Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-01 / 26. szám, szombat
Családi kör é* ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 1. MINDENNAPI KENYERÜNK A bizonyosság ÉDES ÁRPÁD Ige: „Világosságom és segítségem az Ur, kitől félnék? / Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék? / Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak és elesnek, / Ha ezt mondod: Járuljatok színem elé! / - szívem így válaszol: Színed elé járulok, Uram! / Ha apám, anyám elhagyna is, / Az Úr magáihoz fogad engem.” (Zsoltárok könyve 27,1,2,8,10) Az Újszövetségben azt olvassuk a vezetőkről: „Figyeljetek életük végére és kövessétek hitüket.” (Zsid 13, 7) Ilyen követendő példaként rajzolódik ki most előttem a nagy erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor élete és halála. Alacsony sorból indulva lett európai mércével is jelentős hadvezér és fejedelem. Nem kívánom egész életművét, politikai és emberi nagyságát méltatni. Inkább élete utolsó óráira figyeljünk a zsidó levél tanítása szerint. Még nem volt ötvenéves, mikor 1629. november 15- én meghalt. Sok és küzdelmes csaták sebeit hordozó testében már hetekkel előbb érezte a halál közeledtét. Még idejében, november elsején rendelkezett házáról, jól ellátva az általa alapított iskolákat is. Az utolsó nap délelőttjén, mikor már beszélni nem tudott, tollat és papírt kért, s egy sort írt rá a Bibliából (Róma 8,31), egyet meg a maga vallomásaként fűzött hozzá: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” „Senki nincsen, bizonyára nincsen.” Megrendítő lehetett a kö- rülállóknak, de egyben megerősítő, és gyászt meg fájdalmat enyhítő, mikor olvasták e sorokat az éppen haláltusáját megvívó embertől. Kövessétek hitüket! - szól ma is hozzánk. Mintha Bethlen Gábor fejedelem meg Pál apostol is a zsoltáros Dávid imádságából merített volna: „Ha rám támadnak is a gonoszok..., ha egész táborjön is ellenem..., ha háború tör is rám..., ha apám, anyám elhagyna is”, ha az életem idő előtt elfogy is, akkor sem kell, hogy elvesszek, csüggedt, végképp reményvesztett legyek. Mert „világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék, életemnek ereje, kitől rettegnék?” Ez a zsoltár tele van „ha” szócskákkal, mégsem a bizonytalanság, a kétség szólal meg benne. Hisz nem a múltban keresgél, nem elrontott lehetőségeit siratja. Amikor az ember megáll, és nem tud túllépni a mi lett volna, ha... kérdésén, akkor sosem jut célba, akkor csak az ábrándozás és ön- marcangolás marad. A múltat ugyan nem lehet és nem is kell végképp eltörölni, a múltat be kell vallani, hibáiból tanulni kell. De Pál apostollal együtt valljuk mi is, hogy ami mögöttünk van, azt elhagyva, az előttünk levőknek nekifeszülve futunk egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. Ez a zsoltár a bizonyosság zsoltára. A múltból merít, de a jövőbe néz. Sokszor voltunk már támadásoknak kitéve, de még ha továbbiak jönnek is, bizalmunk és reménységünk akkor is megmarad. Lehet, hogy sokan támadnak, „egész tábor” támad, de mégsem csüggedünk, mert Dáviddal együtt valljuk, hogy segítségünk az Úr. Milyen szörnyű az, mikor a legközelebbiekben csalódik az ember. Dávid ellen saját fia, Absolon támadt. Cézár is döbbenten kérdezhette: te is fiam, Brútusz? A legfájdalmasabb mégis az, mikor önmagában csalódik az ember, hiszen ilyenkor okolni sem tudunk senki mást, de panasszal sem mehetünk igazán senki ember fiához, hacsak