Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-24 / 19. szám, péntek

Gondolat

Tudatosítsuk végre, hogy a vágyak és szándékok deklarálásán túllépve csak a tettek következetes elvégzésével leszünk eredményesek

ÚJ SZÓ 2002. JANUÁR 24.

Az egyetem megalapításának feltételei

Löffler Béla: Gótikus figurák, 1982, ébenfa

RÉVÉSZ BERTALAN

a már aligha kétséges - korábban sem volt az hogy olyan nagyságrendű nemzeti közösség számára, mint a szlovákiai magyarság, a maga sajátos művelődési, képzési feladatait végző egyetemi intézet nélkülözhetetlen. Nem csak amiatt, mert népességi arányát a többségi nemzethez viszonyítva s az ő egyetemeik számát tekintve mi pontosan két felsőoktatási intézetre lennénk jogosultak - a paritás elve alapján, melynek betartását immár uniós testületeknek kellene szemmel tartaniuk... Hanem egyértelműen ama korparancsbeli követelményeket követve, miszerint megmaradásunk, holnapi előrelépésünk döntő feltétele a korszerű anyanyelvi köz- és felsőoktatás megteremtése! Bessenyei György jó kétszáz éve mondott figyelmeztetése: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá, de idegenen sohasem” - máig érvényes, mert az eltelt másfél század gyakorlata hűen bizonyítja, hogy világnyelveket elsajátítani, tudományos világsikereket elérni csak magas szintű anyanyelvi közoktatás és egyetemi képzés révén lehetséges. Tizenhárom Nobel-díjasunk s a még több külföldön élő, alkotó magyar tudós korszakalkotó eredményei - mind-mind tételünk valós voltát igazolják. Ók maguk is gyakran méltatták az anyanyelven szerzett tudásuk, műveltségük pótolhatatlansá- gát, mely döntően meghatározta későbbi tudósi pályájukat.

Érthetetlen tehát a köreinkből megmegnyilatkozó aggály, miszerint a létesítendő magyar egyetem hallgatói - lévén az oktatás vezető nyelve a magyar - nem gyarapíthatnák kellőképpen sem a szlovák, sem az angol, német stb. nyelvi ismereteiket. Következésképpen: az egyetem elvégzése után - szerintük - képtelenek lennének a tanult szakmájuk követelményeinek s a társadalmi igényeknek megfelelni. Az ilyesféle aggályoskodást nyilvánvalóan kettős forrás gerjeszti: a nyolc-tíz éve esztelenül háromszorosára emelt hazai egyetemeknek mai alagsori színvonala, gazdasági nyomora (az öt és fél milliós ország képtelen fenn- és szinten tartani huszonhárom egyetemet), s az alapítandó egyetem mibenlétét körülvevő terra incognita. Hiszen a Magyar Kar körüli hosszas és eredménytelen huzavonáról a nagyközönség alig tudhatott meg valamit. A sajtóban közölt felszínes közlésekből ugyanis még a szakmabeliek sem tájékozódhattak, mert a rektori és a szenátusi tőmondatos ígérgetések címzettjei szinte kizárólag a politikusok voltak, ezért még

maguk az egyetemi oktatók sem értették.

Éppen ezért az alapítás feltételeit s a vele járó teendőket szakszerű okfejtéssel és tudományos érvekkel alátámasztva mielőbb nyilvánosságra kell hozni, hogy minden érdeklődő hozzájuthasson. Erre azonban akkor kerülhet sor, ha a koalíciós kormány kezdeményezését a parlament elfogadja. Az érvényes hazai jogrend szerint ugyanis mindennemű egyetemalapítást a legfelsőbb államhatalmi testület, a Szlovák Nemzeti Tanács hagy jóvá. Az SZNT napirendjén a magyar egyetem alapításának kérdése ugyan még nem szerepelt, de az ellenzéki (Smer, HZDS) képviselők előzetes reagálásai lesújtóak. Mintha nem tudnák, hogy az 1990. évi Koppenhágai nyilatkozat IV. fejezetéből adódóan az Európai Tanács Parlamenti Közgyűlése 1998. január 27-i, 1353. sz. határozatával elfogadta azt az ajánlást, mely szerint a kormányoknak, a parlamenteknek - kedvezmények rendszerével - támogatniuk kell a nemzeti kisebbségek azon (az alkotmányban rögzített vagy rögzítendő) állampolgári jogigényét, hogy „létrehozzák és fenntartsák saját oktatási, kulturális és vallási intézményeiket, szervezeteiket és egyesületeiket”. Döbbenetes, hogy napjaink Európája, az EU felelős testületéi ma sem képesek tudomásul venni a trianoni diktátum óta tartó gyötrelmeinket, és megoldást találni az idestova évszázados kiszolgáltatottságunkra.

