Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-25 / 20. szám, szombat
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 25. Egy kalap alatt Amikor szilveszter éjszakáján az óra nagymutatója a tizenkettes számnál befogta a kismutatót, az ország megállt és felállt egy pillanatra, több millió pezsgőspohárral a kezében, majd egymás szemébe nézve, mosolyogva, könnyezve, reménnyel teli szívvel koccintott az új esztendőre, legyen boldog, mondta, és elkezdődött a tűzijáték, színes csillagok robbantak az égen, üstökösök húztak el süvöltve a házak fölött, folytatódott a dáridó. Ahogy az lenni szokott. Aztán harmadnapra, amikor a televízió is levetette izzadságszagú, vörösborral leöntött ruháját, széttáncolt cipőjét, s a napisajtóval, rádióval együtt megszokott köntösében tért vissza a hétköznapokba, kijózanodott az ország, nem a korhelylevestől, hanem a rossz és még rosszabb hírek láttán, hallatán, melyek, sajnos, nem bizonyultak kacsának. Ezt mindjárt igazolták is a következő várva nem várt napok. Áremelésekkel, drágább alapélelmiszerekkel fogadott az új esztendő, az amúgy is megalázott munkanélküliek seregének még alaposabb megalázásával, százéves vasúti mellékvonalak megszüntetésével, a szociális támogatások lefaragásával, mely ha így folytatódik, a mozgássérültek még azt is megérhetik, hogy kirágják alóluk a tolószéket, Isten fiaként szólnak majd rájuk, kelj fel és járj, fene a lusta fajtádat. Egyébiránt a morajlás, zúgolódás hangjai hallatszanak mindenfelől, a kistermelők háza táján is, egy régi kabarépoént paraffazálva, soha például üyen alacsony áron még nem szálltak a sertések - tengerbe velük? A kormány mindazonáltal sikeresnek tartja első száz napját, olyan gyorsan elszaladt, hogy észre sem vette, mondta derűsen. Szempont kérdése, mi igen, észrevettük, meg is éreztük a legtöbben, akik valamiféle ösztönök nyomán mindig bízva bízunk, aztán egyszer csak rádöbbenünk, megint megvezettek, megint lenyúlnak bennünket. Történik most mindez takarékossági megfontolásokból, és a nagy nehezen, ide-oda kapkodva megkezdett reformok jegyében, piacgazdaságinak kikiáltott körülmények között. Ahol nincs helyük az érzelmeknek, szociális érzékenységnek, csak a kormány hatódhat meg önmagától, amikor tükörbe néz, s úgy tesz, mintha ott száz nap után nem látna mást, mint kalapján a két bokrétát, az egyik az euroatlanti és az uniós csatlakozás lehetősége, a másik a nagyszombati zöldmezős francia autógyári beruházás. Tizenkét év bolyongásai és tolvajlásai után már ez is valami. De én ettől még nem ájulok el - főként, hogy motoszkál bennem a kisördög, némely urak számláját nem velem fizettetik-e meg mostan -, miként a szebb jövő verbális szinten megjelenő képétől sem vagyok oda, melyet időről időre olyan mesterien tud elénk rajzolni a kormány, mint a 13 438 koronás átlagfizetést. Hiszem azt a képet, ha látom. Legfeljebb abban a régi hitemben erősít meg, hogy újabb átmeneti időszakot élünk, miközben nagy a gyanúm, nekünk már csak ilyen időszakokból áll össze az életünk. Pedig az ország elsősorban mi vagyunk, emberek milliói, ma még valóságos, holnap talán már virtuális határokon belül - de addig el kell jutnunk. A jelekből ítélve, lehet, hogy csúszva-mászva, hamuban sült pogácsával a tarisznyában, vízzel a kulacsban. JEGYZET Röfike gyalogol SZÁSZI ZOLTÁN Ha egy malac megéri a száz napot, már majdnem süldő disznócska. Hát, így vagyok ezzel én, Röfike is, a szilveszteri mulatságon nyert malac. Sajna, nekem is, gazdáméknak is hamar az arcunkra fagyott a mosoly a szü- veszteri nagy jókedv után. A nagy áremelés miatt szegény gazdasszonyom még a lábát is eltörte. Ugyanis takarékoskodni kívánt az árammal, és félhomályban kívánta nekem és óltársaimnak a nem egészen eurokompati- bilis moslékot a vályúba önteni. Nem vette észre a tyúkok küszöbre fagyott nyomát és elcsúszott. Ennek is mi ittuk meg a levét, mi, szegény disznók. A gazda ugyanis