nem az Emberfiához, Jézushoz. Őhozzá viszont mehetünk! Már Dávid is vallotta, hogy az Úr ilyenkor is magához fogad. Mert mikor vétkezett Úriás és felesége, Betsabé ellen, és a saját halálos ítéletét is kimondta már, senki máshoz nem fellebbezhetett, csakis Istent hívhatta segítségül, ahogy ennek bizonysága az 51. zsoltár. Még ebben a harcában is tapasztalta, hogy „az Úr magához fogad.” És amikor a végső számadásra kerül a sor, hogy Isten színe elé kell járulnia, akkor is ott van benne az a belső békesség és nyugalom, amivel azt tudja mondani: „szívem így válaszol: színed elé járulok, Uram. Ezzel a hitbizonyossággal már érthető Bethlen Gábor fejedelem utolsó mondata is. De e nélkül vajon mi van abban az utolsó órában? A szerző református lelkész Az iskolában közben zajlik az élet, egy kislány haját felgyújtják, amilyen csintalanok ezek a nebulók... Hej, az oskoláját! TÓTH FERENC kis tanítónő, akit az egy- A szerűség kedvéért nefjL vezzünk Lelkes l.úciá nak, egész életében SL-JBB semmi mást nem akart csinálni, mint tanítani. Ha az oktatásra gondolt, csillogó szemű gyerkőcöket látott maga előtt, s látta saját magát is, amint az értelem magvacskáit veteményezi termékeny gyermekfejecskékbe. Ez okból elvégezte a pedagógiai főiskolát, méghozzá nem is rossz eredménnyel. Úgy vélte, most már valóra válhatnak gyermekkori álmai. Biztosra vette, hogy felkészülten állhat a csillogó szeműek elé.- Te - mondta az egyik kollégája -, tudod, mi a szokás ilyenkor... A naiv kis Lúcia nem tudta. A kedves kolléga, látva, hogy milyen egy ügyefogyott az új kollegina, elmagyarázta:-A tanfelügyelőnek... egy kis hazai. Sonka, kolbász, csirke, tojás. Lehet még konyak meg házi bor. Szoktak tortát is. Lelkes Lúcia egy ideig gondolkodott a hallottakon. Nem igazán értette, miért kell ajándékot vinnie valakinek, akivel a büdös életben nem találkozott. Aztán vállat vont. Ha kell, hát kell. Egy régi hazugsággal áltatta önmagát: nincsen ebben semmi rossz, hisz csinálják mások is. Jól megpakolta az óriási reklámszatyrot, és elzarándokolt a járási székhelyre, hogy áldozatot mutasson be a Nagyúrnak. Hej, de nehéz az a szatyor..., és nem attól az óriási sonkától. Lúcia úgy tervezi, gyorsan átadja és elmenekül. De jaj, istenem, hogy kell ezt csinálni, mit kell mondani... A Nagyúr egy ideig hallgatta a nyögdécselő, iruló-piruló pályakezdőt, aztán átnyújtott egy kulcscsomót: - Tegye be a kocsimba. Lelkes Lúcia kihátrál. Levánszorog a parkolóba. Úgy saccolja, az a szatyor most vagy húsz tonnát nyomhat. De hisz mások is csinálják. És hát ott vannak a csillogó szeműek... meg az értelem magvacs- kái, melyeknek veteményezéséhez oly erős elhivatottságot érez... Aztán valahogy túlteszi magát az egészen. Nem dől össze a világ, ugye? Telik-múlik az idő, s lám, itt a félév, a bizonyítványosztás ideje. Lelkes Lúciát színe elé rendeli Lakáj Lajos, ez időben az intézmény vezetője.- Kedves kollegina, úgy látom, holmi rossz jegyeket osztogat bizonyos gyerekeknek.- Valóban. Úgy vélem, beszélni kellene a szülőkkel. A gyerek hanyag, és...- Úgy látom, nem értjük egymást, kedves kollegina. Annak a gyereknek kettest kell kapnia. Lelkes Lúcia úgy véli, Lakáj úr roppant humoros ember. De az intézmény vezetője nem volt humoros. Lakáj volt.