Ha a hatalom mégis áldását adná ügyünkre - s ebben hinnünk kell, mert csak akkor boldogulunk, ha a többségi nemzet is úgy akarja és okulva a magyar kar szerencsétlenségéből, mielőbb hozzá kell fogni az alapítással járó koncepcionális feladatokhoz. Tüdatosítsuk végre, hogy a vágyak és szándékok deklarálásán túllépve csak a tettek következetes elvégzésével leszünk eredményesek! íme a legsürgősebbek:

1. Az oktatási államtitkár elnökletével meg kell alakítani egy 5-7 fős tudós egyetemitanári-bizottságot, melynek legfontosabb teendői:- a létrehozandó karok - teológiai, bölcsészettudományi, természettudományi, közgazdasági - számba vétele, működési elveinek, szabályzatának kidolgozása;- az oktatói testület országos feltérképezése, a szellemi kapacitás birtokában fogalmazódna meg kérelmünk az anyaországhoz; nélkülük ugyanis képtelenek lennénk beindítani a megfelelő szintű oktatást; közismert tény, hogy aránytalanul kevesebb a tudományos fokozatokkal bíró szlovákiai magyar - az országos ádaghoz viszonyítva -, mint az egyetemi végzettséggel rendelkező;- a tanulmányi szakok tudományos szintű oktatása alapvető követelmény; különben az Országos Akk- reditációs Bizottság nem engedélyezné a karok, tanszékek működését; ezért az államtitkári bizottságnak mindent el kell követnie, hogy a hazai egyetemek magyar szakemberei lehetőleg főállásban itt - vagy legalább mellékállásban itt is oktassanak; ez szavatolja a fiatal egyetemi oktatók tudományos továbbképzését, következésképpen magának az egyetemnek a biztos jövőjét.

2. Ennek az államtitkár vezette szakmai bizottságnak kell kézbe vennie a már jó ideje beindult magyar középiskolai reform befejezését, mely ugyan integráns része az országosnak, ám helyzetünkből adódóan vannak specifikumai, amiként azt a gimnáziumi tanárkollégák elemzései meggyőzően bizonyítják. Nos, éppen ezeknek a tehetséges és lelkes fiatal tanároknak a törekvései szorulnak „fentről jövő” támogatásra, hogy vállalt feladatukat mielőbb elvégezhessék. Miért tekintem a középiskolai oktatási reform kérdéskörét óhatatlanul ide- tartozónak? Mert az egyetemek működésének s a kiváló minőség megteremtésének alapfeltétele a magas szintű középfokú oktatás - enélkül nem lehetséges eredményes felsőfokú képzés, különösen nem egy induló egyetem esetében!

Olvasva a középiskolai oktatás minőségének javítását szorgalmazó írásokat, keserűen tapasztalom a magunk (nyitrai és pozsonyi egyetemi oktatók) megállapításaival való egyezéseket, melyek szerint az oktatás színvonala egyre süllyed, a diákok tudása szegényedik - immár évek óta. Biztató viszont, hogy a fentebb említett gimnáziumi tanárok közül mind többen bírálják, marasztalják el ezt a lehangoló állapotot, s mindezt a jobbítás szándékával teszik. Mélységesen egyetértek velük, amikor - jó tíz évvel a rendszerváltás után - egyre türelmedenebbül kérik számon a középiskolai oktatási rendszer szerkezed változtatását s a korszerű műveltségi eszményhez és követelményrendszerhez igazodó, minőségi nevelést, oktatást. S hadd tegyem hozzá: az ily módon nyert minőségi hozadék jelentené az első határozott előrelépést azon az úton, melynek végeredménye nyolcosztályos gimnáziumaink tehetséggondozó elitiskolává való fejlesztése lehetne. Ez ma már standard európai igény, s ennek okán napirenden kell tartanunk. Ily módon érhetnénk el, hogy a tanulmányaikat Magyarországon végző mai gimnazisták következő nemzedéke a mi hazai gimnáziumainkat válasz- sza alma materéül. Ezeknek az igényeknek, követelményeknek - mind

