Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-31 / 25. szám, péntek

Ízvilág ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 31. ÍZLET Konzervsztorik HAJTMAN BÉLA Megboldogult diákkorom nyári szü- nideiben gyakran volt arra lehetőség, hogy valamiféle társadalmi munká­ban, az akkor használatos kifejezés­sel élve: brigádokban élje ki magát, jobb híján töltse el egy-két hetét a pénzkereset reményében felajzott, szellemiekben agyonhajszolt diák­gyerek. Középiskolás vakációzóként szülőfa­lum állami gazdaságában alkalmi, nyári idénymunkára jelentkeztem. Volt, mikor nem buszoztattak vagy traktoroztattak ki az ültetvényekre gyomlálgatni, hanem benn a gazda­ság udvarában a kőművesek mellé, vagyis inkább a szó szoros ér­telmében alá sorakoztattak be téglaadogató, az állásra malterfel- löttyintő segédmunkásnak. Pontosabban a kalfaszba kellett betalálnom a meghosszabbított nyelű fándlival. Végül is kiérdemeltem „feletteseim” megbecsülé­sét: többször engem bíztak meg a bevásárlással, cigarettáért, ás­ványvízért, olykor-olykor borért is elugrasztottak a faluba. Ez utóbbi azokon a kiváltságos napokon szokott megtörténni, mikor előre kiszimatolták, hogy a nagyfőnök távol lesz a munkatelep­től. Mikoron visszacsörtettem az inni- és szívnivalókkal, munka­vezetőnk, a pocakos Dezső bátyó elrendelte a tízórai szünetet. Előtte akkurátusán szájába illesztette a dohányrudacskát, majd meggyújtván rám kacsintva, önelégült arckifejezéssel szavalni kezdte a Toldit pajzán változatában. Közben mindenki nekiesett a maga falatjának. Sokszor különbö­ző hús- és halkonzervek kerültek az étkezés céljából összeeszká- bált fapadokra. Egy alkalommal korombéli segédtársam olyan halkonzervet hozott, amelyet semmiképpen sem lehetett hagyo­mányos módszerrel, közönséges konzervnyitóval felbontani. A víg kedélyű Dezső bácsi tanácstalanságunk láttán szíves-örömest felajánlotta segítségét. Addig forgatta kidolgozott vasöklében a spanyol - erre kimondottan emlékszem, Izabella királynőről ne­vezték el az importcikket - halkonzervet, mígnem nagykéséhez nyúlott, s azt úgy beledöfte Isabelbe, hogy egyenest Dezső bácsi szemébe spriccelt az olaj. Ekkor olyan cifrákat mondott, hogy még a pajzán Toldi ugyancsak pajzán Bencéje is pironkodott vol­na a szóáradat hallatán. A másik történet szintúgy középiskolás diákéveim korszakát idé­zi. Osztálytársaimmal a znojmói gyümölcs- és zöldségfeldolgozó­ban voltunk hasznára akkor még közös csehszlovák hazánknak. Nekem módfelett megfelelő munkatevékenység jutott. Kinn a hangárban a motoros targoncával elémbe szállított uborkás ket­recek alsó kallantyúit kellett kalapáccsal felütnöm, miután az uborkák belezúdultak a betongödörbe, s onnan útjukat erős víz­sugárral folytatták tovább, be egészen az üzembe, a gumikesz­tyűs osztálytársnőim kezébe, akik osztályozták, majd telenyom­kodták a befőttes üvegeket. Addig míg ők szinte megállás nélkül nyomkodták a szalagon ér­kező üvegekbe az uborkákat, én kinn kedvemre olvashattam. Az esti műszakban kiváltképp jó sorom volt, akkor ritkábban járt a targoncás, és találtam magamnak egy olyan kényelmes vackot, melynek magasban levő fényforrása kitűnő olvasólámpául szol­gált. Az étkezési szünetek ideje alatt a büfé előtt találkoztam fe­hér köpenyes, gumicsizmás osztálytársaimmal. Nekik szigorúan be kellett tartaniuk a higiéniai előírásokat. Meleg lévén zoknit sem húztak lábukra, mezítelen lábfejüket bújtatták a csizmába. Az egyik dohányzó nebuló azt a szórakozást agyalta ki, hogy az égő