- Kedves kollegina, maga ezt még nem értheti. A gyerek apja... - és itt áhítatos szünetet tart -, befolyásos ember... Lúcia úgy gondolja, csak egy őrült adhat kettest olyan gyereknek, aki a szorzótáblával sincs tisztában. így gondolta, és ezt meg is mondta. Lakáj Lajos udvariasan elmagyarázza a következményeket. Ha Lelkes Lúcia dacolni merészel, a szülő feljelentést tesz ellene, és kérvényezi, hogy gyereke vizsgát tegyen egy bizonyos bizottság előtt.- De ez a gyerek nem képes arra, hogy bármilyen vizsgán átmenjen.- A gyerek két kérdést fog kapni. Ezeket előre megbeszéljük.- Én ezt nem csinálom végig.- Dehogynem. Ellenkező esetben ugyanis az ön óráira folyamatosan felsőbb szintű ellenőrzés érkezik. A legkisebb hibára is vadászni fognak. Higgye el, hogy fél éven belül kikészül.- Szeretném beadni a felmondásomat.- Megteheti, de ebben az esetben ön a járás határain belül pedagógiai munkát nem kap. Lelkes Lúcia kicsit pityereg a vécében, nem sokat. Mindjárt órája van, váiják a csillogó szeműek. Kicsivel később informálódik néhány kollégájánál. A szülő feljelenthet. A szülő kérheti gyereke vizsgáztatását. A vizsga nevetségesen és arcátlanul formális, talán még a viccbeli szőke nő is megcsinálná, feltéve persze, ha megvannak a megfelelő összeköttetései. Az iskolában közben zajlik az élet. Egy kislány haját felgyújtják, amilyen kis csintalanok ezek a nebulók. Egy másik kis csintalan betörést követ el a saját iskolájába, iskolatársát kékre-zöldre veri, mert ő az erős, akinek már saját ügyvédje van, bizony. Egy felső tagozatos társaság fix pénzösszeg fizetésére kényszeríti a megfélemlített alsó tagozatosokat, a vécében gumióvszereket söpör össze a takarító néni, részeg szülők terrorizálják a tanárokat. A nagyra nőtt, úgynevezett hátrányos helyzetű gyerekek, akik bokszerrel, láncokkal, valamint egyéb ütő-, vágó- és szúrófegyverekkel járnak iskolába, ráborítják az asztalt a tanárra, leköpik, a buszmegállóban trágár szavakat kiáltoznak utána, veréssel fenyegetik. Minderre fátyol borul, mert beszól a befolyásos szülő, vagy mert a szülő oly naiv, hogy mindent elhisz saját gyerekének, vagy mert, végső esetben, nehogy már csorba essék az iskola jó hírén. Összefoglalva, mert így kényelmes. Lelkes Lúcia, nevét meghazudtolva, már nem olyannyira lelkes. Nem minden gyerekszem oly ártatlanul csillogó, mint először hitte. Olykor eszébe jut, pályát kellene változtatnia. Olykor úgy gondolja, a legdurvább munkahelyen is több emberi megértéssel, nyíltsággal és segítőkészséggel találkozni, mint diplomás emberek gyülekezetében. Menjen? Azok miatt a szülők miatt, akik sértett hiúságukban eszméletlen jegyeket követelnek okosnak hitt csemetéjüknek? A Lakáj Lajosok miatt, akik múlandó dolgokért árulnak bizonyítványt? A szekértáborokba verődött, elbarikádolt, idejük jelentékeny részét szélmalomharcra pazarló kollégák miatt, akik közül néhányan ráadásul rossz lelkiismerettel próbálják nem észrevenni: valaki mégiscsak megpróbál gumigerinc nélkül élni? Maradjon? A csillogó szeműek miatt? A halvány remény és hit miatt abban, hogy az értelem magvacskáit veteményezni jó és helyes dolog? Vagy mert másutt se jobb? Menjen? Maradjon? EMBERNEVELŐ A betegítő iskola VEKERDY TAMÁS Emlegettük a lányokat, mondtuk, hogy a lányok érettebbek már ebben az életkorban, és jobban is alkalmazkodnak az iskolához (mint egyébként általában is a külső körülményekhez). Ha meghallgatjuk a tanító néniket, gyakran hallhatjuk, hogy a lányok értelmesek, okosak, jó magaviseletnek, öröm velük dolgozni, bezzeg a fiúk lusták, buták, agresszívak, szenvedés velük az élet. (Persze: vannak fiús tanító nénik is, akik a fiúkat kedvelik inkább, jobban szót értenek velük.) „Gonosz” kutatók megvizsgálták a fiúk és a lányok egészségének alakulását iskolába lépés után. Külföldön és belföldön is úgy találták, hogy: iskolába lépve - 6 és 8 éves koruk között - a gyerekek - a fiúk, lányok egyformán - betegebbek, mint azt megelőzőleg. Egy pszichológiai rendelőben (pszichoterápiás poliklini- kán), külföldön (az egykori Nyugat- Berlinben) a 3,5-6 év közöttiek 16 százalékot adnak az összforgalomból, míg a 6-8,5 évesek 24-et! Magyarországon: 4-6 évesek - 12 százalék; 6-8 évesek - 20 százalék. Világos tehát, hogy az iskolakezdés jelentős pszichikus megterhelést jelent a gyermekek számára általában. Szakemberek vizsgálatai szerint a kisiskolás kor tipikus konfliktusa a túlalkalmazkodás lehet. És ebben mintha a lányok járnának az élen. A lányokról tudjuk, hogy mindig egészségesebbek. Már születéskor kicsit több fiú hal meg, mint kislány, és attól kezdve is mindig több a beteg, orvoshoz, pszichológushoz kerülő fiú, mint a lány. A jól teljesítő iskolásoknál azonban megfordul a helyzet. A lányok szignifikánsan betegebbek. Betegségük fő formája a pszichoszomatikus tünetképződés. Úgy tűnik, mintha valami testi bajuk volna, a tünet sokféle lehet. Fejfájás, szédülés, hányinger, hányás, gyomorfájás, hasfájás, hasmenés, szorulás, szemkáprázás - hogy csak néhányat említsünk. Orvoshoz küldik őket - az orvos nem talál semmi bajt, így kerülnek a pszichológushoz. Kiderül, amit már úgyis sejtünk: az iskola követelményeihez való túl tökéletes alkalmazkodásba betegedtek bele. Betegségeik hátterében az iskolai szorongás áll. Pszichés tünetek is felléphetnek. Éjszakai félelemteli felriadás, nappali szorongás, majd később esetleg öngyilkossági gondolatok a meg nem feleléstől való félelem miatt. Míg a fiúk, akik nem vetik alá magukat ilyen mértékben az iskolai követelményeknek, most egészségesebbnek bizonyulnak. Az iskola tehát mai formájában - mivel nem a gyerekekre szabottan működik - bete- gít! A szülői kongruencia Ha azt látjuk, hogy gyerekünk már zöld a fáradtságtól, kimerültségtől, feltétlenül engedélyezzünk neki két- három nap pihenést. Ne féljünk attól, hogy „lemarad a tananyagban”! Azt se higgyük el, hogy szorgalmasan és gyorsan pótolnia kell. Elsősmásodikos tananyagban ezek a kiesések még könnyen behozhatóak. Gyerekeinknek is tudniuk kell, hogy mi hogyan vélekedünk az iskolai eseményekről, azok fontosságáról. Általában, mint mindig, most is a kongruens - vagyis az önmagunkkal azonos, magunkat vállaló - magatartás tesz jót a gyerekünknek is; ha viszonylag pontosan tudja, hogy nálunk mire számíthat, és hogy mi tényleg azt mondjuk és tesszük, amit gondolunk és érzünk. Nem szidjuk meg egy üzenőfüzetbeli beírásért, hogy aztán férjünknek vagy feleségünknek suttogva elmondjuk, müyen hülyeségnek tartjuk ezt a beírást, mennyire nem értünk vele egyet. Ezt így persze nem kell a gyereknek mondani, elég, ha finomabban fejezzük ki. Például a korábban idézett beírás esetében: - „Tízpercben szaladgált” - megkérdezhetjük: - Miért? Hát mit kéne a tízpercben csinálni? Szerintem is szaladgálni kell. Na, add ide, aláírom, aztán majd megbeszélem a tanító nénivel. Képek és képernyők Figyeljük meg a mesét hallgató kisgyereket. Ha fejből mondom a mesét, azt fogom látni, hogy a gyerek tekintetét rám függeszti, de közben valahogy mögém