mérgében rajtunk törte el a villanyelet, a baloldali vesepecsenyém még most is sajog tőle. Süldő, száznapos, közel hetvenkilós disznócskaként értékelem az életem elmúlt száz napját. Hát mit is mondjak? Vágányán indult minden, csak, sajnos, mint szilveszteri első díj, mégsem hoztam szerencsét az új gazdámékra. A gazdasszonyt már említettem, a gazdáról szerették most beszélni, aki igencsak dühös mostanában. Azt morogja, hogy bírják még az emberek ezt a sok disznóságot. Először azt hittem, a malacok oldalán áll és disznóölés-ellenes, de nem, nem erről van szó, hanem arról, hogy veszélybe került a munkahelye. Merthogy nem lesz vonat a faluból. Eddig azon szállították be a közeli vágóhidakra szegény néhai, ma már füstölt kolbász és rövid karaj állapotában levő kollégáimat is. Most állítólag az van, hogy versenymalacok leszünk. A gazdi naponta kihajt bennünket futni néhány kört. Még talán a maratonira is benevez majd minket, ha igazán jó kondiban leszünk, mert lehet, hogy szükség lesz rá. Csakhogy ahhoz tényleg eurokompati- bilis tápot kéne zabálnunk, meg meleg, villanyfényes, Mozart-ze- nével kihangosított modern istállóban kellene laknunk. Mindez nincs meg, így a teljesítményünk felettébb halovány. Nem tudom, mi lehet a házban bent, Girnyau kandúr, a beépített kémünk jelentése szerint már ott sem fűtenek minden szobát, mert spórolnak. Hogy mi lesz ebből? Talán az, hogy rostos lesz majd a sonkám húsvétra a sok futástól. A pláne az lesz, ha gyalog kell beröfögnünk a vágóhídra. A gazdi már készíti a kanászkürtöt, ha addig nem kell neki azt is becsapni a zaciba, hogy egy kis tápot vegyen nekünk kigömbölyíteni a hátsónkat. Nehéz következő száz napom lesz, arra már most fogadni merek. NÁRODNA OBRODA Művészek kontra bulvársajtó Milan Lasica az egyik kezdeményezője annak a felhívásnak, melyet nemrég több mint húsz művész tett közzé a sajtóban. Az aláírók arra szólítják fel a bulvársajtó képviselőit, tartsák tiszteletben magánéletüket. A művész szerint a bulvársajtó miatt egyetlen pülanat magánéletük sem lehet, s egyes újságírók nem tisztelnek semmit. A legutolsó és egyben a legkellemetlenebb ilyen „sajtótámadást” legjobb barátja, Július Satinsky halála után élte meg. - A művészek nem politikusok, nem az adófizetők pénzéből élnek, ezért nem kötelesek magánéletük minden pillanatát feltárni - állítja. Miroslav Noga és Stefan Skrúcany is az aláírók között van. Nekik a legnagyobb problémájuk a Novy Cas és az azóta megszűnt Slovenská republika című lappal volt eddig.- Öregem, sosem gondoltam volna, hogy több évtizedes gürizés után én nem szállíttathatom be magam a kórházba, ha megbetegszem, mert nem tudom megfizetni a hozzájárulást a költségekhez... (Peter Gossányi rajza) HÉTVÉG(R)E Az amerikai Irák-politikát bírálta a Frankfurter Allgémeiné, Zeitúng (FÁZ). Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter Németországot is, . Franciaországot is „problémának” nevezte, s mindkét .országot a „vén Európához” sorolta. Rumsfeld szerint létezik egy „új Európa”, s ott az államok igen nagy számban az amerikaiak oldalán állnak. Jürgen Habermas filozófus számára a Rumsfeld-féle felosztás a valódi viszonyok megfordítását jelenti. A valóságban az Irak-válság kapcsán Európa képviseli Amerikának, a felvilágosodásnak és az ENSZ emberi jogi politikájának demokratikus eszményeit. „Ezek az ideálok manapság Európában, úgy tűnik, inkább követőkre találnak, mint a meglehetősen öregnek kinéző Újvilágban” - írta a filozófus. Kollégája, Peter Sloterdijk azt fejtegette, hogy miközben az Egyesült Államok kitart a heroizmus konvenciói mellett, a „régi Európa” egy posztheroikus stílushoz tért meg. Az olyan típusú „hősöket”, mint Rumsfeld vagy Bush, az a hit tölti el, hogy végeredményben az erőszak tesz szabaddá. Rumsfeld úgy véli, hogy „az Egyesült Államok a felnőtt a vüágpolitika színpadán”, míg Németország és Franciaország azt gondolja, hogy „Washingtonban az infantilizmus van hatalmon” - írta Peter Sloterdijk. Vétkesek közt cinkos, aki néma Kezdetben vala a sötétség. Csönd vala. S lön lehallgatás. Lehallgatás után vala lehallgatás elhallgatása. Lehallgatás és elhallgatása vala sötétség. KORPÁS ÁRPÁD Aztán szóla egy úr, haliánk vala. Aztán vala meghallgatás, meghallgatás után megint hallgatás, elhallgatás, halogatás, de hangsúlyozás is hanghordozással. Közben is vala sötétség. S lön hanghordozó. Hanghordozón nem vala csönd, csak sötétség: hangot hordozók sötétsége. De hanghordozót hurcolászók sötétsége is vala. És valának pálfordulá- sok, de nem bibliásak, inkább pa- vol- és palkofordulások. S nem lön világosság. S míg állandóan a hanghordozós lehallgatásról hallgatónk ezt-azt, másban könnyebb lehetne hallgatniuk. Hallgatás, csönd, némaság, olyakkora, hogy az utolsó vonatok füttye sem törte, töri meg. Pedig cinkos, aki néma. Vétkesek: vasút- talanítók közt cinkos, aki néma. A vasúttársaság és az állam először gödröt ásott - székháznak, most szakadékot akar teremteni régiók közt, politikusaink pedig - kinek nem vasútja, ne vegye magára - úgy tesznek, mintha nem lenne itt semmi hézag. Képzelem, valahogy úgy dönthettek, mint ahogyan azt Grendel Lajos írja Nálunk, New Hontban című regényében: „Az egész egyik napról a másikra történt, hirtelen és megmagyarázhatatlanul. Valamilyen vasúti korifeus Pozsonyban, aki utoljára gyerekkorában ült vonaton, egyszer rosszkedvében ránézett az ország vasúti térképére, s úgy döntött, hogy néhány nagy múltú, de szerinte kihasználatlan és ráfizetéses vonalra nincs szükség többé; ezeket takarékosság céljából sürgősen meg kell szüntetni. Arra nem gondolt a gazember, hogy New Hont számára ez olyan, mint amikor valakinek elvágják az ütőerét”. Márpedig szinte az egész ország New Hont. S éppen ezért érthetetlen a lemondás és a hallgatás. Masaryk- nak például még kellett a Lé- va-Párkány, illetve Csata-IpolyA szakadékba zuhanók másokat is magukkal ránthatnak. ság-Zólyom vonal, hogy a Dunát összeköthesse az északabbra fekvő szlovák területekkel, s, mondjuk, Benesnek is jó volt az Ipoly menti magyarok csehországi deportálásához, most meg nem kell, pedig csak békésen közlekednénk rajta - munkába, iskolába. A munkát és az iskolát akarják megspórolni nekünk? Legitim képviseletünk szorgalmazta a párkányi híd megépítését és az Ipoly- ság-Drégelypalánk vasúti pálya- szakasz újraépítését, miközben nem tudni (csak szomorúan valószínűsíthetni), hogy mi lesz a kettő közti „híddal”, a Pár- kány-Ipolyság vasútvonallal. „Hídfők” „híd” nélkül? Egy újabb csonka „híd”, csak most a Dunától északabbra? Szakadék két régió közt? Persze, ez csak egy a több példa közül, hasonló helyzeteket idézhetünk más (dél-) szlovákiai régiókból is. Egyet tudatosítani kell: a szakadékba zuhanók másokat is magukkal ránthatnak. A hallgatás szakadék polgár és politikusa közt. A meghallgatás híd lehet, s méginkább a szólás. Vagy végig csönd és sötétség? HETI GAZDA(G)SÁG Száz nap, amely nem rengette meg az országot TUBA LAJOS Maradtak, akartak, majd meglátjuk - így jellemezhetnénk a második Dzurinda-kormány első száz napját. Persze lehet, hogy tavaly szeptember végén kicsit túl nagyokat mondtak, mi meg túlságosan lelkesedtünk. Különösebben szidni nem kell őket, hiszen azért képesek voltak időben elfogadni azt az állami költségvetést, amelyet korábban inkább a történelemnek, mint a valóságnak készítettek elő, ezúttal sikerült bennmaradni a NATO-ba és az EU- ba meghívott szalonképesek nagy csoportjában is. A hivatalos önértékelésben nagy szerep jut a friss élménynek, vagyis a nagyszombati autógyárnak. Éz valóban örömteli dolog, de azért emlékezzünk rá, hogy a történelem Meciart sem az alapján minősíti, hogy behozta a Volkswagent Pozsonyba. Ennél sokkal fontosabb, hogy az elmúlt száz napban sok minden megindult, amiről elmondhatjuk: ez még nem az igazi, de azért lehet belőle valami. Mert a történelem