cigarettacsikket a csizmaszárakba pöckölgette. Egy kis időbe beletellett, míg a kiszemelt áldozat különféle csapásoló csárdásmozdulatok után le tudta ráncigálni a lábára izzadt csizmát. A nem éppen szívderítő tréfa kiötlője sem úszhat- ta meg friss csárdás nélkül. Járta ám ő is, mint „sárikata” abban a bizonyos gyermekdalban. Ráadásul egyik furfangos eszű osztálytársam nem érte be ennyi­vel. Gondolom, a kedves olvasók emlékeznek azokra az ízlésesen kivitelezett konzervekre, melyekből sikeres felbontásuk után al­koholos lébe áztatott vagdalt gyümölcshöz, azaz kitűnő bóléhoz lehetett jutni. Egy-két pléhdoboz tartalmának felhörpintése után betyárul el lehetett bódulni. Ez történt a csikkpöccentgető osz­tálytársunkkal is. Ó mit sem sejtett a gyümölcsfinomságok alko­holtartalmáról. Azt már nem tudom, milyen sorrendben követték egymást a különféle apró gyümölcsök, de az bizonyos, hogy a csonthéjasok a végére kerültek, ugyanis úgy bebólézott, hogy a folyosón az árnyékszék felé bukdácsolva a szájában maradt szil­vamagokat az ügyeletes tanár lába elé köpködte, melyeket ké­sőbb a kábulattól lenyelt apróbb cseresznyemagtársak követtek. Ezzel a tettével osztálytársunk végérvényesen elnyerte a folyosó egész heti felmosására kiírt pályázatot. Állítom, hogy ezekből a „bowle” feliratú konzervekből több fo­gyott élelmiszerboltjainkban, mint mondjuk a húsos „lunchen meat”-ekből, vagy a behozott spanyol „IsabeP’-ekből a hajdan volt Csehszlovákiában. Pedig népszerűek voltak ám azok is! KUKTASAROK Szia, Kiskukta, múltkori ígéretünkhöz híven, ma is egy palacsintatöltelék re­ceptjét közöljük. íme: Palacsinta befőttel Hozzávalók: megsütött pala­csinta, tetszés szerint befőtt (vagy fagyasztott, illetve idénygyümölcs), mandula, tej­föl, zsemlemorzsa, cukor, vaj. Kérd meg az anyukádat, süsse meg a palacsintát, te majd el­készíted a finom tölteléket. Na­gyon egyszerű: tegyél a kész palacsinták mindegyikére ki­magozott, lecsöpögtetett be­főttet, hintsd meg mandulá­val, vagy annak re­szeléké­vel, te­kerd ösz- sze és he­lyezd kivaja­zott tepsibe. Kend meg a tete­jét tejföllel, szórd meg morzsá­val. Tedd a sütőbe, hogy jól át­párologjon, és tálalás előtt szórd meg cukorral. Jó étvá­gyat! (szh) Polgár Anikó Gyermekkorom ízvilága húsevés ösztöne, úgy tűnik, mélyen belém ivódott már legzsen­gébb gyermekkorom­ban. Állítólag még jár­ni sem tudtam (ez na­gyon korán lehetett, hiszen a „csa­ládi legendárium” szerint mindent hihetetlenül gyorsan tanultam meg), s még csak egypár érthetet­len gügyögés hagyta el a számat, mikor - nyilván valamiféle velem született ősnyelv lexikájára „emlé­kezve” - kezemet könyörgően a kamra felé nyújtogatva ismételget­tem: „Púvá, púvá, púvá!!!” Nem tu­dom, hogy ez a titokzatos gyermek­kori szó főnévként jelölte-e a meg­kívánt házi füstölt kolbászt, vagy valamiféle tömörítő igealak volt-e, második személyű felszólító módja a „kolbászt hozni a spájzból” jelen­tésű igének, mindenesetre nyilván­valóan tudatni kívántam vele, hogy gyors fejlődésemhez minél gyor­sabban és minél sűrűbben húséte­lekre van szükség. Akkoriban egy­poggyászában csillagokat cipel felfordítom és habosán csurog a vére fehér pihék röpködnek tányéromon (Angyalzsugor, ABART, 1997) általán nem zavart, hogy ennek ér­dekében csibéket, kacsákat, disz­nókat kell levágni - mondhatni, semmiféle részvét nem volt ben­nem a háziállataink iránt. Sőt, örül­tem, hogy minél jobban megtömik a kacsát, annál nagyobb lesz a má­ja, s valahogy úgy voltam a csibevá­gással is, mint Lóci Szabó