középiskoláinkban, mind a létesítendő egyetemünkön - a gyakorlati megvalósítása a legfőbb biztosítéka diákjaink érvényesülésének, iskoláink létezésének és végső soron megmaradásunknak.

3. Mivel a létesítendő egyetem egyik fő feladata a tanító- és tanárképzés lenne, erre a legfelsőbb szintű szak- bizottságra vár az is, hogy megoldja az alsó tagozatos tanítóink képzésének tíz éve tartó áldatian helyzetét. Ismételten szóvá teszem (évek óta mondogatom, sajnos, eredménytelenül) főbb kifogásaimat:- Félmilliós nemzetközösségünk számára elviselheteden a mai, túlméretezetté duzzasztott 1^4-es tanítóképzés. Színterei: Komárom (évenként 40-50-en végeznek), Kassa (40-50), Dunaszerdahely (itt még nem végeztek) - mindhárom levelező tagozatos stúdium-, Nyitra (25-30) - nappali tagozat. Vagyis évenként 100-120-an végeznek, s túlnyomó többségük (80-90-en) arra kényszerül, hogy évekig sorban álljon, s elnyerje a 4 szemeszteres kiegészítő továbbképzésbe való besorolását. Sajnos, a sorban állás könyörtelen tény. 1996 óta ugyanis a komáromi és kassai abszolvensek száma eléri a 450-et, míg Nyitra évenként mindössze 40-45 tovább- képzőst képes fogadni - mert kevés a tanterem és még kevesebb a tanár.- Nyilvánvaló, hogy e tanítói „túltermelésnek” szükségszerű következménye a munkanélküliek számának növekedése. Külön kategóriát alkotnak a „pályaelhagyók”, akik ugyan dolgozni szeretnének, ám az ő oklevelüket sem ismerik el.- További súlyos következmény, hogy évente jelentős számú diák terelődik el az egyéb tanulmányi szakoktól. Pedig mindnyájunknak ismernünk kellene már a gyakran ismételt feladatot, miszerint a közeljövőben el kell érnünk, hogy diplomásaink aránya legalább megközelítse a szlovákokét - s ez korántsem európai szint -, mert csak így lehetünk versenyképesek.- Ennek az „ahogy esik, úgy puffan” helyzetnek a legszembetűnőbb következménye kétségkívül az, hogy ma, az uniós törekvések minőségkultuszának időszakában nálunk csaknem kizárólag levelező tagozaton folyik a tanítóképzés, s ez finoman fogalmazva fejlődésbeli visszalépést jelent. Hiszen a nappali és levelező (újabban extern) oktatási rendszerben tanulmányaikat végzők tudása, felkészültsége nem lehet azonos, mert a tanulási lehetőségek sem azonosak. Következésképpen: a más-más feltételek között szerzett képzettség minősége között jelentős a különbség - ezt bizonyítják múltbeli tanári tapasztalataim, valamint az utóbbi évek konzultációi a kiegészítő tanulmányaikat végző hallgatókkal is.

4. A rendszerváltás óta - kisebb-na- gyobb szünetekkel - szinte állandóan napirenden szerepel a szlovákiai magyarság kulturális, tudományos intézményrendszerének megteremtése. Hogy máig sem született meg, ennek akadályait általában ismerjük, azonban az ok-okozati tényezők alapos elemzése egyelőre hiányzik. Az okok teljes körű feltérképezésére magam sem vállalkozom, csupán egyetíen, szerintem a legfontosabb feltételt, követelményt érinteném, éspedig: a politikusok és az értelmiség együttműködését. Hosszasan sorolhatnám mindkét fél részéről azokat az kezdeményezéseket, amelyek éppen az egymást kölcsönösen kiegészítő támogatás, erősítés híján zátonyra futottak. Tekintsünk el a felsorolásuktól, hiszen ismertek. Inkább azokat a teendőket hangsúlyoznám, amelyek annyira nyilvánvalóak, és ha nem szívleljük meg őket, marad továbbra is a bizonytalan ácsorgás, a reménytelen várakozás.