a második Dzurinda-kormányt az alapján fogja minősíteni - és nekünk is ez a fontos -, mit tesz a nyugdíj-, az egészségügyi és az oktatási reform, valamint a gazdaságélénkítés érdekében. Ilyen szempontból az első száz nap inkább a nagy ígérgetések, mint a komoly változások időszaka volt. Ez még persze nem baj, legalábbis akkor, ha az elkövetkező fél év során meg is valósítják, amit terveznek. Mert a reform nem az áremelésekből áll, azok legfeljebb a mozgásteret bővítik. Azt már az elmúlt évtizedben sokszor tapasztalhattuk, hogy a rendszer módosítása nélkül az áremelések csak a lakosság felesleges ingerlésére jók. Halljuk, hogy a szükséges nagy reformok közül sok minden előkészítés alatt áll, de mivel ezt korábban is sokszor hallottuk már, véleményt inkább majd az első kétszáz nap után mondunk. Mert azt azért túlzás lenne állítani, hogy az országot a jóindulat és a tiszta logika alapján igazgatták. Ennek szomorú példája a vasút esete. A személyszállítás felszámolása a szárnyvonalakon nem kifejezetten hangulatjavító intézkedés, de az sem kóser, hogy a vasút gondtalanul túlfoglalkoztat és évente milElmondhatjuk: ez még nem az igazi, de azért lehet belőle valami. bárdos veszteséget halmoz fel. A probléma kezelése viszont jellemző a hazai viszonyokra. A vasút, amely állam az államban, hiszen büntetlenül megengedhette magának, hogy éveken keresztül se társadalombiztosítást, se adót ne fizessen, most is hasonlóan viselkedik. Térítsétek meg a veszteséget, ha vonatot akartok - üzente meg az érintett önkormányzatoknak. Közben a vasút és mindenki más is tisztában van vele, hogy az eddigi kormányok által elszabotált pénzügyi decentralizáció miatt az önkormányzatok anyagi keretei erre semmi esélyt nem adnak. Pedig lenne megoldás, a szárnyvonalak üzemeltetésének átadása, amikor is a teherforgalom nyereségéből megpróbálnák fedezni a személyforgalom veszteségét. Néhány szárnyvonalról lenne szó, nem a fontos fővonalakéról, de erről az illetékesek hallani sem akarnak. Aki pedig csak emel, tilt, parancsol és a szemét forgatja, miközben az érintettek még igyekezetét sem látnak valamiféle használható megoldás keresésére, az ne számítson különösebb szimpátiára. Pedig igazán szükségünk lenne néhány frappáns, lélekbuzdító megoldásra. A januári áremelések miatt a hangulat a mélypontra süllyedt, pedig nyakunkon az uniós népszavazás és a bizonytalanokat továbbra is legfeljebb távoli, az egyén szempontjából nehezen körülírható előnyökkel kecsegtethetjük. A hátralevő három és fél hónap ezért nem lesz könnyű. De azért mozgalmas lehet. A vasutasok sztrájkra készülnek, a szakszervezetek pedig néhány napja a keményebb tagszervezeteiket (bányászok, építőmunkások) küldözgetik Ludovít Kaník minisztériuma elé. Ők sem nagyon érthetők, hiszen a munkatörvénykönyv tervezett módosítása jószerével két nagy csoportot érint; a lógó- sokat könnyebb lesz kirúgni, a szak- szervezeti funkciók után meg nem jár majd automatikusan fizetés. Emiatt pedig nem kell összeomla- nunk. Egy működőképes gazdaság mindenkinek - a munkástól kezdve a menedzserig - jobb, mint a vegeIgazán szükségünk lenne néhány frappáns, lélekbuzdító megoldásra. tálás. A hétszáz eurós munkásfizetés a pozsonyi Volkswagenben ugyan kevesebb a németországinál, de itthon a saját munkahelyükön sokan kiegyeznének benne. Az esetleges felbuzdulásra okot adó hírek közé tartozik, hogy a kormány a héten megtárgyalta a sokszor és sokak által megénekelt uniós strukturális alapoknak a belépés utáni, 2006-ig esedékes kereteit. Bár ezeknek is megvan a szlovák (sőt szlovákiai magyar) mellékíze, de ezért jó érzés látni, hogy valósággá válhat, ami pedig szinte már unalmas frázissá merevedett. Ebből azonban csak az részesül, aki készül rá és érteni fog hozzá. Egyelőre nincsenek túl sokan, így talán arra is érdemes lenne odafigyelni, hogy a szónoklatokon kívül tehetünk-e valamit az esélyeink javításáért. BODNÁR GYULA