Lőrinc versében. Gyermekkoromban nem egyszer cumi helyett kacsacombbal a számban aludtam el, de imádtam a kacsamájat, sőt még a hagymás zsíron barnára sütött kacsavért is (ez utóbbit ma már, finnyásabb fel­nőtt koromban nem tudom megen­ni, hiszen beleképzelem eredeti ál­lapotát, a felfordított kacsa nyaká­ból folyó habzó vörös vért). Ez a gyermekkori „ősállapotom” azon­ban mégsem volt ennyire „vadálla­ti”, hiszen szerettem az édessége­ket és a tésztaféléket is (e tekintet­ben is kényeztetve voltam, anyu­kám minden héten finomabbnál fi­nomabb süteményeket sütött). Ha belegondolok, tulajdonképpen in­kább mindenevő lehettem, az egész világgal az evés révén próbáltam közvetlen kapcsolatba kerülni; pár hónapos koromban (nyilván már akkor is valamiféle „szellemi” táp­lálékra vágyva) egyszer a szó szo­ros értelmében még az Új Szót is megettem. Szerencsére semmi ba­jom nem lett tőle... Óvodába, majd iskolába kerülé­semkor jutottam el ahhoz az - egy gyermek számára hihetetlenül le­taglózó - gasztronómiai felismerés­hez, hogy a szocializálódás során az evést nem csupán örömforrás­ként, hanem szükséges rosszként is meg lehet élni. Az iskolai étkezdék a legtöbb gyereket hozzászoktatják ahhoz, hogy a privát ízlése szerint válogatott házi ételek után egyfajta társadalmi (össznépi) normához is igazodjon. Az én esetemben ez a kí­sérlet teljesen kudarcba fulladt: egy átlagos napon az iskolai étkezdé­ben azzal töltöttem az időt (miköz­ben a többiek, többnyire közönyö­sen, de azért falatoztak), hogy a kö­rítésként kapott rizzsel, krumpli­val, makarónival profi módon be­borítsam a húst, ezáltal azt a látsza­tot keltve, mintha legalább azt me­gettem volna... Akkor derült ugyanis ki, hogy a húst nem önma­gáért szeretem, hanem főként és el­sősorban azért, mert otthon anyu­kám a húsételeket (is) remekül tud­ja elkészíteni. Az iskolában csak a szerdát szerettem, mert az tészta­nap volt, a többi napon megeléged­tem a desszertként kapott puding­gal, tejbegrízzel, almával. Hasonló volt az eljárásom az úttörőtáborban is - ott általában az otthonról ho­zott édességkészletemen tartottam el magam. Egy kedvencem volt csak, amit minden étkezdében örömmel (főételként) fogyasztot­tam, az általam „ragadós krumpli­nak” nevezett krumplipüré. Nem tudom pontosan leírni azt a folya­matot, melynek során a megrögzött húsevőből, a dundi kisgyerekből finnyás, sovány kislánnyá vedlet­tem, mindenesetre iskolás korom­ban egész sor „közönséges” (ma már talán így mondanám: nélkü­lözhetetlen) ételt nem szerettem: a rizst, a makarónit, a nokedlit... Ezekre később fokozatosan szoktat­tam rá magamat (a paradicsomot például, tisztán emlékszem, gimna­zista koromban ettem meg először jóízűen), de menzára középiskolás és egyetemista koromban inkább már nem is jártam. Ezt az általános iskolai negatív gasztronómiai élmé­nyemet természetesen nemcsak kompenzálta, hanem teljességgel háttérbe is szorította anyukám házi kosztja; otthon továbbra is jó evő­ként tartottak számon, s valóban, ebben a tekintetben ma sem veheti fel velem egyik testvérem sem a versenyt. A kacsasültön kívül imád­tam a rostélyost, a grillcsirkét, a buktát, a sült halat (főleg amit hor­gászszenvedélyéről ismert apukám hozott haza), a kakaós kalácsot, a nagymama sütötte mákos-lekváros lepényt, a házi sütésű kenyeret (eb­ben anyukám is, nagymamám is egyaránt remekelt), a tükörtojást, a pörköltet, a daragombócos húsle­vest és még sorolhatnám - de min­dent kizárólag „házi kivitelezés­ben”. Lakoma Az óriás zabái, remegő