Politikus és értelmiségi távlati e- gyüttműködését (intézmények, szövetségek, társaságok alapítása tekintetében) hatékonyan ösztönözhetné a Magyar Koah'ció Pártjának immár ötödik éve tartó „közös érdekeltségű együttműködése” a többi koalíciós párttal. Igaz, ez a kapcsolat sohasem zavartalan, sőt gyakran összeütközések kísérik, ám ezek rendre kompromisszummal végződnek. Hogy miért? Mert egymásra vannak utalva, vagyis az érdekek könyörtelenül kikényszerítik, ha nem is az összeborulást, de a közügyek továbbcipelését mindenképpen. Sokadmagammal úgy vélem, hogy ezt az „egymásra utaltságot, összefogást” kellene alkalmazniuk politikusainknak és értelmiségünknek. Tudatosítsuk végre, hogy miként a politika a tudomány nélkül, ugyanúgy a tudomány sem boldogulhat a politika nélkül! Ezt bizonyítják a Trianon utáni húsz esztendő magyar kisebbségének életkeservei csakúgy, mint napjaink erdélyi, felvidéki eredményei és eredménytelenségei.

Fenti érveimet hangsúlyozandó mondom mindannyiunknak: a politikus „célcentrikus”, az értelmiségi „értékcentrikus”. Együttműködésük - kell-e bizonyítanom? -: csak az „értékcentrikus” elvekre alapozva lehetséges, szem előtt tartva a kívánt célokat. Sajnos, ma még ez a kívánalom sem nálunk, sem másutt (Kelet-Közép-Európában) nem működik. Mindenütt van ugyan egy politikai elit, és van egy annál radikálisabb humán értelmiségi réteg, ám a „fogjuk meg és vigyük” elve sehol sem érvényesül igazán. Mindezt nem azért mondom, hogy mérsékeljem felelősségünket, vagy éppenséggel elnapoljam a cselekvést, hanem ellenkezőleg: a feladat nehézségét szeretném nyomatékosítani.

5. A Magyar Universitas intézményi keretei között- lévén oktatási, tudományos, kisebbségi csúcskultúrát prezentáló intézmény - a fő feladatok mellett lehetőség nyílik a szaktudományok (történelem, irodalom- történet, politológia, szociológia, közgazdaság) tudós művelőinek kezdeményezésével országos vagy akár európai szintű szimpóziumok megrendezésére, a politikusok és a tudósok közötti szakmai párbeszéd fórumának megteremtésére.

A nemzetek, nemzetrészek tudományossága, a tudományszakok minősége a köz- és felsőoktatás révén ma döntően meghatározza a kor emberének intellektuális kiteljesedését. Ezért is kíséri ma vüágszerte fokozott érdeklődés a tudományok eredményeit. A tudósok ugyanis egyértelműen bizonyították, hogy csak a tudományszakok elemző értelmezésével juthatunk el korunk bonyolult problémáinak a megoldásaihoz.

Az egyetem létrehozásával - mivel egyidejűleg szintetizáló, feladatokat szülő és osztó, tetteket elvégző és kezdeményezéseket sugalló intézmény - fokozatosan teret nyernének azok a teendőink, amelyeknek elvégzésével eddig hiába kísérleteztünk, vagy lehetőség híján hozzá sem fogtunk. Az adott lehetőséggel tehát élnünk kell, mert a nagy „művet” csak mi építhetjük meg.

Jakoby Gyula: Utca, fehér lóval, 1963, olaj

Szerkesztők: Mislay Edit (tel. 02/59 233 430), Szilvássy József, Tallósi Béla.

Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék).

Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1