vagy félém néz, nem engem lát, hanem azt a belső képet, mely mesehallgatás közben képződik benne, és belső moziként pörög lelki szemei előtt. Mintha ébren álmodna. (Fényképen és videón is rögzítették már a mesehallgató gyereknek ezt a kettős tekintetét.) Belső kép Felhúzza a hétmérföldes sárga csizmát, átlépi az ezüsthegyet, átlépi az aranyhegyet, ádépi az Óperenciást... Minél ritmikusabban, dallamosabban mondom a szöveget (és természetesen: ráérősen), és minél inkább én is képzelek a szöveghez egy többé-kevésbé kimunkált képet, annál tagoltabb, kimunkáltabb és a gyerek számára élvezetesebb lesz az a belső kép, amit ő készít el - vagy mondjuk inkább, ami a gyerekben mintegy magától előáll, készül. A jó mese szövege természetesen redundáns, azaz sok szóval mond el olyat, amit kevés szóval is el lehetne mondani. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy..., és még mindig csak azt mondtam, hogy: volt. A gyerek tehát belső képeket készít mesehallgatás közben. De ugyanígy belső képeket készít, miközben játszik. A négy-, négy és fél éves jó állapotban levő kisgyerek azért tud két kődarabbal vagy két fadarabbal, akik egymással beszélgetnek és különböző kalandokon esnek át, hosszúhosszú ideig játszani, mert belső képeit önti ki a játékba. (Tegyük hozzá, az olyan .játékszer”, amelyik - Goethe szavaival - „mindenből mindenné lehet”, sokkal alkalmasabb erre, mint a jól kidolgozott, modem játékszerek, amelyek gyakran csak a birtoklás vágyát keltik fel jól megválasztott színeikkel és formáikkal, de szinte lefékezik kidolgozottságukkal a belső képvilág kiáramlását.) A belső képkészítést a pszichológia elaborációnak nevezi. Feldolgozásnak. Belső képekben dolgozzuk fel feszültségeinket, szorongásainkat, vágyainkat, düheinket... Belső képek az álomképek is, de belső képek a nappali ábrándozások, emlékezések, töprengések képei ugyanúgy, mint a jó regényolvasóban megképződő fantáziaképek. Civilizációnk szüntelen külső ingerekkel csökkenti belső képteremtő tevékenységünket. Ha egy nehéz nap után hazamegyek, rágyújtok, és kibámulok az ablakon, miközben pereg előttem, hogy hogyan találkoztam egy régi ismerősömmel a mozi előtt a sarkon - hóna alatt cipősdoboz volt, biztos vásárolt valamit, vagy leveleket vitt benne? -, és felrémlik bennem, hogy akkor átvillant rajtam: most tisztázom vele azt az egykori, régebbi, köztünk feszültséget teremtő félreértést, de aztán mégsem tettem meg, és esetleg e töprengés nyomán nekiülök levelet fogalmazni - nos, ilyenkor feldolgozás folyik, amelyik újra és újra rendbe tesz engem belülről, növeli énazonosság-érzése- met, netán önbizalmamat, és ezzel képességemet a mindennapokban való helytállásra. Ha már szinte teljesen - de legalábbis nagyon nagy mértékben - leszoktam a belső kép készítéséről, erről a feldolgozó munkáról (ami persze azért álmomban még folyik, de már álmaimra is egyre kevésbé emlékszem), akkor többé-kevésbé neurotizált állapotba kerülhetek, de legalábbis a szokásosnál „idegesebb” leszek. Ilyenkor, ha „szerencsém” van, bekerülök a klinikára, ahol ellazított, relaxált állapotban újra megtanítanak belső képeket készíteni. A kisgyermek zseniális képkészítő - lenne, ha le nem szoktatnánk róla. A kisgyermeknek nagyon nagy a képéhsége, mert rengeteg feldol- goznivalója van. De a kisgyermek nem tud különbséget tenni belső és külső kép között. (Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)