kézzel vagdossa a világ összenőtt, formátlan testrészeit. A fazékban vérszagú patakok, elrághatatlan sárkánybőrök, Hegyekké mágasoöó porcikák. A földben az ég apró darabjai, az edény alján laposra nyomott csillagok. Zátonyok Megkövesedtünk. Oldalunkban dús lakomák lerágott csontjai. Szánkban , megdermedt szócafatok. (Polgár Anikó: Trója, te feltört dió, AB-ART, 1998) VILÁCÍZ A népességéltető rizs A rizs a vüág népességének több mint fele számára a legfontosabb táplálék. Nemcsak a szükséges ener­giát biztosítja, hanem egyben fontos fehéijeforrás is. Mindegyik gabona­félére igaz, hogy minél jobban fel­dolgozzák, annál kevesebb vitamin és ásványi anyag marad benne, s ez alól a rizs sem kivétel. Tápanyagai­nak nagy része a korpában és a csí­rában található. Azok, akik túlnyo­mórészt fehér rizsen élnek, gyakran tiaminhiányban szenvednek; ennek súlyos formája a beriberi. A barna rizsben levő korpa káros anyagokat, például fitinsavat is tartalmaz, amely gátolja a vas és a kalcium fel­szívódását. A héj eltávolítása után a rizs gyor­sabban megfő. Vitaminjainak nagy része megmarad, ha őrlés előtt félig megfőzik a rizst. Az előfőzött rizst gyorsrizs néven is ismerik. A dúsított fehér rizs különféle, az őrlés után hozzáadott vitaminokat és ásványi anyagokat tartalmaz. Bár a fehér rizs rosttartalma meglehetősen ki­csi, a benne levő keményítő egy ré­szét az emberi szervezet nem tudja megemészteni, s így az hatásában az élelmi rostokhoz hasonlít. A rizsben - elsősorban a barna rizs­ben - levő keményítő az emésztés során lassan szívódik fel, így egyen­letesen juttat glükózt a vérbe, ami a cukorbetegeknél a vércukorszint egyensúlyban tartása miatt fontos. Mivel a rizsben nincs glutén, a liszt- érzékenységben (cöliákiában) szen­vedők is fogyaszthatják. A csecse­mők számára jó kiegészítő táplálék. Az elmúlt évtizedekben népszerűvé váltak a barna rizsen alapuló makrobiotikus étrendek, ám Nyuga­ton többen meghaltak azok közül, akik kizárólag barna rizsen próbál­tak élni. Az üyen étrend több ásvá­nyi anyag hiányát idézheti elő, ezért (különösen gyermekekre) nagyon veszélyes! Előnyei: •jó keményítőforrás • glukénmentes szénhidrátját a lisztérzékenyek is fogyaszthatják • segít egyensúlyban tartam a vércukorszintet • a rizskorpa csökkenti a bélrák kockázatát Hátrányai: • a fehér rizsben gazdag étrend gyakran kevés tiamint tartalmaz • a barna rizsben gazdag étrend vas- és kalciumhiányt idézhet elő Gyógyhatások A természetgyógyászatban már rég­óta használják a rizst különféle emésztési zavarok orvoslására, a gyomorrontástól a vastagbél-meg­betegedésekig. Azt mondják, eny­hébb hasmenés és székrekedés ellen is jó. Tudományos^vizsgálatok sze­rint a (bioboltokbán kapható) rizs­korpa csökkentheti a vastagbélrák kockázatát. Tudta-e A rizs valószínűleg Dél-Ázsiából (Hindusztán) származik, Indiában és Kínában már több mint 6500 éve termesztik. Európában csak Kr. u. 1000 táján jelent meg. Magyaror­szágra pedig a török időkben jutott el, nagyobb arányban azonban csak 1940 körül kezdték termeszteni, s a tiszántúli megyék a rizs fő termőte­rületei. Világviszonylatban a rizs 90%-át Ázsiában termesztik és fo­gyasztják el. Japánban és néhány más ázsiai országban a lakosság ka­lóriaszükségletének 70-80%-át a rizs fedezi. Egyes keleti kultúrákban a rizs az élet és a termékenység jel­képe. Talán ez a magyarázata annak a széles körben elterjedt szokásnak, hogy az ifjú párokat rizsszemekkel dobálják meg.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents