy a karácsonyfát a szaloncukorral együtt nem a Jézuska hozza. Anyám, aki nem is feltételezte, hogy netán a legkisebb gyermeke a tettes, a nagyobbakat vallatta - mindenféle körülírással -, melyikük jár a szekrény tetején eldugott szaloncukorra. Nővéreim - az akkor már beavatottak - váltig hajtogatták, hogy ők hozzá se nyúltak azokhoz a „kis izékhez”. Anyám olykor felém sandított, de hát én nem is tudhattam, hogy már hetekkel hamarabb ott van a szaloncukor a szekrény tetején. így hát igazából nem is gyanúsíthatott. Én meg ilyen helyzetben hogy vallhattam volna be a turpisságot? Lelepleztem volna a nagy titkot, amely éppen miattam tartotta izgalomban a családot. Lassanként rájöttem tehát, hogy vannak kegyes hazugságok - amikor kíméletből hallgatjuk el valaki elől az igazságot, s a dolgokat szépítve hamis állításokhoz folyamodunk. S vannak kegyetlen hazugságok, amelyek szándékosan ártanak valakinek. Vannak azonban olyan hazugságok is, amelyekre a mindennapi élet akadálytalan folyásához van szükség. Amikor a békesség kedvéért lódítunk - akár a családon belül, akár a munkahelyen, vagy mondjuk ügyintézés vagy vásárlás közben. S érdekes, hogy esetenként épp a hazugság a helytállóbb az igazsággal szemben. Nézzük csak a munkanélküliséget. Le a kalappal az előtt a munkanélküli előtt, aki minden hazugság nélkül megússza a hivatalos ügyintézést. Mert hát vegyük sorra: először is mindenki azt mondja, hogy önhibáján kívül került az elbocsátandók listájára. Mindenki azt állítja, hogy mihamarabb újra munkába szeretne lépni, s minden energiáját bevetve keresi az új munkalehetőséget. Naná, majd hülye lesz valaki azt állítani, hogy az igazolásokat, amelyekkel újabban kéthetenként jelentkeznie kell a munkahivatalban, mind ismerősök pecsételik le! Van néhány jó barát más-más vállalatoknál, akiknek a segítségével ki lehet húzni az úgynevezett munkahelykeresést pár hónapig. De vannak olyan cégek is, ahol minden további nélkül lepecsételik a papirost, azt igazolva, hogy az adott személyt nem tudják felvenni, mert épp nincs a számára szabad helyük. A munkanélküli így eleget tesz a törvénynek: szorgalmasan hozza a lepecsételt igazolásokat, sajnálkozva mondja, hogy ide se, meg oda se veszik őt föl. Az ügyintéző hivatalnok is sajnálkozik, pedig mindketten tudják, hogy kamu az egész. Ettől az igazolásosditól nem lesz az országban több munkalehetőség, s a fusiban végzett munka sem fog visszaszorulni. Mert hát, ugye, az is igaz, hogy a munkanélküli szívesen vállal (pontosabban: kénytelen vállalni) alkalmi munkákat, s igaz az is, hogy ezt következetesen eltitkolja. Mert még inkább igaz az a tény, hogy a munkanélkülisegélyből képtelen megélni, s ha még családja is van, képtelen lenne azt is eltartani. S amíg nem kínálkozik a számára képesítésének, s uram bocsá’, igényeinek megfelelő munka, ő addig igenis munkanélküli lesz, de azért mégsem akar éhenhalni. Mindent összevetve: az előírások, rendelkezések kényszerítik arra, hogy hazudjon. Az csak természetes, hogy ha tisztességes munkát és ennek fejében megbecsülést kapna, eszébe se jutna, hogy szélesítse azoknak a táborát, akiket esetenként munkakerülőknek tartanak, s ahhoz sem folyamodna, hogy csellel, füllentéssel, vagy hát, mondjuk ki, hazugsággal biztosítsa családja számára a majdnem emberinek mondható megélhetést. Hasonló típusú, de másfajta hazugsághoz folyamodott egy ismerősöm, aki úgy 5-6 évvel ezelőtt lett munka- nélküli. Egy pénzintézményben dolgozott már majdnem húsz éven át, amikor az utcára került. A megtestesült becsületesség volt egész életén át. Munkanélküli korában sorra járta a számításba jöhető intézményeket, mindenáron el akart helyezkedni. Leggyakrabban azt mondták neki: hagyja itt az életrajzát, majd értesítjük. Jobb esetben meg is kapta az elutasító választ (rosszabb esetben még azt sem). Aztán gondolt egy nagyot: írt egy olyan életrajzot, amely ugyan nem felelt meg a valóságnak, de az égvilágon minden benne volt, amiről egy munkaadó csak álmodhat az új munkaerőt illetően. A legközelebbi alkalommal ezt az életrajzot adta le. Meg is lett az eredménye, felvették. Azóta már elő is léptették - végtére is nem egyszer bizonyította rátermettségét és szakmai tudását. Az ez esetben alkalmazott hazugságot ő úgy magyarázza: a körülmények kényszerítettek rá, hogy egy ideális életrajzot írjak. Ha nem tette volna, talán a mai napig se lenne munkája, sőt a kudarcok sorozata lelkileg teljesen letörte volna. Rágondolni is rossz. S lám: csak egy kis hazugság kellett hozzá, hogy mindezt elkerülje, s kiváltsa a maga és családja létbiztonságát.
